Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
e népújság 1983. november 6. Múltunkból — Három bikácsi ismerősömmel is beszéltem, mielőtt most felkerestem. Kettő közülük nem tudta, hogy ki az a Dürgőné. csak amikor a teljes nevén érdeklődtem, mondták, hogy ja, a Piroska? ismerjük, nagyon is jól. Itt dolgozik az erdészetben, ő a falu párttitkára. — Igen, itt mindenki csak Piroskának ismer és szólít. Még tizenkét évvel ezelőtt, amikor idekerültem friss erdőmérnöki diplomával és megbíztak a csemetekert vezetésével, megkérdezték az asszonyok, hogy miként szólítsanak. Mérnöknőnek, vagy Piroskának? — Ahogy maguknak jobban tetszik — válaszoltam. Hát így lettem nekik is Piroska. — És erdőmérnök? Ezt a közvélemény általában férfimesterségként tartja számon. És — már megbocsásson, nem sértő szándékkal mondom-kérde- zem, de ezzel az alacsony termettel, vékonyka testalkattal, „tetejébe" annak, hogy nő, hogyan merte vállalni? — Már kicsi korom óta élt bennem a növények szerete- te, a biológia. Ez elsősorban családi indíttatású volt, édesanyámnak sokat segítettem a kertben, unokabátyám kertész volt, aztán, ott van szülőfalumban a híres ká- moni arborétum. A gimnáziumban — a szombathelyi Kanizsai Dorottyában — a biológiatanárnőnk férje erdőmérnök volt. Egy ideig még töprengtem, hogy kertész legyek-e vagy erdész, majd — úgy az érettségi felé — döntöttem, az utóbbi mellett. Ami a fizikumomat illeti. Valahogy bennem volt, hogy én egy ilyen alkat vagyok és az ördög vigye el, nem tudnék annyit produkálni, mint egy férfi? Meg aztán, megmutatom, nem az ilyen adottságok döntik el, hogy az ember erre, vagy arra alkalmas-e, hanem a képesség, az akaraterő, a szorgalom. És azért ma már nem ugyanaz az erdei munka sem, mint régen'. — Kevesebbet kell kint járni? — Nem erre gondoltam, hanem a gépesítésre. Mert bizony néha hetekig kint kell lenni, igaz, nem lóháton, hanem gépkocsival. Műszaki átvételek idején, vagy tavasszal, amikor erdősítéseket csinálunk, az ember hetekig nem csinál mást, reggeltől estig, minthogy kint van az erdőn, ellenőriz,, irányít. — De azért ma mégiscsak kevés lány választja ezt a szakmát. — Igen, Sopronban például az ötvenhat elsőéves között mindössze hárman voltunk. A felvételin firtatták, hogy miként képzelem a jö- vőmet az erdőben. Ott is azt mondták, hogy ez erős fizi- kumúaknak, elsősorban férfiaknak való munka. Én érveltem, hogy kapáltam szőlőt is, minden nyáron elmentem építőtáborba, és élveztem, szerettem a fizikai munkát. De ők mindenáron arra akartak kilyukadni, hogy gyenge vagyok. Biztosan megfájdult a derekam a szőlőkapálásban. Igaz, hogy megfájdult — mondtam — de az elmúlik. Nem félek az erdőjárással kapcsolatos fizikai megterheléstől. — Aztán idekerült a bikácsi erdészetbe. Milyen munkakörbe? — Hadd helyesbítsek, ma már nagydorogi erdészet, átköltöztünk, a Gyulaji Állami Erdő- és Vadgazdasághoz tartozunk. Hát... bedobtak a mélyvízbe, megbíztak a csemetekert vezétésével. — Nem erre számított? — Az volt az elképzelésem, hogy olyan munkakört választok, amelyben nem kell emberekkel foglalkozni. No, nem elsősorban irodai munkára gondoltam, hanem valamilyen más beosztásra. Itt meg húsz asszony munkáját kellett irányítani. Majdhogynem és voltam a legfiatalabb köztük, de termetre, testsúlyra minden bizonnyal a legkisebb. Hát most tessék így vezetni. | — És sikerült? — Szinte