Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-01 / 258. szám

A NÉPÚJSÁG 1983. november 1. Moziban A túlélés mutatványa Jelenet a filmből Bevallom, először ellen­szenves volt Truffaut új filmje: Az utolsó metró. Túl szépnek, túlságosan kifino­mult, álszemérmes alkotás­nak tartottam. Ügy tűnt, hogy kapcsolódik a franciák hősies ellenállását szajkózó nézetekhez. Tudniillik hajla­mosak az egész világháborús közreműködésüket hamis pátosszal, csak az ellenállás­ra, a hősies harcra redukálni. Mintha ott nem lettek vol­na kollaboránsok, a nácikkal együttműködő, hozzájuk esz­meileg, érzelmileg is kötődő emberek. Truffaut filmje „olyan szép, hogy az nem igaz.” Mi­ként a főszereplő, a mindig ápolt, elegáns Marion (Ca- therine Deneuve), akinek még a szerelmi jelenetnél is csak a harisnyája szélén csil­lan meg diszkréten a fény, a film is szinte kulisszák, fes­tett kulisszák között játszó­dik. A két és fél évet pincé­ben töltő színigazgató, Lucas Steiner sem látszik soha bo- rotválatlanul, vasalatlan ing­ben. De az ő szerepe, viselke­dése a kulcs Truffaut film­jének megértéséhez. Mert a rendező, a rá jellemző ele­ganciával végül is ellenállási filmet készített. Kellemes lektűrt csinált- Párizs meg­szállásából, de ugyanakkor az átélés, a túlélés lehetősé­gét csillantotta meg. Mert Az utolsó metró szereplői va­lamennyien várnak. Várnak egy jobb korra, a németek kiűzése utáni időszakra. így válik Truffaut, mindvégig színházban, színfalak közt játszódó filmje a túlélés mu­tatványává. A szoknyavadász színész Barnard Granger is, mint ki­derül, ellenálló, valami ho­mályos kapcsolata van a né­metekkel szembenézőkkel, aztán azt is megtudjuk, hogy a színészet helyett a tényle­ges fegyveres harcot választ­ja. Persze szoknyavadász mi­voltát egyedül a színigazgató szép feleségével szemben nem alkalmazza, aki viszont mégis megperzselődik. Az utolsó pillanatban ugyan, de a búcsú perceit egy aktussal fejezik be. Truffaut zseniális csavar­ral csapja be az utolsó per­cekben is a nézőt. Párizs ostromának dokumentumfel­vételei, és a díszletromok közt botladozó egyetlen un- szimpatiküs hős, Daxiat bűn- hődésének láttatása után a végső egymásra találást su­gallja. Barnard Granger egy kór­teremben, tolókocsin ül, ami­kor végre megtalálja Marion, Lucas Steiner felesége. Ér­zelmektől fűtött viharos sza­vak után a kamera eltávolo­dik és meglátjuk, hogy a je­lenet újra csak a színpadon játszódik, a szereplők meg­hajolnak és velük hajol az immár pincéből előkerült, zsidó mivolta miatt már nem üldözött rendező is. Párizs boldog, felszabadult, már nem kell ugyan sietnie az utolsó metróhoz, a kijárási ti­lalom percei előtt induló já­rathoz, de semmi sem válto­zott, Ugyanúgy járnak szín­házba, szórakozni az embe­rek, mint a német megszál­lás alatt. Mert akkor a francia anyák megmosták gyerekük fejét, ha azt egy német katona megsimogatta, de különöseb­ben nem csináltak semmit a rájuk telepedő rém ellen. Csak éppen túlélték. Éz Truf­faut mondandója, ettől lett ellenállási a film. Tamási János Az év hanglemeze Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év Szerelmi történet ötvenhá­rom versben. Ennyi is ele­gendő ahhoz, ihogy egy hang­lemez siker legyen? Igen. A felhangzó versek huszonöt esztendő szerelmi történeté­nek hangjai. A gyötrődése­ké, a megaláztatásoké, a lán­golásoké, az égi és földi sze­relemé, a lelki találkozások csúcsainak visszhangjaié, az ösztönök hús-vér örömeivel átjárt szavaké. Ami ,,A huszonhatodik év” című lemezen megjelent, az annak a kapcsolatnak az őr­zője, amely a már családos férfi és feleségének szintén családos barátnője között ki­alakulva negyedszázadon ke­resztül tarthatott, amelynek csak a huszonhatodik évben bekövetkezett halál vetett véget. Ezt az ellentmondá­sokkal teli történetet az érti meg igazán, annak jelent si­kert a