Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
1983. október 15. 10t*ÉPÜJSÁG Rajzos irodalomtörténet Arcképcsarnok Balassitól Nagy Lászlóig Babits Mihály A legjobb, a legnemesebb értelemben vett irodalomnépszerűsítés mellett az igazi hazafias nevelés művészeti szolgálata a célja annak az albumnak, amelyet most adott ki közösen a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Közművelődési intézményeknek, iskoláknak szinte nélkülözhetetlen ez az új rajzos album. M. Kiss József harmincnyolc metszetével, Makai Tóth Mária ösz- szeállításában. Rokoníthat- juk némiképpen Keresztury Dezső „A magyar irodalom képeskönyve” című nagyszabású és hamar népszerűvé vált, széles körben elterjedt kiadványával, amely eredeti dokumentumok, forrásanyagok és képek szilárdan komponált gyűjteményét összegezte: századok magyar irodalmának vizuálisan érzékelhető keresztmetszetét. Más megközelítésben, más módszerrel és eszközökkel, de M. Kiss József rajzi vállalkozása hasonló alapra épül, ezt folytatja. Egyébként a zebegényi műhely tagja, ex libriseivel szerepelt az országos kisgrafikai kiállításokon Cegléden, Keszthelyen, s díjat is kapott. Sikeres önálló kiállítása nyílt Kőbányán, továbbá a XX. kerületi Kisduna Galériában, Gödöllőn, Pécsett. Nevéhez fűződik a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kőbányai fiókjában működő Galéria megalapítása, ahol azóta számtalan tárlat nyílt. Az album — Balassitól Nagy Lászlóig címmel — linómetszetekben kíséri fél évezred magyar költőinek,-' íróinak portréját. Fő erénye az, amit Tüskés Tibor megjegyez a könyv értékes előszavában, hogy ezen arcképsorozatot „M. Kiss József egységes szemlélettel, azonos technikával, önálló látásmóddal formálta meg”. Elesik az a kifogás, hogy az arcok, jellemek eltértek egymástól. Küldetésük, sorsvállalásuk azonban nem, így M. Kiss József metszetei nemcsak írókat jelölnek, ábrázolnak, hanem a magyar irodalom vonulatának bizonyos egységére is utalnak. Valamennyi meggyőző pontos rajzi leírást és értelmezést tartalmaz, rendkívül használható az ifjúság számára, elősegíti a megértést, örvendetes, hogy kissé háttérben maradt személyiségeket is felvázol. (így például az 1700- tól 1759-ig munkálkodó Bethlen Katát; az más kérdés, hogy ez az arcmás kicsit mérsékeltebbre sikerült.) A sorozat szemlélete és minősége egyenletes. Tudatosság olvasható le Kazinczy Ferenc szeméről, élethű Kölcsey Ferenc, Eötvös József, Arany János és Jókai Mór külső formákkal épített karaktere. Madách Imre „Az ember tragédiája” bemutatásának centenáriumát ünnepeljük. Ezért külön is figyelem jele, hogy M. Kiss József Madách elemzése kiemelten gondos. Madách Imre Akárcsak Vajda János, Tömörkény István portréja, utóbbi irodalmunk nem is olyan kicsi „kismestere” volt. Szabatosan méltatja Tüskés Tibor M. Kiss József teljesítményét, amikor megállapítja, hogy műve „rejtett, burkolt irodalomtörténet”. Valóban az. Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, vagy Juhász Gyula — akinek idén születése centenáriumára emlékezünk — képmása megbízható tanulmánnyal ér fel, s a Krúdy- lap is megörökíti e nagy bohém, a rejtőzve síró művész belső vonásait. Erőteljes József Attila külső formátumá- nap népi fogalmazása és ugyanilyen találó Nagy László szelíd-vad arcának vizuális képe is. Kétségtelen, hogy ez a heroikus rajzi arcképcsarnok nem teljes. Hiányzik belőle — hogy csak példákat említsünk — Janus Pannonius, Mikes Kelemen, Bessenyei György, Kemény Zsigmond, vagy korunkból Déry Tibor arcvonása, de talán egyetlen antológiának sem sajátja ez a hiánytalanság. Legfeljebb a becsületes megközelítés lehetséges. Bizonyos azonban, hogy M. Kiss Tibor albuma rendkívül hasznos küldetést teljesíthet ifjúságunk hazafias és művészi nevelésében. LOSONCI MIKLÓS Dér Endre: Szerelem Mindketten 80 évesek. A napon sütkéreznek. Az öregembernek már lassan megy a járás, az öregasszony süket. Beszélgetnek. — Apus, szakíts egy almát a fáról! A férfi csoszogva megy a fához, leszakít egy almát, odaviszi az öregasszonynak. — Tessék. — Te bolondos, magadnak is szakíts egyet, s egyél. Ki tudja meddik ehetünk. Az öregember megint elcsoszog a fához, leszakít egy almát, s visszaül a