Tolna Megyei Népújság, 1983. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-27 / 228. szám
A KÉPÚJSÁG 1983. szeptember 27. Moziban Britannia Gyógyintézet ... megszelídülve, szép csendben... Kivételesen jó kulturális propaganda készítette elő ezt a filmet: részletek bejátszása a tv-ben, interjú a rendezővel, a korábbi, világhírt szerző, Ha felújítása. Most pereg a Britannia Gyógyintézet és én abban a tudatban nézem, hogy egy Lindsay An- derson-film, — mint fiataljaink mondanák, — egészen bizonyosan „nem semmi”. Tehát nézem és várom a rendkívülit. Nem engedek a cím és a méltatások sugallatának, hogy egyszerűen szatírának kell felfogni, a brit közállapotok mulatságos kifigurázásának. Ott ugyebár még egy jobb kórház sem adja 500 évnél alább fennállásának idejét. Ez alkalomból természetes a királyi fenség látogatása éppúgy, mint az, hogy az alkalmazottak sztrájkolnak, a betegekkel a kutya sem törődik, miközben a sztársebész saját dicsőségére fantasztikus bravúrmű- tétra készül, a kapuk előtt pedig a Birodalom volt alattvalóiból, és velük szimpatizáló fehérekből álló tömeg tüntet, (a legellentétesebb értelmű táblákat hordozva), a kórházban „ápolt” afrikai császár halálát követelve. Csakhogy, szatíraként értelmezve, semmi rendkívüli, vagy eredeti nincs ebben az egészben. Hát még ha hozzávesszük a kitüntetésekkel megvásárolható szakszervezeti vezéreket a cél érdekében gátlástalanul ígérgető hatalmasokat, a tehetetlen rendőrfőnököt, a bárgyú fenségeket . . . Bármely tehetségtelen dilettánsnak ugyanez jutna először eszébe, ha leckeként kapná: mutassa bes hogyan züllesztik anarchiába Angliát ugyanazok az elvek, amelyek egykor állítólag naggyá tették. Legfeljebb egy-egy olyan óriási ötlet maradna ki ez esetben, mint az illegálisan behatoló riporter minikamerával vívott kép-párbaja a hatalmas felvevőjét szembeszegező házi tv-stábbal, amelynek során a felvett képek egymást követő felvillantásából érti meg a néző, hogy bukásra ítélt küzdelemről van szó. Nem és nem! Néhány közbevetett sziporka nem elég ennyi sablon és közhely semlegesítéséhez! Más megfejtéssel kell próbálkozni. Nem lehetséges, hogy a kulcsszó öngúny? Hogy a Britannia Gyógyintézet ironikus önvallomás a magát cselekvőnek vélő művészet tehetetlenségéről, sőt lehetetlenségéről a világ adott körülményei között? — A középkor festői szerették arcmásukat elrejteni nagy kompozícióik valamelyik mellékalakjaként. Anderson — ha igazam van, — meglehetősen torz, ellentmondásos, de középponti figurát választott erre a célra: Mil- lar professzorét. Míg a kórház a királyi látogatás lázában ég, ő átültetés céljára őrzött testrészekből állít ösz- sze teljes embert, sőt életre is kelti. Csak az összevarrás sikerült feltűnően csúnyán: fekete cérnával készült összevissza öltések tartják egyben a teljesen különböző bőrszínű, korú, nemű és méretű hullákból vett testrészeket. Krimit, sci-fit, kaland-, komédia-, horrorfilmet, társadalombírálatot, — a pornón kívül szinte valamennyi divatos műfajt, sokféle rendezői stílust, vagy ezek paródiáját találjuk meg ugyanilyen feltűnő módon össze- fércelve Anderson alkotásában. Ráadásul a borzalmak minduntalan nevetségességbe torkollanak és fordítva. Végül, amikor minden összeom- lani látszik, ez a professzor beszédbe kezd. Első pillanatban úgy véljük, hogy a szerző most a Diktátort idézi, a szegény Chaplint, aki abban az illúzióban ringatta magát, hogy néhány szép és okos mondattal meg lehetett volna fékezni a háborús indulatok szörnyetegét. De ez a sarlatánnak bizonyult professzor most olyan szavakat sorakoztat, amelyek valaha egy-egy tudós, vagy művész tollából őszinte figyelmeztetésként születtek meg, de mára közhelyekké, sőt frázisokká koptak. A „most megmutatom nektek a jövőt” jelszóval bekapcsolt „szuperagy” meg mintha ősi, de eltorzított bibliai mondatok töredékeiből zagyválná össze szavait... És most jön a nagy csavar, amelyre nem számítottunk: megszelídülve, szép csendben egymás mellett ülve, szájtát- va hallgatja