Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
io ^ÉPÜJSÁG 1983. november 6. Tóth-Máté Miklós: Két rendező a Csortos Gyula Színházban Decsi Kiss János rajza Folyóiratszemle írások Babitsról m az Uj Forrásban IRODALOM §|||r mk 9- ® ^ I ÍÜ ||l ^ ^ Hegedű A prímást — bocsánat: ma zenekari vezető a neve — régóta ismerem. Még az öreg Karcsinak a bandájában játszott — mert az banda volt. Karcsi pedig prímás: jó humorú, nagyon derék cigányember, itt muzsikált, ugyanebben az étteremben, ugyanezen a pódiumon. Karcsi még prímás volt, a bandája pedig kiasz- szikus cigányzenekar: prímás, kom.tr ás, brácsás, bőgős, klarinétos, cimbalmos. Sokszor hallgattam a zenéjüket. Annak idején gyakori vendég völtam itt: Karcsi szeretett bennünket, fiatal újságírókat, büszke volt rá, hogy cimborálunk vele. el-elkérte megzenésítésre a verseinket, a szövegükre ezután szörnyű giccs-melódiát szerzett (csak úgy emlékezetben, mert a kottát nem ismerte), ezeket sűrűn eljátszotta nekünk — és mi dicsértük is: „Nagyon szép, Karcsi! Ezt Dankó Pista se szégyellné! De hát ez régen volt. Két- három évtizede már csak itt-ott nézek be ide (ha vendégeim vannak), Karcsi rég meghalt, a banda többi tagja is, csak ez az egy szál muzsikus van már életben — akkor a legfiatalabb volt a zenekarban, brácsás, talán Bélának hívják. Nincs meg a régi banda, de nincsenek az akkori zeneszerszámok sem. Ez itt amolyan szokásos, mai éttermi zenekar: Béla gitáron játszik, kívüle még egy gitár, dob, szaxofon, villamos orgona. Szorgalmasan űzik az ipart. Becsülettel megszolgálják a fizetésüket. Alaposan nyűvik az erősítő berendezéseiket is: olyan ricsajt csapnak, hogy az ember a saját szavát se hallja —, de nem is bánom: alig ismerős hivatalos vendégemmel ülök itt, nemigen akad közös témánk, és most csak udvariasan mosolygunk egymásra: ugye, ilyen hangzavarban beszélgetni... Hanem egyszer csak történik valami. Az egyik zeneszünetben előkerül valahonnan a villanyorgona mögül egy hegedűtök. Béla gondos kézzel emeli ki a hangszert, egyetlen egyszer pengeti végig a húrokat, máris fel van hangolva, szemmelláthatóan valami jóleső rutinnal húzza meg a vonó szőrzetét, zsebkendő az álla alá, s már az egész zenekar feszülten figyel a Béla vonójára, mert az most zeneszerszám és egyszersmind karmesteri pálca, dirigál, és maga is hangokat csal elő. Az erősítőket már kikapcsolták, a nagy hangú instrumentumokat pianóra fogták, a dob pihen, a hegedű vezérszólama osztatlanul uralja a termet. Klasszikus darabot játszanak. Brahmsot, és nagyon jól (később megtudom, hogy Béla közben esti tagozaton zeneművészeti szakiskolát végzett.) A prímás majd elszáll a zenével. Eddig a fizetéséért játszott. Dolgozott. Becsületesen, keményen. Most pihen, és eddigi munkájáért megjutalmazza magát: hegedül. Hegedül, hegedül, hegedül — az egész zenékart magával ragadja a hevülete: beleadnak apait-anyait. Végighullámzanak a termen az utolsó akkordok. Pillanatnyi csend. És ekkor öthat asztalnál felállunk, meg- tapsöljük a produkciót. Béla hálásan hajlong. Tagadhatatlanul boldog. Boldogabb, mint Karcsi volt, mikor a szerzeményeit dicsértük. BÁLLÁ LÁSZLÓ —■—1 rendező okos ember. A Már tanulmányai meg- kezdése előtt is az volt, ... .l-J de a főiskolán ezt az okosságot