Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-17 / 271. szám
1983. november 11. / TOLNA ' "iMÉPÜJSÁG 5 A közoktatás kérdései Történelemóra a múzeumban A közművelődés szolgálatában álló múzeumok igyekeznek minél nagyobb tömeggel megismertetni azokat az értékeket, amelyeket gyűjtenek, megőriznek és tudományosan feldolgoznak. Ezt elsősorban állandó és ideiglenes kiállítások rendezésével érik el. Az egyre nyitottabbá váló intézményeknek van azonban olyan céljuk is, hogy kineveljék a múzeumlátogatókat — új ismeretek, élmények adásával. Erre láthatunk jó példát a szekszárdi Béri Balogh Ádám .Múzeumban. Nemrégiben adtunk hírt arról, hogy az intézmény alagsorában kialakított pincemúzeumban megtalálták, kialakították végleges helyét a tanító múzeum sorozatnak. Most már nagy számban tartják az őskor történetével foglalkozó történelemórákat az érdeklődő gyerekcsoportoknak. A hír utóéletét megfigyelni érkeztünk a pincemúzeumba dr. Vadas Ferenc igazgatóval, ahol éppen Gaál Zsuzsanna muzeológus tartott úgy is nevezhetnénk, rendhagyó .történelemórát a mó- rágyi 5. osztályosoknak. Érkezésünkre csak inéhá- nyan figyeltek fel a gyerekek közül. Jobban érdekelte őket az érdekes magyarázattál kísért látnivaló, a szű- kebb pátriájuk határából, a mórágya Tűzkődambról előkerült ötezer éves leletek színes képe. — Azt a ..., de szép! — hangzott suttogva, hogy ne zavarják az „órát”, egy-két helyről a megjegyzés. Változtak a diaképék. lEgyik-másik gyerek fel is fedezte és megmutatta, megmutathatta a tárlóban az eredeti leleteket. Üj fogalmak, új ismeretek •birtokába jutottak valameny- nyien. A vetítés ‘befejezése után az eredeti — dián már látott — tárgyak megtekintése következett. Gaál Zsuzsanna közölte a látogatókkal, hogy bárki szabadon kérdezhet. Kérdeztek is a gyerekek, a muzeológus pedig türelmesen válaszolgatott a vitrinek előtt. Mennyi minden szóba került a hatalmas agyar, ,a festett, geometrikus mintás úgynevezett csőtalpas tálak, a rekonstruált sírok előtt! Aztán megcsodálták a tarzsifőnököt, amely Árpás Károly szobrászművész arcrekonstrukciója a talált koponya alapján. A következő vitrinben elhelyezett különböző csomttűkről, csont- árakról, agancsbaltákról, azok elkészítési módjáról, funkciójáról beszélgettek. Aztán egy újabb vitrin, egy újabb állomás következett, amely bütykös,-festett, úgynevezett ujjbenyomásos edényeket tartalmazott. — Mi ez a lyukas kis- edény? — kíváncsiskodott az egyik fiú. Nem késett a válasz: — Valószínű, hogy ez a cumisüveg őse. Csodálkozással fogadták a gyerekek a kijelentést. Aztán újabb vitrin, újabb kérdésekkel, információkkal ... és ez így ment hosszú percekig. Az óra befejezése után Machán Istvánná mórágyi tanárnőt egy kis összegzésre kértem. — A falusi gyerek életében nagy szó az, hogy múzeum — kezdte, majd így folytatta: — jó ez a didaktikus múzeum, hisz hangulatos, más a légkör, mint otthon, a tanórán. Most fejeztem be az őskor tanítását és ez az óra keretet adott az egésznek. — Aztán elmondotta azt is, hogy szívesen jönnek mindig, és ha a többi osztályt is „behozzák”, akkor is itt, a pincemúzeumiban kezdenek, csak utána nézik meg .a többi részt. Koch Zsuzsa 5. osztályos tanuló így összegezte tapasztalatait: — Nagyon tetszett, mert érdekes volt. Elmondta a néni, hogy mit, hol találtak és mire 'használták régen.” Egy szinttel feljebb, már az irodában beszélgettünk dr. Vadas Ferenc múzeumigaz- gatóval