Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-01 / 232. szám
a Képújság 1983. október 1. A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig Négy évtized a Dunán _____________________________________________i ___________________________________________ A hajón is együtt voltak, nyugdíjban is együtt maradtak — Tudom, hogy hajós én már az életben nem lehetek' — szív utolsót végigégett cigarettáján Adorján József uszálykormányos. Éppen ezért, sose megyek a kikötőbe megnézni, hogy most milyen állapotban van a jármű, a volt kollégák mit csinálnak. Nem! Én nem megyek... * Akár Faddról, akár Tolnáról, ha valamelyik fiú pályát akart választani, szinte ter- ' mészetes volt, hogy hajós lett. így volt ez Adorján József esetében is, aki Faddon született és már az ükapja is hajós volt, akkor, amikor még lóval vontatták a hajókat. Azt képzelhetnénk, hogy az apai, nagyapai mesék hatására alakult ki, már korán' az életpályáról valamilyen kép Adorján Józsefben. Nem. Hiszen alig találkoztak az édesapjával, aki ráadásul nem is volt .mesélős fajta. — Én sem tudok ám különös történeteket mondani az életemről — néz magé elé Adorján József. — Amit mesélhetek, az olyan sablonos számomra, mint gyári munkásnak a gyár. Bejár mindennap. végzi a kijelölt munkát. Nekem is megvolt az ismétlődő feladatom, és közben változott a táj kétoldalt mellettem... Bár nem mondta ki, és talán meg sem fogalmazta önmagának sem Adorján József, de talán ez a mindig változó, mozgó világ jelentette számára az életet. Mindazt, ami közel négy évtizeden keresztül arra kényszerítette, hogy a teherhajózás- ban kormányosként dolgozzék. Olyan családban nőtt fel, ahol nem szavakkal, hanem a cselekedetekkel fejezik ki magukat az emberek. A hajósok életét valamiféle nagy kalandnak tekintik sokan — szedi össze gondolatait a kormányos. — Persze nézőpont kérdése, hogy mennyire kaland egy fűtőnek négy óra alatt egy vagon szenet tűzre rakni, aztán salak formájában ezt kidobni, és így tovább... Én itt kezdtem. Húszéves volt, amikor a hajóra került. Most hatvan. Az elmúlt négy évtizedről alig beszél 20 percet. Nem kesereg az idő múlásán, hanem beosztja azt. Most már önmagának. Ez év márciusában vonult nyugdíjba és kezdte a beilleszkedést a polgári életbe. — Annyira megszoktam a hajót — néz a tenyerébe —, ott nem éreztem semmit nehéznek. Mindennek, még a mozdulatoknak is kialakult rendje volt. Most néha úgy érzem magam, mint aki járni tanul. Összedörzsöli tenyerét, jelét adva annak az örömnek, hogy rátalált egy történetre, amit elmondana. Aztán akad egy másik, amit még elmesél, de mond harmadikat is, ami úgy kezdődik, hogy egyszer félt életében a hajón. Sosem akartam más lenni Nem maga miatt, hanem a családját látva. — Egy kísérleti uszályon voltam akkor. Az volt az első, amit nem szegecselve, hanem hegesztve készítettek. Tudtam róla, ha a hegesztés egyszer megsérül, az végigszalad a csíkon ameddig tart, aztán kettéválik. Egy apró kis felhőből olyan vihar kerekedett. hogy a vontató hajóról nem lehetett látni az uszályokat. Bulgáriából jöttünk fölfelé. Az uszályok orránál olyan erős hullámok csaptak föl, hogy az egyik matrózt a padlóra teperte. Én a kormánynál voltam, és láttam, amint a két gyermekem kapaszkodik az anyjukba és nem tehettem értük semmit, mert ott volt nekem ez az új jármű, ami akkor velem együtt vizsgázott. Aztán szerencsésen elcsöndese- dett a vihar és nem történt semmi tragédia. Mondják, mindenki annyit ér el az életben, amennyit kitűzött maga elé. Adorján József uszálykormányosként ment nyugdíjba. Ez volt a célja. Elérte. Volt lehetősége is, hogy iskolák elvégzése után magasabb beosztást kapjon, kapitány is lehetett volna. Csak akkor le kellett volna mondani valamiről: — Évekkel ezelőtt történt — meséli Adorján József — egy kikötőben, ott a tenger közelében valahol, pontosan már nem emlékszem, csak kishajóval mehettünk partra, nem csónakkal. A kapitánynyal együtt mentünk mi is. Azt mondja nekem a kapitány. akivel együtt voltunk matrózok és együtt javasoltak tiszti iskolára bennünket, szóval azt mondja, hogy én nem értem Adorján, miért marad maga kormányos. Aztán mondtam neki, hogy nekem mindennap a feleségem főz, ha este lefekszem, akkor is mellettem van. A kapitány úr pedig, ha enni akar ... és ha asszony után nyúlna ... akkor? A kapitány nem szólt semmit, csak a homlokára bökött. A történethez tartozik, hogy Adorján Józseffel a felesége is a hajón volt. Ismert viszont, hogy a parancsnokok családtagjai részére igen korlátozott a hajón tartózkodási lehetőség. Amíg a gyerekeknek nem kellett iskolába menni, együtt volt a család a Dunán. Nem számolták, hányszor tették meg az utat a „0” kilométeres romániai Szulinától a 2413 kilométerre levő NSZK-beli Kel- heimig. Az volt a fontos, hogy együtt legyenek. Együtt, egymásért. így lett Adorján József tanuló matróz után matróz, majd öreg matróz. Aztán vitorlás, aki leltárilag felelőse a hajónak, aztán tanulókormányosból uszálykormányos... NSZK, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Jugpsz- lávia, Románia. Bulgária és a Szovjetunió kikötőit sorolja. Ismeri, tudja melyik kilométernél mi található, mire kell számítani. A harminchét éves szolgálat során kedvenc helyek is akadnak a Dunán. Orsóvá fölött a Kazán-szoros zuhatagos esése például, vagy az osztrák partszakasz lankás domboldalain meghúzódó apró falvak megkapó képe. A hajón töltött szabad időben legszívesebben olvasott, többnyire vadász- történeteket. Rádiózott, kártyázott a feleségével, no és figyelemmel kísérte a televíziós sorozatban Onedinék életét is... Az írás terjedelméhez alkalmazkodó beszélgetésben azértoszó esik még a „KRA- GUJEVAC” nevű jugoszláv hajóról, ami a 3600 lóerejével a legerősebb és képes tizenkét darab 1500 tonnás uszályt 6 km-es sebességgel vontatni. Mesél a hajóke- reszteléssel járó hiedelemről, arról, hogy a hajó orrához csapódó pezsgősüveg nem törne el, akkor bizony jobb nem fölszállni arra. Az uszálykormányos készséggel kalauzol Lakásába, majd arról beszél, hogy elszámolta a háztáji gazdaság aprójószágainak szaporulatát, így aztán az időbeosztással gondok támadtak. Emiatt lassabban halad a hétvégi ház építése a bajai Csertaparton. Igaz ugyan, hogy Adorján József nem lehet már hajós az életben és emiatt nem megy a kikötőbe a régi járművét megnézni, de amit a gyerekkorában látott, bőgős- hajót, tutajt, -bödönhajót, halászcsónakot, ladikot, bárkát, dereglyét, kompot, uszályt, vontató-, személy- és teher- hajót, azt ebből a most épülő csertaparti házikóból csak- csak látni lehet. Bizonyára ebbe a kis házba kerül majd a Corvina Könyvkiadó albuma — születésnapi ajándék — amely bemutatja a természet egyik legszebb alkotását, a Dunát, a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig... DECS1 KISS JÁNOS Deák Mór: Őszi sanzon, két gyerekhangra — Egyszer fogom a legnagyobb bőröndünket, összepakolom minden holmimat, és elutazok, messze, nagyon messze. / — Hova ? — Mindegy, csak innen el, messzire, ahol nem ismer senki. — Nincs már ilyen hely, Gábor. — Kell, hogy legyen. Én tudom, 'hogy van, s ha megtalálom, írok néked egy levelet. Kedves Dóra! Megérkeztem. És nem írok rá feladót, és nem írom rá a címemet sem, hogy soha senki ne találhasson rám. — Még én sem? — Még te sem. — Akkor vigyél magaddal. — Nem vihetlek. Apa mindig azt mondja, az