Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-01 / 232. szám
lO^fePÜJSÁG 1983. október 1. WEÖRES SÁNDOR: Négy változat A meséhez .mennyi unalom kell, hogy a boszorkányos madarak röppenjenek izgatott seregben s aprót-nagyot mulattassanak. A meséhez mennyi szánalom kell, mennyi gyűlölet és sérelem, hogy a goncsz mind pokolba vesszék, a jó végül győzelmes legyen. A meséhez mennyi bizalom kell, hogy kavics-mód sok legyen a kincs és a mondott rózsa illatozzék és nyisson az álmodott kilincs. A meséhez mennyi félelem • kell, kályha mellett, hol semmi veszély, minden zugból farkas leskelőd j ék, dárdát döfjön a csillagos éj. TAKÁTS GYULA: Vad rétegek Lesárgult már a nyár a parton, ami maradt, eszi a birka. Folyónkról felrepült a háló. A múlt védett romokba írva kószál a park mértani táján. Majd gyorsan nád közé szalad s jelenbe ázik talpának nyoma a fosztó, ritka csillagok alatt, melyek, míg éltél, nem is ott, itt köztünk fénylettek, ragyogtak, de lassan nincs mit róluk mondjak, mert egyre mélyebben kereslek. Vad rétegek préselt sora alól kísért arcodnak vonala. Illusztráció Csohány Kálmán rajza Vilii Breinholst: Ki érti a női lélek rejtelmeit? Bocsássanak meg, de én semmiképp sem értem meg a nőket — és Marianne sem kivétel. Idézhetek egy példát? Nem kell messze mennem érte. Tegnap történt. Naphosszat buzgón dolgoztam, s ebéd után lehuppantam a legöblösebb karosszékbe, hogy egy kicsit pihenjek, és újságot olvassak. — Hát ez nagyon kedves dolog — hallatszott ekkor Marianne rosszalló hangja a fülem mögött. Uramisten, már-már éppen elszundítottam! — Nos, hát már pihenni sem lehet egy icipicit? — dörmögtem az orrom alá. — Ez a te icipicid egyre hosszabb lesz... Pompás élvezet egy olyan fárfi feleségének lenni, aki minden este az igazak álmát alussza, s közben úgy tesz, mintha az újságot vagy a tévét bámulná. — Szerdán sakkozni mentem, szombaton pedig egy jubileumi ebéden voltam. — Igen, te ebéden voltál, és te sakkozni mentél. Mit gondolsz, én hol volam? — Itthon voltál — találtam ki. — Így igaz... Éreztem, hogy e szavak után vészjósló csend támadt a szobában. A levegő villámgyorsan vihar előtti elektromossággal telt meg. — Szerintem, jó volna inni egy csésze kávét — dünnyögtem. — Nem maradt abból a szilvás pitéből, amelyet a kedves édesanyád sütött? Marianne mindig felragyogott, amikor az anyukájának a pitéjét dicsérem, most azonban ez sem hatott. — Utoljára pontosan egy évvel és két nappal ezelőtt hívtál szórakozni. Eszedbe sem jut, hogy én örökké e négy fal között forgolódom, mint valami motolla, és semmi reménysugarat sem látok! Te sohasem jössz oda hozzám, és nem mondod: — Menjünk el ebédelni valahová. — Hogy legalább ne kelljen edényt mosogatnom! — Hiszen segítek neked... néha... amikor... — Vagy színházba! Már nem is emlékszem, mikor hívtál utoljára színházba, olyan régen volt. — De hiszen időnként járunk színházba... amikor olyasmi megy, amit érdemes megnézni. Hiszen ezek a modern abszurd darabok... — Már eszembe jutott! Akkor voltunk utoljára, amikor azt a piros ruhát varrattam magamnak. Azt a taftruhát, emlékszel? Amelyik annyira tetszett nekem, és annyi éven keresztül hordtam. Most azzal törlőd az autót... Így csak Marianne tud beszélni. Mi mást tehettem volna, minthogy bűntudatosan az újság mögé bújjak? — ... arról már nem is beszélek, hogy valamikor táncolni is hívhatnál. De te bizonyára szégyellsz egy negyvenéves asszonnyal táncolni, olyannal, mint