azonnal befogadtak. És már hónapokkal később megelégedéssel .gondoltam arra, hogy ez nemcsak kötelességből történt, hiszen én voltam a kinevezett vezetőjük, a mérnök, hanem sikerült a jó hangot megtalálni. Nem a hangerőre gondolok. Megköveteltem a pontos, lelkiismeretes munkát — és bizonyára másutt is ez a tapasztalat, hogy annak a vezetőnek van tekintélye, aki rendet, fegyelmet tart, hiszen a munkásemberek többsége is elítéli a lógósokat — de hamarosan elértem, hozy az asszonyok bizalommal fordultak' hozzám a legintimebb problémáikkal is. Egyikükön láttam, hogy gondjai vannak, ideges. Megtudtam, hogy válófélben vannak. Elbeszélgettem vele, mint asszony az asszonnyal. Ma is együtt vannak... — Pedig sok helyen az a vélemény, hogy amelyik munkahelyen sok a nő, vagy csak nők vannak, gyakori az intrika, a pletykálkodás, rendet tartani köztük erélyes kezű férfivezető tud igazán... — Erről sokat hallottam én is. Ilyen tapasztalataim azonban nincsenek, lévén ez az első munkahelyem. Éppen az ellenkezője volt a helyzet én inkább szerencsének mondom, számomra-számukra előnyös volt, hogy nő vagyok. Bizalommal fordultak hozzám, utána jött egyik is, másik is, hogy köszönik a segítségemet... — Közel tíz évig vezette a cseemetekertet. Milyen eredménnyel? — Tizennégy hektárról húszra növeltük a csemetekert területét, alkalmazkodtunk a megváltozott fajtapolitikához — a korábbi túlnyomóan fenyőcsemeték helvett most már zömmel lombosakat nevelünk, az én kezdeményezésemre építettünk fóliasátrakat, vezettük be az úgynevezett „Paper- pot”, a tasakos rendszert, előre léptünk a vegyszerezésben. — Vegyszerezés erdészetben? Hajdanán évszázadokig, évezredekig nőttek az erdők mindenfajta vegyszer nélkül. — Igen ám, de ma már győznie kellett annak a felismerésnek, hogyha az ember beavatkozik a természetbe — főként monokulturális termesztéssel — akkor megbillen a biológiai egyensúly és azt szintén beavatkozással kell kiparírozni. Jómagam ellene vagyok a mindenáron való vegyszerezésnek, de amikor kell, akkor kell. Ezért is iratkoztam be ismét az egyetemre Sopronba, a növényvédő szakmérnök szakra, és sikeresen elvégeztem. Különben, fájó szívvel, de meg kellett válnom két éve a csemetekerttől; kineveztek erdő- nvűvelési műszaki vezetővé. Az egész erdészet területén irányítanom, terveznem, ellenőriznem kell az erdőművelési munkákat. És természetesen hozzám tartozik, bár nem közvetlenül én vagyok a vezetője — a csemetekert is. Hogy el ne felejtsem, az eredményekről kérdezett. Azt is eredménynek tartom, hogy a csemetekertben sikerült összehozni egy betanított munkás tanfolyamot. Nem volt könnyű, negyven-ötvenéves asszonyokkal, akik közül jó néhánynál hónapok is elmúltak, hogy csak egyszer kellet a nevét leírnia. Egyenként beszéltem velük, akkor, amikor az első pártmegbízatásamat — patronálni a szocialista brigádot — megkaptam. Sikerült. Eredményesen tettek vizsgát. — Pártmegbízatás... Mikor kezdte a mozgalmi munkát? — Iskoláskoromban. Kisdobosként, úttörőként. Megválasztottak őrsvezetőnek, majd mint gimnazista KISZ- es, visszajártam Kámonba, á régi iskolámba ifjúvezetőként. Aztán az egyetemen csak a KISZ-ben tevékenykedtem. I — Családi hagyomány? — Nem mondhatnám. Édesapámat négyéves koromban elvesztettem, meghalt, édesanyám özvegyen nevelt, ő nem politizált. De énben- nem korán felébredt a felismerés, hogy mindent