Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-02 / 284. szám

1983. december 2.

NÉPÚJSÁG 3

Növelni a falvak népességmegtartó erejét

S. Hegedűs László nyilatkozata

Megkülönböztetett társadalmi érdeklődés kíséri a falvak népességmegtartó képessége körül kibontakozott vitákat. Ezeknek az eszmecseréknek döntő többségét a népfrontmozgalom szervezte. S. Hegedűs László, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára a HNF vezető testületének e kérdéssel kapcsolatos álláspontjáról nyilatkozott Seregi Lászlónak, az MTI munkatársának. Egyebek között elmondotta:

— Az emberi települések sohasem véletlenül jönnek létre, ennek a folyamatnak megvanak a nagyon is jól kitapintható okai, amelyek többnyire gazdasági eredetűek. és természetesen közrejátszanak egyéb szempontok is, kezdve a földrajzi fekvéstől egészen a termőfödd minőségéig. Mindezzel azt kívánom jelezni, hogy egy- egy tanya, falu, község nem „véletlen képződmény”, hanem a társadalmi-történeti fejlődés terméke. Az idő előrehaladtával ezekben a körülményekben, feltételekben számottevő változások következhetnek be, ám azt a mi korunkban semmi sem indokolja, hogy települések aránylag rövid idő alatt elnéptelenedjenek, elsorvadjanak. A viszafejlődés számos esetben szubjektív okokra sablonosán és lélektelenül végrehajtott intézkedésekre vezethető vissza. Ezzel korántsem azt akarom állítani, hogy objektív tényezők nem járultak hozzá a települések némelyikének visszafejlődéséhez, az életfeltételek romlásaihoz. A kedvezőtlen folyamatra, amely a közelmúltban hazánkban kibontakozni látszott, politikai és állami vezetésünk megfelelő határozatokkal reagált. Az intézkedések nyomán az esetek többségében sikerült megállítani, megfordítani a tendenciát: ismét megteremtődtek a megújulás feltételei.

A hiányosságok kiküszöbölésére alkotják majd meg várhatóan jövőre a terület- és településfejlesztésről szóló kormányrendeletet. Ennek a dokumentumnak kialakításában fontos szerepet játszanak az állampolgárok, akik fórumok sokaságán fejthetik ki álláspontjukat ebben a kérdésben. Megjegyzem, sokan még ma is úgy vélekednek, hogy e témában szükségtelen kikérni a lakosság véleményét, mivel a terület- és településfejlesztési irányelvek kidolgozása elmélyült szaktudást követel. Ez igaz, de az is, hogy például a tervező munka csak jobb, színvonalasabb lehet, ha a terveket alávetik a lakosság bírálatának, az illetékesek megismerhetik a helyi viszonyokat, tapasztalatokat és javaslatokat.

Régi felismerés, hogy a részletek figyelmen kívül hagyása a későbbiekben meg- bossszulhatja magát. Már csak azért is, mert bebizonyosodott, hogy sokszor nem az okozza a legnagyobb kárt, amit szakmai tévedésként szoktunk emlegetni, hanem az, hogy a döntéshozatalból kirekesztett állapolgárok elkedvetlenednek, nem hisznek többé abban, hogy nekik is lehet szavuk szűkebb pátriájuk jövőjének formálásában.

— A Hazafias Népfront, korábbi gyakorlatának megfelelően, gondoskodik a fórumokról, s inkább eggyel többet szervez belőlük, semmint elsikkadjanak értékes megjegyzések, érvek. Politikai mozgalmunk álláspontja ebben a kérdésben közismert: a falvak népességmegtartó erejének növelése az eddigieknél kiegyenlítettebb, arányosabb, összehangoltabb terület- és településfejlesztést igényel. Minden települést nem lehet kiemelten kezelni,

ez nyilvánvaló, de az sem engedhető meg, hogy csupán néhány száz falut fejlesszünk, hiszen így óhatatlanul is újratermelődnének az indokolatlan különbségek.

