Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-12 / 267. szám

1983. november 12. Képújság h „Tovasadródó kövek vagyunk" Q Amerigo Tóttal A Mag apoteózisa előtt ónapokig kerestem az alkalmat, hogy találkozhassam vele. Tudtam, hogy Rómában él, s néha Budapesten is. Számomra emberként mindig az európaisá­got, művészként, a szellemi frisseségat, a stílusváltás bátorságát, az egyszerre klasz- szicizáltságot, és egyszerre modernet jelen­tette. Világával előbb Őfelsége, a kilowatt szobra, majd Komarov emlékműve hozott össze. Tavaly vigadóbeli kiállításán figyel­meztetett; megépül Gödöllőn, az Agrártu­dományi Egyetem aulájában minden eddigi munkájának összegezéseként is felfogható grandiózus (a szó itt nem túlzó) műve A Mag apoteózisa. És kiöntötték, majd ta­vasszal elkezdték rakni az összesen 20 ton­na súlyú bronzfalat, a mindeddig legna­gyobbat Európában. Alkotója, Amerigo Tót, nem volt jelen. Rómában, s Budapesten sem volt fellelhe­tő. Svájcban súlyos betegség kötötte ágy­hoz. Járni, pontosabban közlekedni csak tolószéken tudott. Az akaratereje volt egyetlen támasza. Ott akart lenni, s ezért emberfelettire volt képes. Tíz emelet ma­gasságból ereszkedett le — ezt később ma­ga mesélte Gödöllőn — 'lépcsőkorlátba ka­paszkodva a harmadikig és vissza, napjá­ban kétszer. Hetvennégy éves. Fehérvárcsurgón szü­letett Tóth Imreként. Mesterségét a pesti iparművészeti iskolában, majd a Bauhaus- ban tanulta. Közben, még itthon kapcso­latba került a munkásmozgalommal. Né­metországban a fasizmus üldözöttje volt, koncentrációs táborba zárták. Onnan meg­szökve Itáliába menekült, ahol csatlako­zott az antifasiszta mozgalomhoz, össze­kötő volt a jugoszláv partizánok, majd ké­sőbb a szovjet csapatok felé. A háború után Olaszországban telepedett le. Szülőföldjét soha nem tagadta meg: a hatvanas évek végétől rendszeres a kapcsolata hazájával. Előbb szobrot készített — a Csurgói Ma­donna néven ismert gyöngyszemet — szülő­falujának, majd rendszeresen hazalátoga­tott, utóbb pedig házat épített itthon. Sor­sát reálisán szemléli, vállalja magyarságát, s közben Európára tekint. Lírai vallomása a tanú rá: „Engem is úgy sodort az élet, mint egy követ. Mindnyájan ilyen tova­sodródó kövek vagyunk Magyarország föld­jén, a széljárás medrében, amely kinagyol, lecsiszol és Európa forrásai felé görget." A Mag apoteózisát az egyetemi tanév­nyitón adták át. Már folyt az ünnepség, amikor Amerigo Tót megérkezett. Nehezen engedelmeskedő lábait bottal segítve cso­szogott be. A szónoki emelvény melletti zöld fotelbe ült le. Ősz haja ráncba húzott homlokát takarta, „világnagy” kezei a ma­ga elé támasztott görbeboton nyugodtak. Jól ismert vastag keretes szemüvege mögül a jövőt, a pályára esküt tevő tizenéveseket „fogta be”. Ügy ült ott fekete kordbársony­ban, betegségtől gyötörten. mintha egy­szerre lenne odatartozó, és főhajtás­sal köszöntött, megbecsült idegen. Min­denki őt nézte, a Mestert. Dombormű­ve szemben, diákok és tanárok előtt a falon. Bronzba öntve az a pillanat, ami­kor a mag megindul, és az életnek utat tör­ve feszíti szét a földet. Százötvenkét négy­zetméternyi erő és szépség uralja az egye­temi aulát. „Súlyosságában is könnyed, da­rabosságában is elegáns, mint egy gyűrű­be foglalt ragyogó brilliáns. A termékeny­ség oltára!” — mondta róla avatóbeszédé­ben Keresztury Dezső akadémikus, Boldi­zsár Iván materialista oltárképnek nevezte. Sinkovits Imrének pedig az élet kitörni kész, elpusztíthatatlan voltát jelzi. Juhász Ferencet prózavers megírására ihlette: „Mint Föltámadás után egy temető. Mint belülről föltört tojáshéj, mikor