Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-01 / 258. szám
A NÉPÚJSÁG 1983. november 1. Moziban A túlélés mutatványa Jelenet a filmből Bevallom, először ellenszenves volt Truffaut új filmje: Az utolsó metró. Túl szépnek, túlságosan kifinomult, álszemérmes alkotásnak tartottam. Ügy tűnt, hogy kapcsolódik a franciák hősies ellenállását szajkózó nézetekhez. Tudniillik hajlamosak az egész világháborús közreműködésüket hamis pátosszal, csak az ellenállásra, a hősies harcra redukálni. Mintha ott nem lettek volna kollaboránsok, a nácikkal együttműködő, hozzájuk eszmeileg, érzelmileg is kötődő emberek. Truffaut filmje „olyan szép, hogy az nem igaz.” Miként a főszereplő, a mindig ápolt, elegáns Marion (Ca- therine Deneuve), akinek még a szerelmi jelenetnél is csak a harisnyája szélén csillan meg diszkréten a fény, a film is szinte kulisszák, festett kulisszák között játszódik. A két és fél évet pincében töltő színigazgató, Lucas Steiner sem látszik soha bo- rotválatlanul, vasalatlan ingben. De az ő szerepe, viselkedése a kulcs Truffaut filmjének megértéséhez. Mert a rendező, a rá jellemző eleganciával végül is ellenállási filmet készített. Kellemes lektűrt csinált- Párizs megszállásából, de ugyanakkor az átélés, a túlélés lehetőségét csillantotta meg. Mert Az utolsó metró szereplői valamennyien várnak. Várnak egy jobb korra, a németek kiűzése utáni időszakra. így válik Truffaut, mindvégig színházban, színfalak közt játszódó filmje a túlélés mutatványává. A szoknyavadász színész Barnard Granger is, mint kiderül, ellenálló, valami homályos kapcsolata van a németekkel szembenézőkkel, aztán azt is megtudjuk, hogy a színészet helyett a tényleges fegyveres harcot választja. Persze szoknyavadász mivoltát egyedül a színigazgató szép feleségével szemben nem alkalmazza, aki viszont mégis megperzselődik. Az utolsó pillanatban ugyan, de a búcsú perceit egy aktussal fejezik be. Truffaut zseniális csavarral csapja be az utolsó percekben is a nézőt. Párizs ostromának dokumentumfelvételei, és a díszletromok közt botladozó egyetlen un- szimpatiküs hős, Daxiat bűn- hődésének láttatása után a végső egymásra találást sugallja. Barnard Granger egy kórteremben, tolókocsin ül, amikor végre megtalálja Marion, Lucas Steiner felesége. Érzelmektől fűtött viharos szavak után a kamera eltávolodik és meglátjuk, hogy a jelenet újra csak a színpadon játszódik, a szereplők meghajolnak és velük hajol az immár pincéből előkerült, zsidó mivolta miatt már nem üldözött rendező is. Párizs boldog, felszabadult, már nem kell ugyan sietnie az utolsó metróhoz, a kijárási tilalom percei előtt induló járathoz, de semmi sem változott, Ugyanúgy járnak színházba, szórakozni az emberek, mint a német megszállás alatt. Mert akkor a francia anyák megmosták gyerekük fejét, ha azt egy német katona megsimogatta, de különösebben nem csináltak semmit a rájuk telepedő rém ellen. Csak éppen túlélték. Éz Truffaut mondandója, ettől lett ellenállási a film. Tamási János Az év hanglemeze Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év Szerelmi történet ötvenhárom versben. Ennyi is elegendő ahhoz, ihogy egy hanglemez siker legyen? Igen. A felhangzó versek huszonöt esztendő szerelmi történetének hangjai. A gyötrődéseké, a megaláztatásoké, a lángolásoké, az égi és földi szerelemé, a lelki találkozások csúcsainak visszhangjaié, az ösztönök hús-vér örömeivel átjárt szavaké. Ami ,,A huszonhatodik év” című lemezen megjelent, az annak a kapcsolatnak az őrzője, amely a már családos férfi és feleségének szintén családos barátnője között kialakulva negyedszázadon keresztül tarthatott, amelynek csak a huszonhatodik évben bekövetkezett halál vetett véget. Ezt az ellentmondásokkal teli történetet az érti meg igazán, annak jelent sikert a lemez