Tolna Megyei Népújság, 1983. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-03 / 208. szám

/ TOLNA \ 10 NÉPÚJSÁG 1983. szeptember 3. Dublőr lettem Mit csinál a vállalatveze­tés, ha beszűkülnek a pia­cok, ha fokozódik a konkur- rencia, ha növekszik a rekla­mációk száma, ha fizetési mérleghiány lép fel, ha az eladatlan termékektől roska­doznak a raktárak? Megpró­bál úrrá lenni a nehézsége­ken. Korszerűsíti a technoló­giát, jobb, versenyképesebb termékeket állít elő, újabb piacokat keres, esetleg sze­mélycseréket hajt végre. Nem igaz? Nem akarok dicsekedni, de a mi vállalatunk, az Általá­nos Szerelőgyár egészen új, hazánkban még nem alkal­mazott módszerrel igyekszik legyűrni a gondokat. — Keresni kell egy műsza­kilag és közgazdaságilag is kiválóan képzett kádert, s ahogy a kalandfilmekben szo­kás, majd a veszélyhelyze­tekben ő helyettesíti a válla­lat vezetőit — mondta egy szép nap az igazgató. Nem akarom a szót szapo­rítani. Rám esett a választás. Január óta és vagyok az igazgató, a műszaki és a gaz­dasági igazgatóhelyettes dublőré. Igaz, nem kell robo­gó autóból, égő ház ötödik emeletéről kiugranom, vágta­tó lovon, helikopterről lelógó kötélen különböző mutatvá­nyokat csinálnom, de azért van elég dolgom. Hogy dolgozunk? A rázós helyekre engem küldenek, helyettük nekem kell helyt- állnom. Persze eligazítanak, hogy mit mondjak, hogyan viselkedjem, de a munka ne­heze az enyém. Kezdetben előfordult, hogy nem hallgat­tam rájuk, s botrány támadt, de azóta már sokkal rutino­sabb vagyok, és sok érdekes kunsztot ismerek. Íme, néhány példa a mun­kamegosztásunkról. A vállalati negyedéves mérleg alakulásáról beszámo­ló a főhatóságnál — tartja a vállalati dublőr. Vállalatunk hathatós segít­ségével épült óvoda ünnepé­lyes átadása — az avatáson részt vesz a teljes vállalat- vezetés. Mi lesz velünk, csődbe me­gyünk? címmel gazdaságpo­litikai beszélgetés a vállalat szakszervezeti aktivistáival — a feltett kérdésekre válaszol a dublőr. Műszaki író-olvasó találko­zó a kultúrteremben — beve­zetőt mond az igazgató mű­szaki helyettese. Balesetvédelmi szemle a munkahelyen — az ágazati szakszervezeti ellenőrt a dub­lőr tájékoztatja. öttagú vállalati küldöttség Tirana—Teherán-—Űj-Detöhi —Santiago útvonalon piac­kutató körútra indul a gazda­sági igazgatóhelyettes veze­tésével. Vásárlói reklamációk alap­ján regionális eszmecsere a vásárlókkal Szigetszentmikló- son — az ankétot a dublőr vezeti. Apropó! A napokban érté­kelték az elmúlt félévi mun­kát. Megállapították: beszű­kültek a piacok, növekszik a mérleghiány, termékeink a kutyának sem kellenek. Hogy mit döntött a válla­latvezetés a helyzet láttán? Meghatározták a tennivaló­kat, köztük azt, hogy foko­zottabban segítik az én mun­kámat is. Hogyan? Elsején belép a második dublőr! , m'KIS GYÖRGY MIHÁLY Tóth-Máthé Miklós: Hamu a sörben A beosztott izzadtan, heves szívdobogással ébredt. Álmá­ban szörnyű dolgot művelt. Belehamuzott a főnöke söré­be. Méghozzá nem is cigaret­ta, hanem szivar hamuját pöccintette bele, majd az el­képedt igazgatóra nézett és ezt kiátotta: — Azonnal igya meg! Hogy aztán mi történt, arra sajnos nem emlékezett, pe­dig igazán szerette volna megálmodni, milyen pofát vá­gott az igazgató, amikor itta a sört. De vajon megitta-e? Az álmok rendszerint a leg­izgalmasabb résznél szakad­nak meg, és most itt ül agyonizzadt pizsamában az ágyon, páni félelemmer gon­dolva arra, hogy mi lenne... Üristen, mi lenne, ha ez az eset megtörténne a valóság­ban is?! Az álom — gyötrődött gondterhelten — néha önma­ga előtt is titkolt, rejtett szándékaira figyelmezteti az embert. Hiszen ki tudja, mió­ta érzek már tudat alatti vá­gyat, hogy egyszer beleha- muzzak annak a nagyképű fráternek a sörébe? Törleszt­ve a sok nyeglén odavetett utasításért, a lekezelő „ked­ves barátomért”, a szórako­zott dünnyögéssel kísért bic­centésekért, amelyekkel a tisztán kimondott „alázatos tiszteletem, igazgató elvtár­sat” viszonozta... Megérde­melné ezt a leckét, nagyon megérdemelné! Diadalmasan figyelném, ahogy a pohos cé­zár lelki szemétkupaccá vál­va bámulja a szűrkén ter­peszkedő foltot a fehér hab tetején... Micsoda látvány lenne! De miért pont én te­gyem meg? Már a múltkor sem kaptam fizetésemelést, akkor is Borenyákot helyez­te elém, ezek után meg mi várna rám? Botrány, semmi egyébb, és végül is családos ember vagyok, három gyer­mekem van... Na jó, elmen­nék egy másik vállalathoz, de akkor már mint egy rend­számtábla fityegne rajtam: Ez az a pasas, aki hamut szórt az igazgatója sörébe! Nem ezt nem... De ha mégis­csak úgy... egészen véletle­nül... A busz reggeli tumultusá­ban sem hagyta nyugodni ez a gondolat. Mi lesz, ha éppen ma kísérti meg a lehetőség? Ott állnak egymás mellett a büfében, a főnök sört rendel, tölt, csillog az aranysárga ital, tetején, akár a frissen esett hó a hab, és akkor ő... Amikor a vállalat elé ért, óvatosan körülnézett, majd kikotorta zsebéből a cigaret­táját, és bedobta egy szemét­tartóba. Biztos ami biztos — gon­dolta megkönnyebbülten —, igyekezni fogok leszokni a dohányzásról. Nehéz lesz, de muszáj vállalnom, ha nem akarom, hogy valami őrült­séget csináljak. Délig bírta cigaretta nél­kül, aztán lement a büfébe, és vásárolt egy csomaggal. Kettőt gyorsan elszívott a vé­cében, a többit beleejtette a kagyl óba. Csak otthon fogok dohá­nyozni — határozta el —, a vállalatnál kizárólag cukor­kát szopogatok, vagy rágó-' gumit rágok, mint a tizené­vesek. Már vége felé járt a mun­kaidő, amikor feltűnt neki, hogy aznap még nem látta az igazgatót. Még nem tette meg a szokásos „munkavizitet”, amikor úgy hordozza körül önmagát, akár egy nehéz díszgyertyát, amit csupán ide­iglenes megőrzésre kapott a vállalat. És ha nem csodál­ják meg illendően, akkor büntetésből elviszik, hogy ar­ra érdemsebbe helyen gyújt­sák meg. — Te — szólt oda Bore- nyáknak —, mi van a főnök­kel? Ma még nem láttam. — Hiányzik? — Borenyák szeme gúnyosan villant a szemüvege mögül. — Akkor menj utána Belgiumba. Haj­nalban ugyanis odarepült. Egy hétig tárgyal ott, de ne félj, Fülöp-napra már itthon lesz, hogy bezsebelje a gratu­lációkat. A beosztott ettől a perc­től kezdve két érzés között préselődött. örült, hogy leg­alább egy hétig nyugodtan dohányozhat, de szorongott a Fülöp-naptól, amiről egé­szen megfeledkezett. Talán álmában is egy ilyen Fülöp- napon történhetett az eset, amikor munkaidő után ott ta­nyáznak az igazgatói irodá­ban, konyak, bor meg persze sör, hiszen köztudott, hogy a főnök az szereti, é$ akkor ugye beszélgetnek, dohányoz­nak... Hogy lehetne ezt az egészet megúszni? Ilyenkor még a betegség sem elég jó kifogás, az is gyanús...! Nincs kegyelem, ott kell len­ni, de dohányozni nem sza­bad! Sós mogyorót, és ropit rágcsálni, betegre tömni a gyomrát szendviccsel, de rá­gyújtani az istenért sem...! Mert esetleg jöhet az a pil­lanat, legyűrve minden ön­kontrollt, és akkor már lehe­tetlen ellenállni... Akkor már csak hamuzni lehet! Bo­renyák és mindenki szeme láttára összehamuzni annak a pöfetegnek a tekintélyét. Ahogy közeledett a Fülöp- nap, a beosztott egyre izga- tottabb lett, de közben külö­nös változást észlelt önma­gán. Nem azért izgult, hogy ne tegye meg, hanem inkább azért, hogy megtegye. Szür­ke kis embernek számított mindig, még sohase került az érdeklődés fényébe, és most egyszerre úgy érezte, itt az alkalom. Talán az újságok is megírnák. Igaz, országos vi­szonylatban aprócska vállalat az övék, az igazgató is csak nekik monumentális, de ma­ga a tett...! Az igen, arról beszélnének, megismernék a nevét, és talán egy másik vál­lalatnál éppen ezért jobban megbecsülnék. Ez az az em­ber mondanák, akinek volt bátorsága egy merész, egyéni ötlettel megleckéztetni felfu- valkodott felettesét. Forra­dalmi újítás lenne, és lehet­séges, hogy sok vállalatnál, intézménynél is követnék. Megindulna a „Bírálunk ha­muval” mozgalom, és megbé- lyegezettek lennének azok a vezetők, akiknek hamut szór­nak a sörükbe, mert elját­szották az emberek bizalmát. És ezt a mozgalmat ő... egye­dül ő indítaná el egyetlen ap­ró pöccintéssel. Fülöp-nap reggelén úgy in­dult el otthonról, hogy meg­teszi, nem törődik az eset kö­vetkezményeivel. És méghoz­zá ahogy ezt álmában is tette — szivarhamut pöcköl a fő­nök sörébe. Ennek érdeké­ben vásárolt egy doboz Csongort, és úgy dugta a zse­bébe, akár a kézigránátot. Munkaidő alatt többször is megtapogatta és kinézte ma­gának a legvastagabbat, ami­re rá fog gyújtani. Előbb fé­lig elszívja majd, és aztán egy elegáns, könnyed mozdu­lattal... Amennyire izgult az utóbbi napokban, most annyi­ra nem. Még fütyörészett is időnként, és várta a nagy pil­lanatot, a tettet, amivel majd kiviláglik a szürkeségből. Az irodában a megszokott Fülöp-napi hangulat fogadta. Ott tonyosult az igazgató a nagy, széles tölgyfa íróasztal előtt, és mosolyogva szoron­gatta a jókívánságokat mor­molok kezét. Egy kisebb asz­talon üvegek sorakoztak, és mindenki tölthetett magának az ízléséhez pászoló italból. A beosztott sört töltött, ugyanolyan talpas, öblös po­hárba, amilyenbe az igazgató. — Köszönöm, barátaim — emelte poharát a főnök —, jólesik, hogy nem feledkez­tek meg a névnapomról, de merem remélni, ez csupán a magánembernek szól, és nem a vezetőnek. Nem szeretném ha ebbe a kis ünnepségbe a szocialista erkölcstől idegen ízlés keveredne. Ezt mindig elmondja — gondolta a beosztott, és fe­szülten figyelte, hová teszi le sörét az igazgató, miután már kortyolt belőle. Csaló­dottan látta, hogy a pohár to­vábbra is a főnök kezében marad, mintha odaragadt volna. Így nehezebb lesz — rágta a szája szélét —, de egyben feltűnőbb is, ha majd előlé­pek, és mint egy álló hamu­tartóba odapöckölöm a ha­mut. Kíváncsi leszek Bore­nyák pofájára, aki úgy strá- zsál a főnök mellett mint va­lami alkalmi testőr. A sörö­met mindenesetre az igazga­tó háta mögé teszem, az író­asztal sarkára, oda a hamutál mellé, hogy indokolt legyen, amikor a szivarral feléje kö­zeledek. Ivott a sörből, aztán a po­harat a tervezett helyre tette. Ott aranylott az ital pontosan a Zsolnai hamutál közelében, egy vonalban a főnök könyö­kével. Eddig minden rendben — sóhajtott a beosztott, ahogy lassan visszahátrált az akció után. — Most pedig rá fogok gyújtani! Az igazgató mintha csak a gondalataiban lapozna, rápil­lantott, aztán körbehordozta tekintetét a többieken is, majd rámutatott egy dobozra az íróasztalon. — Aki rá szeretne pipálni, — mondta kedélyesen —, ab­ban talál belga szivart. Mert ugye, ha már Belgiumban jár az ember... Aztán, hogy jó példát mu­tasson, egyben az esetleg fel­lépő elfogódottságot is felold­ja, rögtön kikotort belőle egyet, a szájába dugta, és ke­gyes bólintással köszönte meg Borenyáknak a tüzet. A szi­vart a bal kezével markolta ki, jobbjában végig ott szo­rongatta a poharat Ha ez a talpnyaló nem ad olyan gyorsan tüzet — dü­höngött a beosztott —, akkor egész biztosan leteszi, így marad minden a régiben. De nem baj, talán jobb is ez. Többen a dobozhoz járul­tak (még Várkonyi is, aki pe­dig egyáltalán nem Hohány- zott), és olyan áhítattal nyúl­tak a szivarért, ahogy a kis­lányok az ostyáért az első ál­dozáskor. Maradok a Csongornál — döntött a beosztott —, az sok­kal büdösebb. Ez a lelki gnóm nem érdemli meg, hogy illa­tos szivarhamut lökjek a sö­rébe. Importhamu? Nem, ba- rátocskám, hazai! Elszántan nyúlt a zsebébe, kikereste azt a vastag szivart, amit már jó előre kinézett, és meggyújtotta. Lassan, óvato­san szívta, hogy elgondolásá­hoz híven minél több hamut tároljon a merénylethez. Az igazgató közben belgi­umi élményeiről mesélt. Be­számolt röviden az ottani tár­gyalásokról, amelyeket egy belga céggel folytatott, és amely optimista reményekkel kecsegtet a jövőre vonatkozó­lag. Amíg beszélt, a hamu ro­hamosan nőtt a szivarján, már-már úgy látszott, lepoty- tyan a szőnyegre, amikor a főnök elegáns ívben, mint egy balett-táncos, hátrakőrö- zött a kezével, és belepöccin­tette a nagy adag hamut a beosztott sörébe. A mozdula­tot többen is figyelték, nyil­ván ez okozhatta, hogy az igazgató hátrapillantott, és észrevette a tévedését. — Bocsánat... — nézett körül —, ez itt kinek a söre? Borenyák a beosztottra le­sett, mások is odabámultak, így lehetetlen volt letagadni vagy elhallgatni a választ. — Az enyém, igazgató kar­társ ... — nyögte. — Elnézést, kedves bará­tom, de igazán egészen vé­letlenül ... Ami azt illeti, találhatott volna neki alkal­masabb helyet is, mint ép­pen a hamutál közelében. Na, de nem számít, mindjárt kicseréljük. Mancika — szólt a titkárnőnek —, egy új po­harat a kedves ... kedves kartársunknak. És ekkor a beosztott nagy lélegzetet vett, aztán mintha nem a saját hangján szólna, hanem egy kicsit magasab­ban, kappanszerűbben, ezt mondta: — Nem szükséges, igazga­tó kartárs ... én így ... így is szeretem ...! — Hogyan? — lepődött meg a főnök. — Maga hamu­val issza a sört? — Csak néha — magyaráz­ta sietve a beosztott —, tet­szik tudni, ez amolyan csa­ládi szokás nálunk, még a nagyapámtól ered, aki mat­rózként szolgált az első vi­lágháborúban ... Ott szok­tatták rá a többiek, mert ál­lítólag fokozza az alkohol erejét, de jó a vesezsugor el­len is, bár ez nem egészen biztos ... Apám, szegény, rá való emlékezéssel iszogatta így, én meg kifejezetten az ízéért... Talán hihetetlenül hangzik, de fanyarul pikáns aromát kölcsönöz a sörnek, valósággal itatja magát... — Érdekes — dünnyögte az igazgató.—, ez fölöttébb nagyon érdekes... A beosztott a többiekre né­zett. Tekintete végigpásztá­zott a szivarfüstködön át kirajzolódó, megkövült ar­cokon, aztán elindult a ha­mutól zaccos sör felé, és mielőtt bárki megakadályoz­hatta volna ebben, nagy kor­tyokban gyorsan felhajtotta. Csak bámuljatok — gon­dolta közben egy mártír ke­serű diadalával —, és neves­setek magatokban, ha akar­tok ... De belétek szárad a káröröm, a következő fize­tésemelésnél! Ott igenis én fogok először a főnök eszébe jutni, mert ha nem is aka­rattal, de belehamuzott a sörömbe... És ezért kárpó­tolni akar majd, de közben azt is fontolóra veszi, hogy ez a beosztott, aki képes meginni a hamuval cifrázott sört, különb dolgokra is ké­pes a vállalatért... Mert az ilyen ember nem ismert le­hetetlent, az ilyen ember nem maradhat csak egy szürke kis beosztott, az ilyen embert ki kell emelni! Kar­társaim, ne higgyétek, hogy elment az eszem, ez a hamu egyedül nekem fog kama­tozni! Nem nektek, akik tu­dom, hogy éppen úgy behör- pölnétek, de szerencsére nem a ti sörötökbe hamuzott az igazgató! Nem a tiédbe, Bo­renyák! Az enyémbe! És ezt egyedül csak nekem van jo­gom meginni! Visszatette a poharat, az­tán előkereste a zsebkendő­jét és megtörölte a száját. Valami különös megköny- nyebbülést érzett, mint aki nagy bajból szabadult. Hi­szen mi lett volna, ha ez az egész mégis fordítva törté­nik? Mindennek az az átkozott álom az oka — csóválta a fejét ingerültek —, többet nem szabad ilyesmiket ál­modnom. Csak csupa szépet, virágos rétekről, erdőkről, pálmaligetekről, és pacsir­tákról. A pacsirták nem szi­varoznak, csak énekelnek. Nekik nincs gondjuk sem­mire, nem úgy, mint ne­kem, akinek még tizennyolc évem van hátra a nyugdíjig. Teremtőm, még tizennyolc Fülöp-nap! Szergej Hazanov: Nyugodt boldogság Amikor Andrej Lvovics könyvet olvas, avagy filmet néz a háborúról, mindig elnehezül a szíve. Nem egészen érti, mi is az a hősiesség, merészség, de azt azért érzi: a legcsekélyebb kínvallatást sem bírná" elviselni. A lövészárokban nem hasalna, kigyulladt repülőgépét nem irányítaná az ellenséges tankok­ra... És ő mélységesen boldog, hogy nincs háború, s hogy efféle hősiességekre nem nyílik lehetősége ... Amikor Andrej Lvovics könyvet olvas, avagy filmet néz a szerelemről, kissé mindig elszomorodik. Nem egészen érti, milyen is valójában az igazi szenvedély, ám érzi, hogy a fele­sége miatt nem vetné magát a vonat elé, égő kunyhóból nem mentené, sőt párbajra sem hívna ki miatta senkit. Mindezekért mélységesen szerencsésnek érzi magát. Tudomásul veszi, hogy a XIX. század véget ért, eljött a tettek ideje, a szerelem pedig ideig-óráig tart — ilyesfajta áldozatra senki nem kényszerít­heti. Amikor Andrej Lvovics modern filmet, vagy színművet néz, valami erkölcsi problémáról, ahol a hősök végsőkig kihegye­zett konfliktushelyzetek közepette tálalják ki érzelmeiket, vi­szik véghez becsületüket érintő cselekedeteiket — Andrej Lvovicsnak mindez furcsának tűnik. Nem egészen érti, mitől sisteregnek az indulatok, a hős miért helyezi saját érdekeit a közösség érdekei fölé, mi az a manapság divatba jött polgári bátorság, stb ... Ezért hát Andrej Lvovics kimondhatatlanul boldog, elége­dett, hogy a hivatalban, ahol hosszú évek óta dolgozik, sbha- sem voltak problémái. összegezve az egészet: Andrej Lvovics boldog, hogy ennyi örömöt kapott a sorstól! Sikeresen elkerülte, hogy kenyerét az éhezőkkel, bánatát másokkal megossza, hogy szűk utcákban huligánokkal verekedjék. Sikerült becsületesnek, jónak, a tár­sadalom tiszteletre méltó tagjának maradnia. Hálás az eddig csöndben véget ért évekért, amelyeket a családi fotók dobozba rakosgatása közben ezerszer újra elemez ... Így él Andrej Lvovics, a szerencsés ember, egy a sok közül, örülve annak, hogy életük nagyobbik fele aggodalom és nyug­talanság nélkül telt el. Ha néha viszont szomorúság fogja el amiatt, hogy mindezekben nem volt része, s ezért kedve támad megkóstolni az efféle érzéseket, akkor csak megnyom egy gom­bot, és a televízióból megcsapja a szerelem, a hősiesség szele, ám ettől megijed, újra mérsékletesen kezd élni, megköszöni a sorsnak háborítatlan, nyugodt boldogságát. Fordította: BARÁTÉ ROZÁLIA ZELK ZOLTÁN: Augusztus Augusztus közepe ... nyárvégi hó ... a nyarat siratja már a rigó. A nyarat siratják a fellegek s a szélben repülő falevelek. Sír már az erdő és sír a liget, pedig még messze a tél, a hideg. Messze még, ki tudja, hol közelít de a fák hallják már a lépteit. 1936. A költő hagyatékából.

Next

/
Thumbnails
Contents