— Alapvető fontosságú — bármely településről beszéljünk is —, hogy az ott élőknek legyen hol dolgozniuk. Mozgalmunk már huzamosabb ideje hirdeti: ne az ember utazzék! Ezért javasoltuk, hogy a falvakban növeljék a munkaalkalmak számát; ezekben a körzetekben hozzák létre a nagyvállalatok, termelőszövetkezetek melléküzemágaikat, ide telepítsék az ipari kis- és középüzemeket. Az ésszerűség, de gazdasági gondjaink is azt sürgetik, hogy fokozottabban használjuk ki az ipari és szolgáltatási bedolgozásban rejlő népgazdasági, üzemi előnyöket.

— A vita során várhatóan felmerülnek olyan kérdések is: vajon szükségszerű-e, hogy a szolgáltatási hálózatot jobbára csak a nagyobb településeken fejlesztik, nem lehetne-e ezt is arányosabban, de szigorúan a valós igényekre alapozva végezni. Nem lehet- e kórház, iskola, nagyobb bevásárlóhely a városon kívül is? Ennek a koncepciónak érvényesítése egyébként annál is indokoltabb lenne, mert célunk az, hogy a települések között ne legyen alá- illetve fölérendeltségi viszony.

Szakítanunk kell azzal a gondolkodásmóddal is, hogy dinamikusabb társadalmi, gazdasági fejlődés csak a városokat jellemezheti.

_— A fejlesztés egyik legfőbb célja az, hogy csökkenjenek a falvak és a városok közötti indokolatlan különbségek; mindkét település-formában legyenek meg a teljes emberi élethez nélkülözhetetlen feltételek.

Bevált a magyar orvosi készülék

Jól „vizsgázott’ az első magyar gyártmányú peritoneá- lis dialízis készülék, amelyet a krónikus veseelégtelenség kezelésére fejlesztett ki az Országos Belgyógyászati Intézet és a Rolitron Társaság. A PDK—8 típusú készülék a beteg vese működését helyettesíti, alkalmazásának tapasztalatait a szakorvosok az Orvosi Hetilap legújabb számában ismertették. Beszámoltak arról, hogy a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. belklinikájának dialízis osztályán, a Jáhn Ferenc kórház-rendelőintézet intenzív osztályán, a Pécsi Orvostudományi Egyetem urológiai klinikáján, a győri, a nyíregyházi, a szombat- helyi, a kaposvári kórház- rendelőintézet belosztályain használták ezeket a készülékeket, ez ideig több mint ötven beteg másfél ezer kezelésére. Megállapították: ez a magyar orvosi készülék azonos értékű a külföldiekkel. Automatikusan végzi a dialíziskezelést, ennek nagy haszna, hogy a speciális képzettségű nővérek több beteget gondozhatnak, s a betegek maguk is használhatják a készüléket.

Darabolják a hidat

Budapesten, az újjáépülő Árpád-híd szomszédságában darabolják a régi híd 33 éves acélszerkezetét. A kiszolgált acélszerkezet bontását a Ferrum elnevezésű gazdasági munkaközösség tagjai végzik. A roncs — beolvasztás után — ismét hasznára lehet a

népgazdaságnak.

Vesszőből font élet

A dívány ki tudja mióta áll már a nyitott verandán. Színehagyott, foszlott hímzésű huzatán két álmos macska hunyorog a késő őszi ajándék napsütésbe. Közeledtemre sem riadnak meg, csak lustán és nemtörődöm módon nyújtóznak egyet. Ki tudja miért? Talán túl kevés, vagy túl sok a vendég errefelé. Mindenesetre, a macskákat én nem zavartam meg.

Az udvaron a foghíjas kerítésnek támasztva fűzfavesszők süttetik magukat a nappal. Odébb pár kosár és egy félbehagyott fonott szék. Egy gyermekkád. Ha nem tudnám, hogy kosárfonónál járok, akkor is rájönnék: ebben a fűzfavesz- szőket áztatják. Alján a barna, lehámlott maradék. Bőrük-vesztett fűzfaágak, fehéren, tisztán már a műhelyben várakoznak.

Gyuri bácsi a picinyke konyhában fasírozottat eszik. Akkora ez a konyha, hogy alig férünk el benne hárman. Nem is igen szokta meg Gyuri bácsi és Mariska néni, hogy ilyen „sokan” téblábolunk abban a helyiségben, ahol életük nagy része folyik. A székre, ahová leültetnek, horgolás lefutó szála borul. Mariska néni valamilyen csillagos térítőt készít egy képzeletbeli asztalra, amíg Gyuri bácsi dö- cögve-morogva a késői reggelit fogyasztja, öregesen és komótosan. Néha-néha a jobb keze ügyébe eső, — saját készítésű — fonott de- mizsont emeli asztalmagasságig : fáradt-piros siller

csurran a pohárba.

— Csillagom — mondja, — már meg ne bántsa a szó, — igyon velem egyet. Nem szereti? Az sem baj. De én most megkóstolom egy kicsit.

— Az ám, a Gyuri bácsi kosárfonó — kezdi Mariska néni, míg a zsebkendőnyi helyen a vendéglátáshoz szükséges holmikat bogarássza elő az ódon stelázsiból — Nesskafénk van, nem is akármilyen, ugye, azt azért iszik?

— kérdezi tétován. — Tőle tanultam én is vágni, hajlítani a vesszőket, de ha hibáztam, úgy mart le, hogy azt még az utolsó inas sem érdemelte volna meg.

—Persze — morog Gyuri bácsi, semmi hajlandóságot nem mutatva az oldódásra — én csak kétszer mondok el valamit. Harmadjára? Minek. De az a kaska, lelkem, igazán szépen sikerült — mutat felfénylő mosollyal egy picinyke festett kosárra

— énnekem nem lett volna türelmem hozzá.

— Mariska néni sértődött arca kisimult, és látszik, hogy már régen megszokta az emberét, nem zavartatja magát holmi közbeszólásoktól.

— Inas volt, — folytatja

— s ez már akkoriban sem volt teljes öröm. Apja és nagyapja is kosárfonó volt, mi más is lehetett volna az én Gyurimból?

— Téged kérdeztek? — lamentált tovább Gyuri bácsi.

— Igen, három évig inas- kodtam. Mariska, zárd már el a rádiót — morran oda feleségének. Látszik, hogy sokáig nem bírja ki egzecíroz- tatás nélkül. — Most vagyok hatvanöt éves. Sárbogárdon voltam inas, Ángyán Józsefnél, három egész évig, aztán Székesfehérváron tettem segédvizsgát. Bölcskén, Ötvös Mihálynál dolgoztam két és fél évig, de igen-igen rosz- szul kerestem, a napi bérem egy pengő, egy pengő húsz volt. Gondoltam, megmutatom, hogy a magam embere leszek és elmentem az iskolaigazgatóhoz — adna nekem könyveket, tanulhatnék. Nappal dolgoztam, éjjel böngésztem a bötüt, s negyvenhá„Itt még igazítanom kell.

romban mestervizsgát tettem Pécsett, az ipartestület előtt. A mester — dehogy volt az mester, nem is volt vizsgája! — megkérdezte: „Mit

akar maga, Koczka, tán ke- veselli a pénzt?” — Szó, mi szó, mester, nem a legtöbb — feleltem —, a magam ura és embere leszek. Megkaptam az iparjogosítványt. Ügy gondoltam, Bölcskén ölég már a kosárfonó, így hát áttelepültem Földvárra. Itt csak két mesterbeli volt. Az egyikük, a Somorjai, a Kossuth Lajos utcában lakott, sok ablakos, nagy házban. Gazdag volt. A másik magamfajta, szegény ember.

— Csinált az én uram mindenfélét — szakítja meg önnön hallgatását önkényesen Mariska néni, bársonypillantást vetve az urára —, ment neki a bútormunka is. Ma is menne, kérnék is, de nincs anyag. Azelőtt a dolgozó maszeknak nem adtak főzött fűzfát, ma a nyugdíjas maszeknak nem. — Egy rosszalló pillantás azonban tüstént elhallgattatja.