maga is, az mondja egyszerűen szépnek, aki átélte az egymásra találás megdöbbentő, csapdának vélt perceit, a bujkálva megélt, majd zavartalannak hazudott együttlétekkel naponta találkozhatunk környezetünkben is. Talán azért is lett siker ez a hanglemez, mert sokak helyett beszél. A sikerhez természetesen hozzájárul az a néha gyermekien őszinte, néha kesernyésen érett férfihang is, amellyel az előadóművésznek is kitűnő Kállai Ferenc szólal meg. D. K. J. Hangverseny Rádió Ránki Dezső zongoraestje Szekszárdon Ne add fel Ránki Dezső nem volt húsz éves, amikor 1969-ben, Zwic- kauban megnyerte a Schu- mann-versenyt. Akkor még élt Kadosa Pál — tudjuk, Ránki, Kocsissal együtt egyike volt legtehetségesebb tanítványainak a pályáján, — élt Örkény István, s még sokan mások a szellem és művészet nagyjai közül, akik azóta már örök álmukat alusszák. Ha most feltesszük a képdést és a nagy öregek művének továbbfolytatói felől tudakozódunk, Ránki Dezső neve egyértelműen ezek élvonalába kerül. Az is köztudomású, hogy pár évvel később Liszt-díjat, majd Kossuth-díjat kapott az ifjú művész. Érdemes e tekintetben is végignézni legnagyobb nemzeti díjasaink névsorán, mert — ha az 1945 előtti, jogelőd jutalmakat is tekintetbe vesszük — olyan huszonévesek váltak tulajdonosaivá, mint Illyés Gyula, Ferencsik János, Kondor Béla, Juhász Ferenc ... Ebben az értelemben tehát úgy gondoljuk, nem túlozunk, ha ifjonti, élő-klasszikus reménységet emlegetünk Ránki kapcsán. Az mindenesetre bizonyos, hogy páratlan renoméja egyértelműen belejátszott a megyeháza nagytermének zsúfolttá válásába. Tudjuk, M. Pletnyov turnéjának elmaradása hallatán ő maga ajánlotta szekszárdi fellépését. A gesztus nem maradt teljesen ismeretlen a város közönsége előtt, s mintegy járulékos módon hozzájárult ahhoz, hogy a terembe alig-alig férjünk be... A forró vastaps azonban már nem a hírnévnek szólt, hanem az elhangzott műveknek, az interpretációnak, a tolmá- csólás hőfokának. A művész zongoraestje lényegében az új Yamaha zongora avató alkalmát is jelentette. Műsorán ugyanazok a művek szerepeltek, amelyek ma este a Magyar Tudományos Akadémia kongresszusi termében hangzanak majd el, tehát: Beethoven: Op. 31-es G-dúr szonátája, Bartók Op. 14-es Szvitje, Három burleszk-je s az a viszonylag kevéssé ismert Schumann: Humoreszk, amely épp a humorhoz áll a legkevésbé közel. Kis megszorítással mind a négy műről elmondható, hogy fiatal alkotói korszakban keletkezett, a Beethoven-szonáta például épp ^az I. szimfóniához közel. A technikai nehézség azonban közös sajátjuk, s így utólag, épp az válik feltűnővé, amik akkor, ott fel sem tűnt: mármint, hogy micsoda manuális és szellemi fel- készültséget igényelnek ezek a darabok. A nagy a dologban éppen az, hogy Ránki egyszerűen eltünteti ezeket a triviális hívságokat, szinte „felszívja” a technikát: mindent az előadás, az értelmezés szolgálatába állít. így válik a Bethoven-szonáta mintegy hangszeres szimfóniává, őrült hajsza nyomán lélekfa- csarón magáramaradttá a Bartók-szvit. A burleszkek közismert darabjáról, a Kicsit ázottan-ról külön meg kell emlékezni: előadásában páratlan szellemességet, páratlan humort kaptunk. Mindennek összegező foglalatát azonban a Schumann- mű adta: ez a nagyon szerelmes, meglehetősen rapszó- dikus, kicsit tán még szélsőséges is? — mindenesetre igencsak a fiatalságot idéző mű az előadó kezében mesterére talált, mert bebizonyosodott előttünk, hogy a matéria, a gondolat érdekében Ránki azt csinál a hangszerrel, amit csak* akar ... DOBAI TAMÁS A hetente megjelenő, részletes programot közlő Rádió és Televízió Újság, külön karikával jelzi a gyermekrádió műsorait. A vasárnap délelőtti adás is ilyen jellel hívta fel magára a figyelmet. Nem tudni, hány gyermek ült le, vagy hányán figyeltek