Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-04 / 234. szám

a "népújság 1983. október 4. Mozibán Arnyéklouas E filmjegyzet érdekében több órás értekezletet ültem végig teljesen éberen... Igen. őszintén be kell vallanom, hogy első látásra véget nem érő családi megbeszélésnek tűnt számomra Akira Kuroszawa 1980-ban can- nes-i nagydíjat nyert kétré­szes filmje. Igaz, hogy ez az értekezlet több helyszínen folyik, időnként látványos lovasfelvonulások, sőt, csata- jelenetek szakítják meg, mégsem tagadhatom, hogy a vetítés folyamán nem egy­szer kerülgetett az unalom. Amint azokat a fiatal néző-. két is, akik hiába várták a japán történelmi filmekben megszokott közelképeket, ki­omló belekről és feltépett ar­tériákról. Kuroszawa másfé­le látvánnyal dolgozott. Visz- szagondolva képsoraira: a háborút ugyan ő is borzal­masnak és értelmetlennek ábrázolja, de valami különös kettősség folytán csatatere mégis a „becsület mezeje" minden vérmocskával, ha­lálba merülő emberarcaival és ég felé rúgkapáló lovaival együtt. Egyébként az egész műre jellemző, hogy csak visszaemlékezéskor bukkan­nak elő mélyebb rétegei. Ak­kor, amikor már elmosód­nak a hosszadalmas párbe­szédek, ceremóniák, hajlon- gások és hallgatások. Ami­kor nem zavar többé a japán beszéd, amelynek hanglejté­se a mi számunkra sokszor a feliratos szöveggel ellentétes érzelmi jelentést hordoz. Az nyilvánvaló, hogy Kurosza­wa valami időtlent, vagy leg­alábbis máig érvényeset akar elmondani a japán emberről. Szándékában nem egyszerű aktualizálást értek, bár sok­szor ilyesmi is előbukkan. A történet például bemutatja, miként vetett véget a japán lovagkornak ugyanaz, ami az európainak: a lőfegy­ver Csakhogy ez itt idegen­ből származik, a győztes fél az ősi elvek és hagyományok feladása árán szerzi meg: mindezt akár a mai Japán­nak szóló figyelmeztetésként is felfoghatjuk. A főszereplő, tehát az alkotó szándékai­nak hordozója, azonban egy bitófa alól megmentett kis tolvaj, akit a családfő ha­sonmásaként szerepeltetnek, nehogy az ellenség megtud­ja a rettegett vezér sebesü­lését, majd halálát. A dub- dőr a mozdulatok külső után­zásától lassankéni eljut a nagyúr gondolkodásmódjával való belső azonosuláshoz. Ugyanakkor a család egyes tagjai sem tekintik többé egyszerű bábnak, megértik, milyen nehéz a feladata és tisztelni kezdik erőfeszítései­ért. De ez sem akadályozza meg. hogy amikor szerepe véget ér, elkergessék, hiába a kölcsönösen kialakult ra­gaszkodás is jcözte és a név- lég családfő-kisunoka között. A kitaszított mégis, tovább­ra is a család tagjának érzi magát, bujkálva követi a csa­tamezőre és a v'égpusztulásba is. Íme. a XX századi nagy japán családi vállalkozások­hoz megrokkanásig, sőt halá­lig hű munkások titka a kö­zépkori oligarchák élet-ha- lálharcának ürügyén elbe­szélve. CSONTOS KAROLY Rádió A „válságágazat” egyik tartománya Rádióriportokban és az írott sajtóban, sajnos, jó néhányszor kénytelenek va­gyunk beérni azokkal az írá­sokkal, amelyek csak arra vállalkoznak, hogy bemutas­sák, azt, ami amúgy is látha­tó. Ha egy művelődési in­tézmény kerül szóba, akkor többnyire olyan írásokra em­lékezhetünk, amelyek csak annak adnak teret, hogy mi­lyen közművelődési munka folyik éppen akkor ott. Ez csak az életnek az a parányi szelete, amely következmé­nye lett, sok-sok belső anya­gi vagy erkölcsi elképzelés­nek. sikernek, tudásnak, tu­sakodásnak, a lehetőségek ki­használásának vagy elhasz­nálódásának. Maradjunk most is a mű­velődési házaknál, hiszen az elmúlt kedden 17 óra 5 perc­kor Varsányi Gyula Mozgás­terek című riportja is erről a témáról szólt. A riporter tu­datos művelődésiház-válasz- tásából azonnal kiderült, hogy őt valami más érdekel­te. Nevezetesen az, hogy napjainkban hogyan képes gazdálkodni egy kicsi és nagy művelődési ház. Varsányi Gyula riportjá­ban alig esett szó a házak közművelődési munkájáról, mert a „Bezárni