én. — Ugyan, dehogy... majd valamikor elmegyünk... — Valamikor! Igen... száz év múlva! Hát én megyek aludni! Anya pitéjét megtalálod a pohárszéken, ha gusztusod támad rá. Jó éjszakát! Szomorú este, nagyon-na- gyon szomorú... A konyhában ültem, az anyósom pitéjét eszegettem, hideg kávét ittam rá, s közben a feleségemről gondolkodtam. Miközben figyelmesen megvizsgáltam az ő kilátástalan otthoni létének kérdését, arra a következtetésre jutottam, hogy neki valóban szüksége van emberek közé járnia — nos, miért ne tegyük ezt? Szombaton délután öt óra tájban kimentem a konyhába, és egy óriási csokor rózsát nyújtottam át Mariannenak. — Drágám — mondtam —, ezt neked hoztam! Feleségem megtörölte a kezét a kötényében. Éppen póréhagymát és sárgarépát vágott a leveshez. — Nekem? Mit akarsz ezzel mondani? — Semmit, csak azt, hogy hoztam neked egy csokor rózsát! Marianne fürkészőn nézett rám. — Részeg vagy? Kissé sértve éreztem magam. — Semmit sem ittam! — Te sohasem szoktál virágot ajándékozni nekem. Hol voltál egész.nap? Nem mondta meg nyíltan,' de látszott rajta, hogy mit gondol. Azt gondolta, hogy én hölgytársaságban voltam, és ő cseppet sem csodálkozna, ha egy szőke női hajszálat találna a zakómon. — Hol voltam? — mondtam. — Sorban álltam jegyért. Színházba megyünk. — Remélem, nem ma? — De éppen ma! — De hát én ma egész nap mostam! Nagymosást csináltam. .. Ilyen frizurával nem mehetek él hazulról! — Előbb elmegyünk ebédelni. Rendeltem egy kétszemélyes asztalt. — No és a borsóleves? Hiszen csodálatos borsólevest főztem, füstölt szeggyel.. .ó... hát ez szörnyű! No és a hajam — olyan kócos, hogy sohasem tudom rendbe hozni! Meg aztán, mit vegyek fel? Azt a régi ruhát, amely már három évvel ezelőtt is kiment / divatból? Meg aztán tésztát tettem fel kelni, pitének... És zokogni kezdett. Ó istenem, ki érti meg a női lélek rejtelmeit? Fordította: Gellert György gy érezte, sikerült szerencsésen elintéznie ügyét. Elégedetten ballagott ki a hűvös lépcsőházból a napsütéses járdára. Nem volt benn az illetékes, így a titkárnőnek igazán keményen megmondhatta a magáét. A fiatal, kifestett nő riadtan hallgatta az ingerült szavakat, bólogatott a félbehagyott gépelés felett. Egyik karja türelmetlenül nyúlt végig az asztalkán, mintha azt akarná jelezni, hogy azonnal kész tovább kopogni, amint elhárul előle az akadály: amint ő abbahagyja a beszédet. De hát ő addig nem hagyta abba, amíg ki nem fejtette az igazát. Az előadó részéről sérelem érte, hanyagságból tévesen vezette kartonját, és most ezért őt akarják megbüntetni. De nem fizet, tessék, itt vannak nála a csekkszelvények, mindent igazolni tud bármikor, bárkinek. Ezt legyenek szívesek tudomásul venni. A sötétbarna-aranypettyes körmök a gépasztalon kapír- gáltak, az írógép alá csúsztatott hangtompító szövet fosztó szálait húzogatták. A világoskéken ezüstös szemhéj meg- meg rebbent, de a nő nem mondott semmit, legföljebb bólogatott. Nem megértőén, nem biztatóan, inkább fásultan. így hát amikor befejezte a mondanivalóját, úgy érezte, talán meg se hallotta a szavait. Legszívesebben újra belekezdett volna, de látta, hogy toporognak a hosszú ujjak az asztalka fényes műanyaglapján. Búcsúzóul rámosolygott a nőre. Az vissza- mosolygott, s ebből végül arra a következtetésre jutott, hogy mégiscsak sikerült megértetnie magát vele, és ügye újabb bonyodalmak nélkül elrendeződik. Megkönnyebbülten ment ki a szobából. — Akárhogy