még inkább kiművelik, tartósítják. Nála ez létkérdés. Buta rendező egyszerűen nincs. Nem létezik. Ha mégis, az csak valami fatális véletlennek a következménye. A rendező szája körül titokzatos mosollyal, de azért mindenre felkészülve jár- kel a színészek között. Akár az oroszlánszelidítő a ketrecben. Figyel. A színész arcának rángásából, sőt szemének legapróbb rezdüléséből észreveszi a közelgő veszedelmet, és ilyenkor — hiszen okos ember — gyorsan cselekszik. ' Akárcsak Joó Jónás és Zselatin Attila, a mezőcsalánosi Csortos Gyula színház két rendezője. JOÓ JÓNÁS, A SZINÉSZPARTI... Eléggé kiveszőben lévő típus, de azért még akad belőlük néhány, mint Joó Jónás is. Ö a színészt tekinti elsődleges tényezőnek, ha úgy tetszik, uralkodónak a színházban, saját magát pedig valamiféle „titkos tanácsosnak”, „ihoppmesternek”... stb. az uralkodó mellett. Mert Joó Jónás tudja — hiszen okos ember —, hogy az előadás sikere vagy bukása legalábbis nagyrészt a színészen .múlik. Okossága mellett azért is tudja ezt Joó Jónás, mert ő is színészként kezdte, és rendezőként is megmaradt kicsit annak. Jó fiú — mondják róla a színészek, és Joó Jónás is tisztában van ezzel. Igyekszik hát jónak maradni, még a legnehezebb körülmények között is. — Na, kezdjük a próbát, gyerekek, kezdjük — tapsol Joó Jónás, és elhelyezkedik a nézőtér második sorában, középen. — Seroegi, neked külön kérvényt kell benyújtani ! ? Sercegi belohol balról, nyeldekli az utolsó falás sza- lámis zsemlét, majd megáll Barka, Csutorjai és Szilánka Maca mellett a színpadon. Barka a szemüvege fölött „kilőtt” megvető pillantással ítéli el a kolléga késését, de nem szól, végül is nem az ő dólga. — Tessék — mondja Joó Jónás, mire Barka elindítja a jelenetet a Tűzdelt bélszín című mai magyar vígjáték második felvonásából. Néhány mondat után abbahagyja, kicsit előbbre jön, Joó Jónást keresi a tekintetével a félhomályos nézőtéren. — Te, Jónás — mondja —, gondolkodtam ezen a szakácson, ezen a Kocsonyásin. Ez a fickó nézetem szerint dadog, legalábbis felingerelt állapotban. Egy gyermekkori traumájából kifolyólag. — Ezt meg honnan veszed, Balázskám? — képed el Joó Jónás. — Tudod, hogy én mindig megírom a figuráim előéletét — mondja Barka —, így tettem a szakácsom esetében is. Véleményem szerint ennek a Kocsonyásinak alkoholista volt az apja, és rettegésben tartotta a családját. — Értelek, Balázs — vág közbe Joó Jónás —, vagyis te ebben a jelenetben dadogni akarsz. — Nemcsak ébben, de végig. Pusztán a figura hitelesebbé tételének érdekében... — Csakhogy — védekezik Joó Jónás —, az író még egy halvány utalással sem jelzi, hogy ez a Kocsonyási dadogás. — Vele majd megértetem — legyint Barka. — Ha jól tudom nem egy Tolsztojjal állunk szemben, vagy tévednék? Meg fogja nekem köszönni... — Arra kíváncsi leszek — nevet Sercegi —, de tudjátok mit, én is utána néztem a figurám előéletének. Ez a Pőre nevezetű üzletvezető kleptomániás... Ellopkodja a söralátéteket, és utána a személyzettől kéri számon. — Jónáskám, ha már játékról van szó — csilingel Szilánka Maca —, tegyük színesebbé az én szerepemet is. Olyan száraz, mint egy ikét- szersült. Miért ne énekelhetnék valamit? Betáncol ez a Sári a fatányérossal, és elbúgja a vendégeknek: Kis Petrovom, remélem