vagy fenn­tartani” alcímet viselő anyagban ez másodlagos volt. A riporter arra volt kiváncsi, hogy milyen anyagi eszközei és hátországai vannak a „válságágazat” intézményé­nek. Nyilvánvalóan’ senki előtt nem titok, hogy a közmű­velődési intézmények — egy­két kivételtől eltekintve — állami támogatás erősítésé­vel élnek. Nem akarok gazdasági té­mánál elidőzni, egy dolog­nál azonban — néhány mon­dat erejéig — mindenkép­pen. A „válságágazat” egyik tartománya okairól szólva Koncz Ádám közgazdász fon­tosnak tartotta kiemelni a mai ember életfeszültségét. Érthetőbben: a közművelő­dés igényének-kielégítése és az egyéni (anyagi) boldogu­lás megvalósításával össze- egyezhetőségét. Én ebben megpróbálok nem hinni. Valahogy — lehet, hogy naivan — én igy gondolom: nem szükségszerű, hogy a második gazdaságban dolgo­zó emberek időhiányra hi­vatkozva másodlagosnak te­kintsék a művelődés adta le­hetőségeket. Ha az igény él az emberekben, akkor az in­tézmények próbáljanak meg annak elémenni. Még annak ellenére is, hogy a művelő­dési házak működése ráfize­téses. Még akkor is, ha a mű­velődési házak gazdálkodá­sát túlontúl merev jogszabá­lyok szabályozzák. Az „elémenés” a művelő­désben szokatlan vállalkozá­sok formájában is elősegít­hető, mint annak három va­riációját e riportban is hall­hattuk. Ám itt is még csak tervként... szűcs Jelenet a filmből Könyvek Bolya Péter: Mindenhez közel Feltehetően sikeres válogatásnak bizo­nyul Bolya Péter újabb, ezúttal elbeszélé­seket és a Pelbárt-ciklust tartalmazó Min­denhez közel című kötete. írói múltjából sikerült úgy építkeznie, hogy megszokott témája, stílusa, választott közege képes a megújulásra is. Bolya nem tart az önismét­léstől, kitartóan visszatért kedvenc témái­hoz, jól ismert jellemtípusaihoz, s maka­csul megpróbál róluk többet és mást mon­dani. Pedig néhány elbeszélés sztereotip­nak tetsző kezdete, az azonos szituációk és helyszínek gyanakvást keltenek. Bolya Péter eddigi munkálkodása alatt kialakí­totta jellegzetes témáihoz azokat a formai lehetőségeket, amelyek külsőségeiben egy­máshoz hasonlóvá teszik írásait, ám ez a forma már korábban is jól szolgálta az író szándékait; az ismétléseknek, visszatérő motívumoknak, a formai elemek tartalmi értékének köszönhetőek legjobb groteszk, abszurd alkotásai. Űj kötete a megszokott formai sajátosságok mellett, tartalmi igé­nyességében mutat változást. Mintha most nem csupán tipizálni, meghökkenteni sze­retne: magyarázatot kíváh fűzni a jelensé­gekhez, s nemegyszer okaikat kutatja. Leg­több szereplője most is szobrász, költő, s m folytonosan visszatér a sikertelen író tí­pusa. Sokat a helyszín, a környezet sem változott: borozó, kocsma, presszó. Témá­ja ismét a kisiklott sors. az eltorzult élet­pálya, az elidegenedés, az alkoholizmus, a menekülésvágy. Ezek azonban már össze­függő jelenségként tűnnek fel. A változást meggyőzően magyarázza meg érvelése, amelyet a társasági élet modelljével bizo­nyít, s legfőbb konklúziója, hogy a kétség- beesés, a válság állapotában nincsenek őszinte, kitartó partnerek. Legtöbb szerep­lője azonban maga is gyengének bizonyul ezekben a kritikus lélektani helyzetekben. Bolya az oblomovi „felesleges ember" mo­dern változatát vázolja fel: a kóros tétlen­ség, a nihilérzés kísérő tünete az alkoholiz­mus, a zavart idegállapot, a menekülés­vágy. Az elidegenedés témájában Bolya már korábban is remekelt, újabb köteté­ben még gazdagabb ennek a folyamatnak a leírása, amelynek végkifejlete: az ember a tárgyakhoz vonzódik igazán, szinte ba­rátként kezeli őket. így személyesülhel meg például egy-egy ház, s ez a motívum nem egy írásában az elidegenedés szimbó­lumaként tér vissza. A Pelbárt-ciklus haj­dan népszerű íróalakjának is egy tanyasi ház’ lesz a menedéke, de itt sem talál ma­gyarázatot a legfőbb kérdésre, arra, hogy hová tűnt régi tehetsége. A Mindenhez közel jól szerkesztett, ará­nyos válogatás. Nem egy elbeszélés (Szvit, Mindenhez közel, A tanú, A követ. Vihar) szinte előzménye a Pelbárt-ciklusnak. amely ezáltal a korábbi Bólya-írások szin­tézisének tetszik. — a — Hangverseny---------------------------------------------- „ A Coro Polifonico Malatestiano di Fano Szekszárdim Aki egyszer is megfordult Itália földjén, soha többé nem kételkedik abban, hogy a szépség, a költészet, a sze­relem itt született. S hitében ezután még akkor sem lehet megingatni, ha mindannyian jól tudjuk, ez csak részben van igy. A fanói 28 tagú vegyes kar elmúlt csütörtöki kon­certjén mindenesetre jól ér­zékelhető mediterrán atmosz­férát sugárzott maga köré, s bár otthonuknál jó néhány földrajzi szélességi körrel északabbra hangversenyez­tek, hazatérve még véletlenül sem mondhatják, hogy hűvös volt — legalábbis a fogadta­tás. Mert bizony forró volt az a megyeháza nagytermé­ben, s hasonló értesüléseink vannak az előző napi, pécsi koncertről is. Fano neve nem túlságosan közismert a honi közönség előtt, ezért a szakmán kívü­lieknek is mondjuk el, hogy e fesztiválváros Ancona és Ravenna — még inkább Ri- mini — között fekszik az Ad­riai-tengerparton, Firenzével egy magasságban, San Mari­no miniállam közelében. Vegyes kara 1968-ban ala­kult, s az elmúlt 15 év alatt jelentős koncerttevékenysé­get fejtett ki mind hazájá­ban, mind külföldön. Tur­nézlak Svédországban, Auszt­riában, Jugoszláviában, Bul­gáriában, kétszer az NSZK- ban. Magyarországon is má­sodízben járnak. Ezek a kör­utak a honi versenyek, fesz­tiválok időközeiben, nem kis mértékben pedig azok ered­ményeként történtek. Ilyen fesztiválszinhelyek életükben Gorizia, Vittorio Veneto, Volterra, Terme, Bologna. Sikeres művészeti útjukon bizonnyal az egyik legna­gyobb mérföldkő,.hogy ma­guk is nemzetközi fesztivál házigazdáivá lehettek: a ve­gyes karok fanói nemzetközi találkozóját ez évben már tizedszer rendezték meg. Az alkalom esetről esetre há­romnapos, öt vagy hat kó­rust hívnak meg, ezek mind­egyike kétszer kerül pódium­ra. így szerepelt nagy feltű­nést keltve, az elmúlt évben a szekszárdi madrigálkórus is, a fanóiak viszontlátogatá- sa ennek az eseménynek a kapcsán jött létre. A maestro Giorgio Giovan- nini vezette együttes főként reneszánszkori darabokat adott elő a megyeházán. Eh­hez illeszkedett a vendéglátó együttes bevezető néhány Chansonja is. S bár ezen a pompás orgánumon megszó­laltatva szívesen hallgattunk volna más stíluskorszakokból is műveket, a bemutatott kör teljes élményt adott, egysé­ges volt, kiérlelt. (Hogy a „megkettőzött zenéről”, a szépséges olasz nyelv dalla­mosságáról ne is beszél­jünk...) Néhány ismert szerző és műcim az est műsorából: G. G, Gastoldi: Ámor Vittorio- so, J. des Prés: Parfons Reg- retz, Arcadelt, Monteverdi, Marenzio, T. L. de Victoria, Gabrieli-darabok. Köztük népdalfeldolgozás is (Signo­re déllé címe — Asszonyok a hegyekről és a fanói ille­tőségű zeneszerző megindító darabja: Quella mattina fred- da — Az a hideg reggel. Mi ugyanakkor meleg ér­zésekkel emlékezünk vissza. Dobai Tamás Tévénapló Űr-üröm A tudományos-fantasztikus filmek általában nem tudományosak. Űrhajóik úgy közlekednek a csillag­mezőkön, mintha csak arról lenne szó, Jiogy Debre­cenbe kéne menni, természetesen pulykakakasért. S végtére nem is fantasztikusak. Aesopus meséje lega­lább ennyire fantasztikus, amelyben a róka és a hol­ló társalog, s a farkasnak is van jól megfontolt véle­ménye a világról, az oroszlánról nem is beszélve. Az sem tetszik, hogy ezekben a történetekben minden ka­land háborúval végződik, mintha az emberiség már el sem tudná képzelni, hogy a feltételezett távoli boly­gókon — legalább ott — béke is lehet, s az értelmes lények vannak annyira értelmesek, hogy rakétaállások helyett virágoskerteket telepítenek. Aki lelkiismeretesen elolvas egy modern fizika­könyvet, sokkal több fantasztikumot talál benne, mint amit egy