lemez maga is, az mondja egyszerűen szépnek, aki átélte az egymásra talá­lás megdöbbentő, csapdának vélt perceit, a bujkálva meg­élt, majd zavartalannak ha­zudott együttlétekkel napon­ta találkozhatunk környeze­tünkben is. Talán azért is lett siker ez a hanglemez, mert sokak helyett beszél. A sikerhez természetesen hozzájárul az a néha gyer­mekien őszinte, néha keser­nyésen érett férfihang is, amellyel az előadóművésznek is kitűnő Kállai Ferenc szó­lal meg. D. K. J. Hangverseny Rádió Ránki Dezső zongoraestje Szekszárdon Ne add fel Ránki Dezső nem volt húsz éves, amikor 1969-ben, Zwic- kauban megnyerte a Schu- mann-versenyt. Akkor még élt Kadosa Pál — tudjuk, Ránki, Kocsissal együtt egyi­ke volt legtehetségesebb ta­nítványainak a pályáján, — élt Örkény István, s még so­kan mások a szellem és mű­vészet nagyjai közül, akik azóta már örök álmukat alusszák. Ha most feltesszük a képdést és a nagy öregek művének továbbfolytatói fe­lől tudakozódunk, Ránki De­zső neve egyértelműen ezek élvonalába kerül. Az is köztudomású, hogy pár évvel később Liszt-díjat, majd Kossuth-díjat kapott az ifjú művész. Érdemes e te­kintetben is végignézni leg­nagyobb nemzeti díjasaink névsorán, mert — ha az 1945 előtti, jogelőd jutalmakat is tekintetbe vesszük — olyan huszonévesek váltak tulajdo­nosaivá, mint Illyés Gyula, Ferencsik János, Kondor Bé­la, Juhász Ferenc ... Ebben az értelemben tehát úgy gon­doljuk, nem túlozunk, ha if­jonti, élő-klasszikus remény­séget emlegetünk Ránki kap­csán. Az mindenesetre bizo­nyos, hogy páratlan renomé­ja egyértelműen belejátszott a megyeháza nagytermének zsúfolttá válásába. Tudjuk, M. Pletnyov tur­néjának elmaradása hallatán ő maga ajánlotta szekszárdi fellépését. A gesztus nem ma­radt teljesen ismeretlen a város közönsége előtt, s mintegy járulékos módon hozzájárult ahhoz, hogy a te­rembe alig-alig férjünk be... A forró vastaps azonban már nem a hírnévnek szólt, ha­nem az elhangzott műveknek, az interpretációnak, a tolmá- csólás hőfokának. A művész zongoraestje lé­nyegében az új Yamaha zon­gora avató alkalmát is je­lentette. Műsorán ugyanazok a művek szerepeltek, ame­lyek ma este a Magyar Tu­dományos Akadémia kong­resszusi termében hangzanak majd el, tehát: Beethoven: Op. 31-es G-dúr szonátája, Bartók Op. 14-es Szvitje, Há­rom burleszk-je s az a vi­szonylag kevéssé ismert Schumann: Humoreszk, amely épp a humorhoz áll a legke­vésbé közel. Kis megszorítás­sal mind a négy műről el­mondható, hogy fiatal alko­tói korszakban keletkezett, a Beethoven-szonáta például épp ^az I. szimfóniához kö­zel. A technikai nehézség azonban közös sajátjuk, s így utólag, épp az válik feltűnő­vé, amik akkor, ott fel sem tűnt: mármint, hogy micso­da manuális és szellemi fel- készültséget igényelnek ezek a darabok. A nagy a dolog­ban éppen az, hogy Ránki egyszerűen eltünteti ezeket a triviális hívságokat, szinte „felszívja” a technikát: min­dent az előadás, az értelme­zés szolgálatába állít. így vá­lik a Bethoven-szonáta mint­egy hangszeres szimfóniává, őrült hajsza nyomán lélekfa- csarón magáramaradttá a Bartók-szvit. A burleszkek közismert darabjáról, a Kicsit ázottan-ról külön meg kell emlékezni: előadásában pá­ratlan szellemességet, párat­lan humort kaptunk. Mindennek összegező fog­lalatát azonban a Schumann- mű adta: ez a nagyon sze­relmes, meglehetősen rapszó- dikus, kicsit tán még szélső­séges is? — mindenesetre igencsak a fiatalságot idéző mű az előadó kezében mes­terére talált, mert bebizonyo­sodott előttünk, hogy a ma­téria, a gondolat érdekében Ránki azt csinál a hangszer­rel, amit csak* akar ... DOBAI TAMÁS A hetente megjelenő, rész­letes programot közlő Rádió és Televízió Újság, külön ka­rikával jelzi a gyermekrá­dió műsorait. A vasárnap délelőtti adás is ilyen jellel hívta fel magára a figyel­met. Nem tudni, hány gyermek ült le, vagy