és két munkatársával, Gaál Zsuzsannával és Boldizsár Ildikóval. — A didaktikus felépítésű pincemúzeum követi a tankönyv ismeretanyagát — kezdte a beszélgetést Boldizsár Ildikó, majd így folytatta: — A tárgyiközelben tártott órák összefoglalják, rendszerezik, szintetizálják az adott korról meglévő ismereteket. A pincemúzeum anyaga nagyrészt az őskorra, török korra épül. A többi újkori anyag. A néprajzi rész a környezetismeret és anyanyelvi órák tartására desz majd alkalmas. Gaál Zsuzsanna muzeológus szerint jelentős többletet adnak azzal, hogy a gyerekek a múzeumi tárgyak közvetlen közelébe kerülnek, kézbe vehetik azokat. Az 5. osztályos korosztály — főleg a vidékiek, akik kisebb százalékban jutnak el múzeumba — nagyon élvezik. A tanító múzeumi óra konkretizálja az ismereteket. Korszerűségének titka, hogy a múzeumban maximálisan /lehet teljesíteni mindazt, amit a mai történelemtanítástól joggal várunk el. — Az ezer évek túl mesz- sze vannak, ezért összemosódnak — állapítja meg dr. Vadas Ferenc, majd hozzáteszi: — Az ismeretek itt jobban megmaradnak. Ez a tapasztalatunk ... iHogy végül is mai „élményből” hosszú távra mennyi marad, azt majd csak akkor látjuk, ha ezek az ötödikesek elsős gimnazistaként visszajönnek és más megközelítésben „kapják” ugyanezt az anyagot. A tanító múzeum óráit régészek, történészek vezetik és nagy-nagy lelkesedéssel készülnék az új feladatra, az ismeretek közvetlen átadására. Különösen érdekes, ha olyasvalaki foglalkozik a tanulókkal, aki az adott leleteket ásta ki. Népszerű lett tehát a múzeum kezdeményezése. Az őskori témakörben 'mintegy 50 órát tartanak. Qttjártunk- kor a mórágyiakon kívül az őcsényi, a faddi és a decsi 5. osztályosok is találkozhattak az ötezer évvel ezelőtti leletekkel, bővíthették ismereteiket és szerethették meg a múzeumot. —él— Fotó: Cz. S. A faddi 5. osztályoso knak tetszik az óra Tolnai öregdiákok a kaposvári főiskolán Archív felvétel a kaposvári, keszthelyi és gödöllői tolnai diákklubok találkozójáról. Lapunkban az elmúlt héten beszámoltunk róla, hogy a kaposvári mezőgazdasági főiskola tolnai diákklubja tízéves évfordulója alkalmából rendezvénysorozatot szervezett. Akkor a nyitó ünnepségekről szóltunk, most a zárásról. Joggal merül fel a kérdés: miért olyan fontos esemény ez, hogy kétszer is visszatérünk egy rendezvényhez? Mert megyénkről van szó. Mert mások alkotnak véleményt arról a képről, amit a tolnai diákok mutatnak megyéjükről. Ez pedig nem közömbös számunkra. Előző alkalommal a jelenlegi tolnai diákokról esett szó. Szombaton a korábban végzett „öregdiákok” adtak találkozót régi iskolájukban. Az auláról akkor megemlítettük, hogy a szokottnál mozgalmasabb képet mutat. Most azt kell mondani, hogy szinte kihalt. Alig egy-két diák Itt, ott. Fáradtak, álmosak. Az előző esti gólyabál nyomait hordozzák. Az öregdiákok közül csak néhányan érkeznek pontosan a megbeszélt helyre és időre, öregdiák. Ne legyen megtévesztő, nem idős, munkában fáradt emberekről van szó, hanem azokról a tolnaiakról, akik tíz évvel ezelőtt voltak hallgatói a kaposvári mező- gazdasági főiskolának. Az elsők között érkezik a tolnai diákklub első titkára, Farkas György és felesége, ö halászati szakmérnök, a Bi- kali Állami Gazdaságban. Egy Dombóvár—Pécs közötti utazásnak köszönheti, hogy megszerette a halakat. Akkor együtt utazott azzal az emberrel, akinek ma a nyomdokain jár. — ... hogy horgászni szerettem, annak nem sok köze lehetett a dologhoz, mert azóta sem vettem „botot” a kezembe... Üjabb „öregek” érkeznek. Bemutatkoznak az idegeneknek. — Aradi István — nyújt kezet a bajúszos fiatalember, aztán hozzáteszi — nem kívánt név volt a2 enyém itt a kollégium tájékán. A „szakközépet” is itt végeztem. Jó eredményt értem el és a főiskolán kicsit magabiztosabb voltam, mint a többiek. Ebből néha konfliktushelyzet kerekedett. Pakson vagyok a tsz-ben. Legszívesebben a hobbimnak élek. Fogathajtó vagyok, a legfiatalabb tagja a megyei baj nokcsapatnak. Erre a feleség is rábólint. — Hány téeszt tettél tönkre? — kérdezik tréfásan az éppen belépő Mestyán Istvántól. Kiderül azonban, hogy nem is téeszben van és nem is megyénkben, hanem a mezőfalvai kombinát tehenészeti telepének vezetője. Révész Ferenc Dunaföldvár- ról, Zsinkó Julianna és Ar- nold István Bátáról, Szabó Erzsébet Dombóvárról, Rajna Angéla Kaposszekcsőről, Hellebrand Zoltán Nagydo- rogról érkezett a találkozóra. Körben állnak az aulában, míg társaik megérkeznek, anekdotáznak. Fiatalosan, derűsen, ahogy „öregdiákhoz” illik. Zalaegerszegről a számviteli főiskola mezőgazdasági karáról is érkeznek diákok dr. Vermes Ferenc docens vezetésével, aki maga is Tolnából, Palánkról került a zalai főiskolára. Tapasztalatokat gyűjtenek a kaposvári klubban. A nem nagy, de lelkes csapat az előadóterembe vonul, ahol röviden elmondja ki-ki a saját életútját, attól számítva, hogy elhagyta a főiskola kapuját. A „karmester” ezúttal is dr. Kotsis Ottó docens. A bemutatkozásokat közös ebéd követi a régi menzán. Ez új tréfának melegágya. — Aradikám summants egy ebédjegyet nekem is... — hangzik valahonnan, valakitől. Viszont mindenki tudja, hogy a jegysummantás mit jelent éppen Aradinak. Csak a kívülálló idegenek tekintete kér magyarázatot. Megtudjuk, hogy miközben az ember az ebédjegyet bedobja a kijelölt kis kosárkába, mondjuk a mutató és a középső ujjának használatával, a kisujjával közben tenyeréhez szorít ugyanabból a kosárból egy másik ebédjegyet, ami pillanatok alatt új gazdára talál. Ennek a mutatványnak közismerten Aradi István volt a mestere. A konyhán a szakácsok most messziről köszöntik és előrenyúlnak a jegyért. Mindezt csak a viszontlátás öröméért. Az ebéd után jólesik a séta a novemberi napsütésben. Az útvonal a főiskola udvara, bejárni a régi kedves helyeket. Minden sarokhoz, minden fához egy-egy emlék fűződik. A séta közben a vendégeknek Kotsis tanár úr tart tájékoztatást. A főiskola nagy állattenyésztési hagyományokkal rendelkező területen, Dél-Dunántúl központjában épült. Azzal a céllal, hogy a mezőgazdasági vállalatok számára jól képzett állattenyésztő szakembereket neveljen. A főiskola a mai helyén — sok millió forintos beruházás eredményeként — 1964 óta működik. A hallgatók képzését a legkorszerűbb oktatástechnológiai eszközökkel felszerelt előadó- és szaktantermek segítik. Az önálló munkához külön laboratóriumok állnak rendelkezésre. A gyakorlati képzést saját 400 hektáron gazdálkodó kísérleti telep és 7140 hektáros tangazdaság segíti, amelyhez még 25 bemutató gazdaság kapcsolódik. A főiskolán 1982-ig 1350 szakember szerzett oklevelet. Részükre lehetőség nyílik különböző szakmai területeken továbbképzésre, szakmérnöki oklevél megszerzésére. A séta közben arról is szó esik, hogy a mezőgazdaságban milyen nehéz helyzetben vannaka nők. Farkas György- né — aki jelenleg gyesen van —, kimondottan hátrányos helyzetben érzi magát. Kétszer annyit kell dolgoznia míg munkáját észreveszik — elismerésről ne essék szó —, mint egy férfinak. A férfivezetőnek, véleménye szerint jobban hisz-, nek, mint a nőknek. A tudást a nőknek bizonygatni kell. A lovarda az utolsó állomás a sétában. Ezután a tolnai diákklub külön helyiségébe vonul a csoport, hogy a csípős hideget kiűzze magából. A program szerint itt a klubban folytatódik a beszélgetés, majd közös vacsora és „klubestély” következik. Beszélgetés közben mindig akad aki megkérdezi: — ... és arra emlékszel? Természetesen mindenki emlékszik. Lehet-e feledni a tanítóképzős leányhaligatók és a mezőgazdász fiúk között dúló torzsalkodást, az örökös cívódásokat. Ezekből a kölcsönös utálatokból születtek a tanítónő—mezőgazdász páros házasságok. Zárásról beszélünk. A kaposvári mezőgazdasági főiskola tízéves tolnai diákklubja zárja négynapos rendezvénysorozatát. Ezekben a napokban a főiskola vendégül látta a Tolna megyei Tanács mezőgazdasági, művelődési osztályának vezető embereit is a középiskolásokon kívül. Az utóbbiak pálya- választási szándékkal is közeledtek Kaposvárra. A találkozó hasznát mérni nem lehet. Vagy csak azt hisszük, hogy nem lehet. Igaz, nem gondol senki erre az „öregdiákok” randevújára, amikor egy gazdaság egy másik téeszben tapasztalt jó ötletét otthon is megvalósítja. Nem gondol senki erre a találkozóra, de tudja, hogy abban a kombinátban ott segíteni tudnak az esetleg beteg jószágokon. Tudja, mert itt volt a találkozón és hallotta a megyénket szinte átfogó gazdasági „jelentéseket”. Elég ha a telefonban csupán erre a szombatra hivatkoznak, a találkozóra. Nyomban indul a segítség, ha az kell és közben a vonal végén megkérdezi az ismerős hang: — ... és arra emlékszel? Decsi Kiss János Nagykónyi nyelvjárása Nem nehéz megjósolni, hogy nem lesz minden család mindennapos olvasmánya még Nagykónyiban sem Szabó József könyve, amely a nyelvészeti tanulmányok huszonhatodik köteteként még nyomdaillatú. Nem is azért adta ki az Akadémiai Kiadó. A tizenhét és fél szerzői ív terjedelmű könyv tudományos munka. Ám a tudományos módszerek szigorú rendjén is átsugárzik az a szeretet, amellyel a szerző szülőföldje előtt tiszteleg. Két évtizede foglalkozik a község nyelvjárásával Szabó József; és bátran tekinthetjük úttörőnek, hiszen addig még sem szülőfaluja, sem a környékbeli falvak többségének nyelvéről nem készült semmilyen nyelvészeti közlemény. Üttörő, egyben hiánypótló is e könyv, hiszen egy nyelvjárás mondattani vizsgálatát végzi el úgy, hogy még a mai napig sincs átfogó, részletes leírás a nyelvjárások mondattani jelenségeiről. Pedig a mondatok vizsgálatának fontosságára — nélkülözhetetlenségére — már Arany János felhívta a figyelmet. A kötetet bevezető bő ötven oldalon a módszertani kérdésekkel foglalkozik a szerző — az anyaggyűjtés és a feldolgozás módszerével, kitéve a vizsgálat, például a mondatelemzés módszerére. Kétfajta szövegcsoportot vesz górcső alá. Az első szövegcsoportban a munkafolyamat és a gazdálkodás a téma, míg a másodikban élményeket mondanak az adatközlők, azok a szövegmondás idején, tehát többnyire jó tíz évvel ezelőtt huszonhattól hetvenkilenc éves korig terjedő életkorú nagykónyiak, akik tizennyolcán a „nyersanyagot” adták Szabó József: A mondatszerkesztés nyelvszociológiái vizsgálata a Nagykónyi nyelvjárásban című kötetéhez. (f.) ... és arra emlékszel?
