Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-03 / 285. szám

a Képújság

1983. december 3.

„Nálunk nincs év végi hajrá”

Utó válogatás

Hosszú hajú fiatalember borítja vödörszám a „pucér” körtéket a szalagra, ahonnan „előmelegítve” érkeznek az asszonyhoz, aki majd kettévágja azokat. Elképzelhetetlenül nagy mennyiségben ömlik a gyümölcs és szinte követhetetlen gyorsasággal mozognak a kezek.

A Paksi Konzervgyár fad- di telepén november végén exportra gyártják a körtebefőttet.

Hat-hét asszony van most műszakban. A gépek túl zajosak, alig értjük egymás szavát.

— A gyümölcsöt előbb meg kell tisztítani — mondja egyikük — ez nálunk úgynevezett „lúghámozással” történik. A lúgos oldat pillanatok alatt megfosztja héjától a körtét. Ezután savas fürdőbe kerül, ezzel közömbösítjük a lúg hatását.

— Ahogy a termék beérkezik feldolgozásra — folytatja Varga István telepvezető — másfél óra múlva már szál, lításra kész. Ez általában minden termékünkre vonatkozik. Legidőigényesebb munkafolyamat a sterilizálás; ennek ideje az áruféleségnek megfelelően változik. — de általában húsz perc, fél óra.

Ez a gyorsaság sok olyan háziasszonyt késztethetne

irigységre, aki a nyári hónapokban napokat tölt befőzéssel. A faddi telepen készített savanyúságok, különféle dzsemek és befőttek a házias ízesítéssel is versenyre kelnek. Igaz, a termékek 80 százaléka exportra készül, de azért belföldön is kaphatók. Most például, ha befejezik a körte „eltevését” — a karácsonyi ünnepekre a hazai vásárlók számára készítenek majd csemegeuborkát.

Haraszti Mihályné huszonegy éve dolgozik a telepen, két éve Kiváló Dolgozó kitüntetést is kapott.

— Annak idején nemigen volt választási lehetőségünk, hová menjünk dolgozni — mondja — én úgy gondoltam, ez amolyan asszonynak való munka, megpróbálom. Aztán itt maradtam. Igaz, már nem sokáig — folytatja szégyen- lős-boldogan — holnapután megyek nyugdíjba. Szerettem ezt a munkát, furcsa lesz, ha reggel nem ébreszt a vekker. Jó volt a kollektíva is, a November 7. szocialista brigád; aminek én is tagja vagyok, — most készül a búcsúztatásomra. ..

Az udvaron emelőtargoncával hordják az ötliteres be- főttes üvegeket a raktárból az IFA platójára. A befőttek az NDK-ba „utaznak”.

— A legnagyobb örömünkre! —fűzi hozzá a telepvezető — Raktárunk befogadóképessége 50Q tonna. Most azonban szinte kong az ürességtől, alig 100 tonnányi áru van bent. — Nem is szeretnénk, ha ennél több késztermék várakozna az év végén a raktárban. Ez az esztendő a konzervgyár számára is a nehezek közé tartozik. Az aszály éreztette hatását. Talán csak zöldpaprikából dolgoztuk fel a terveknek megfelelő meny- nyiséget.

A faddiak úgy tartják, ha a borsó terv szerint „bejön”, már nem lehet elrontani az évet. Hát az idén nem „jött be”.

— Talán csak akkor sikerülhetett volna, ha a zölborsó földeket is öntözik — mondja Varga István, de semmi megrendülés nem látszik rajta a „borsókiesés” miatt. Ügy látszik, enélkül is jó évet zárnak.

— A zöldborsókonzerv gyártása a vállalat termelésének 30 százalékát adja, gyártási technológiája a legjobb. Ezt a kiesést mindenféleképpen pótolnunk kellett, s nem kis rugalmasságra volt szükségünk. Sokszor egy-két nap alatt döntöttünk, felmérve a piacot is, hogy megvásároljuk-e a felkínált árut. így

történt, hogy az idén először készítünk natúr körtebefőttet, kétszázötven tonnát szállítunk a Szovjetunióba és az NDK-ba. Ez körülbelül ugyanennyi mennyiségű zöldborsót pótol. Ezzel biztosítottuk azt is, hogy az idén sem lesz kevesebb a nyereségünk, mint tavaly, a termelési érté- -kesítésünk is száz százalék fölötti.