hányán figyel­tek játék, vagy egyéb fonto­sabb tevékenykedés köze­pette a Ne add fel alcímet viselő egyórás műsorra. Aki be’e-bele hallgatott csupán, az is érdekes részleteknek lehetett fültanúja. A ne add fel felszólítás arra vonatko­zik, hogy az ember az álmait ne adja fel. Az álmok min­den esetben a boldogságot veszik célba. Ez a cél embe­renként változik. Mindenki­nek mást jelent. Akkor jele­nik meg talán igazán az em­ber életében, amikor pályát választ, élethivatást. A mun­ka öröme — és az talán vala­mennyiünk közös tulajdonsá­ga — a boldogságunk egyik forrása. Egy alkalmi statisz­tikai adat szerint egy ezer­ötszáz főt számláló üzem dolgozói közül nyolcszázhat­vannak jelent örömöt a mun­kahelyén végzett munka. Ez elgondolkoztató. A műsor­ban megszólaltatott gyere­kek szüleik példájáról be­széltek, amit ők nem akar­nak követni. Elmondták gyermeki, tiszta szívvel, hit­tel céljaikat, terveiket. A műsorban elhangzottak olyan emberek vallomásai is, akik nem adták fel álmaikat. Akik más pályáról indulva ugyan, de tudtak, mertek változtatni, vállalni olyan te­rületet az életből, ahol a tu­dásuk szabott rangsort, ahol érvényesebben fejezhették ki önmagukat, akik nem akar­tak a céltalanul sodródók né­pes táborába tartozni. így hallhattuk Selye János, Szentgyörgyi Albert, József Attila, Nagy László, Latino- vits Zoltán gondolatait. Ilyen vállalásokra biztatták a gyermekeket a fel-felhangzó dalrészletek. Ezek a zenei betétek nem szaggatták szét a hatvan percet, de segítet­ték, súlypontozták egy-egy mélyebb gondolat megérté­sét, feldolgozását. Külön ki kell emelni azt a több rész­letben felhangzó beszélge­tést, amelyet egy‘állami gon­dozásból kikerülő fiúval ké­szítettek. Elmondta, hogy miként történik, vagy történt intézetükben a pályaválasz­tás. Annak idején ő esztergá­lyos tanulónak állt, mert az ösztöndíj amit a munkahely­től kapott, a korábbi zseb­pénzének éppen a tízszerese (350,— Ft). Ez a fiú később rájött, hogy ő nevelőintézet­ben akar tanítani. Keserves éjszakák következtek és „megindultak lábai” a cél fe­lé. Most úgy érzi, a boldog­ság útján jár. Esti gimná­ziumban tanul és ismeri az akadályokat is. Nem tudtuk meg nevét, csak annyit, hogy egy azok közül, akik nem adják fel... Ha a műsor készítői abban bíztak, hogy ezzel az egyórás műsorral biztatni lehet a címben foglalt három szóra, célt értek. decsi— Tévénapló Könyvek sorsa A Stúdió ’83 állóvizét alaposan fölkavarta a könyvek sorsáról készített hatásos riport: Érdi Sándor szerencsés pillanatában elindult az Elet és Irodalom, glosszája nyo­mán, s amit talált, az egész ország közvéleményét meg­mozgatta. A Stúdió továbbra is nehezen találja a helyét, s filmelőzetesekkel, erőltetett interjúkkal nem is lehet ele­ven műsort csinálni, főleg akkor, amikor művészeti éle­tünk jó néhány témát kínál készen. A könyvek sorsáról készített, majd kiegészített riport igazi telitalálat, mely­ben a szenvedélytől mentesen közölt és illusztrált „helyre- igazítás" is a jó ügyet szolgálta. Mai irodalmunknak elsősorban technikai nehézségekkel kell szembenéznie, például azzal, hogy vezető folyóirataink sem kaphatók: Kortárs, Űj írás Szekszárdra is csak néhány példányban érkezik. Folyóirataink nagyon gyakran azok­hoz sem jutnak el, akik szívesen lépést tartanának a tá­volról sem lebecsülendő mai magyar irodalommal. S most még a könyvek is! Azoknak a tette, akik a könyvterjesztést intézik — és így intézik — semmivel sem menthető, hisz tudatosan megsemmisítik könyvkiadásunk termését. Mint a szakmában járatlan, csak az indokolhatat­lan végeredményt látom, s azt is csak sejthetem, hogy nem kizárólag személyes értetlenségről lehet szó. Valószínűleg a terjesztés, mint ilyen, elavult módszerekkel dolgozik, 1 amelyben a raktárkészlet megsemmisítése is a tervteljesí­tés részeként szerepel. Mindez már kívül