Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
1983. december 11. “KÉPÚJSÁG 11 Vadas Ferenc: A sióagárdi tájház Szobabelső Sióagárdon Tolna megye népművészeti értékekben gazdag megye, de a szabadtéri múzeumok kialakításával — mi tagadás — jócskán megkésett. Zala- megye 1968-ban megnyílt göcseji falumúzeumával országosan is példát adott, a 70-es években a somogyiak is megkezdik helyszínen megőrzött népi műemlékeik megmentésével szennai falumúzeumukéiiépí- tését, a baranyaiak az orfűi vízimalom mellé Mekényes- ről száraz malmot és olajütőt telepítenek. Ez idő tájt Tolnában a helyzet még változatlan: csak egy ház áll Decsen, a Népművészeti és Háziipari Szövetkezet kezelésében, ez sem komplex gyűjtemény, csak tisztaszobája és szabad- kéményű konyhája van, hiányzanak a gazdasági épületek és felszerelések. Zala, Somogy és Baranya megye is a skanzenszerű bemutatást részesíti előnyben, a tolnaiak a helyben megőrzött és helyreállított épületegyütteseket, az ún. tájházakat. Ilyenek létesítésére hoz határozatot 1975-ben a megyei tanács végrehajtó bizottsága is: öt „népművészeti tájház” létesítését tűzte ki célul. Tolnában (másutt is!) olyan időben fogant a tájházlétesí- tés gondolata, amikor a szakma még a szó fogalmát sem tisztázta. Hiába keressük a Magyar nyelv értelmező szótárában, a tájház címszó a még viszonylag friss szakmai kiadványból, az 1981-ben megjelent Magyar néprajzi lexikonból is hiányzik. A néprajzi lexikon V. kötete szabadtéri néprajzi múzeum szócikkében, leírásában találunk rá utalást. A lexikon a szabadtéri néprajzi múzeumokat helyben megőrzött és áttelepített építményekből álló gyűjteményekre osztja. Valahol itt, a helyben megőrzött objektumok körében kell keresnünk a tájházakat még akkor is, ha több szerző és a nyugati szakirodalom nem tekinti ezeket szabadtéri néprajzi múzeumnak. Sokrétű népesség - sokszínű népművészet A tájházprogram alapos körültekintést kíván, a jelen és a múlt ismertét, hiszen a tájházak száz-, kétszáz éves vagy ennél is korábbi állapotot konzerválnak, olyan korokat, korszakokat idéznek, amelyekben a jelenlegitől lényegesen eltért a megye etnikai képe. A hódoltság végére a megye lakossága erősen megcsappant. Áldozatokat követelt a Rákóczi-szabadságharc, meg a pestis is. A történészek vitatják, hogy a török utáni időkre néhány ezer, vagy húsz—huszonkétezer ember maradt életben, de vitán felül áll, hogy az elnéptelenedett területekre nagy számban németek kerültek. A XVIII. század második felében a 36 százalékot is eléri számarányuk, az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a lakosság 26.8 százaléka német anyanyelvű volt (a német származásúak arányszáma ennél magasabb!). A második világháború után ismét jelentős az etnikai átrendeződés: az 1945. évi potsdami háromhatalmi értekezlet határozatot hozott a magyarországi németség jelentős részének Németországba történő áttelepítéséről. A kitelepítettek helyén az 1946- ban kötött magyar—csehszlovák lakosságcsere-egyezmény alapján szlovákiai magyarok, és nagy számban az 1941-ben Bukovinából átköltözött székelyek telepedtek meg. , Amilyen sokrétű a megye népessége, olyan sokszínű népművészete, népi építészete is. A magyar etnikumok közül a sárközi, a Kapós- menti, a bukovinai székely az ismertebbek, jóllehet, ezek közel sem merítik ki a megye e vonatkozásban is gazdag színskáláját, s tegyük hozzá azt is, hogy a felsorolt etnikumok sem homogének. A németség sem homogén. A XVIII. században különböző németlakta vidékekről, helyekről kerültek Tolnába: Hessen, Fulda, Mainz, Frankfurt, Karlsruhe vidékéről, jöttek a Fertő-tó mellől, másmás örökséggel, szokásokkal és hagyományokkal, különböző vallási felekezet tagjaiként, eltérő nyelvjárással. Nyelvüket, szokásaikat, kultúrájukat hosszú ideig megőrizték. Igaz, hogy a németség nagy része elkerült a megyéből, de a több, mint kétszáz éves itt- tartózkodás, a magyarsággal való együttélés nem tűnt el — nem is tűnhetett el — nyomtalanul: népi kultúrájukat őrzik dalaik, táncaik, házaik, ruházatuk darabjai, és használati tárgyaik, sőt, még a földrajzi nevek is, hiszen az együttélés hatással volt a névadásra is. A hódoltság idején szerbek is kerültek