a blöffsoroza- tot királynő és szakszervezeti vezér, rendőrtiszt és lázadó. Kész, vége a filmnek. Nagyon keserű befejezés. CSONTOS KAROLY Könyv Kolta János: Rund und Stádte in Siidwestungarn Délnyugat-Magyarország megismerésére invitáló, turistazsebbe való formátumú könyvet adott ki a Corvina. Fontos, hiánypótló kiadvány, hiszen a város központjában lévő pavilonok eladói a megmondhatói, hogy hány turista kereste, keresi a . várost ismertető olcsó füzeteket, könyvecskéket. Itt van tehát, igaz, egyelőre német nyelven, de biztos követi a magyar is. Addig is vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy a németül beszélőknek már tudunk valamit adni. Ahogy a cím, de még inkább az alcím (Szekszárd, Pécs, Kaposvár ...) ígéri, a szerző a három megyeszékhely köré csoportosítja mondanivalóját. Az általános bevezetőn, történelmi visszapillantáson túl — amely a kötet elején mindhárom egységre vonatkozik — Szekszárd és környéke 15—16 oldalnyi helyet kap a százhúsz oldalnyi útikalauzból. Hogy milyet? Nos, lássuk: A Budapestről autóval utazót a 6- os úton vezeti be a megyébe. miközben néhány jó szót szól az út melletti városokról. A megyébe érve Dunaföld- vár látványosságai két sorban talán „étvágygerjesztőt” jelenthetnek a turistáknak, de ha az nem, akkor Duna- kömlőd halászcsárdája már biztos. Annál is inkább, mert ez utóbbi téma pontosan annyi helyet (2 és fél sort) kap, mint szőröstől-bőröstől — Paks. Ezek után érkezik meg az utas Szekszárdra, de itt csak akkor áll meg, ha a város elején elolvasta a helységnévtáblát, mert ha az útikalauzra hallgat és addig nyomja a pedált, amíg Paks- tól nem ér 53 kilométerre, akkor bizony valahol Furkó- puszta környékén kezdi keresni Tolna megye székhelyét. (fi.) Somogyi emlék Szekszárd szülöttének Kiállításelőzetes Tolnai tájak, emberek címmel nyitja meg szeptember 30-án délután négykor Császár József, a megyei tanács elnöke azt a kiállítást Kölesden a Kossuth Művelődési Házban, mely kiállításon kortárs képzőművészetünk 31 alkotója vesz részt műveivel. Az intézménynek ez a huszonkettedik, Kö- lesd határain messze túlmutató kiállítása és a kiállítók majd mindannyian visszatérő vendégei a községnek, illetve Tolna megyének. Az esemény — amit méltán nevezünk az 1983. évi képzőművészeti világhét kiemelkedő eseményének — folytatása a „Mai magyar képzőművészet” sorozatnak. Az október 20-ig nyitva tartó gyűjteményes kiállításhoz is kapcsolódik — a kölesdi hagyományoknak megfelelően — művész— közönség találkozó. A zárás előtt tíz nappal, október 10-én este Fábián Gyula, az Irodalmi Múzeum főmunkatársa vezeti azt a beszélgetést. A Babits-centenárium jegyében Kaposváron tudományos tanácskozás volt az év elején. Az ott elhangzott előadásokat tanulmánykötetbe szerkesztették és — sajnos mindössze ezer példányban — megjelentették. A tanácskozás előadói Babits-kutatók, illetve az életmű jó ismerői voltak. Az előadók és témáik a költő életművének továbbvitelét, ébren tartását tűzték ki célul. Ezt bizonyítják a következők, aholis az előadók és előadásuk témái — mintegy a kötet tartalomjegyzékeként sorakoznak: Laczkó András: Babits és Rippl-Rónai; Péter László: Babits és Juhász; Pók Lajos: Babits indulása és a Babits kritika; Pomogáts Béla: Babits és Erdély; Rá- dics Károly: Babits Mihály, a Nyugat szerkesztője; Rónay László: Babits Mihály, a regényíró; Sipos Lajos: Egy versmodell és a költői pálya. A könyvet kiadó városi tanács és megyei múzeum ezt az utat választotta, hogy állást foglaljon a sok félreértés forrásául szolgáló babitsi életmű egyes kérdéseiben, illetve segítse széles nyilvánossághoz azokat a tanulmányokat, amelyek új megvilágításba helyeznek néhány eseményt, illetve új megközelítésből ismertetnek kapcsolatokat, kötődéseket. A szülőföld Babits-rajon- gói sok örömüket lelhetik benne. (f.) Rádió Harmadik fogás a Nagyvilág A garantáltan jó rádióműsorok életünk részévé válnak egy idő múltán. Legalább is úgy vagyunk velük, mint a kávé közbeni cigarettával, a munka