székre, ölébe ejtett karral ül tovább. — Egyél, mire vársz? — Nem kívánom — tagolja a férfi, s kezével is jelzi, hogy semmi sem kell neki. — A, te ügyefogyott — pattan föl az öregasszony, és szalad, előregörbedve, kést hoz meg egy kiskanalat, majd hámozni és kaparni kezdi az almát. Kiskanalanként adja az öreg szájába. — Nem kell!... Nem kell! — int a kezével, de a szájába tömködötl almát lenyeli. — Mit mondasz? — Nem kell! — kiabálja most már türelmét vesztve az öregember. — Hogy fekete? — Ne-em kell! — Á, dehogynem kell. Csak szalonnát meg kolbászt nem lehet mindig enni. Gyümölcs az mindig kell. Ami terem, nekünk minden kell. En bizony eszem Az öregember föláll, a kapu felé megy, lenyomja a kilincsét, megnézi a postaládát, majd visszamegy. — Jött valaki? Az öregember int, hogy senki sem jött. — A postás volt? — Nem... — rázza a fejét az öregember. — Hát akkor? — Semmi hát akkor, semmi!! — Mi van? — Semmi-i! — ordít vörösre dagadva az öregember. — Pópityné? Szegényke, miért nem engedted be? Biztosan el akarta mondani, hogyan csalja az ura. En mondtam neki a múltkor: „Böske, a négy fal mindent eltakar, nem kell kiszolgáltatnod másnak az uradat”. Bizony, ezt mondtam én neki. Mihez kezdjen ötvenéves korában nagy gyerekek melleit... Dolgozni csak otthon dolgozott mindig. Cafat az, aki elveszi másnak az urát. Mint ahogy cafka volt a te babád is. Azt hiszed, nem tudom? Persze, te tagadtad, de én utánad mentem és láttam. Bizony, nem vonatra mentél, hanem a falu végére, az elvált asszony Nusikádhoz. — Nem volt semmiféle Nusikám. — Volt. Bizony volt. Hiszen a gyerekeid hoztak vissza hozzám. Visszahoztak tőle, pedig ott zokogtál a konyhaasztalnál. Es amikor én megkérdeztelek, mit kerestél nála, azt felelted, hogy szereted. Es akkor én megpofoztalak. Meg én... Soha nem is bánom! Hiszen én csak azért mentem hozzád, mert arra gondoltam, te olyan derék és megközelíthetetlen vagy, hogy nem fogsz engem soha megcsalni. Es akkor hatvan esztendős korunkban megtörtént. — Semmi sem történt. Semmi, ha mondom! — Ott van az asszonyról a fénykép a dobozomban, a te leveleid között. A temetésére is elmentél, tudom. Azt nem bántam, amiért elkísérted az utolsó útjára. Azt mondják, te voltál az egyetlen, aki a koporsó után ment. Kutyamód halt meg, mert kutyamód élt. Nem tudom elfelejteni neked. ...Milyen nagyindulatú voltál mindig. Erőszakos... Mindig akartál... Majd kicsattantál a sok vértől meg a pirosságtól, meg a szerelemtől... Csakhogy te nem is tudtad soha, mi a szerelem. Te azt hitted szerelemnek, amikor azt az elvált asszonyt magad alá gyűrted. Pedig nem az... Hiába voltál hűtlen, sose tudtad meg, mi a szerelem. De én tudom... Mit szólsz hozzá, én tudom... Vagy talán mégis csak tudod? Hadd lám! — Hagyj engem ilyen marhaságokkal... — Lásd, rettegsz az ujjaim érintésétől, mert nem tudod, hogy a szerelem megmarad. Félreudvaroltál, nem adtál jó példát a gyerekeknek, és nem tudod még azt sem, miért csináltad. Oktalan bábu voltál. Nem vetted észre, hogy én éjszakánként liliomokról álmodom. Valóságos szaguk van azoknak a liliomoknak. Csak te semmit sem veszel észre. Na, mégis jött valaki? — Nem jött senki. — Akkor meg minek járkálsz állandóan? — Csinálni kellene valamit! — Vizet kell hányni? — Dolgozni!... Valamit dol-goz-ni! — vörösödik az erőlködésbe az öregember. — Hát akkor csináljunk! Rajta, csináljunk! Te megpermetezed a szőlőt, én meg megkopasztom a csirkét, rajta hát, dolgozzunk! A konyhában úiabb *s újabb tálakat vett elő az öregasszony. E folyamat láttán az öregember teljesen megfeledkezett előbbi nagy tenniakarásáról, megigazította a ruháját. deres haját végigsimította, és elszuvdí- tott a karosszékben, de nem nyitotta fel a szemét, amikor a kezén érezte egy másik öreg kéz simítását. — Hé. öregem. .. bizony, egészen lisztes a haiad. és a szakállad is már háromnapos. Nehezedre megy mostanában a borotválkozás? — Neem! — makacskodik az öregember. — De a permetezést megpróbálhatnánk. Mi ketten... — Add csak ide azt a rézgálicot, úgy látom, nem a te kezedbe való... Az öregember int, hogy talán vízért fog menni. — Reszketsz, öregem, és bizony elesel ha a válladra akarod venni a permetezőgépet. Add csak