a csirke, vagy kacsa-újszülött csőrével kopácsolva, szempillás homlokcsontjával bentről kitö­ri! Ezt a kitörés-folyamatot mondta el Tóth Imre halhatatlan kezeivel!” Amerigo Tót, amikor a dombormű fel­avatásakor szólították, felállt, úgy hallgat­ta a hozzá érkező elismerő és köszönő sza­vakat. Sírt! A bronz súlya könnyebb volt a rátelepedő látvány terhénél. Akkor talál­kozott először a Mester és a kész Mű. Ál­modni, és az álmot megvalósítva látni nem ugyanaz az élmény. A Mag apoteózisa különleges helyet fog­lal el életművében. Erről ő maga vallott az avatás után: — Ebben összefoglalás van. Olyan, mint amikor valaki egy matematikai műveletet elvégez, aztán aláhúzza és összeadja. Mondjuk úgy, hogy ez az eredmény. Ez a munka tele van valósággal és tele van ideákkal. Itt közvetlenül a mag és a föld viszonyáról van szó. Arról, hogy ha van mag és van föld, ha van föld és van mag, akkor annak valahogy, valamilyen úton- módon találkoznia kell. De amikor azt mondom, hogy mag, akkor nemcsak róla beszélek, mert az már búzát is jelent, ke­nyeret és életet, mert a kenyér magyarul az élet. Az életért vagyok, az életből va­gyok. Próbáltam, és azt hiszem, hogy si­került a titokról leszednem a leplet. A titok az élet, a továbbmenés, hogy a kaszálás nemcsak halált jelent, mert a búza ugyan meghal, de a magja megmarad, és az visz- szaesik a földbe, és jövőre újra búza lesz, megint kenyér. Ez az a bizonyos értelmi pingpongjáték a néző és a szobor között. Remélem, hogy sikerült ezt kifejezni, és hogy a magot nem lehet elrejteni, mert ha jó földbe esik, akkor kitör, széthasítja, és eget kér magának! Vallhatja-e jobban magáénak a dombor­művet a földdel dolgozó ember, mint bárki más? — foglalkoztatott a kérdés. A tanév­nyitót követő beszélgetésen a Mester nem tért ki a válasz elől: — Vallhatja, és köze van hozzá, azzal, hogy éppen egy olyan iskolába került, ahol a földművelők mérnökei, vagy tudósai ta­nulnak, s lesz belőlük agrármérnök, gazda­ságvezető. Remélem, hogy itt megtanulják a föld és a földműves szeretetét. Az embe­riség a legmesszebbről hozta magával ezt a pillanatot, amit ábrázoltam, és a leg­messzebbre is fogja magával vinni. A Mag jelkép is lehet. Politikailag is értelmezhető. A két ideológia harca is benne van. Az egyik a sok rendszerű, sok központú ideo­lógia, ami mondjuk a kapitalizmus, a má­sik az egy fókuszú, az egy központú vala­mi ami mindenkiért van. Itt a központ el­osztja magát mindenkiért, és a mindenki van ezért a központért. Amerigo Tót művei megtalálható szerte a világban, többek között Olaszországban, a Vatikánban, Iránban, Brazíliában és föld­részünk majd minden országában. Itthon, Budapesten kívül csak néhány helyen van munkája. Eseményszámba megy egy-egy szobrának felavatása. Ilyenkor mindig kí­sért az itthon vagy otthon dilemmája. Mi­ért itt, és miért nem ott, Olaszországban állítják fel új alkotását. A kérdés kézen­fekvőnek tűnt ezúttal is. Annál is inkább, mert valószínű, hogy a fél világ versengett volna a bronzfalért — a csak művészettör­téneti léptékkel mérhető jelentősége okán — egymásra licitálva. De A Mag apoteózisa itt él igazán, itt a helye, ehhez a földhöz Van kötődése. Az, ami Fehérvárcsurgónak, a szülőfalunak' a Madonna! Gesztus! Ez­úttal a szülőföld, a haza iránt. A Mester árnyaltabban feltételes módban, fogalmazott: — Remélem, hogy gesztus lesz! Ez az em­bereken, a diákokon, tanárokon múlik, mindazokon, akik ide eljönnek és megné­zik! Nekik kell ebben dönteni. A szoborra ajánlatot kaptam a minisztériumból, és én akkor azt mondtam, hogy Magyarországra hozom, inkább ide, mint