van a néző és olvasó hatáskörén, s remélhetőleg az illetékesek megtalálják a módját annak, hogy véget vessenk ennek a barbár gyakorlatnak. A könyvterjesztő vállalatok vezetőitől azonban naivság azt kívánni, hogy tartsák számon azokat a könyvtárakat, iskolákat, amelyek szívesen fogadnának el könyveket. A könyvterjesztésnek egyébként is más a feladata. Az, hogy juttassa el a könyveket azokhoz, akik gyakorta hiába ke­resnek egy-egy új kiadványt. Érdi érzékletes riportja után elsősorban ez kap nyomatékot, amit nem lehet elin­tézni magyarázkodással, mentegetőzéssel'. x CS. h. A rossz példa sem hiánycikk Jó néhány évvel ezelőtt történt a következő eset Szek­szárdon. A Garay borozóba betérőt — a szennyvízelvezetés hiányosságai miatt — tömény ammónia-szag csapta meg. Szóval a rosszulléttel küszködve lehetett csak lemenni. Egy családhoz külföldi vendégek jöttek, s cigányzene hallgatása céljából az említett borozóba tért be a társaság. Mielőtt ezt megtették volna, a vendéglátók valamilyen illatos spray-vel fújták be a lejáratot. Eredmény: míg az illatfelhő el nem oszlott, egyetlen illuminált törzsvendég sem tért be a borozóba, mondván: biztosan valamilyen zártkörű rendezvény van ott. A példa aprócska, de igen jellemző, s alátámasztja a szombat délutáni ízlések és pofonok című, a vendéglátó- ipar tárgykultúrájáról szóló adás egyik kitételét, mely szerint az emberek viselkedését meghatározza az őket körülvevő környezet. S ennek ellenére gyakorta mit sem törődnek a vendéglátó helyek berendezésével, a mérték­tartó eleganciára fittyet hánynak, az egységesség, de mégis változatosság nem téma ... és folytathatjuk a sort. Nem úgy, mint a tévéadásban, ahol csupa-csupa jó példát lát­hattunk. Ennek okát Győrffy Miklóstól, a műsor kitűnő vezetőjétől megtudtuk: a rossz példaként emlegethető vendéglátóipari egységek vezetői nem engedélyezték a forgatócsoportnak a filmek elkészítését. A magam részé­ről már ennek is örültem, hiszen ez bizonyítja azt, hogy ők maguk is tisztában vannak vendéglátásunk — szépen fogalmazva — fehér foltjaival. Arra viszont számtalan ötletet adtak a műsorban közre­működő belsőépítészek — "Fekete György .és Mikó Sándor —, hogy miként lehet egy átlag vendéglátó helyet ottho­nossá, hangulatossá, meghitté tenni — mégpedig nagyobb beruházás nélkül. Némi leleménnyel, odafigyeléssel. Az ízlések és pofonok sorozat születése pillanatától kezdve élénk és roppant hasznos műsor, nem hiányoznak belőle az okos ötletek, de a kritika sem. S az utóbbi soha nem a kipellengérezés, -hanem mindig a jobbítás szándé­kával tevődik a nézők — és az érdekeltek — elé. — hm — Munka közben... Érdekes, sokunkat érdeklő beszélgetést sugárzott az elmúlt hét csütörtökén a televízió. Dr. Ábrahám Kálmán építésügyi és városfejlesztési miniszter vendégei lehettünk 45 percig Baló György szerkesztő-riporter jóvoltából. Munka közben találkozhattunk a miniszterrel, ismerked­hettünk meg mindennapi munkájával, gondjaival, tervei­vel úgy, hogy közben nagyon sok aktuális kérdésre kap­tunk őszinte választ. A jól szerkesztett, közvetlen hangú beszélgetés a személyes jellegű kérdés után (Van-e össze­függés a szemüveg és a miniszterség között?) a magánerős építkezésekre, az építőanyag-hiány okaira, a kereslet­kínálat egyensúlyára terelődött. Kirajzolódott a jövő útja is. Az első „döntetlen kör" után az állami lakásépítések­kel kapcsolatos kérdések kerültek szóba és hallhattuk ismét a kritikus, önkritikus válaszokat is. így többek között a tervezés hiányosságairól, építőiparunk külföldi érvénye­süléséről, és még idézhetném a példákat. A gyorsan pergő beszélgetés sok kérdést érintett, de nem volt (nem is lehetett) teljes, éppen a kötött műsoridő miatt. Mégis sokat adott, jó volt. Nem véletlen, hisz min­den adott volt: jó riportalany és jó riporter. —él—

Next

/
Thumbnails
Contents