ennek a rendszernek köszönhetek és ezért nekem is tennem kell valamit. Ez vezetett el — jóval később, már Biká- cson, a párthoz is. Az egyetemi KlSZ-szerve- zetben „szürke” tagként dolgoztam. Hogyan is választott volna a túlnyomó fiútöbbség lányt a vezetőségbe. De ott voltam a társadalmi munkáknál, elmentünk szombat délután a kertészetbe, vagy talicskáztunk a cso- bakházi tó építésénél, csináltuk, lelkesen. Él is bennem valamiféle nosztalgia azok iránt az idők iránt. | — Mikor lett párttag? — Hetvenhétben. Hat évvel azután, hogy az erdészethez kerültem. Akkor már bennem is megérett, hogy a párthoz kell tartoznom, meg az akkori párttitkár, Jankovics elvtárs, ma a nagydorogi községi pártbizottság titkára is szólt, hogy úgy gondolja a vezetőség, hogy a pártban lenne a helyem. Őrültem a megtiszteltetésnek. Meg annak is, hogy felvettek a Marxizmus- Leninizmus Esti Egyetemre. Harmadéves voltam, amikor a szakmérnöki karra beiratkoztam, fél évig együtt csináltam a kettőt. Kaptam pártmegbízatást propagandamunkára, most pedig — mint az oktatási bizottság tagja — a különböző helyeken folyó pártoktatás ellenőrzésében segítek. Az első pártmegbízatásom az volt, hogy segítsem a szocialista brigádot. Ma ez a brigád már aranykoszorús. — És alapszervezeti titkár is... — Nos, ez volt a második eset, amikor a mélyvízbe dobtak. Két éve voltam párttag, amikor — külön engedéllyel választottak meg alapszervi titkárnak. „Mélyvíz” volt ez nekem, hiszen ettől kezdve már az egész erdészetben irányítanom kellett a politikai munkát, én pedig szinte be voltam zárva addig a csemetekertbe. Aztán a bikácsi községi alapszervezetet is hozzánk csatolták — lévén ott csak öt nyugdíjas és egy Diamant szövetkezeti dolgozó párttag. Nem volt valami rózsás a helyzet. — A pártszervezetnek tehát két irányban is kell tevékenykednie. Az erdészetben és a faluban... — Igen és meg kell mondanom őszintén, ez a kettősség nem kevés terhet jelent. A gazdaságban még úgy- ahogy mennek a dolgok. Szerencsénkre az erdészet vezetője is, a könyvelő is párttag, sőt, minden jelentősebb területen vannak párttagjaink. Vezetőségi ülésen, taggyűlésen évente megtárgyaljuk a gazdaság tervét, megtesszük észrevételeinket, ha szükséges. Negyedévenként beszámoltajuk az erdészetvezetőt és időnként az ágazatvezetőket is az eredmények alakulásáról, a problémákról, ilyenkor meghatározzuk az agitációs munka tennivalóit is. Foglalkoztunk több alkalommal a szocialista brigádmozgalommal, — a párttagok közül hatan vesznek részt benne — ma hat szocialista brigádunk van, közülük kettő már az aranykoszorú birtokosa. A pártépítésben már több a gondunk, legutóbb is, amikor szeptemberben a nagyközségi párt-vb ülésén beszámoltunk az alapszervezet munkájáról, felvetődött, hogy az eddiginél többet kell tenni azért, hogy a dolgozók közül azokat, akik alkalmasak rá, párttaggá neveljük és felvegyük. I — És a faluban? — Nehéz a dolgunk, a község évtizedek óta alig fejlődik. Még egészséges ivóvize sincs. Arra törekszünk, hogy a kevéske lehetőséget is kihasználjuk. Gyakran foglalkozunk az áruellátással — van is némi javulás. Kezdeményezésünkre sikerült napközissé alakítani az óvodát, megnyílt az öregek napközi' otthona. Különös gondot fordít az alapszervezet az idős, nyugdíjas párttagokra. i — Tervei? — Folytatni munkámat, jobban, mint eddig. Három éve beválasztottak a