nekem, hiszen meg is tántorodtál. Üldögélj egy kicsit, ülj le, ha mondom. Az öregember a fának támaszkodik, s mély zokogásba kezd. Egy megnevezhetetlen pillanatban mégegyszer úrrá lesz rajta nagy természete. Rángatni kezdi magáról a ruhát, szakállát, haját tépi, és megfeszült vénemberi kiáltozásokkal kergetné magát legszívesebben a halálba. — Mit csinálsz te eszeveszett? Ajándék az élet... szerelem az élet! Mit tanultál te mellettem, miért éltél velem 60 éven keresztül, hát nézz rám! Itt vagyok én is öregen és görbén. Süketen, semmit se hallok. Tedd le azt az áramot! Képes lennél a jó gyerekeidet meghurcolni azért, mert te öreg lettél? Mert nem engedelmeskednek az ujjaid, és már mindent elfelejtettünk? Az öregember lassan elengedi gyermekei, unokái feketekávés zsinórját, és megsemmisülve ül vissza a helyére. — Megnyomkodom a hátad. A fejedet bedörzsölöm sósborszesszel. így ni. Jobb már?... Na látod! Hét gyereket hoztam a világra. A gyerekeidet. Mindből ember lett. Ne gondolj te a halálra. A halál örök felejtés. Mennyit ápoltalak nagy betegségeidben. .. Mennyiszer elsirattalak katona korodban. .. Hányszor átöleltelek. A fiammá fogadtalak, a lábadat mostam, a kezedet csókoltam. Mennyiszer megbántottalak, szerelmet követeltem tőled, emlékszel? Mert én egészen akartalak. A gondolataidat, az érzéseidet, a sóhajtásodat, a bánatodat, te pedig szegénykém csak fogadkoztál, ígérgettél, nem is tudtad mit, miért, talán most sem tudod. De az nem baj. Sokáig azt hittem, baj... Még nem is olyan régen azt akartam tőled, úgy érezzél mint én. ölelj, ha én ölelni akarlak. Milyen oktalan is voltam. Igyál egy keveset. Jobban vagy? Az öregember int: jobban van. — Mégis inkább bedörzsölöm a szíved táját, akarod? Az öregember int, hogy akarja. Az öregasszony sósborszesszel kezdi dörzsölni férje mellét. — Bizony, rossz feleséged voltam. Milyen durva voltam hozzád. Hányszor a szemedre vetettem azt a ballépésedet, pedig én is sokat tanultam abból. Dehogy is voltunk mi hibásak. Túl fiatalon kezdtük, én folyton a fellegekben jártam, úgy képzeltem a szerelmet, mint valami forró fojtogató érzést, amitől meghal az ember. Te pedig egészen mást akartál... De nyugodjál meg kedvesem, én voltam a hibás, én voltam az ábrándkergető, én voltam az, aki örökké küldtelek. De te nem akartál a szerelmünkben ünnepnapokat csinálni, kár, sajnálom most is... Mégis csak elmegyek az orvosért. — Ne... Beszélj csak! — markol az öregember a felesége hajába, ruhájába. — Beszélj! — Hozok egy korty konyakot. Az öregember int, hogy ne hozzon semmit, inkább fogja meg a kezét. — Hozom, persze hogy hozom a konyakot. — Es már szalad is görbedten be a szobába, onnan vissza. — Mi van veled? Fáj valamid? Az öregember a fejére int, fájdalmas hátának a szék nyomása, nyöszörögve mondja egyre ugyanazt: — Rosszul vagyok. — Mondtál valamit? Gyere kapaszkodj belém, és dőlj a kanapéra. Ha elesel, nem tudlak fölemelni. Elszaladok orvosért... — Maradj! — még meg akarja mondani az öregember, hogy nincs a közelben orvos, bár fontosabbat kellene mondania, de csak megcsókolja a felesége kezét. Az öregasz- szony felkiált: — Adok egy aszpirint... Miért nem beszélsz? Nagyon mélyeket sóhajtasz, hallasz engem? Add a kezed, hadd fogjam. Ez az életünk... Itt vagyok melletted... Most már mindig melletted fogok lenni... Az öregasszony, ahogy a rend előírja, lecsukta férje szemét, és tovább beszél hozzá: — Ügy történt, ahogy akartad. Te elmentél, én ittmaradtam. Még meleg vagy... Látod, nem kellett áramot nyelned, milyen szépen haltál meg... Kicsit még megsiratlak. Drágám!... Drágám — ismételte meg a szót , és újra sírni kezdett. — Most el kell mennem a szomszédasszonyhoz, tudod, hogy segítsen felöltöztetni téged... Azonnal visz- szajövök. Az öregasszony egy bekötött fejű, nehéz- léptü, mosolygó-síró öregasszonnyal jött vissza. — Azt hiszem, Ilus, hogy az én apusom meghalt. Ugye meghalt? — Meghalt. — Odajött hozzám, és azt mondta nekem, ö rosszul van. Mondom feküdj le apus, mert ha elesel, nem tudlak fölemelni. O szegénykém lefeküdt, de előbb megcsókolta a kezem, és bocsánatot kért tőlem, és megköszönte az egész életünket. így történt. ' Juhász Gyula Nagy László