ember egyedül felelős a tetteiért. — Azért én utánad megyek ám majd. Befordulok a sarkon, s ahol már nem láthatnak hazulról, mindenkit megállítok, és megkérdezem tőle, hogy tessék mondani, nem látta véletlenül Gábort? És úgyis megtalállak. Mert szeretlek. — Jó. Akkor majd beleírom a levelembe, hogy jöhetsz. És jeleket hagyok neked végig arra, amerre megyek, hogy kevesebbet kelljen kérdezősködnöd. — Mikor indulsz? — Még nem tudom. Gondolkodnom kell rajta. Apa is mindig gondolkodik, mielőtt cselekszik. — Ha akarod, segítek neked gondolkodni. — JÓ, akarom, csak az a baj, hogy amikor én gondolkodom, mindig szomorú leszek. — Legfeljebb én is az leszek. — Tudod, Dóra, anya az éjjel megint nem jött haza. De ezt csak akkor mondom el neked, ha nem árulod el senkinek. — Hiszen máris elmondtad! — De azért te ne áruld el senkinek. — Tudod, hogy soha nem árulok el semmit, amit mondasz, Gábor. — Tudom. A múltkor mégis elmondtad a Panninak, hogy én még mindig bepisilek. — Az csak azért volt, mert haragudtam rád. — Miért haragudtál? — Mert egész nap a Panni- val játszottál, nem velem. — Ha elmegyek, mégis téged viszlek magammal, nem a Pannit. — És banánt fogunk enni egész nap, és fagylaltozunk, és soha nem írunk a szüléinknek egy sort sem. — És mi lesz, ha utánunk jönnek ők is? — Nem jönnek. Ók nem találnak meg bennünket úgyse. És ahogy megyek utánad, különben is eltüntetem a jeleket. — És én soha nem fogok inni, mint a te apukád. — És én mindig hazajövök éjjel, nem úgy, mint a te anyukád. — Egyszer apa akkor vitt haza, amikor ott volt nálunk a Tóni bácsi. Benyitott a szobába, aztán rögtön be is csukta az ajtót. Én nem láttam semmit, bármennyire is leskelődtem, de amikor apa kézenfogott, elkezdett sírni. — Az én apukám is szokott sírni. Ha nem iszik túl sokat, és anyu azt mondja neki, részeg disznó, akkor az ölébe húz és sír. Ilyenkor a bajszával szoktam játszani. Már van két bajszála a dobozomban. Azt azért magunkkal visszük, jó? — Én legszívesebben apukámat is magammal vinném. Anyut odaadnám Tóni bácsinak, aput meg elvinném cserébe. Hátha vele könnyebben megtalálnám azt a messzi helyet. — Én meg anyukámat hoznám akkor. És figyusz, Gábor! Ha apukád meg anyukám együtt lenne, akkor mi testvérek lennénk! — De a testvérek nem lehetnek szerelmesek egymásba. — Azért mégis jó lenne. — Esténként néznénk a tévét, levenném a hangot, ahogy apa szokta, és mindenfélét mondanék, hogy nevess. — Én meg kimosnám és kivasalnám az ingedet, ahogy anya szokta. — Én nagyon szeretem az apukámat. — Anyukámat én is nagyon szeretem. — De azért egyszer fogom a legnagyobb bőröndünket, és elmegyek messze, nagyon messze. — És hagyjál nekem jeleket, mert megyek utánad én is. — Anyu meg csak hadd sírjon utánam. — És nem fog hiányozni apu, csak a bajszálai. Mikor indulunk? — Ha anyám nem alszik otthon este. — Jujdejó! Lehet, hogy már holnap? Most mért sírsz, Gábor? Mi bajod van? Gábor! Nem is örülsz?! Almok Színes tévém nincs, de minek is volna, hiszen mostanában mindig színeseket álmodom. Olyanokat, hogy Feri bácsi vagyok, öreg favágó. Ködös novemberi hajnalon kopogtatok az ablakunkon és azt mondom „Dí- csértessék nagysága. Meggyüttem.” Nekilátok. Anyám visszaköszön és azt mondja, jól van öreg. Feri bácsi fűrésszel, baltával nekiesik a rönköknek. Pirkadatkor második énemet anyám kiküldi az öreghez, kezemben gőzölgő cserépbögre, tele forralt borral. Iskolából hazajövet az ebédnél együtt hörpöljük a levest én és ő, aki szintén én vagyok. Alkonyaikor az aprított fa a kamrában stószba rakva. Viszem az üveg bort, a pénzt neki — magamnak. Baltával választaná el a hajunkat, ha nem kapná meg, rebegi anyám nekem — neki. Olyan álmom is kísért, hogy szakállam őszbe csavarodott már és újságíró vagyok, de Feri bácsi is vagyok. És felszólít valaki, egy szerkesztő, talán: Kérem szerző úr, szükségem volna egy tárcára. Írjon egy öreg kínai paraszt életéről. Három gépelt oldalt kérek. Holnapra. Az öreg ráncos képű, remegő kezű figurát éjszaka elképzeltem, hajnalban megrajzoltam. Szárított halat evett egy marék rizzsel. Boldog volt. Miután elköltötte ebédjét, inas lábát a nagy Sárga folyóba áztatta és bölcs dolgokat mondott a világ folyásáról. Megbízómnak tetszett az írás. Egy nap múlva nyomtatásban olvashattam művemet és alatta nevemet. Ismét eltelt egy nap, kora reggel a pénztáros kisasszony mosolyogva számolta elém a nekem járó pénzt. A honorárium mellé egy nyomtatványt is kaptam. Lenin levele volt A. M. Gorkijhoz. „...A napokban a Pravda pétervári szerkesztőségétől levelet kaptam, amelyben arra kérnek, írjam meg önnek, hogy nagyon örülnének, ha ön állandó munkatársa lenne a lapnak. Soronként 27 kopejkát akarunk fölajánlani Gorkijnak, de félünk, hogy megsértődik — ezt írják nekem. Biztos vagyok benne, hogy a Pravda pétervári szerkesztőségének aggályai teljesen alaptalanok és hogy a szerkesztőség ajánlatát ön elvtársi megértéssel fogja fogadni.” A papírt elolvastam, a nő még utánamszólt, ne feledje, maga nem Gorkij, és mégis milyen sokat kapott. En Feri bácsi vagyok, válaszoltam, csókot intettem és elmentem az OTP pénztárosnőjéhez befizetni az esedékes részleteimet. Ez a nő is mosolygott, az államkassza szekszepiles cer- berusza volt. Fehér blúza feszült, jó széllel indulhattunk az adósok börtönéből vissza az ártatlanok szigetére. Itt egy fenyő alá pihentem. Napfényben fürödtem. Később, a kék alkonyban a postás ragyogó arccal ébresztett. Egymilliárd dollárt hoztam elvtársam. Az életművéért, és azért, hogy él. Ezüstdolláros borravalót adtam a vigyorgó fiúnak, azután fölhívtam a Nagy Bankvezért. Ráért, fogadott. Mire beértem, már sokan vártak. A minisztert megismertem. Koccintottunk. Kisvártatva egyszerre többen is kérdezték, mi a terve a pénzzel, kedves elvtárs? Szeretett hazámnak ajánlom, ha kapok még egy pohárka forralt bort, illetve konyakot, s valaki megkínál cigarettával. Érdeklődve néztek rám, tíz kéz nyúlt felém pohárral, cigarettával. De hát ön mit kíván, személyesen a hazafias cselekedetért? Talán egy villát vagy egy jó kocsit, esetleg jobb állást? Nem akar alapítványt létesíteni? Életmentő Emlékérmet szeretnék, elvtársak. Ne tartsanak szerénytelennek, higy- gyék el, megérdemelném. Egész életemben sok fuldoklót húztam ki a vízből. Csodálkozás morajlott. A terem páncélfalai különös akusztikával verték vissza a hangokat. A dobhártyát szaggató disszonanciában a mellettem ülő OTP-fiók vezetője az asztal alatt bokánrúgott. Maga bolond. Fizettesse ki velük a hátralévő részleteket. Akkor holnap újabb személyi kölcsönt vehet fel. Csuromvizesen ébredtem. Kávét főztem. Nőmnek elmondtam álmomat, egy kissé kiszínezve, hogy neki mennyi színes rongyot vásároltam a temérdek pénzből. Kilenckor a pénztáros kisasszony azt kérdezte tőlem, mit akarok. Mikor jelent meg cikke? Március 8-án, válaszoltam. Akkor a jövő héten várható a pénz — mondta mosolyogva. Feje felett a Szász Endre illusztrálta falinaptárra bámultam, április 26-át mutatott. A fehér blúzos lány kitartóan mosolygott. Éppen olyan szép volt, mint álmomban. De ez a feszülő vitorla most böjti széllel az adósok börtönébe visz engem — gondoltam. Vitorlát bevonni, horgonyt leereszteni! — Magda, drága titkárnőnk, adjál ötszáz forint útielőleget. Tiéd a fele királyságom és a szívem. Oh, csak jönne már az éjszaka, az újabb színes álom. SVHA ANDOR