másodosztályú képzelet produkálni képes, mert a természet, amelybe az elemi részek épp úgy beletartoznak, mint a csillagrendszerek, a jelek sze­rint kifogyhatatlan a meglepetésekből. Verne Gyulával még el lehetett indulni a tengerek mélyébe vagy a Holdra, ö egyszerűen a korabeli fizikai ismereteit mentette át a mindenségbe, ami pontosan megfelelt Newton tanításának. Azóta nagyot fordult a világ, s ma mar egy általános iskolás is — remélhetőleg — tudja, hogy a holdutazás nem elhatározás kérdése, a gimnazisták pedig már a világegyetem szerkezetéről is sejtenek valamit. Űj mesevilág van kialakulóban, amit nem kedélyes' garabonciások és gonosz boszorkányok népesítenek be, hanem űrlények, akik mindössze a méretekben külön­böznek elődeinktől. Ezeknek a Gellérthegyig vagy mint a Faustban, a Harz-hegységig kellett eljutniok. a mostaniak úgy ugranak át fényév-milliókat és fizikai törvényeket, mintha valóban csak a debreceni puly­kavásárig kellene eljutniok. Az idő urai című, sokszoros koprodukcióban ké­szült film is az egyszerűbb megoldást választotta, az egész műfaj iránti jogos gyanakvást igazolva, annak eredendő gyengeségeivel. Egy kicsit olyan volt az egész, mintha a róka és a holló arról vitatkozna La Fontaine meséjében, hogy érdemes-e hinni a gravitá­cióban. A kaland sémái is bevetésre készen állnak. Jó előre tudjuk, hogy előbh-utóbb fölbukkannak a gonosz kincsvadászok, rémséges mordalyokkal fenyegetve az igazakat, de minden jóra fordul, s az elveszett fiúcska is megkerül, pedig ugyancsak cifra kalandokon kell átmennie. Mennyivel regényesebb és érdekesebb a tudomány és fantasztikum ősatyja, Lulciánosz, akinek hősei ki­kötnek a Bor-szigeten, eljutnak a Holdra, s partra szállnak a Boldogok szigetén is. Még sok kalandon mennek át, de legjobb lenne végre eljutnunk a Boldo­gok szigetére, amit képzelet és tudomány kezdettől ígért az emberiségnek. Színház filmszalagon Mi tagadás, nem kellett különösebben élénk fantá­zia annak felismeréséhez, hogy filmre vigyék azokat a színházi előadásokat, amelyek nélkül szegényebb len­ne a jövő. Az érdemet így sem kell elvitatni, Ely Lan- dau kezdeményezésének színház- és irodalomtörténeti jelentősége vitathatatlan; nálunk is követőre talál­hatna. A hat darab — kiválasztása bármennyire önké­nyesnek tűnhet is — a század termésének javából va­ló, s valamennyit nagy sikerrel játszották a New York-i Broadway-n és Londonban. A sorozat jelentő­ségét növeli, hogy nem az eredeti darabokat filmesí- tették meg, ami mindig többet, de inkább kevesebbet — és feltétlenül mást — jelent, mint az iró szándéka, 'hanem az eredeti szereposztásban készítették el az előadás felvételeit. Osztovilit Levente — nevét miért nem említették sehol? — okosan és meggyőzően ajánlotta a sorozatot a nézők figyelmébe, néhány részlettel illusztrálva sza­vait. S kezdődött is az előadás, elsőként O’Neill félel­metes erejű drámája, az Eljő a jeges. O’Neill jól ismert nálunk, Amerikai Elektráját már 1037-ben bemutatták (Csortosnak volt nagy szerepe Ezra Mannonj, s azóta is sok darabját játszották: Szekszárdon a kecskemétiék előadásában, Gábor Mik­lós szerepelt a Boldogtalan hold című színműben. Az eljő a jeges a társadalom peremére sodródott emberek drámája, ahol egyetlen vigasz az ivás, s a részegség fölött megvalósulhatatlan ábrándok lebegnek, mert ezeknek az embereknek már arra sincs remé­nyük, hogy kitörjenek életük ketrecéből. Harry Hope húsz év után kimerészkedik a kocsmaajtón, de rögtön vissza is fordul, mert az ábrándok szétfoszlottak, s valamennyien tudják, hogy a kocsma úszó Jégtáblá­ján kell leélni maradék életüket. Az előadás színháztörténeti jelentőségű, s hitelesnek is kell tekintenünk: O'Neill annyira amerikai, hogy csak amerikai környezetben, amerikai szereplők idéz­hetik hűségesen ezt a nyomasztó, rettenetes világot. CSÁNY1 LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents