Tolna Megyei Népújság, 1983. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-13 / 216. szám
1983. szeptember 13. A NÉPÚJSÁG Moziban Rádió Gyilkos bolygó i ~ ' n A szuperzsaru és helyettese A bolygó,- az nem tehet semmiről. Hogy gyilkossá kiáltatott ki, arról a rajta élő emberek tehetnek. Az emberek, akik ebben a jövőben, ki tudja mikori jövőben, játszódó történetben gonoszok, pénzhajhászok, embertelen kizsákmányolok. Akikkel szemben viszont ott a jó, a rendőrbíró, aki felveszi — egyedül — a harcot a gonoszok jól szervezett csapatával. Eddig, a szokványtörténet, aminek a végét kitalálni sem túlságosan nagy szellemi erőfeszítés. És, hogy mindezeket a kalandokat egy távoli bolygón játszatják, annak sincs semmi jelentősége. Néhány makett kérdése az egész, no meg piros festéké, mert vér is folyik japán módra, sokszor már az ízléstelenség, vagy a gusztusta- lanság határain túl is. Aminek tulajdonképpen semmi célja sincs, hacsak nem a néző gyomrának felkavarása. Furcsa világ elevenedik meg a Gyilkos bolygó című filmben. Az űrhajók, a szu- peranalizátorok között a rendőrök és támadóik még mindig golyóspuskával harcolnak, egyenként töltve be a lövedékeket, pedig az efféle filmtől a néző már elvárhatja minimum a lézerpisztolyt, hogy a csodakardokról — lásd Űrodisszea — ne is beszéljünk. Kapunk viszont gyalogos üldözést1 végtelennek tűnő emberlakta ketrecek között, ökölharcot, szuperkódolt üzenetrögzítő számítógépet, szóval mindent, ami a nézőt elkápráztathatja, ha először lát ilyen filmet. Csak, sajnos, a nézők legtöbbjének a könyökén jönnek ki ezek a dolgok. Mellettük, velük együtt szeretne valami tartalmat, - szórakoztató programot kapni. Erre pedig hiába vár. A film alkotóiról ezek után nem érdemes sokat mondani, a nevük sem lényeges. Ott vannak abban a sorban, akiktől az amerikai filmművészet, vagy inkább filmgyártás mecénásai nem várnak mást, mint eladható, sok pénzt hozó filmek sorozatgyártását. A moziba csábító címe ellenére azt hiszem a Gyilkos bolygóval nem találták meg a számításukat. Mert a film egész egyszerűen rossz. iMég a legalacsonyabbra állított ízlésmérce szerint is unalmas, fárasztó és semmi újat sem nyújtó. így hát aki látta, jó ha minél előbb elfelejti. TAMÁSI JÁNOS A ív. magyarországi német fúvószenekari találkozó Pécs, Soroksár és Mór után Bonyhád városát érte az a megtiszteltetés, hogy a Magyarországi Németek De- mokratikús Szövetségével karöltve megrendezhette szeptember 10-én és 11-én a Blasertreffent. A „karöltve” kifejezést ezúttal nem megfogalmazásbeli kitételként használjuk, hanem mélyebb és tágabb tartalmak hordozója gyanánt. Ezer Mihály, Bonyhád város tanácselnöke úgy fogalmazott: ha a nemzetiségi politika része államunk összpolitikájának, akkor a tétel fordítva is igaz: a nemzetiségi kultúra virágzása népünk egyetemes kultúráját is gazdagítja. Ha most gondolatmenetünket a virágzás-képhez kapcsoljuk, rögtön szögezzük le a tudósítás elején: e virágzás üde, gyönyörködtető, s több annál: tartalmas is. Mert bízvást gyümölcsöket termett. Bartáságot, humánus közérzetet. Azt ugyanis feltétlenül meg kell állapítanunk, hogy itt nem egyszerű zenei eseményről volt szó. Nemzetiségeink egyik nagy családja találkozott, közülük is az, amelynek érzelmi életéből igen erősen kér szerves részt a zene. S ha az események forgatagában összejöhettek Bonyhádon aparhanti, teve- li családok, rokonok vagy nem rokonok-, gondolatot cserélhettek idelátogató palota- bozsoki, törökbálinti, esetleg csolnoki nyelvtestvéreikkel, akkor a két nap máris teljesítette egyik igen szép feladatát. Ám