máshova. Itt itt­hon van. Minden egyes munkám küzdelem az öregedés ellen. Ez is! Megpróbálok ér­telmileg és testileg ép maradni, de sajnos, vannak bizonyos természeti és biológiai törvények, amelyeknek nem lehet sem el­lentmondani, sem azokat irányítani. Remé­lem, hogy meg tudom cáfolni azt, hogy a születés a halál kezdete. De nem megy, mert amikor kimondom: alfa, akkor ön­kéntelenül az ómegára kell hogy gondoljak. Az embernek csak arra van lehetősége, hogy megpróbálja azt a bizonyos egyenes vonalat — ami az alfa és ómega között hú­zódik — meghosszabbítani abban az érte­lemben, hogy végül is ne egyenesen halad­jon, hanem jó nagy vargabetűket írjon le. Itt is erre törekedtem... A művész kitalál egy nyelvezetet, amellyel elvont című mun­káin keresztül is hozzá tud szólni a közös­ség gondolatához, mert a dolgokat nem ér­teni kell, hanem szeretni. Végeredményben ez a célja az egésznek. Még akkor is, ami­kor gyűlöljük egymást, nagyon szívesen ki­mondjuk azt, hogy szeressük egymást! Amerigo Tót visszautazott a kórházba. „Sietve meg akarok gyógyulni” — mondta búcsúzóul. Hiszem, hogy felépül, mert van hozzá ereje és hite. Meg életkedve is. Há­rom kilencvenéves találkozik — kezdte legutóbb a viccet, és mondta színesen, él­vezetesen. Tervek feszítik. Bár keze még nem en­gedelmeskedik, remeg, nem tud tollat fog­ni, rajzolni, gondolatában mégis újabb munkák készülnek. J| dyra utalva mondta egyszer, hogy a föl-földobott kő valahol leesik. Az- I tán magára értve hozzátette: „Ha le fogok esni, akkor már ott fogok leesni, a szülőhazámban. Ott akarok leesni.” A Mester elutazott. A „föl-fölhajtott” kő fenn a magasban! De egy szilánknyi da­rabja földünkre hullva, örök kincsként. ÁRPÁSI ZOLTÁN és Bécs csinált ellentétekre épülő harcokban, azoknak sokkal inkább szenvedő alanya volt. Mert Brahms a saját hazá­jában csak igen kevés meg­becsülést élvezett, legalább­is ahhoz képest, amit Auszt­riában, Bécsben megkapott. Az idén százötven éve szü­letett Brahmsról a világ sok táján, így hazánkban is, megemlékeztek. És természe­tesen Bécsben is, ahol élete nagyobb részét töltötte. Egye­bek között a „Brahms Bécs­ben” című kiállítással a Gesselschaít dér Musikfreun- de épületében, amelynek Brahms egy ideig művészeti vezetője volt. Bécs szinte megérkezése napjától nagy elismeréssel és megbecsüléssel fogadta az akkor huszonkilenc esztendős német zeneszerzőt és zongo­raművészt. A század köze­pén a gyorsan fejlődő, nö­vekedő osztrák főváros va­lóságos gyűjtőhelye volt a környező népek zeneművé­szeinek, s talán ezért értette meg jobban a brahmsi mu­zsika hagyományőrző, de egyszersmind előremutató hangját. Ennek a fogadta­tásnak köszönhető, hogy Brahms végül is új, válasz­tott hazájának tekintette Bé­cset. Itt telepedett le, itt volt a legtöbb barátja, itt hunyta le a szemét és műveinek na­gyobb részét is a bécsi évek idején alkotta. Legendás és értékes gyűj­teményét: könyveket, levele­ket, kéziratokat a Musikve- reinnek ajándékozta, s ebből a gyűjteményből állította össze az örökséget gondosan őrző, ápoló intézmény a ki­állítást. A válogatás nyomon követte Bécs zenei életének alakulását, Brahms hangver­senyeinek fogadtatását, a zeneköltő magánéletét és közéleti szereplését. Megis­merhettük polgári és művész­barátait, többek között az akkor már neves magyar he­gedűművészt, Joachim Jó­zsefet és honfitársait. A ze­neszerző Goldmark Károlyt, valamint Richter Jánost, Brahms több művének diri­gensét. Jó néhány kéziratos és első kiadású, illetve Brahms által másolt kotta is van a gyűjteményben, egye­bek között Mozart nagy g-moll szimfóniájának és Bramhs Német Requiemjé- nek eredeti partitúrája. És természetesen fotók a zene­szerzőről, barátairól, a Ká­roly utcai lakásáról, szüleiről, Clara Schumannról, akihez idővel nemes barátsággá alakuló szenvedélyes szere­lemmel vonzódott... Az ünneplést sohasem ked­velő Bramhsról talán min­den más megemlékezésnél hivebben szólt a bécsi kiál­lítás. Ez a hangos hírverést nélkülöző tisztelgés, elsősor­ban a nagy műveltségű, bölcs ember előtt, aki haláláig hű maradt választott hazájához. És akinek Bécs is hűségesen őrzi emlékét és tárgyi, szel­lemi örökségét. SZOMORY GYÖRGY Brahms Az európai zenetörténetnek azt a részét, amely megköze­lítően a XIX. század máso­dik felére esik, a romantika korának szokták nevezni. És ha a zenetörténeti határok nem is húzhatók meg élesen, a 150 évvel ezelőtt született Johannes Brahmsot néhá- nyan a romantika nagy össze­foglaló mesterének, művésze­tét e korszak zárókövének te­kintik. Brahms úgy volt kora egyik legnagyobb zeneköltő­je, hogy közben óvta, őrizte az egyre felbomlóban lévő klasszikus zenei formákat. Talán ezért volt a maga ko­rában sokak számára érthe­tetlen, talán ezért is szakadt két pártra megítélésében, il­letve az új zenei törekvések — egyebek között a Liszt­féle szimfonikus költemény — elfogadásábán a zenei köz­vélemény. A Hamburgban született Brahms természete­sen nem vett részt a mondva­Brahms és Joachim József A kozmikus látvány festője Az 1936-ban Sátoraljaújhe­lyen született Urbán György 1961-ben Főnyi Géza, Pór Bertalan tanítványaként a Képzőművészeti Főiskolán fejezte be tanulmányait és azóta kiállító művész. Na­gyon tudatosan, kitartó szor­galommal — mintegy Csont- váry örökségét is vállalva, folytatva — új nézőpontból közelítve ragadta meg a Co­losseum, az athéni Akropolis, a rondái római kori híd, a bajor Alpok, a luxori nagy­templom, a szegedi dóm, az ephesusi Hadrian templom, a gizehi szfinx látványát, for­máját. Festészetre alakítva, fokozva. Minden a világ be­fogadásának mohóságából fakad, ismeretvágy és szétte- kintés ösztönzi. Soha nem a kuriózum, hanem annak a célja, vágya, hogy szemléle­tében és műveiben összegez­ze azt az élményt, amit föl­dünk tájai nyújtanak önnön szépségükben, s amit az egész emberiség történelme során eddig teremtett. így képei nem útinaplók, hanem .szenvedélyes kísérletek arra, hogy az építészeti formákat és a különböző időtereket képben regisztrálva szinteti­zálja. Ez a korszak mintegy két évtizedig tartott. Közben szemrevételezte Sárospata­kot, hazai tájakat, hegyeket, vázás, órás, virágos csend­életet. Ezután következett a váltás. Az űrhajózás kezde­teivel, fellendülésével párhu­zamosan a kozmikus látvány nyomába eredt. Különös mó­don azonban nem a sci-fi és még csak nem is a szputnyi- kok látószögéből vizsgálja ezt a földközeli földöntúliságot, a tér és idő kiterjedését, ha­nem a képzelet konstrukciói­val. Ez olykor a tudományos vizsgálat átköltött leírása, a Mindenség színes varázsa. Az már az 1970-es években eldőlt és igazolódott, hogy Urbán György jó festő, de mlTiumkább az is igazolódott, hogy korunkra, világunkra érzékeny. Ahogy Németh La­jos írta róla: „Mozgás, rit­mus, a fény lüktetése, di­namikája, és expresszivitás: ezek Urbán festői problémái.” Hozzátehetjük: megoldásai. Annál is inkább azok, mivel a Tömegvonzás, az Ür misz- tériumi, Az Androméda köd festői jelenítése egyszerre költői kép és természettudo­mányos megközelítése a fes­tészet eszközeivel annak> amit korunk kozmikus idő- I'Clujanak és távlatainak ne­vezhetünk. LOSONCI MIKLÓS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents