Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-22 / 275. szám

A NÉPÚJSÁG 1983. november 22. Moziban Vezetőknek kötelezően ajánlott Az igazgató kiönti a szívét volt titkárnőjének Nem tudom, hogy milyen érzésekkel nézhették Julij Rajzman Magánélet című filmjét a különböző gazda­sági vállalatok igazgatói, és a különböző minisztériumok főemberei. Az sem elképzel­hetetlen, hogy közéleti prog­ramjaikra való tekintettel a legkisebb gondjuk is na­gyobb volt, minthogy másfél órát áldozzanak fel fontos idejükből egy ilyen filmre. Kár. Nagyon nagy kár. Mert ez a film végső soron őróluk szólt. Hogy egészen pontos legyek: az Anatolij Greb- nyev és a rendező írta film kizárólag azokról a gazdasá­gi, állami és pártvezetőkről szólt, akik teljes mellel és szívvel, minden idejükkel azért a gyárért (sfb) élnek, amelynek nevet adtak, amely­nek minden gondját-baj át is­merik. Nem magányos far­kasak ők, mégha az ő pozí­cióikra váró fiatalabb nem­zedék szeretné is annak hin­ni őket. OPersze, őket is meg lehet érteni.) Julij Rajzman filmje ko­moly és igaz. Talán még egy jelző is idekívánkozik: őszin­te. Mihail Abrikoszovot (Mi­hail Uljanov) a roppant ke­mény, következetes, „rend­jének” céljaiban a legmesz- szebbmenőkig hívő, de kissé autokrata vezetőt leírták: ad­ta neki a sors és az állami­lag engedélyezett nemzedék- váltás, hogy az összevont két gyárnak nem ő, hanem egy Abrikoszov-tanítvány lesz az igazgatója... A régi pártmunkás és gaz­dasági vezető sértett, meg­alázott, hazamenekül. Haza? Csak szolgálati lakásába! Mert neki a luxuskényélem- mel berendezett hatalmas la­kása ellenére sincs otthona. Felesége és gyermekei jelen­létének ellenére sincs csa­ládja. Abrikoszov egy gene­ráció képviselője. Egy olyan generációé, aki körömsza­kadtáig épített és a halálig építeni akarja a szocializ­must. Csak a munkának élt, csak a tervszámoknak, csak gondok-bajok elhárításának. Most pedig, ez az ember nem kell a minisztériumnak, mert nem 'illik -bele az „új képbe”. Katasztrófahelyzet ez, amelyből úgy tűnik nincs menekvés. Abrikoszov a csa­ládon kívül él, feleségével, de asszonytalanul. Gyerme­keivel évek alatt két szót ha beszélt, még legkisebb uno­kájának nevét sem tudja. Egy ilyen család segítse őt -talpra- állni? Igen és meg is teszi. De amikor boldoggá lesz új­ra behívják őt a minisztéri­umiba... A vontatott kameraállások, a sok-sok mélybarna szín és kevés dialógus ellenére is a folytonos -belső feszültség él­teti ezt a filmet. A kimon­dott mondatokban ott az igazság. Miért „tervlebontásos” a nemzedékváltás? És hol az értelme, ha kampányfeladat­ként kell végrehajtani? Éret­tek-e a vezetői példák láttán már most fáradékony fiata­lok a váltásra? Rajzman és főhőse Abrikoszov — a ki­váló színészalakítást nyújtó Uljanov — igyekszik erre a soha teljes egészében meg nem válaszolható kér­désre tényeket felsorol­ni. Egy ilyen „külső” film láttán rá kell ábredniük a mai igazgatóknak és min­denféle vezetőknek, hogy mit nyernek és mit veszíthetnek. Még évtizedes eredményeik ellenére is. Ezért is jó lenne tudni, hogy a „hétköznapi fősze­replők” is vállalják-e ezt a filmet ?! Szűcs László János lllyés-est Pakson Rádió Magán- és közélet - közelről Az újjáalakult páksi iro­dalmi kör az Ifjúsági Ház­ban Illyés-esttel mutatkozott be -a nagyszámban egybe­gyűlt közönség előtt. Az irodalmi kör tagjai — Lévai Márta, Szabó Tünde, Tóth Zsuzsa, valamint Kiss József, Tóth Attila és Szarka József, aki az est rendezője is volt — Illyés Gyula ver­seiből és prózai alkotásaiból 1970. őszén rendezett a szekszárdi zeneiskola más közművelődési intézmények­kel együtt Liszt-emléknapo­kat. Akkor tudományos ta­nácskozás, a Szerelmi álmok című film bemutatója és ta­nári hangverseny nyújtott gazdag programot. 1976-ban megalakult a Liszt Társaság és Husek Rezső lelkes, hoz­záértő vezetésével annak szekszárdi csoportja. Az ő nevéhez fűződik a Liszt-kul­tusz helyi megteremtése, ki- teljesítése, a Liszt-emlékes­tek hagyománnyá nemesíté­se. 1977-től évről évre visz- szatérő jeles alkalmak az első világraszóló sikerű ma­gyar zeneszerző műveiből összeállított koncertek. Való­ra váltak Garay János sza­vai, aki egyik versében így idézi Lisztet: „Lépj közénk, légy hazádtól üdvözölt, Zengeményed nagy szavára Milliók eggyé leszünk”. Idén november 15-én a Babits Mihály művelődési központ márványtermében került sor az emlékestre. A műsor mintegy keresztmet­szetét adta a nagy zseni élet­művének. Liszt svájci és itá­liai utazását zongoraciklus­ban örökítette meg. Ennek darabjait Vándor évek címen kötötte csokorba. Ide tarto­zik a velencei gondolák rit­mikus himbálódzását felidé­ző és egy nápolyi dalt szel­lemesen improvizáló Velence és Nápoly c. zongoradarab, melyből Lányi Péter adott ízelítőt. Ezután az Erdőzsongás — Kiss Júlia játszotta — majd a Manók tánca következett. A tündérromantikát megje­lenítő hangversenyetűdöt Ács Ágnes szólaltatta meg. Liszt a dalok komponálásá­ban is mesterit alkotott. Kö­zel száz dalára a romanti­kus nagy érzelmek jellemző­állították össze műsorukat, ami ha szemelvényekben is, a gazdag életművet fogta át. Feltűnt a fiatal versmondók érett, magabzitos előadása, s az irodalmi kör azt tervezi, hogy ezt a szép műsort a környező községekben is be­mutatja. Az esten részt vett Csányi László, aki röviden Illyés Gyula életművének jelentő­ségéről beszélt. ek. Az Oly szép, oly bájos vagy... és Az ünnep hangja szól ... kezdetűeket Kovács József énekelte, zongorán Dobai Tamás kísérte. Liszt húsz évvel azután, hogy Pa­ganini etűdjei megjelentek, hat darabot feldolgozott e sorozatból. Közülük kettőt (Esz-dúr, E-dúr) Husek Re­zső mutatott be. A mester életének utolsó éveiben a zenében is mara­dandóvá kívánta tenni szá­zada nagy magyarjait. Ezért komponálta a Magyar törté­nelmi arcképek zongoracik­lust. A ciklus három darab­ját — a Deákot. Telekit és Petőfit — megidéző műveket a tavalyi emlékesten hallot­tuk Dobai Tamás előadásá­ban. Ezúttal a Széchenyi, Eötvös, Vörösmarty szere­peltek műsorán. Két ritkán hallott dal szí­nesítette szünet után a hang­verseny programját. A Cor- nelius versére írt Wieder möchf ich dir begegnen és az Elim Metschkersky versére komponált Bist du! címűt Pajor Márta tolmácsolta. Liszt sok művet alkotott más zeneszerzők kompozí­cióinak nyomán. Ezek közé tartozott Wágner is, akit szo­ros szálak főztek zseniális kortársához. Egy alkalommal így nyilatkozott róla: „Ahogy meg kell hajolnunk Dante, Michelangelo, Shakespeare és Beethoven géniusza előtt, úgy hajolok én meg a mes­ter (Wágner) lángelméje előtt.” Liszt Wágner Tann- hauseréből több részletet is átdolgozott zongorára. A vendégek bevonulása Wart­burg várába indulót Thész László játszotta. Befejezésül a VIII. rapszó­dia csendült fel, melyet az előadók, Lányi Péter és Thész László írtak át négy kézre — hatásosan. LEMLE ZOLTÁN Aligha tekinthető vélet­lennek, hogy az utóbbiról, a közéletről esett legtöbb szó abban a beszélgetésben, amit a Rádiómagazin vasárnap délelőtti, egyórás adásában dr. Maróthy Lászlóval, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjával, a budapesti pártbi­zottság első titkárával Pin­tér Dezső folytatott. Nálunk nem divat a közéletből is­mert és a közéleti munkájuk révén közmegbecsülésnek, közszeretetnek örvendő em­berek magánéletének bemu­tatása. Hogy ne mondjam, az olyan szenzáciőhajhászó kiteregetése meg kiváltkép­pen nem divat, mint a nyu­gati világban. Gondolom, ezt kevesen tartják bajnak, hi­szen az emberről — legyen az bárki —, a munkája mond el legtöbbet és nem az, hogy kisgyerekkorában szerette-e a sárgarépa-főzeléket. Amit néhány éve bajféleként ki­fogásoltunk, más tőről faka­dó érdeklődésre, igényre ve­zethető vissza. Valójában azt a közvetlen és hétközna­pi beszélgetésfüzért hiányol­tuk, amit azóta igen okosan elindított a rádió mellett a televízió is. Lózungok nélkül. S alig­hanem ez a magyarázata a magas tetszésindexnek, ami­ben az a föloldó felfedezés is benne van, hogy akiket a közélet porondjáról isme­rünk, ugyanolyan emberek, mint mi magunk. A különb­ség csupán az, hogy a mun­„Egy új magyar költőről akakrunk itt beszélni, aki még csak tizenöt éves. Most van a tizenhatodikban. Ügy tűnt fel, egyszerre és tiszta fénnyel, áthatóan, ragyogva, a frisseség nagy magányá­val, mint amikor a derengő esti égen kitűzi fényes fejét az első csillag.” A ma már megmosolyogtatóan lelkes & szárnyaló cikk 1929. április 14-én jelent meg a Pesti Hír­lap százoldalas vasárnapi számában. Az ifjú csillag pe­dig Weöres Sándor volt. Ke­nyeres Zoltán irodalomtörté­nész most szép kötetet pub­likált Weöres Sándorról Tündérsíp címmel. Három tanulmányból áll: az első a gyermekkort és a pályakez­dés éveit, a második az 1940- es évektől a 60-as évek kö­kájuk és az azzal járó fele­lősségük sokkal, sokkal több, mint az átlagemberek mun­kája és felelőssége. Tartalmas, érdekes egy órát töltöttünk vasárnap délelőtt dr. Maróthy László­val és a magazin riporteré­vel, Pintér Dezsővel, hiszen megteremtődött az az ember­közelség igen komoly dolga­inkról komolyan szólva is, amiilyennek szívből tudunk örülni. Ám nemcsak ez a haszna a rádiós „közelké­peknek”, hanem az is, hogy a hallottak tovább gondolá­sára ösztönöznek, ari*a taní­tanak, hogy mindenhez van közünk, ami e kicsi hazában történik, vagy jelen megol­dásra váró gondként, vagy jogos büszkeségünként. A szerényen szűkre fogott személyes mondandó mellett olyan, majd valahányunkat érdeklő kérdésekről esett szó, mint arról, hogy milyen összefüggések vannak a ha­talom gyakorlása, a jog és felelősség között, meddig tart a kollektív felelősség, és hol kezdődik az egyéni felelős­ség. Továbbá arról, hogy a népet, a közösséget szolgáló hatalom gyakorlásából kizá- randóak a hatalmaskodók. Tulaj ronképpen rövidnek tűnt a kerek egy óra és he­lyes volt nyomban — tegnap este — megismételni a va­sárnap délelőtti beszélge­tést... — óa — zepéig terjedő nagy alkotói korszakot elemzi, a harma­dik mintegy összegzés gya­nánt a Psyché költői világát tekinti át. Kenyeres a tőle megszokott alapossággal és módszerességgel, az anyag biztos ismeretéből adódó szellemességgel és könnyed­séggel, olyan esztétikai és költészetfilozófiai életrajzot bocsátott ki, melyhez hason­lót találni mostanság megle­hetősen nehéz. Emlékezések­ből, vallomásokból, levelek­ből eddig nem publikált do­kumentumokból építkezik a szerző az életmű pontos is­meretében. Műve több mint életrajz, s több is mint pá­lyakép: Weöres-kalauz, mély azoknak is szolgál újdonság­gal, akik Weöres életművét jól vélik ismerni. Hangverseny L-iszt-em lékest Kenyeres Zoltán: Tündérsíp Tévénapló Luther Jóhn Osborne nevét 1956-ban kapta föl a világhír: éltkor mutatták be Dühöngő ifjúság című színjátékét, valószínűleg mindmáig ez a legjobb alkotása. Osborne, aki maga is színészkedett, ismeri a színpadi hatás tit­kát, tudja a sikerhez vezető utat, még akkor is, ha darabjainak színvonala meglehetősen ingadozó. A Lut­her sem tartozik az igazán maradandó darabok közé, amit a „Színház filmszalagon” című amerikai sorozat­ban láthattunk, igaz, erősen megfilmesítve, bár felte­hetően ez is Osborne szándékai szerint történt. Az 500 éve született reformátor élete külső esemé­nyekben alig nevezhető mozgalmasnak, mert a wormsi kihallgatását követően, ami könnyen életébe is kerül­hetett volna, végtére alig történik vele egyéb, mint az, hogy feleségül veszi Katharina Borát, a szökött apácát, tulajdonképpen csak azért, mert udvarlója elhagyta, ne maradjon hát pártában. A többi kitartó, fáradhatat­lan munka, Katharina asszony pedig, akit kedélyesen „dominónak” nevezett, lelkiismeretesen ellátta az egyre növekvő háztartás gondjait. Osborne nehezen boldogul a Luther-életrajzzal, igazi feszültséget nem is tud teremteni, a darab nagyobb része monológok sorozata, s amikor megmozdulna a