A csemegeuborka nagy része szintén exportra készül: —Angliába, a Német Szövetségi Köztársaságba, sőt, Japánba szállítanak. Ahhoz, hogy a japán megrendelést elfogadják, feltétlenül szükség volt a faddiak kísérletező kedvére — a megrendelő ugyanis szinte teljesíthetetlen követelményeket támasztott. Számukra gyártják az úgynevezett „uborkabefőtt”-et: ez eredeti, (és titkos) japán recept szerint készül, különlegessége, hogy ugyanannyi cukrot tartalmaz, mint az édes gyümölcsbefőttek.

— Sokszor nehéz a vevők szája ízét eltalálni — mondja Varga István. — A német partner például — a legigényesebb megrendelőnk — kikötötte, hogy az üvegekben nem lehet 60 milliméternél kisebb, illetve 90 milliméternél nagyobb uborka. Ha mégis előfordulna ilyen, nem veszik át az árut.

— Gondolom, ilyen komoly elvárásnak csak korszerű géppel lehet eleget tenni. Milyen osztályozó berendezéseik vannak?

— Tizenöt éves kortól ötvenöt éves korig éppen száz kétkarú automatánk — neveti el magát a telepvezető — Van ugyan egy holland osztályozó berendezésünk, de ez csak 70 százalékos tűréssel működik. A gép ugyanis feltételezi, hogy egy adott hosz- szúsághoz adott vastagság is tartozik, az uborka pedig ezt nem veszi tudomásul. Így aztán az asszonyok végzik a válogatást is. Sokuknak például filctollal van bejelölve az ujja. Kilencvenszázalékos biztonsággal dolgoznak.

— De vannak másféle furcsaságok is. Az angolok például ezelőtt tíz évvel dupla savmennyiséget kértek, és cukor helyett szacharinnal ízesíthettünk. Most már ők is elfogadják a magyar szabványt. Ugyancsak a japánok kikötése, hogy minden egyes uborkásüvegben legyen egy darab 0,5x0,5 milliméteres fahéj, 6 szem koriander, 2 szem szegfűszeg és két közepes nagyságú babérlevél. Nevettünk is telepen, hogy a babérlevél esetében elfelejtették megadni a pontos méretet!

— Hogyan történik a szállítás ?

— Általában vonaton. A csemegeuborka például Japánba Szibérián keresztül „utazik”. Két hónap is eltelik, mire odaér. Ezért az idén még csak 50 tonnát szállítottunk, majd, a tél elmúltával indítjuk útnak a többi meny- nyiséget. Szétfagynának az üvegek a nagy hidegben.

— Valóban igaz az, hogy Faddon nincs év végi hajrá?

— Igaz. Export-kötelezettségünknek már eleget tettünk, december első két hetében belföldre gyártunk néhány ezer üveg csemegeuborkát — aztán pedig „áll a malom, áll a vitorlája”! Nálunk a dolgozók családi körben ünnepelnek, az év utolsó két hetében jószerével szinte csak a portás tartózkodik a telepen.

Régen az a mondás járta a községben — „hadd ott Fad- dot!” Ma már inkább így mondják: „Gyere vissza, jobb ott!”

KLIE ÁGNES Fotó: Gottvald

Előmelegítve ér kezik a gyümölcs

..Emeletes” körtebefőtt |

,— . intha még látta volna

M

a völgyoldalban a tenyérlenyomatokat — pedig hány év is telt el azóta? Most már nemigen henceghet az öreg azzal, hogy lemegy itt kézenállva. Akkor is erővel kellett visszatartani, nehogy megpróbálja. Még összetörte volna magát: jó húszméternyi meredély ez a part, az alja köves. Mégis erőlködött: ő bizony megcsinálja, meg tudja csinálni. Le- tenyerelt a szikkadt nyári fűbe, föl is lendült, ha nem karolják át a derekát, nekivág, ki tudja, mi történik. Talán hagyni kellett volna, és másképp történik minden: lehet, lehiggad végre. Igaz, idős volt már akkor, hány éves is lehetett? ötven? ötvenkettő? És ki fogta meg végül is? Sehogy sem tudta az arcokat visszaidézni, csak homályos alakok mozogtak a fejében az öreg szikrázóan éles képe körül.

A keresztútra nem emlékezett.