játék, vagy egyéb fontosabb tevékenykedés közepette a Ne add fel alcímet viselő egyórás műsorra. Aki be’e-bele hallgatott csupán, az is érdekes részleteknek lehetett fültanúja. A ne add fel felszólítás arra vonatkozik, hogy az ember az álmait ne adja fel. Az álmok minden esetben a boldogságot veszik célba. Ez a cél emberenként változik. Mindenkinek mást jelent. Akkor jelenik meg talán igazán az ember életében, amikor pályát választ, élethivatást. A munka öröme — és az talán valamennyiünk közös tulajdonsága — a boldogságunk egyik forrása. Egy alkalmi statisztikai adat szerint egy ezerötszáz főt számláló üzem dolgozói közül nyolcszázhatvannak jelent örömöt a munkahelyén végzett munka. Ez elgondolkoztató. A műsorban megszólaltatott gyerekek szüleik példájáról beszéltek, amit ők nem akarnak követni. Elmondták gyermeki, tiszta szívvel, hittel céljaikat, terveiket. A műsorban elhangzottak olyan emberek vallomásai is, akik nem adták fel álmaikat. Akik más pályáról indulva ugyan, de tudtak, mertek változtatni, vállalni olyan területet az életből, ahol a tudásuk szabott rangsort, ahol érvényesebben fejezhették ki önmagukat, akik nem akartak a céltalanul sodródók népes táborába tartozni. így hallhattuk Selye János, Szentgyörgyi Albert, József Attila, Nagy László, Latino- vits Zoltán gondolatait. Ilyen vállalásokra biztatták a gyermekeket a fel-felhangzó dalrészletek. Ezek a zenei betétek nem szaggatták szét a hatvan percet, de segítették, súlypontozták egy-egy mélyebb gondolat megértését, feldolgozását. Külön ki kell emelni azt a több részletben felhangzó beszélgetést, amelyet egy‘állami gondozásból kikerülő fiúval készítettek. Elmondta, hogy miként történik, vagy történt intézetükben a pályaválasztás. Annak idején ő esztergályos tanulónak állt, mert az ösztöndíj amit a munkahelytől kapott, a korábbi zsebpénzének éppen a tízszerese (350,— Ft). Ez a fiú később rájött, hogy ő nevelőintézetben akar tanítani. Keserves éjszakák következtek és „megindultak lábai” a cél felé. Most úgy érzi, a boldogság útján jár. Esti gimnáziumban tanul és ismeri az akadályokat is. Nem tudtuk meg nevét, csak annyit, hogy egy azok közül, akik nem adják fel... Ha a műsor készítői abban bíztak, hogy ezzel az egyórás műsorral biztatni lehet a címben foglalt három szóra, célt értek. decsi— Tévénapló Könyvek sorsa A Stúdió ’83 állóvizét alaposan fölkavarta a könyvek sorsáról készített hatásos riport: Érdi Sándor szerencsés pillanatában elindult az Elet és Irodalom, glosszája nyomán, s amit talált, az egész ország közvéleményét megmozgatta. A Stúdió továbbra is nehezen találja a helyét, s filmelőzetesekkel, erőltetett interjúkkal nem is lehet eleven műsort csinálni, főleg akkor, amikor művészeti életünk jó néhány témát kínál készen. A könyvek sorsáról készített, majd kiegészített riport igazi telitalálat, melyben a szenvedélytől mentesen közölt és illusztrált „helyre- igazítás" is a jó ügyet szolgálta. Mai irodalmunknak elsősorban technikai nehézségekkel kell szembenéznie, például azzal, hogy vezető folyóirataink sem kaphatók: Kortárs, Űj írás Szekszárdra is csak néhány példányban érkezik. Folyóirataink nagyon gyakran azokhoz sem jutnak el, akik szívesen lépést tartanának a távolról sem lebecsülendő mai magyar irodalommal. S most még a könyvek is! Azoknak a tette, akik a könyvterjesztést intézik — és így intézik — semmivel sem menthető, hisz tudatosan megsemmisítik könyvkiadásunk termését. Mint a szakmában járatlan, csak az indokolhatatlan végeredményt látom, s azt is csak sejthetem, hogy nem kizárólag személyes értetlenségről lehet szó. Valószínűleg a terjesztés, mint ilyen, elavult módszerekkel dolgozik, 1 amelyben a raktárkészlet megsemmisítése is a tervteljesítés részeként szerepel. Mindez már kívül van a néző és olvasó hatáskörén, s remélhetőleg az illetékesek megtalálják a módját annak, hogy véget vessenk ennek a barbár gyakorlatnak. A könyvterjesztő vállalatok vezetőitől azonban naivság azt kívánni, hogy tartsák számon azokat a könyvtárakat, iskolákat, amelyek szívesen fogadnának el könyveket. A könyvterjesztésnek egyébként is más a feladata. Az, hogy juttassa el a könyveket azokhoz, akik gyakorta hiába keresnek egy-egy új kiadványt. Érdi érzékletes riportja után elsősorban ez kap nyomatékot, amit nem lehet elintézni magyarázkodással, mentegetőzéssel'. x CS. h. A rossz példa sem hiánycikk Jó néhány évvel ezelőtt történt a következő eset Szekszárdon. A Garay borozóba betérőt — a szennyvízelvezetés hiányosságai miatt — tömény ammónia-szag csapta meg. Szóval a rosszulléttel küszködve lehetett csak lemenni. Egy családhoz külföldi vendégek jöttek, s cigányzene hallgatása céljából az említett borozóba tért be a társaság. Mielőtt ezt megtették volna, a vendéglátók valamilyen illatos spray-vel fújták be a lejáratot. Eredmény: míg az illatfelhő el nem oszlott, egyetlen illuminált törzsvendég sem tért be a borozóba, mondván: biztosan valamilyen zártkörű rendezvény van ott. A példa aprócska, de igen jellemző, s alátámasztja a szombat délutáni ízlések és pofonok című, a vendéglátó- ipar tárgykultúrájáról szóló adás egyik kitételét, mely szerint az emberek viselkedését meghatározza az őket körülvevő környezet. S ennek ellenére gyakorta mit sem törődnek a vendéglátó helyek berendezésével, a mértéktartó eleganciára fittyet hánynak, az egységesség, de mégis változatosság nem téma ... és folytathatjuk a sort. Nem úgy, mint a tévéadásban, ahol csupa-csupa jó példát láthattunk. Ennek okát Győrffy Miklóstól, a műsor kitűnő vezetőjétől megtudtuk: a rossz példaként emlegethető vendéglátóipari egységek vezetői nem engedélyezték a forgatócsoportnak a filmek elkészítését. A magam részéről már ennek is örültem, hiszen ez bizonyítja azt, hogy ők maguk is tisztában vannak vendéglátásunk — szépen fogalmazva — fehér foltjaival. Arra viszont számtalan ötletet adtak a műsorban közreműködő belsőépítészek — "Fekete György .és Mikó Sándor —, hogy miként lehet egy átlag vendéglátó helyet otthonossá, hangulatossá, meghitté tenni — mégpedig nagyobb beruházás nélkül. Némi leleménnyel, odafigyeléssel. Az ízlések és pofonok sorozat születése pillanatától kezdve élénk és roppant hasznos műsor, nem hiányoznak belőle az okos ötletek, de a kritika sem. S az utóbbi soha nem a kipellengérezés, -hanem mindig a jobbítás szándékával tevődik a nézők — és az érdekeltek — elé. — hm — Munka közben... Érdekes, sokunkat érdeklő beszélgetést sugárzott az elmúlt hét csütörtökén a televízió. Dr. Ábrahám Kálmán építésügyi és városfejlesztési miniszter vendégei lehettünk 45 percig Baló György szerkesztő-riporter jóvoltából. Munka közben találkozhattunk a miniszterrel, ismerkedhettünk meg mindennapi munkájával, gondjaival, terveivel úgy, hogy közben nagyon sok aktuális kérdésre kaptunk őszinte választ. A jól szerkesztett, közvetlen hangú beszélgetés a személyes jellegű kérdés után (Van-e összefüggés a szemüveg és a miniszterség között?) a magánerős építkezésekre, az építőanyag-hiány okaira, a keresletkínálat egyensúlyára terelődött. Kirajzolódott a jövő útja is. Az első „döntetlen kör" után az állami lakásépítésekkel kapcsolatos kérdések kerültek szóba és hallhattuk ismét a kritikus, önkritikus válaszokat is. így többek között a tervezés hiányosságairól, építőiparunk külföldi érvényesüléséről, és még idézhetném a példákat. A gyorsan pergő beszélgetés sok kérdést érintett, de nem volt (nem is lehetett) teljes, éppen a kötött műsoridő miatt. Mégis sokat adott, jó volt. Nem véletlen, hisz minden adott volt: jó riportalany és jó riporter. —él—