is lesz — gondolta, miközben a széles műmárvány lépcsőkön lefelé lépkedett —, nyilvánvalóan nekem van igazam. Akinek igaza van, az nem szorul mások jóindulatára. A tények magukért beszélnek. ^Az ötvenes években épült hatalmas hivatali épülettel jnnközt a folyópart mellvédje húzódott. Előtte a sétány, fi- flt juharfasor, ami ilyenkor tavasszal aranyzöld lombot vi- Kedve támadt átmenni. Néhány lépés után eszébe jutott, Kf most tulajdonképpen a város szívében, a város legjelen- ^penyebb pontján van. Nem messze előtte a szinte a folyó f*é kiugró hatalmas, impozáns tömb, az egykori építtetőiéről és tulajdonosáról Quisell-háznak nevezett hatemeletes palota. Széles erkélyei, bonyolult kovácsoltvas erkélyrácsai, egész díszes homlokzata olyan, mintha a Riviéra egy elegáns fürdőhelyéről csöppent volna ide, az alföldi város közepére. Ma közönséges bérházként szolgál, persze nem egészen közönséges lakóknak. De azelőtt valósággal a város szimbóluma volt. A nevéből is következtethetően mediterrán származású család a XIX. évszázad utolsó évtizedeiben hirtelen tűnt föl a kis mezővárosban. Pár év alatt a környék leggazdagabb bérlői, kereskedői lettek. Amíg a szem ellátott körbe, minden föld nekik hajtott hasznot, sziki legelő volt akár, yagy gazdag folyóparti szántó, ártéri gyümölcsös. A tízes években épült a palota, földszintjén a megye legnagyobb báltermével és a híres — akkoriban párját ritkító — kávéházzal. Mellette pedig egy kis teremben mozi volt. Igen, mozi, az első mozik egyike a Monarchiában. Az öreg Quisell nem azért jött Magyarországra, hogy a világtól elmaradjon. Aztán a harmincas évek közepén, a sokféle változás után is egyre szétágazóbb üzletmenettel, egyre nagyobb hírrel és szereppel rendelkező Quisellek amilyen váratlanul jöttek, olyan hirtelen elmentek a vidékről. Ügynökök révén mindent eladtak, nem sietősen, de jól, és állítólag egyenest Amerikába mentek biztosabb és nagyobb haszonnal járó üzletek után. A ház egy — a megyében érdekelt — pesti baromfikereskedő bérháztulajdonosé lett, a lakásokat elaprózták, és bérbe adták, a földszint és az első emelet egy része raktárrá züllött, más részében étterem és mozi működött, már messze nem egyetlen egyik sem a maga nemében. Később katonai parancsnokság, a háború után pártszékház foglalta el az alsó szintjeit. Egyik udvari, első emeleti szobájában lőtte szíven magát a város koalíciós polgármestere, a híres baracknemesítő. Az egyetlen épület volt a városban, amelyet ötvenhatban találat ért: kóbor tanklövedék. Ez lett a szerencséje. A vedlett, háborús nyomokat és háború utáni nyomorúságot magán viselő épületet kiürítették, a hatvanas évek közepén renoválták, és a gyönyörű fekvésű nagy lakások sokáig a város legvágyottabb bérleményei voltak, csupa fontos, neves ember kapott bennük otthont. Mezey Katalin; Sikerületlen ebéd Számára is különleges jelentősége volt ennek a háznak. Járt benne egyszer, kinézett a negyedik emeleti, széles, panorámás ablakon tanárának, a város ismert tudósának íróasztala fölött. Miatta volt megszentelt hely számára a Quisell- palota. Megilletődötten sétált felé, azon gondolkodva, mi lenne, ha hirtelen kilépne a kovácsoltvassal védett földszinti üvegajtón a magas, hajlott hátú, feketeoltönyös férfialak? — ilyenkor már rég a főiskolán tanít vagy a könyvtárban ül — hessentette el magától a találkozás lehetőségét. Tulajdonképpen nem is kívánta. Mit tudnának mondani egymásnak? Fagylaltozó