nagyközségi pártbizottságba, tagja vagyok a gazdaságpolitikai munkabizottságnak, igyekszem a párttitkársággal a pártbizottsági tagsággal járó kötelezettségeknek minél jobban eleget tenni. — Köszönjük a beszélgetést. JANTNER JÁNOS Amikor még alig volt forgalom Magyarország közútjain, mert a világháború alaposan megtizedelte a gépjárműállományt s e nélkül is jóval kevesebb volt a gépkocsik száma mint napjainkban, akkori jelenség volt, hogy viszonylag nagy számban jártak útjainkon a „vándor gépkocsik”. Ilyen vándorkocsival vitték például a könyvnapokon a szép- irodalmi műveket, a marxizmus klasszikusainak műveit a puszták népéhez. Teherautókon „vándoroltak” a műkedvelő színjátszó csoportok, s mint arról a Tolnamegyei Néplap 1947. szeptember 6-i számából értesülhetünk, vándorambulancia is úton volt Tolna megye útjain. Az egykori tudósításból megtudjuk: az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) vándorautója szeptember 2-án, Cikón fejezte be Tolna megyei tevékenységét, és Szekszárd érintésével visszatért Budapestre. Mielőtt elhagyták volna megyénket, a vándorambulancia és az MNDSZ képviselői összefoglalták az újságíróknak, mit végeztek nálunk. „A beszélgetés során megtudtuk — adja hírül a Tolnamegyei Néplap —, hogy összesen 5485 beteget vizsgáltak meg és kezeltek a vándorautó orvosai. Ebből a röntgen-szűrővizsgálaton 2174, belgyógyászati vizsgálaton 1686, fogászati kezelésen 819 beteg vett részt, ami legalább 1000 kihúzott fogat jelent), 750 bőrbeteg és 50 fülbeteg vette igénybe az ambulancia segítségét” Arról nem számolt be az újságíró, hogy a vizsgálaton megjelent személyek közül mennyi volt a beteg — különösen a TBC volt elterjedt betegség megyénkben —, s nem tudjuk, hányán kerültek éppen az ő közbejöttükkel kórházba. A vándorambulancia azonban nem csupán vizsgált és fogat húzott, hanem gyógyszert, tápszert, élelmiszert és ruhaneműt is hozott me- gyénk falvaiba és osztott szét az arra rászorulók között. „Többek között 5 mázsa cukrot, 63 férfiinget, 68 babakelengyét, 3 mázsa szappant, 636 fejkendőt, nagymennyiségű tejport és tápszert osztottak szét” — írta a Tolnamegyei Néplap. Arra a kérdésre, hogy mi volt az ambulancia személyzetének legkedvesebb emléke, az orvosok az ozorai, a diósberényi és a gyulaji ünnepélyes fogadtatást említették, de emlékezetesnek tartották a nagyszokolyi és a pincehelyit is. Ez utóbbi helyen a helyi zárdában állították fel ideiglenes rendelőintézetüket. Velük is, mint mindenkivel, aki a megyét járja, megtörtént néha olyan eset, amit mulatságosnak tartottak. Idézzük a lap tudósítását. Az eset Gyula jón történt: „Itt történt különben az a kedves eset is, hogy a rendelés elején az egyik néni azzal fordult orvosunkhoz: — Ilyen jól tetszik tudni magyarul ? — Hát mért ne tudnék? — felelt kérdéssel a nevezett, amire kiderült, hogy a jó gyulajiak között hír terjedt el, hogy az ambulancia orvosai svédek. Terjedtek azután a reakció jóvoltából olyan rémhírek is, amelyek távol akarták tartani az embereket az ambulancia munkájától. Egyes községekben azzal ijesztegették a pácienseket, hogy a vizsgálatról készült, úgynevezett szűrőlapok egyúttal belépést jelentenek az MKP-ba.” (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az ambulancia megyénkben éppen akkor járt, amikor a tetőpontját érte el az 1947-es választási küzdelem. Mint ismeretes, ezen a választáson tíz párt indult, a négy koalíciós párt mellett hat a koalíción kí- vülrekedt párt is reménykedett a sikerben. Ezeknek többsége kommunistaellenes politikát hirdetett, felhasznált mindent, amit csak lehetett; jól jött még az ambulancia is.) Ingerülten szóltak az orvosok a hőgyészi esetről. Ott ugyanis senki sem várta őket, a községi vezetők mereven elzárkóztak az ambulancia támogatásától. Legnagyobb kerékkötő a simontor- nyai járás tiszti-főorvosa volt. Ezért aztán a vándorambulancia orvosai vették nyakukba a falut, utcáról utcára, házról házra járva keresték a betegeket. Találtak épületet is, ahol elhelyezhették legfontosabb műszereiket. A cikk utolsó bekezdése így szól: „A vándorautó visszatért Budapestre. Huszonhárom Tolnamegyei község lakossága őrzi emléküket és tanulja megbecsülni rajtuk keresztül az MNDSZ mozgalmát, amely a legjobb magyar orvosokat mozgósította a nagy cél, a magyar falu és puszta egészségügye érdekében.” AZ MKP ELLENEZTE, a főispán tudomásul VETTE A SZTRÁJKOT Dunaföldvár nagyközség elöljárósága 1946. január 12- én levelet küldött a járási főszolgabíróságnak Paksra, amelyben arról számol be, hogy a rossz ellátási viszonyok, valamint az alacsony munkabérek miatt a duna- földvári kendergyár dolgozói sztrájkba léptek. Ez a sztrájk egybeesett a reakciónak azzal a törekvésével, hogy felhasználva az 1945-ös választási eredményeket, támadást intézzen a népi demokratikus vívmányok, mindenekelőtt a földreform eredményei ellen. Idézzük a jelentést: „Hivatkozási szám alatti rendeletre jelentésem az alantiakban terjesztem be. Múlt év december 22-én megjelent a községi elöljáróságnál Koszó Béla képviseletében az itteni kendergyári munkások, és a községi elöljáróságtól étolajkiutalást kértek. A fenti képviselő és munkások felvilágosíttattak, hogy a községi elöljáróságnak étolaj kiutalása nem áll módjában, mert az olajkészletek felett a Közellátási Miniszter Ür rendelkezik. A munkások azzal fenyegetőztek, hogyha olajkiutalásban nem részesülhetnek, kénytelenek lesznek a munkával leállni, mert élelmezésük nincsen biztosítva. Előzetesen azonban már előadták, hogy heti 10 000 P-ős munkabér mellett a gyár vezetőségével sem tudtak megállapodni, minthogy a fenti munkabért kevésnek találták és a gyár vezetőségével már közölték is, hogy a munkálatokat a kevés munkabér miatt beszüntetik. A munkavállalók időközben már elmentek Szegedre, a vállalatuk vezérigazgatóságához újabb munkabér megállapítása végett, közben azonban vissza még nem jöttek és a sztrájk azóta is tart.” Raffay Mátyás jelentését Arany László járási főjegyző tudomásul vette és azt továbbította a megye főispánjának. A Magyar Kommunista Párt ezt a sztrájkot ellenezte — ugyanis az infláció idején jelentkező minden bér- követelés csak további pénzromlást idézett elő, s ez nem a munkásnak, hanem a tőkésnek kedvezett. Az életviszonyok megjavításának feltételét a kommunisták az újjáépítésben, a termelés fellendítésében az anyagi javak nagyobb mennyiségében látták. Ezért ezeknek a céloknak megvalósítására mozgósítottak. A dunaföld- váriak sztrájkja ezt a célt keresztezte, érthető tehát, hogy ellenezték a kommunisták. Szente László főispán viszont csak tudomásul vette a jelentést, s azt 1946. január 22-én az irattárba tétette. K. BALOG JÁNOS. 111 OTn IDürgőné Szaiai Piroska I erdőmérnökkel, I párta la pszervezeti I titkárral