megbocsátja, hogy búcsú nélkül hagytam el magát. Ugyanis operettrajongó ez a kis pincérlány. Egyébként emlékeztek, milyen sikerem volt a Sybill-ben ? — Én én mit csináljak? — tárja szét a kezét Csutorjai. — Én ugyan nem néztem utána a figurám előéletének, de ez nem tesz semmit. Azért még kitalálhatok valamit. Miért csak ez a törzsvendég, ez a Nagybajomi legyen itt normális? — Gyerekek, ne marhás- kodjatok — integet kétség- beesetten Joó Jónás —, így nem megyünk semmire. — Bocsánat, de én nem marháskodom — sértődik meg Barka —, én csak javasoltam valamit. De ha nem... hát nem... — Jól van, erre még visz- szatérünk — sóhajt Joó Jónás —, de nem most. Folytassuk a próbát gyerekek. Ba- iázskám, ha nem esik nehezedre, úgy ismét az elejétől. ' Próba után Joó Jónás beszél Barkával, és igyekszik rávenni, hogy feletjse el Kocsonyást gyermekkorát. — Balázskám — mondja — a tied a legjobb szerep, megtűzdelve poénokkal, szükségtelen még hozzá dadogni is. — Nem a komikus hatás miatt — vitatkozik Barka —, kizárólag a figura jellemzése érdekében. — Nem vitatom — mondja Joó Jónás — de azért ha lehetséges, hagyjuk ezt a dadogást, az én kedvemért. — Ha úgy gondolod — mutatkozik megértőnek Barka —, végül is te vagy a rendező... Másnap ismét azzal a jelenettel kezdenek. Joó Jónás nyugtalanul figyeli Barkót, és mint kiderül, nem is alaptalanul. Barka a kollégák hangos derültségétől kísérve végigdadogja az egész jelenetet. — De Ba-balázskám — szól fel idegesen Joó Jónás —, hiszen megállapodtunk... — Ja, igen — mondja Barka, és mint akii különös kegyben részesíti a rendezőt, abbahagyja a dadogást. Joó Jónás továbbra is nyugtalanul figyeli a színészeket, a tenyere izzad, a fejébe belehasít a fájdalom. Mennyi idő is van a bemutatóig? Istenem, meddig kell még néki jónak lennie? ZSELATIN ATTILA, A NEM SZINÉSZPARTI... Többen azért szerződtek el Mezőcsalánosról, mert megtudták, hogy ő lesz az új főrendező. Zselatin neve fogalom a szakmában. Már puszta említésére is elájulhat egy gyengébb idegzetű színész, jelenléte pedig olyan pánikot kelthet, mintha újra felütné fejét a pestis. Zselatin különösebben nem törődik a személyét körüllengő sűrű ellenszenvvel. Ügy hírlik, megszokta már, és talán éppen az ejtené kétségbe, ha hirtelen szeretni kezdenék. Zselatin, ha meglát egy színészt, átmegy 'a túloldalra. Legszívesebben papírmasé figurákkal dolgozna a színpadon, vagy robotemberekkel, esetleg idomított rozmárokkal. Színészekkel vesződni nyűg, botrány, katasztrófa. De hát mit tegyen, ha még mindig a színészeket foglalkoztató korszerűtlen színiház van divatban? Kénytelen velük dolgozni. Már a próbára is úgy érkezik, mint a saját kivégzésére. Mártír arccal, mosoly- talanul, a reggeli pirítós után lenyelt két nyugtatóval. A nézőtér közepén helyezkedik el — minél távolabbra a színészektől —, egész idő alatt ott gubbaszt, onnan intézi szózatait a színpadra. Vagy a mellette tisztelettel lapuló segédrendezővel, Futár Elemérrel üzen. — Kezdjük — öklendezi ki idegsen pontban tíz óraKor. A színpadon Törzstagi, Ló- nyai és Tóföldi. A mű, amelynek próbái folynak, egy mai eszkimó szerző, Fókazsír című társadalmi drámája. A jelenetet Törzstagi kezdi, de Zselatin hat szó után leállítja. — Bocsáss meg — mondja az utálkozással