gyerekek jöttek szembe vele. Megkordult a gyomra. Eszébe jutott, hogy a Quisell-ház földszintjén van egy hentesüzlet. Oda tért be. — Biztos ők is ide járnak — villant át az agyán, és ugyanabban a vilanásban maga előtt látta professzora erőteljes alkatú, festett hajú feleségét, ahogy szatyorral a kezében befordul a húsbolt ajtaján. Vagy magát a tudóst, mikor bevásárolni jön. Már ott is állt az üvegpolcok előtt az üres üzletben. A hentes, középkorú férfi, arca tele forradt sebhelyekkel, olyan, amilyen a pattanásos kamaszok bőre szokott lenni, ha végre túljutnak a kritikus éveken. Kellemetlen látvány volt ez az arc. — Sebaj, gondolta —, már csak csúnya, de nem tisztátalan. Főtt kolbászt kért zsemlével. ,— Csak kenyér van — monda a hentes. — Jó lesz az is — válaszolta, és látta, hogy a pulton már csak egy kenyérvég fekszik, pont akkora darab, amilyen neki kellett. A hentes kimérte a kolbászt, aztán háttal neki a vágódeszkához fordult, úgy látszik, le akart a darabkából vágni egy szeletet. — Nahát — kiáltott fel aztán, még mielőtt ő szólhatott volna, hogy az egészet kéri. Eldobta a kést. A kenyér héjas része a földön koppant. — Így még sosem jártam. — Visszafordult, bal kezével a jobb csuklóját szorította. Ö már a baljós kiáltás pillanatában az iszonyattól behunyta szemét, most is csak a hentes fájdalomtól eltorzult és méltatlankodó arcát nézte görcsösen, nehogy látóterébe essen a két összefogott kéz — Csinálok vele valamit — mondta kicsit magához térve a férfi. — Azonnal jövök... Várt. Görcsbe rándult idegekkel nézte a szürke, fűrészporos követ. Nem látta ugyan a sebesült ujjat, de képzeletét állandóan az foglalkoztatta. Vajon tényleg levágta az egészet? Vagy csak belevágott? Esetleg csak felszínesen megsértette a körömágyat? Itt történt az orra előtt, lehet, hogy egy életre megcsonkította magát valaki, miközben ő nem látott semmit, mert nem' akart, nem mert vagy nem tudott odanézni. Átvillant az agyán, hogy ő ilyen dolgokat valószínű sosem lát majd, kerülhet akár a legszörnyűbb katasztrófa közelébe is, mert ha egy mód van rá, hogy behunyja a szemét, be fogja hunyni. És valószínű, így a legrosszabb. Mert a valóságosan levágott ujjhegy egyszeri látványa helyett képzeletében számtalan szörnyűség váltja egymást. Tíz-húsz lehetséges szerencsétlenség izonyatától rándul görcsbe a gyomra, dermed zsibbadttá az arca. Nem udta volna megmondani, mennyi idő telt el, mire visszajött a-hentes. Ujján világosbarna ragtapasz-tömb. A pulton maradt kenyérszeletet a kolbász mellé rakta, és hét forint húszat kért. Közben egyre csóválta fejét, és a ragtapasz leváló végét simogatta. — Ilyesmi még sosem történt velem. Jól sejtette, a főtt kolbász kihűlt. A fal melletti kerek asztalkához lépett, lepakolt. Bele akart harapni az ételbe... Aztán felkapta táskáját, visszahajtotta papírjába az ennivalót, és kifelé indult. — Odakint mégis szebb idő vkn — mondta búcsúzóul. A kolbász rágós volt és ízetlen, mint egy darab szivacs. A kenyér, az a bizonyos, bajokozó kenyér meglepően puha. A harmadik falat után visszacsavarta a papírba a maradékot. Az étel rágatlan csomókban émelygett gyomrában. Elindult hazafelé. A rakpart odalent néptelen volt, a folyó szürkén, piszkosan hullámzott. A lépcsőnél önkéntelenül lekanyarodott. Leült a hajókötelek számára felállított széles, naptól meleg kődobok egyikére. Nézte a vizet, és érezte, hogy gyomra nemhogy csillapul, de egyre nyomasztóbban kavarog.