Álldogáltak az elágazásnál tanácstalanul, s míg látszatra azon törte a fejét, hogy merre forduljanak, hirtelen elcsodálkozott magukon. Soha nem jártak ők így együtt sehol, az ideális korkülönbség ellenére majdhogynem csak hallgatólagosan voltak testvérek, nem voltak közös ügyeik, igaz, összetűzéseik sem. Míg más fiúk büszkén kísérték húgukat a játszótérre, hogy aztán évek múlva győzzék elmarni őt a galerijüktől, megint később apáskod- janak fölötte a presszókban, tánc közben, addig ők valami furcsa viszonyban éltek egymás mellett, szinte tökéletes elkülönültségben. Jószerivel most, már felnőtt fejjel lett

ez az első közös útjuk, mindjárt az is milyen gyászos.

Találomra intett előre, a töltés mentén nem tévedhetnek el. Emlékezett, hogy a vonatokat bámulta unalmában az ablakból. Nem, dehogy; az udvarról.

Könnyen megtalálták a magas léckaput; semmit nem változott, csak sok árnyalattal fakóbb zöldek lettek a lécek. Döbbenten babrált a fapecekkel, gyerekkorában milyen hatalmasnak, masz- szívnak tűnt ez a csenevész tákolmány, a zár milyen bonyolultnak, sosem boldogult vele. Egy pöccintéssel kinyitotta. Tizenöt éve is megvan, hogy utoljára itt járt, a családdal, mindig ilyen alkalmakkor csapódott egy helyre az egész rokonság. Azóta összezsugorodott a kert, a nagy tönk a fejszével kisbál- tás tuskó lett csupán, a ház, a ház szívszorító, földes kis vityilló. Alacsony, dohos, kihalt kis vityilló.

Kopogott a betámasztott, szúnyoghálós ajtón, mintha idegen helyen járna. Félrehúzódott rögtön akaratlanul; kisgatyában csapta ki az ajtót, s rohant a kertbe rémülten egy nagy, kövér darázs elől, ami a lekváros kenyerére pályázott. Itt, az elferdült asztal mellett dőltek a nevetéstől a felnőttek, nem törődve az ijedelmével, sosem érezte magát addig olyan egyedül, annyira elárultnak. Benyomta a ajtót, görnyed - ten kellett állniuk az alacsony konyhában, a rezsón halkan potyogott egy kislá- bos, az ajtó mellé készítve az üres vizesvödör. Savanyú, nyirkos levegő tapadt a bőrükre. Belesett a szobába: fejjel feléje aludt az öreg a

kopott dunyhába csavarodva, nehéz, kínlódó légzéssel, be- pólyált lábfeje- föltámasztva az ágydeszkára. Ijedten kapta vissza a fejét.

Sok rémisztőt olvasott már hasonló sebekről.

Kint toporogtak az udvarban, a beérett cseresznyefa alatt, míg megjött az öregasszony. Abban a húsz évben, amit az öreggel töltött, egyre kövérebb lett, míg a másik csak soyányodott, bár furamód az arca annak nem változott semmit, semmivel sem lett szikárabb, ráncosabb, aszottabb, az ő számára évtizedeken át változatlan maradt a nagyapja arca, a mosolyogva is dühödt vonásaival, mindig fölajzottan csillogó szemével. Az öregasszony szeme viszont egyre tompább lett, hirtelen az volt az érzése, mintha nem is léteznének a megállíthatatlan locsogás közben rámeredő szemgolyók, csak a szemüveg tartozna az arc üres gödreihez. Rájuk sem figyelve terelte be őket a konyhába, ott sem halkult el, csak beszélt, beszélt, mintha célpontnak ültette volna oda őket a sánta hokedlikre, célpontnak, amiket szavakkal fog összetörni, szétzúzni, megsemmisíteni. Nem is emlékezett, mit mondott nekik, míg végre felébredt az öreg.

Csak egy nyögésre telt az erejéből.

Az asszony kelletenül becsoszogott a szobába, még onnan is kifelé beszélt, hozzájuk, püfölt néhányat a dunyhára, aztán visszajött, mellékesen odavetve; enni akar. Szorongva, rémülten, könnyekkel küszködve megállhassanak az ágy kétoldalún.

Besüppedt a matracba szánté egészen.