rokon szívélyességgel —, de hol állsz te most ? — Itt — mondja Törzstagi naivul. — Azt látom, de hol álltái tegnap? — Akkor is itt — mondja Törzstagi. — Rosszul emlékszel. Pontosan tíz centivel hátrább. — iNa és? Nem mindegy? — Nem mindegy — mondja Zselatin —, illetve neked talán igen, de nekem nem. A darabot pedig — bármilyen szomorú ez a számotokra —, én rendezem, tehát kérem betartani az utasításaimat. — Mi múlik azon a tíz centin? — fortyam fel Törzstagi. — Nagyon sok — veti oda Zselatin —, a légkör megteremtése, például. — A légkör? Na, ne viccelj! — Nem szoktam viccelni. Légy szíves tíz centivel hátrább lépni. Törzstagi hátrább araszol. — Kréta! — szól oda Zselatin Futár Elemérnek, aki ugrik, szalad a színpadra, és az elképedt Törzstagi köré egy karikát rajzcfl. — Rendben van — mondja Zselatin —, Lányai, egy lépést előbbre. Ügy. Kréta. Futár Elemér Lónyait is körbekarikázza. — Tóföldi — szól újfent Zselatin —, féllépést hátra. Ez egy volt, felet mondtam. Ez az, így jó. Kréta! Tóföldi körül is krétakör. — Ezt az állást kérem mindenkinek betartani — mondja Zselatin —, (Futár, lejöhetsz. Kezdjük a jelenetet újra. Törzstagi nyakán kidagadnak az erek, de öreg színész már, türtőzteti az indulatait. Elkezdi ismét a szöveget, öt szó után újra csak Zselatin távoli hangja. — Mi ez? Már megint mozgatod a füledet. Tegnap megállapodtunk, hogy nem fogod mozgatni. — Nem tehetek róla. Reflex. — Ez nem kifogás. A színész uralkodik testének minden porcikáján, azért színész. — Sapka lesz a fejemen — mordul Törzstagi —, nagy, szőrös, fülvédős. A közönség art se fogja tudni, hogy van fülem. — Elég ha én tudom — mondja Zselatin. — Arról már nem is beszélve, hogy így mozoghat a sapka is. Ez nem bohózat, kérlek, hanem társadalmi dráma. Kemény, rideg, fagyos. Eszkimó vagy, öreg fókavadász. Nagy igazságok hordozója. És ti is, Ló- nyai, Csutorjai! Ne úgy ácso- rogjatok ott, mint két ráérő postás. Nem a próbát nézni jöttetek, hanem, hogy átlényegüljetek fókavadásszá. Tessék, uraim, Kezdjük a jelenetet újra. És érezzem már végre a sarki hideget. Fázni akarok, fázni... — Fagyj meg! — sziszegi Törzstagi, és kívánságát a kollégák egyetértő pillantása szentesíti. Az órájára néz. Nem igaz, hogy még csak tíz perc telt el a próba kezdete óta! Meddig tart még? Hogy lehet ezt kibírni? Állást változtat, nyugdíjba megy, meghal. Istenem, a kert! ■' óhajtva kezdi el újra. S Gépiesen mondja a szöveget, a fülére kon- ———fcentrál, és hogy ki ne lépjen a körből... Drága, aranyos zöldhagymák, kedves paprikák, édes paradicsomok... Ó, kert! A teli tüdővel szívott szabadság kertje! Majd csak eltelik ez a délelőtt is. Garai Gábor írta hitet téve Babits mai időszerűsége mellett: „Műveivel átlépett —történelmünk új korszakába — és közöttünk marad, eleven hatóerőként”. Ezt ma, születésének centenáriumán különös erővel, minden eszközzel igyekszik bizonyítani szellemi életünk egésze. A születésnaphoz közeledvén egyre-másra jelentkeztek ünnepi számaikkal az irodalmi folyóiratok. Mostanáig főként a dunántúli szerkesztőségek jeleskedtek. Legutóbb a tatabányai Űj Forrás került a kezünkbe, címlapján egy montázs idézi meg a költő szellemét. Végigfutva tartalomjegyzékén, kiderül: a belső tartalom — öt tanulmányt felölelő