hiba volna azt gondolni, hogy csupán a német ajkúak számára hozott élményt az eseménysorozat. Hisz a sorok között ültek németül egy szót sem tudók is. Szellemi gazdagodásuk kézenfekvő módon igazolható: e dolog letéteményese a jelentős színvonal. Kilenc zenekar tartotta szombaton délután a szakmai bemutatóját. Az értékelő bizottság — melynek tagjai voltak: Farkas Antal zeneszerző, Klaus-Péter Bruch- mann (NDK), Rudolf Péter, a KÓTA nemzetiségi bizottságának elnöke, Juhász Frigyes, a KÓTA c. lap szerkesztője és Szily Lajos, a szekszárdi zeneiskola igazgató- helyettese — elégedetten nyugtázhatta, hogy az előző alkalmak óta jelentős fejlődés mérhető. E fejlődésnek bizonyos külön területeit kell megkülönböztetnünk — hangoztatta Farkas Antal, akit méltán nevezhetünk a zenekari mozgalom egyik honi doyenjének, „nagy öregjének” —, hiszen nem vehetők egy kalap alá a hagyományt tanuló és továbbvivő úttörőzenekarok*az őrzők, a kisegyüttesek, akiknek meg- kapóan szép produkcióit hallottuk a hetvehelyiek és nagyárpádiak előadásában, s például a koncert-fúvószenekarrá kristályosodott tatabányaiak esetében. Fejlődésükkel, elismerni való muzsikálásukkal együtt érvényes a megállapítás: karnagyaiknak jó volna szakmailag to- továbbképezniök magukat, hisz a felmutatott érték indokolná ezt. Csupán a megfelelő fórumot, módot kellene kialakítani. _ Az első napi bemutató, nemzetiségi bál, majd kihelyezett térzenék sorában koronaszerepet kapott a vasárnap délutáni, szabadtéri gáAz érdeklődők la. A forró siker indokolja, hogy a zenekarokat egyenként, vezetőikkel együtt idesoroljuk: a házigazda szerepét betöltő bonyhádi fúvós- zenekar (vez. Horváth Miklós), a kitűnő palatobozsoki úttörő-fúvószenekar (Dobos József), a már említett, egyik legnívósabb együttes, a het- vehelyi (Krachenfelser Sebestyén) és a vele vetekedő nagyárpádiak (Ritter János), az igazi nagyzenekari benyomást keltő tatabányaiak (Farkas Tamás), szépen muzsikáltak a csolnokiak (Födi János), és öröm volt hallgatni a két úttörőzenekart: babarcról (Ahmann György), valamint Bonyhádról (Havasi János). Utóbbiaknak, mintegy biztatásul „különdíjat” adott át Leipold Péter, a Neue Zeitung főszerkesztője. A szűnni nem akaró tapsot össz-zenekari produkció zárta Farkas Antal vezényletével. Címe üzenetként is értelmezhető: Reicht brúder - lich die Hand; vagyis: Nyújtsatok baráti jobbot... A bonyhádi művelődési ház — valamennyi rendező szerv — munkáját csak a legnagyobb elismerés illetheti, a siker önmagáért beszél. Hambuch Géza szövetségi főtitkár, ennek is hangot adott. DOHAI TAMÁS | A bonyhádi nemzetiségi fúvószenekar A galamb- asszonyságok már turbékolnak Egyszerűen nincs információm arról, hogy némely lakó valamelyik szekszárdi emeletes házban tart-e vadgalambot, vagy sem. így azt sem tudom, hogy kitört-e a lakók között rS szürke szárnyasok miatti, cseppet sem galamblellíű háború. Mindezen helyi információk teljes hiányában sem teszem tűzbe a kezem azért, hogy nálunk tökéletesen egymást tisztelő emberek élnek, ellenben azokkal, akikről Antal Éva A szereplők valóságos személyek című dokumentumriportja szólt. Az adást az élmúlt pénteken nagyon későn — fél tizenegykor! — sugározta a Petőfi adó. „Bérház — vérház” — hallottam nem is olyan régen az egyik — természetesen bérházi — lakótársamtól. Igaz, vér nem folydogált abban a budapesti bérházban, ahol a több évi torzsalkodást és a magánháborúkat a közegészségügyileg elítélendő „háztáji galambok” léte okozta. Az egyik néni arra „vetemedett”, hogy a padláson tanyázó galamboknak kenyérmorzsát vagy más étket