— Nem könnyű dolog ám

ez — folytatja ellentmondást nem tűrően Gyuri bácsi —, sok a piszok vele, meg nehéz is. Szeretnének itt a népek mást is, de hiába, ha nincs anyag hozzá. Legutóbb egy kutyakosarat csináltam a főorvosnak, de ő is csak azt mondja nekem: „Gyuri bátyám...! — révedezik el egy percre. — Tanítanék én másokat is, ha jönnének. De a fiatalokat nem érdekli már ez a mesterség. Mondtam is, kár olyan beképzeltnek lenni, egyszer még kenyeret is kereshetnének ezzel! Legutóbb a Kis Pál Jóska jött: megtanulná ő

ezt, — de hát... A balesete előtt — ragyogó ács volt. Most, hogy megrokkant — hiába no, itt nemcsak a vesszőt kell fűzni, hanem rengeteg fizikai munka is van vele. Vesszőt szedni, hántolni és cepelni kilométereken át. öreg vagyok én már ahhoz, hogy odatálaljam. Agresszív vagyok? — kérdezi, s látszik rajta a büszkeség, hogy ismeri a szót.

— Rettenetes nehéz válogatni, vágni, hordani — bólogat Mariska néni kihasználva, hogy az ura elmereng egy kissé. Nem tart soká ez a paradicsomi állapot, Gyuri bácsi törődött arcán kisimulnak a ráncok, ahogy felragyog benne a múlt.

— Marikám — mondja gyanús-szelíden —, vagy egyikünk, vagy a másikunk beszél. Nem tőled tanultam a kosárfonást. — Ezzel részéről el is intézte az asz- szony „kordában tartását”, s újra felém fordul. — Annak idején, ha munka volt is a munka, de térdig jártunk az örömben. A Törley-től — tudja, a pezsgőgyáros! — Béreltem a Fölső Ré-n egy területet, évi 40—50 pöngőért. Kimentünk asszonyostul, tíz- tizenöten. Hétfőn kezdtük és szombatig vágtuk a vesszőt. Mi — férfiak — hajnalban serkentünk, hogy az asszonynépnek legyen munkája nappal, sok vesszőt levágtunk, ök aztán naphosszat hántoltak. Estére meg főztünk a nádból épített kunyhók előtt krumpligulyást, vagy szerencsehozta halat és énekeltünk. Szép volt... Annyi vesszőt gyűjtöttünk, hogy még a székesfehérvári fogháznak, a raboknak is én adtam munkára...

— Gyuri bácsi, ki viszi tovább a mesterséget? Gyerek?

— Ninos hál’ istennek — sötétül el a szeme —, mind hálátlan lenne.

— Hallgas — pattan föl Mariska néni —, védekezik az öreg — mondja magyarázóén —, oly sok év telt el. Nem lehetett. Nem sikerült...

— ölég baj az — mordul Gyuri bácsi könnyes hangon, de semmi áron nem ismerné el, hogy ez bizony „ölég baj”. — így vagyunk, két szempár egymásba mé- lyedve. Többet alszom már a díványon, a műhelyben, mint szeretném. Néha-néha kimozdulunk — a múzeumbarát körrel megyünk kirándulni. Ó, azok a régi tárgyak — mereng el —, de ezek, — legyint a kiránduló társakra gondolva — mindig rohannak, mennek, mint a villám. Eltelik az élet... De jól telt el. Bár — néz rám végeláthatatlan bölcsességgel — talán telhetett volna jobban? —

Nem vár választ. Kezet fog, és öreg marka még mindig erősen szorítja mit sem tudó kezem. Koczka György kosárfonó mester az én tanító- mesterem is volt: mutatta,

hogy az ember mindig csak ember maradhat — mindenáron.

KL1E ÁGNES Fotó: Gottvald K.