blokk — alighanem érdekes olvasmányokat kínál. Babits Mihály életének szeleteiből különösen iyenkor, ünnepélyes időkben, több város kér jussot. Szekszárd és Esztergom elsőségéhez aligha férhet kétség. A szülőváros ma már egyértelműen vallja magáénak e gazdag örökséget. Esztergom igyekezetéből is szép gesztusokra futja az „előhegyi remete” emlékének ápolása ügyében. A Komárom megyei folyóirat érthető okból a költő „esztergo- miságának” méltatására helyezi a hangsúlyt. A leginkább érdeklődésre igényt tartó írásmű Dévényi Iván levelezésének egy speciális részét mutatja be. A neves művészeti író a hatvanas évek elején egy második Babits-emlékkönyv ösz- szeállítására tett erőfeszítéseket. A közleményt jegyző Zajovits Ferenc szerint, vállalkozását eleve sikertelenségre kárhoztatta a kor. „Legendás szorgalma” csak az anyaggyűjtésben segítette, az életmű elfogadása elé me- redező falakat nem dönthette halomra. A „felkért tekintélyek” szava is kevésnek bizonyult. A Dévényihez írt levelek, egyebek mellett Babits István, Féja Géza, Gel- lért Oszkár, Jékely Zoltán, Lukács György, Sík Sándor, Reményik Zsigmond, Németh László sorai vagy éppen tanulmányai megmaradtak hagyatékában. A bemutatott részletekből egy nagyon is jellemző viszonyulási rendszer, s egy, a korra jellemző Babits-felfogás, értékrend olvasható ki. A legőszintébb megnyilatkozás kétségtelenül Veres Péteré, de valameny- nyi szemelvény értékes adalék a Babits- (s most már Dévényi-) biográfia számára is. Még a nyáron Borsos Miklós rajzával díszített könyvecske jelent meg Babits és Esztergom címmel. Nagy falusi Tibor „köznapi olvasata” nem a könyvet teszi bírálat tárgyává elsősorban, hanem azt a sokszor csak „ a gesztus külsőséges voltában” jelenvaló viszonyt, amely — kevés kivételtől eltekintve — jellemezte a „hivatalos város” magatartását. Kétkedését hangoztatja: „megértette- e a költőt a város?” Több ténnyel világít rá arra, hogy bizony az igazi megbecsülés is hiányzott. A helytörténeti adatok bőségét ismerve, pár dolgot mégis nehezményez a kötetke kapcsán a szerző: kronológiát, helyi szemtanúk megszólaltatását, levelezését hiányolja. Dolgozatának konklúziója: végre a külter-. jes hivatalosság helyett „tettekre kész és tettre késztető” cselekvésnek kellene igazolnia a nagy költő iránti őszinte tiszteletet, megbecsülést. A cselekvés kellően méltányolható jele egy új Ba- bits-szobor, amelynek előtörténetét Kaposi Endre foglalta egybe. Szól a megbízásig elvezető indítékokról, az elhelyezés körüli töprengésekről. Rövid beszélgetés keretében bemutatja az alkotót, Borbás Tibor Munkácsy-dí- jas művészt. A különös tar- tású félalakos szoborról (reprodukcióját a belső borítón láthatjuk!) mondja a szobrász: „megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy emberi és költői nagysága idős korában ...teljesedett ki igazán. Ezért lett témám az idős, beteg Babits”. A költő szerelmi lírájának sajátos nézőpontú vizsgálatára vállalkozott Böröndi Lajos. Dolgozatában a Babits és Török Sophie alkotásaiban egyaránt kimutatható érintkező és ellenkező pontokat” kutatja, elemzi. Po- mogáts Béla tömör recenziója pedig — az összeállítás élén — Rába György kismonográfiáját mutatja be nagy szakszerűséggel, rokonszenv- vel. SALAMON NÁNDOR