adjon. Néhanapján vendégül is látta némelyiküket lakásában, vagy a lábosában ... Mindebből nem is lett volna baj, ha a néni nem városban és nem emberek között él. Eddig a pontig csak egy ember gondjáról szólt a dokumentumriport. A témától függetlenül az ezt követő percek megnyilvánulásait már bármelyik ember—ember közötti kapcsolatba behelyettesíthetjük. Általános érvényét Antal Éva riportja ott érte el, hogy az egymást gyalázó, magánéletükbe beavatkozó, mindenkit mindenki előtt besározó magatartásbeli jellemzéseket nem szűkítette le csak a riportbeli galambasszonyságok történetére. Nem új téma, hogy valahogy nem tudunk egymás mellett, egymás örömére élni? önmagunktól gyakorta elrugaszkodunk — akit netán sért az előbbi megfogalmazás, akkor: elrugaszkodnak —, és törvényen, erkölcsön kívülinek nyilvánítjuk (nyilvánítják) magunkat. A riportbéli házban is ez hozta és akkumulálta az ellentéteket. Egy ember állt a többi lakóval szemben. Évekig, hosszú, kíméletlen hónapokig ment az egymás, a másik nyírása. Mígnem ... Nekem éppen a „mígnem- mel” van egy kis gondom. A tárgyilagos mikrofont tartó és tisztességes munkát végző Antal Éva a katarzis jelenetig vitte el riportját. Egy asztal mögé ültette le a tor- zsalkodókat és mindannyiunk füle hallatára támadtak ott egymásnak az emberek, az elfojtott vagy visszatartott indulatok. Mindenki mindenkinek rontott, kivéve azt a meglett urat, aki ezt mondta a galambász néninek: „Én becsukom az ajtót, a többi nem érdekel. Tegye maga is ezt.” Persze, ez sem lehet útja a békülésnek. Közel tíz percig tartott a magánélet legszentebb szféráját sem kímélő vádaskodás, majd riporteri összegzés következett. A riportot záró utolsó felvétel pedig már azt bizonyította, hogy a „kerekasztal-konferencia” óta eltelt idő után megbékéltek egymással az emberek. Hát ezt nem értem! Minek köszönhető a bérházi béke? A magyar rádió mikrofonjának? A nyilvánosságnak? Ha nem, akkor az indulatok időközbeni rendezésének? Biztosan itt a titok. Ha pedig ez így igaz, akkor erről is szerettem volna tényeket hallani a dokumentumriportban. szűcs Tévénapló Ördöngösök Polnár Zoltán kitűnő ismerője a Szeged környéki népszokásoknak, hiedelmeknek, népi bűbájosságnak. Nemrég a békéscsabai megyei könyvtár adta ki — sajnos nagyon kis példány számban, de nagyon szép kiállításban — a ma is élő Krisztus-legendákat, amiket Makón, Tápén, Szegváron, s a környéken gyűjtött, most pedig a szegedi stúdió jóvoltából láthattuk Ördöngösök című filmjét. Néprajzi dokumentumfilm, melynek szereplőivel találkoztak a mai tanúságtevők, akik közben mitikus méretűvé nőttek, mesehősök lettek. Némelyiket fénykép is megörökítette, tehát nem a mesékből léptek ki, de mesebeli alakokká változtak az évtizedek folyamán. Bizonyára hamis úton jár, aki babonát vagy éppen „sötétséget” emlegetne a mai tanúkkal kapcsolatban, akik szent meggyőződéssel állítják, hogy a maguk szemével látták, amikor a nevezetes Kúrái átváltozott kutyává, Veszett Sándor hogyan értett az állatok nyelvén, s mennyi történet fűződik egy bizonyos Sinka nevéhez is! Természetesen mindezt a sok bűbájosságot, varázslatot írásba is foglalták, de — és az a Szibilla-könyvek örök sorsa — a nevezetes írás elveszett, s ma már csak emlékezni lehet rá. Ezek a történetek, ördöngös emlékek önmagukban teljesen ártatlanok, s a babonás elemnél fontosabb bennük a népi képzelet, ami nélkül, hogy tudnák, találkozik a tudós Hatvani professzor alakja köré szőtt legendákkal, vagy akár a Faust-mondával. A dél-alföldi pusztáktól nagyon messze van az Öperenciás-tenger, a képzelet a végtelen