nagyobb számban a megyébe, számarányuk a XIX. század közepére 1 százalék alá csökkent. Ma mindössze egy községben, (Medinán) él közülük kb. harminc család. Emléküket Dunaföld- várott és Grábócon a XVIII. században épített templomaik is őrzik. (Az utóbbi műemléki helyreállítása jelenleg is folyik.) E rövid történelmi visszapillantás után nézzük, hogy az eddig létrehozott gyűjtemények hogyan felelnek meg a kívánalmaknak, mennyiben tükrözik a múltat, és a megyében jelenleg élő népcsoportokat. A Tolna megyei tájházak létesítésének időrendje: 1969: Decs, 1981: Mórágy (helytörténeti gyűjtemény), 1982: Magyarkeszi, Szakály 1983: Gyönk, Györköny,' Sióagárd. A hét objektumból négy különböző etnikumú magyar,- három német nemzetiségi gyűjtemény. Ahány, annyiféle: a sióagárdi tájházban nagyobbrészt azok a bútorok vannak, amelyeket a házzal együtt sikerült megvásárolni; a szakályiba XIX. és XX. századiak kerültek, a györ- könyi német parasztházba szinte az egész falu adott valamit; a gyönki ugyancsak német, oszlopos, tornácos házat a Lackner Aladár és családja által Gyönk és Gyönk környékén gyűjtött igen gazdag anyagból rendezték be (A 10 tolnai és két baranyai községből származó gyűjtemény textíliákban igen gazdag: a Hessenből települt németség viseletének olyan régi darabjait is sikerült összegyűjteni, amit a betelepítés során használtak, és eredeti formában őriztek meg.) A mórágy! svábok gazdag folklóranyaga (bútorok, kerámiák, szerszámok és gazdasági eszközök) a termelőszövetkezet szép, régi malomépületében talált otthonra; Magyarkesziben Minarik István lelkes magángyűjtő adományozott több száz értékes néprajzi tárgyat a téesz által vásárolt, XVIII. századi parasztházba. Közüggyé válik Öröm látni, hogy a tájház- létesítés lassan közüggyé válik: a múzeulógusok mellett lelkes, hozzáértő pedagógusok, lelkészek, köztisztviselők, tanácsi vezetők és mező- gazdasági szakemberek vesznek részt benne. A fenntartás gondjaiból részt vállalnak mind a helyi tanácsok, mind a mezőgazda- sági üzemek; ők a működtetők, a megyei múzeum dolga a szakmai felügyelet és tanácsadás, a tárgyak nyilvántartásba vétele, konzerválása, restaurálása. Az eltelt egy-két év kevés idő ahhoz, hogy a munka- megosztás eképpen kialakult rendjéről végleges ítéletet mondjunk, hiszen a jövő még formálhatja, módosíthatja elképzeléseinket, de az eddigiekből annyi már érzékelhetően kirajzolódik, hogy a gazda jogán a tanács is, meg a termelőszövetkezet is jobban a magáénak, sajátjának érzi a táj házakat, mintha azok a megyei múzeumigazgatóság fenntartásában működnének. A helyi tanácsok építőbrigádjai viszonylag olcsón, és megfelelő időben végzik a karbantartást, a szükséges javításokat. A porta tisztán tartásában az iskolásgyerekek, az úttörőszervezetek is segíthetnek. A közös összefogás révén a látogatókat rendes ház, tiszta udvar fogadja, és nem elvadult környezet — sajnos, másutt ilyenek is akadnak —; van, aki a füvet lekaszálja, a gazt kivágja. A mi, helyben megőrzött épületeink mind parasztportán belüli együttesek, izolált, területileg szétszórt egységek, s mivel egyik-másik (Magyarkeszi) a forgalmasabb útvonalaktól is távol esik, a látogatók száma sem magas, a /• szélesebb körű közművelődési hasznosításnak pedig még csak a kezdetén vagyunk. Nem célunk (irreális is lenne) versenyezni a skanzenekkel, nekünk a mi adottságaink közt, a helység és a környék szokásaival, néphagyományaival, a meglévő adottságokkal számolva kell keresni és megtalálni a köz- művelődés kereteit és formáit. Annyi bizonyos, hogy az utazási irodák a látogatók számát jelentősen tudnák emelni azzal, ha a tájházakat útiprogramjaikba beiktatnák. A tárgyiasult kultúra értékeinek megőrzésében és bemutatásában — a felsorolásból is kitűnik — adósai vagyunk még a székelyeknek. Nincs helytörténeti gyűjteménye a szerbeknek sem. Mivel székely házat Bukovinából áttelepíteni nemcsak körülménye?, hanem költséges is lenne, egy-egy rekonstrukció pedig inkább ébresztene nosztalgiát, mint jelezné e sok viszontagságot megért népcsoport történelmének egyetlen szeletét, s mert maga a ház is árvának érezné magát egykori lakói új világában, célszerűbbnek látszik a székely népi kultúrát tájház helyett kiállítóhelyeken, múzeumban bemutatni. Ebből a meggondolásból szerepel terveink között Bonyhá- don egy olyan múzeum létesítése, amely az „őslakos” németek és a „honfoglaló” székelyek értékeinek egyaránt helyt fog tudni adni. Ami a délszlávokat illeti, úgy véljük, hogy a medinai- aknak kellene átgondolni, hogy mi az, ami még menthető, összegyűjthető és megőrizhető évszázados kultúrájukból. A bemutatás lenne a kisebbik gond, hiszen mindenütt akad — ha más nem — egy terem valamelyik iskolaépületben, a tanácsházán, vagy a művelődési házban, ahol a község és a népcsoport múltját idéző tárgyakat el lehet helyezni. Várkastély és puszta Terveink között merészebb elképzelés is szerepel: egy európai méretekkel mérve is jelentős várkastély és a közelében fekvő puszta együttes bemutatása. Ozorára gondolunk. Az ozorai várat a XV. század elején Filippo Scolari (Ozorai Pipo) építtette. A négyzet alakú, emeletes téglaépület impozáns termei, egyedülálló formát mutató gótikus ablakai, nyitott és zárt erkélyei a többszöri átépítés ellenére még mai állapotukban is lenyügözőek A várkastély közelében fekvő hajdani Esterházy-pusztán (Kula-puszta) pedig szinte minden megtalálható, ami a dunántúli pusztákra jellemző: van kastély, vannak cselédházak, műemlékjellegű isMŰVÉSZET tállók, nem hiányzik a park sem, ahol a természetben gyönyörködni, meg felüdülni is lehet. A várkastély és puszta együttese így — Illyés szülőföldjén vagyunk — szinte kínálja, hogy illyési rendezőelv szerint kerüljenek bemutatásra. A várkastély mai szemmel szokatlanul magas, csúcsíves emeleti termeinek berendezési tárgyai a múltat idézhetnék, a barokk részbe odaillő bútorok, használati tárgyak, kastélyokból származó festmények kerülhetnének, egy szinttel feljebb pedig néprajzi tárgyak, csont- és fafaragások, díszítő eszközök, diadalkapuvá faragott jármok, jelezvén, hogy a puszták népe a művészetben is jelentős értékeket hozott létre. A pusztán a cselédházak külsejének visszaállítása után modern, fürdőszobás — ha tetszik szőnyegpadlós — lakások alakíthatók ki, mert a Czabuk Pálok, a Gyimótiak és Szerentsések világának bemutatására elég egyetlen közös konyhás épületrész, ahol az összeeszkábált, vagy jobb esetben másoktól vásárolt cselédbútorok és egyéb használati tárgyak, a kastélylakók pompájának ellenpólusaként, utalhatnának arra a világra, amelyben egykor százezrek tengették életüket a nemzet „egy mélyebb tele- vényében”. Az egyik istállóban szekér-, hintó- és kocsimúzeum lehetne, a másikban maradhatnának a t^esz állatai. Lovaglással, a kocsikázás feltételeinek megteremtésével — némi üzleti érzékkel — szép haszonhoz is lehetne jutni, hiszen a Balaton közelében vagyunk, ahol nagy szükség van a látnivalókra, a szórakozásra, a tartalmas időtöltésre. A simontornyai várnak most évente 50—60 ezer látogatója van, köztük sok turista. Az ozorai múzeummal és programokkal a kínálat — s a forgalom is — jelentősen bővülne. A várkastélyban (a tervek szerint) a kutatókat kényelmes vendégszobák várják, a pusztán lévő kis kastélyban is elhelyezhető minden, ami a vendégfogadáshoz szükséges, még egyébre is marad hely. Az egykori dunántúli puszta sajátos településforma, a nagybirtok jellegzetes képződménye, gazdasági központja, öntörvénye szerint működő olyan organizmus, amelynek nemcsak egyedülálló szókincse, sajátos érzelemvilága, hanem külön etikája is volt. Ennek a magyar múltban mélyen gyökerező különös világnak bemutatására a várkastély és puszta együtt jobban alkalmas — tartalma, változatossága és ellenpólusai révén lényegesen több ismeretet és élményt nyújt —, mint a várkastély külön, vagy e kastély nélkül, helyben megőrzött szabadtéri múzeumként, a puszta. A közművelődési munka is színesedik, gazdagodik, tágabb teret, több lehetőséget kínál nemcsak a községnek, a megyének, hanem a Balatonnak —, s mivel a Balaton nyáron egy kicsit az ország —, az országnak is, hiszen itt — az elmondottakon kívül — rangos programok, nemzetközi kiállítások rendezhetők. A várkastély műemléki helyreállításának befejezését 1989-re tervezik. Fotó: Gottvald Károly Tájházak Tolnában ... tiszta udvar, rendes ház Konyha, berendezési tárgyakkal