Talán észre sem vette őket. Csak megérezhette, hogy ott vannak, hogy ők azok, mert becsukott szemmel egyszer csak beszélni kezdett hozzájuk: örülök, jaj, de örülök, hogy még látlak titeket, tovább is csukott szemmel beszélt, halkan, hangsúlytalanul és sebesen, rövid mondatokat egy lélegzetre, mintha nem merne hosszabbak- ba kezdeni, hátha nem fejezheti be. Teljesen elgyöngült a fájdalomtól, erről beszélt, hogy mennyire fáj, egész testét kitöltötte a kín, lefoglalta minden gondolatát, elzsarolta egész lényét, hallgatták önkívületben, a lepusztult szoba falain járatva tekintetüket, aztán a széthajtható, tükrös öltözőállványt nézték, ott volt az ő fényképük is, a keret mellé dugva, kézenfogva állták az ablak alatt békés mosollyal, nem értették, miért akarja tőlük ez az ember, hogy ne legyenek már ilyen negédesek, azt sem értették, mát jelent ez a

szó, aki nyugodt volt, az halálra ingerelte az öreget, sosem volt egyetlen békés pillanata sem, mindig vadul, készakarva felfokozott tempóban élt, élvezettel csapott bele minden kiszámított, féltve őrzött nyugalomba, szándékosan kereste az alkalmat, hogy hátborzongató kockázatokba vesse magát, a háború utolsó élőtti évében kihívóan a bériház folyosójára nyíló ajtó kilincsére tűzette a Népszavát, senki sem bántotta, ismerték, szökevényeket bújtatott, amikor behívták, maga is meglógott, bombázások alatt katonaruhában járt kaját lopni, éjszaka egy romos házból mindenféle lim-lomot hajigáit a járőrre. Így kaszabolta át magát az életén, hátra se nézve, de még olldalra sem, senkivel nem törődve, csak a következő huszárvágás volt fontos a számára. Meg néha ő. Néha. Talán tízszer, ha találkoztak összesen az ő huszonéves életében, egy-egy karácsonykor, nagynéha nyaranta, de nem is hiányzott az öreg, valahogy az volt a természetes, hogy mindig titokzatos távoliét vegye körül őt, és szinte szentségtörőnek, saját szentsége meggyalázójának tűnt, amikor harsányan és váratlanul berobbant egy napjukba, és önfeledt gyerekkacagástól kísérve teljesen szétzilálta azt. Ez lehetett neki az igazi kín: kiszolgáltatottan, küzdelemre képtelenül feküdni az ágyban, és várni, várni ahelyett, hogy elébemenne az elkerülhetetlennek, a pofájába köpne, és legalább még néhány kemény, svungos ütést kiosztana neki, mint szokta a pálya sarkánál a söntésből jövet, akár egyszerre öttel szemben is.

Kábultan támolyogtak ki a konyhába, míg az öreg nekiállt átkötözni a lábát.

béd után megborotE

válta. Sosem csinálta még máson, remegő *■ ■■ kézzel kevert habot, a könyökében, vállában aprókat nyilallt az ideg, ahogy a penge egyik ősz borostáról a másikra ugrott. Éppen arra gondolt, míg föl-alá siklatta a nyakán az ócska borot vát, milyen szörnyű lenne, ha pont az ő kezében csúszna meg olyan szerencsétlenül a kés, mikor az öreg torz vigyorral kiszólt a szappanhab alól: hülye voltam,

hogy megvártam, intett, nem is annyira a lábára, mint inkább meghatározatlanul körbe, hekem kellett volna elintézni magam már régen. Megállt a kezében a borotva, torkán akadt a szó, nem tudta, mit is mondhatna erre. Később újra elöntötte a fájdalom az öreget, megkérte, masszírozza a lábfejét, ő meg, szinte vezeklésképpen, letekerte a gézt, és közvetlenül a hiányzó nagyujj helyén üszkösödő óriási seb mentén kezdte dörzsölni a felpik- kelyesedett, száraz bőrt. Ha jobb az öreg szíve, az egész lábát amputálták volna, az érszűkület teljesen elintézte, de igy csak a legrosszabb résznél avatkoztak be, pár héttel meghosszabbították az életét, hazaküldték, ne vegye el a helyet reménytelje- sebb betegek elől. Jót tehetett neki a masszázs, ha- nyatdőlt, elnyomta az álom. így hagyták ott a kriptasza- gú szobában.

Pekarek János:

Ha élnénk ezer évet