hegyek ormát sem éri el, ahol a Nap közelsége miatt csak hasoncsúszva lehet közlekedni, marad hát a közvetlen valóság, életük kerete, s mindennapjaikat kell benépesíteniök a csodával, a mesealakok is közülük kerülnek ki, miközben az emlékezet újabb elemekkel gazdagítja a hagyományt. Kúrái, Sinka I vagy Veszett Sándor alakját, legenda övezi, s az életrajzi bizonyosság, hisz valóban éltek, csak növeli ördöngösségük hiedelmét. Polner Zoltán nem kommentálja a tanúságtevők szavát, nem is kell, mert azok magukban is elvezetnek a mese forrásához, melyben valóság és képzelet keveredik. Juhász Gyula emléke Ugyancsak a szegedi stúdió örökítette meg a Juhász Gyula emlékére készített műsort, amit Hubay Miklós vezetett be, a Szegedi Nemzeti Színház tagjai pedig műveivel idézték meg a száz éve született költőt. A századelőn a legjobbakkal indult, sőt Babits indulását is segítette, de később tulajdonképpen csak az Anna- versek költőjeként tartották számon, s jobbára ma is így él az olvasók tudatában. A szegedi emlékest a másik, és igazabb Juhász Gyulát mutatta fel, azokkal a versekkel, amelyek a magyar költészet maradandó értékei, s örvendetes, hogy a műsorban helyet kapott a Don Quixote (Juhász így írta) halála című, már-már elfeledett egyfelvonásosa is. Azt mondják, apadóban a versolvasó kedv, ami, sajnos, klasszikusainkat is érinti. Pedig akik a szombat esti Juhász Gyula emlékműsort választották, éppen arról győződhettek meg, hogy a riagy költők halhatatlansága milyen természetes, s az igazán nagy versek menynyire közel állnak minden időhöz, minden korosztályhoz. Juhász Gyulát a két testvér csillag; Ady és Babits fénye sem halványítja el, mellettük és velük van szava hozzánk és a jövő nemzedékekhez. Karinthy szeretettel teljes írásában azt mondja róla, a legolcsóbb magyar költő volt, természetesen a szó financiális értelmében. Szegénységben épp úgy volt része, mint mellőzésben, mert mégis csak amolyan vidéki költőt láttak benne, aki magányosan ballagott a Tisza partján, magának dalolva, pedig egy országnak kellett volna figyelnie szavára. Száz éve született, az évforduló jó alkalom volt arra, hogy a megszokottnál több fény essék rá. De éppen ebben van a figyelmeztetés is, hogy ne csak alkalmi ünnepek hőse legyen, hanem állandóan ható erő, mert a magyar költészet része, s nemcsak Szegedé, hanem valamennyiünké. És ami nem tetszett Al Capone természetesen olyan volt, mint amilyennek a kitűnő francia dokumentumfilm bemutatta, s arra is csak bólogatni lehet, amit sírkövére véstek: ilyen embert csak Amerikában lehet elképzelni. A film betartotta a klasszikus szabályt is: a bűn elnyeri büntetését, mert Al Capone sorsa ezt is példázta. Amennyire hasznos az ilyen dokumentum film, annyira káros az Oroszlánbarlang című kanadai film, amit remélhetőleg kevés fiatal nézett meg, ugyanis mindenfajta huliganizmushoz kitűnő ötleteket kaphatott belőle. A film egy rendezőről szól, aki a fiatalok vandalizmusáról készít filmet. Láthatjuk vandalizmusukat, s tanúi vagyunk magának a filmnek is, amelynek alapján a rendőrség összeszedi az ifjú bűnözőket. Itt azonban megtorpan a rendező: lelkifurdalást érez, hogy segített a rendőrségnek. Valószínűleg nem is igaz, Nyugaton is torkig van mindenki az alattomos vandálokkal, akik rettegésben tartanak háztömböket, városnegyedeket. Rokonszenv ott sem kíséri sötét szórakozásukat, nálunk pedig, ahova a külföldiek többek között azért is szívesen jönnek, mert éjszaka is nyugodtan végigmehetnek az utcán, céltalan is, káros együttérzést kelteni irántuk. CSANYILÁSZLÓ Fotó: Gottvald Károly