utáni hazamenetellel vagy a .reggeli, nyomdafesték szagú hírlapokkal. Hiányzik, ha nem „találkozunk” vele nap, mint nap. Akár reggel, akár este, jelen esetben minden vasárnap déli tizenkét óra öt perckor. Már utaltam is arra a menetrendszerűen minden héten jelentkező magazinműsorra, amiről szólni fogok. Igen, a Harminc perc alatt a Föld körül című nemzetközi kül-, gazdaság- és kultúrpolitikai kaleidoszkóp jó ideje a „várt” műsorok közé tartozik. Nem érdemes azon morfondírozni, hogy miért. Egy ilyen remekül szerkesztett — a zenével is összhangban lévő — koktél nem azért fergetegesen jó, mert a vasárnapi ebéd lassú és komótos élvezetekor, egészen pontosan; a húsfélék és a kávé között „fogyasztjuk”. Ez a Bernét György szerkesztette magazin egyszerűen csak kiváló. Mindenki azt mondja, hogy az informá- cióözönben tájékozott ember legyen a talpán az, aki az értékesnek és érdekesnek ítélt akár blikkfangos, akár humoros, akár pedig döbbenetesen egyértelmű külföldi történeteket a nagy hírkáoszból „kimazsolázza”. A lehető legkönnyebben emészthető és a leggyorsabban elraktározható különböző országbéli ismereteket a vasárnapi ebéddel egyidejűleg és a politikai magazin kínálja nekünk. Ez a fél óra már számtalanszor bizonyította, hogy a protokolláris kommentáló szövegtől elrugaszkodva, hétköznapian és humorosan lehet mindenről komolyan, politikusán és érdekfeszítően beszélni. Nem tudom, hogy vizsgálták-e szociológusok, hogy a Harminc perc alatt a Föld körülnek milyen a „hallgatottsága”. Gyanítom, hogy csak nagyon kevés bel- vagy külpolitikai műsortestvérének van ilyen, mint neki. A Magyar Rádió külföldi tudósítói minden bizonnyal tudják, hogy törzs- közönségük milyen mazsolákat szeret. És ők bizony mindig is megtalálják a legjobban aszottat. Ne értsenek félre, nem a mazsola korára, hanem az ízére és az íz adta élvezetre gondolok! Kiváló desszert ez a műsor. Illene rá a KÁF-embléma. szűcs Tévénapló A nemzet színháza A pillanat ünnepélyes: Köpeczi Béla művelődési miniszter méltatja Madáchot, majd bejelenti a hivatalos döntést, hogy felépítik a Nemzeti Színházat. Nem sokkal később pedig a nemzet színházának fáradhatatlan propagálója, Gobbi Hilda szegezi a kérdést azoknak, akik csaknem két évtizeddel ezelőtt felrobbantották a színházat: éreznek-e lelkifurdalást? A kérdés akkor is akadémikus, ha közben remeg Gobbi Hilda hangja, mert az épület lebontása, amibe a robbantás is beletartozott, szükségszerű volt, legföljebb azon lehetne vitatkozni, hogy néhány évet nem bírt volna-e ki még az épület. De ennek már nincs jelentősége. Viszont fölmerül egy másik kérdés: volt-e valaha is a nemzetnek színháza? A Pesti Magyar Színházat 1837. augusztus 22-én nyitották meg a mai Astoriával szembeni telken, amit Grassalkovich ajánlott fel színházépítésre. Nem volt barátságos környék, a vámsorompón kívül állt, a Zrínyi kávéház, az Astoria helyén, alvilági elemek találkozó- helye volt, s bár a szénpiacon, a mai Kálvin-téren, becsukták a hírhedt Két pisztoly nevű korcsmát, ott volt utóda, a Griff-vendéglő. A Nemzeti Múzeum építésének előkészületei már megkezdődtek, de a telek egy részén lovaglóiskola működött, s ott folydogált a Beleznay- patak, egész az ötpacsirta, most Puskin utcáig. Nem a nemzet színházának készült, ideiglenes otthonnak szánták, de a lelkesedés országos volt, s a krónikák azt is feljegyezték, mi sem hallgassuk el, hogy Lukács György napszámos több heti ingyen munkát ajánlott fel. 1840-ben kapta meg a „nemzeti” jelzőt, s ezt viselte akkor is, amikor 1908-ban átköltözött a Népszínházba, majd onnan vándorolt tovább a mai épületbe, a korábbi Magyar Színházba. Ha a tényeket tekintjük, a nemzetnek mindeddig tulajdonképpen nem volt színháza, egy hallgatólagos kényszer egyezség jelölte Nemzeti Színháznak azt az épületet, amelyben a magyar színjátszás otthont kapott. Dicső múlt, akkor is, ha sok gond felhőzte, s az épület, amelyben Paulai Ede színre vitte a Tragédiát, egybe- forrt a nemzet életével. Joggal kérte számon pusztulását Gobbi Hilda, nem is az építőktől, hanem az időtől, hogy eltűnt életének, sikereinek színhelye, ahonnan a felszabadulás után újra indult a magyar színházi élet. Emlékeket, sőt, történelmet idéző filmet készített az egykori Nemzetiről Fazekas Lajos, amelyben nagyon sokan szólaltak meg, s a tények épp úgy hangot kaptak, mint a személyes emlékek. De az egész felett ott éreztük az új, már valóban Nemzeti Színház közeli megvalósulásának reményét, s az is történelmet idéz, hogy az állami gondok megoldásának társul hívják az egész nemzetet, mert valóban mindnyájunk közös ügye, hogy annyi balszerencse közt végre valóban méltó otthonra leljen a magyar színházművészet. Gyurkovics Tibor színműve, a Nagyvizit, amiből Mál- nay Levente csinált tévéjátékot, reális környezetbe helyez egy alapjában véve abszurd szituációt. Azt hiszem, nem az a kérdés, amit Gyurkovics némi szemrehányással emleget, hogy hol van ilyen kórház Magyarországon, mert természetesen ilyen, esetenként korcsmát idéző kórház egyszerűen nincs, nem is lehet. A szereplők sem azonosíthatók senkivel, mert egy kiagyalt szituáció illusztrációi, s ezt Gyurkovics Tibor tudja legjobban, aki az egészségügy területéről lépett át ajz irodalomba. Ha személyes indulatokat sért, mint ahogy sérthet, akkor is fontosabb ennél, hogy az abszurditás, ami Ionesconál vagy Örkénynél funkciót kap, itt céltalan, mert nincs jelentése. A darabnak vannak jó, sőt, hatásos pillanatai, de ezek nem állnak össze drámai egésszé, a szószátyár takarítónő, a nőcsábász szimuláns, a férj- vadász ápolónő jól megrajzolt típus, de nem kerekedik ki a drámai egység, a sorsok függetlenek egymástól, következésképp hiányzik a darabból a feszültség. Gyurkovics szereplői a félelem állapotában élnek, ami halál- félelem épp úgy lehet, mint pozíció- vagy szerelemféltés, de ami egy Varázshegy-állapot groteszk rajza lehetne, itt meglehetősen kisszerű, mert a valós és indokolt félelem nem teremt olyan atmoszférát, hogy ne látnánk át a játék laza szövetén. Gyurkovics azt írja a színházi előadással kapcsolatban: „A próbákon sokszor le kellett állni, annyira élvezték élték (ti. a színészek). Lehet. Mi csak percekre tudtunk bekapcsolódni ebbe a groteszk és felemás játékba. CSANY1 LÁSZLÓ Emberközelben Mit láthat a néző? Simavonalú dohányzóasztalt, a háttérben könyvespolcot, előtte padlóvázát, az asztal mellett két fotelt, egyikben egy „híres ember”, azaz közéleti vezető, a másikban a riporter. Az asztalkán lehetőség szerint még kávéscsésze sincs, csak a szigorú mikrofon. Es mit hallhatunk mi néző-hallgatók? Nyilatkozatot egy-egy témában, amelyben a szakember, a vezető sokakat érintő és érdeklő dolgokról beszél, tájékoztat, felsorolja az eredményeket, gondokat... Így volt ez egészen péntekig, amikor is a televízió munkatársai olyan randevúra invitálták a nézőket, amelyen magánemberként találkozhattunk egy közéleti vezetővel, ez alkalommal dr. Markója Imre igazságügyminise- terrel, sőt feleségével és barátaival is. Ügy vélem, hogy sokan várták az este majdnem kilenc óra körül kezdődött műsort, s abban is biztos vagyok, hogy aki elkezdte nézni, nem kapcsolta ki készülékét az adás befejeztéig. No nem azért, mert valamiféle szélsőséges kuriózumot várt, hanem azért, mert szívesen ismerkedett a miniszterrel, mint magánemberrel. Valóban emberközelbe kerülhettünk dr. Markója Imrével és társaságával, akik szellemesen beszélgettek diákkorukról, megspékelve azt vidám sztorikkal, anekdotákkal, sőt, évődtek is egymással — de nem egymás rovására. A kellemes estén úgy érezhettük magunkat, mintha mi is közöttük ülnénk, s ez a rutinos és szellemes műsorvezetőnek, Heltai Andrásnak is érdeme. Igazán jó ötlet volt a műsor (remélhetően sorozat) létrehozása a tévésektől, hiszen egy miniszternek, államfőnek is vannak barátai, az ő prakszisukban is előfordul. hogy este borsót tisztítanak; kényelmes papucsot húznak; tévéznek, összejönnek barátaikkal: mi több, ha a hangulat a tetőfokára hág, még zongoráznak is! — hm —