dráma, mint a búcsúcédula-árus Tetzel jelenetében, rögtön meg is torpan. A befejezés pedig szegényesen ol­csó: Luther sok gyereke közül az egyiket karjába véve áll a szószéken. Az előadás viszont jó, Stacy Keach nagy színész, aki lelket lehel szerepébe. A Prágai Nemzeti Színház A cseh színjátszás valamikor a XIV. században kez­dődik: latin passiójátékokba cseh verseket szőttek, a Kuruzsló című komikus jelenetnek pedig dallamai is fennmaradtak. A liturgikus színjátszás átvezet a világi színházhoz, s adatok vannak arra is, hogy a prágai egyetemen rendszeres színielőadások voltak, s elsősor­ban latin klasszikusokat játszottak. A fehérhegyi csata megállítja a szellemi életet, s csak 1738-tól van Prágá­ban állandó színház, németül és olaszul, a cseh nyelvű előadások csak a század végén kezdődnek el. A cseh dráma ekkor még a német színházban kapott otthont, ahol Mozart Don Giovanniját is bemutatták, közben pedig megindult a mozgalom a nemzeti színház felépí­tésére. Sok nehézség és nem lankadó lelkesedés közepette készült el Zitek tervei alapján a színház, melynek első igazgatója F. A. Subert lett. A tévé szép filmmel emlékezett a prágai színház első száz esztendejére, abból az alkalomból, hogy újjáépítve, éppen az évfordulón kezdte meg 101. évadját. Története sok hasonlóságot mutat a mi Nemzeti Színházunkéval, hisz mindkettőt a nemzet akarata építette fel, s mind­egyik csak úgy készülhetett el, hogy a lakosság össze­fogása, önzetlen lelkesedése segítette megvalósulását. A nemzeti színjátszás kialakulása között is sok a hasonlóság, ami ugyancsak hozzájárult rokonérzésünk­höz, amit legföljebb az felhoz, hogy jelenleg — még — nincs nemzetink, s ahhoz, hogy mielőbb meg­nyithassa kapuját, ugyanolyan lelkesedés, önzetlen se­gítség kell, mint amit a prágaiak mutattak. Szóval, csupa lelkesítő tényező, a prágaiak örömét pedig az mutatja, hogy már két évre előre lehet csak előjegyeztetni jegyet. Gondolom, nálunk is így lesz majd, ha elkészül a Nemzeti Színház. Cs. L. Kétmillió — Látja, tanár úr, ide jutottam ... Nem költöttem nekik — mondta könnyes szemmel nyugdíjas ismerő­söm, amikor megyénk egyik szociális othonában talál­koztunk. Majd hozzátette: — Itt legalább gondoskod­nak rólam, megbecsülnek és tisztelnek. Ez a kis történet jutott eszembe, idéződött fel ben­nem, miután a múlt héten, csütörtökön végignéztem a televízió Kétmillió címmel sugárzott műsorát, mely a Tisztelet az időseknek alcímet viselte. Igen, közel kétmillióan vannak azok, a munkában megfáradt, tisztességben megöregedett, deres hajú nagy­anyák és nagyapák, akiknek tiszteletére, megbecsülé­sére akart nevelni ez a műsor. Mert nemcsak a figye­lemfelhívásról, hanem nevelésről is szó volt a csütörtöki harmincöt percben. Igaz, nem kirívó didaktikussággal tálalva. Erre egyébként nem is volt szükség a jól szer­kesztett műsorban. Fiatalok, öregek emlékeztek, vallottak, okosan érvel­tek a tisztelet szó fogalmát körüljárva. A megnyilatko­zásokból sok mindent kiszűrhettünk magunknak. Töb­bek között azt is, hogy tiszteiéire, szeretetre és meg­becsülésre a szülői háztól kapott indíttatás a meghatá­rozó. Hiszen amelyik családban tisztelet és szeretet él, ott nem lesz eltávolodás a családtagok között, nem lesz generációs ellentét, idős és fiatal egyenrangú fél­ként megtalálja a biztonságot, a nyugalmat. A társa­dalom gondoskodása mellett ez is igen fontos. A lázas tempójú korunkban — ahol nincs idő a kapcsolatok kiépítésére — erre is szükség van. A fiatalság az időn­kénti nyegle kiszólások ellenére is hajlamos a tiszte­letre — vallották a megszólaltatottak, s ez az optimista hang (lehet) a biztosítéka annak, hogy egyre többen fogják, keresik és meg is találják egymás kezét. Kedves, tiszteletet adó, tiszteletre nevelő műsor volt. Ismétlése esetén érdemes lenne szólni róla osztályfőnöki órán, vagy esetleg úttörőfoglakozáson. Megérné! —él—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents