Tolna Megyei Népújság, 1983. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-02 / 181. szám
A^ÉPÜJSÁG 1983. augusztus 2. Moziban Öld meg a soguntl Takamaru (középen) és egyik pze.relme Ügy tűinilk, a japánok már nemcsak 'autóiparukkal, miikr ot eidhini kéjük r em e kei - vei, 'hánem filimipairúkkíal is szeretnénék betömi az európai piacba. Egyre-má&ra< jelennek meg új, klalándos filmjeik, történelmük tényleges Vagy kitalált es,élményéiről, kalandos háborúiról. És míg elmondható, hogy a japán irodalom számtalan jobbnál-jobb műivét olvashatjuk, filmjeikre a vérként folyó piros festék inkább jellemző, mint az igényes. mun>- Wa, 1a tartalmas mondániiva- lót hordozó cselekmény. A köziéi 'két évitizede bemutatott Oniibaba borzalmain még elszöroyedtünk, az öld meg a sogunt! oíímű új japán filmben elfolyó sok liternyi Vörös festék nem hoz különösen izgalomba senkit. Épp Ügy nemi, mint a történet, a Hid'ejosi és a Momoosi család 'hiarda a hálta lomért. A ffi'lm elején a Hidej,osi'ak sze- ■nencseosillaga látszik felfelé szállni, hisz csaknem az egész Momocsii családot kiirtják. No de itt a csaknem, a család legilfjább — még gyermek — tiagjá, aki évtizedek múlva visszatér és megkezdődik a nagy leszámolás, 'aminek végét a legnaivabb mozinéző is pontosam tudja. Ami talán nem is baj, hisz metse ez és mint minden mese bem, itt is a jónak, a sízim- patiilkusnak, az igazság bajnokának kell győznie az ármánnyal szembeni. s miként miniden mesében, itt is csodás események, lehetetlent nem ismerő emberek viszik előre a cselekményt, segítik a‘főhős harcát Csak példaként említsük az öreg remetét, aki a száziméteres szikla tetejéről lebodjia a botját, mlaijid miaga is utánamigrik és füttyét hányva a szabadesés törvényeinek, előbb ér le, mint a bot, így még Van ideje elkapni a később érkező botot, Ta kismar u — a Momocsi család új korszakának megteremtője — tőle tanulja a harc, a legyőzhetetlenség fortélyait, amíg le nem győzi mesterét, akiitől a legyőzhetetlenséget tanulta. Ilyen egyszerű az es£kz, így azon sem kell csodálkozni, hogy a másük legyőzhetetlen, a sogun Silramujü elleni is eredményesen veszii fel a harcot. 'Tteikiamaru személye garancia a (film sikerére, a hölgynéziők ámulatára. Erős, 'kisportolt testalkattá, csiak épp annyira japán kinézetű, hogy legyen benne valami különös, egyedi, egyébként arca európainak is elmenne, ismeri és dublőréi, a filmben .szereplő kaszkadőrök jóvoltából alkalmazni is tudjla a távolkeleti önvédelmi sportok valiaimennyi fogását, így látványos, vér nélküli verekedésekben sincs hiány a filmben. összességében az öld meg a sogunt! című filmről el- rmondjhaltjiuik: jó mese volt, biztos, hogy igaz sem volt, de azért két órára lekötötte a nézőt, aki kijőve a moziból, megkezdhette gyorsan elfelejteni az egélszet. TAMÁSI JÁNOS Rádió Kivonult a tanács lEzerkilencsaázheftrven óta állandó téma hazánkban a székhely- és a köteigazgiatási- la.g hozzá tartozó társközségek szerepe és kapcsolata. Nemcsak a közös tanácsú testületek ülésedül, hanem a lakóhelyeken is ment egy .idolban — néhol még most is megy — a kötélhúzás, hogy kinek nagyobb az önállósága, melyik község fejlesztésére fordít több pénzt a közös tanács, miért éppen ott épült járda, ahol épült. lAa elmúlt pénteken a Kossuth adón Fodor Csilla Mi köziünk hozzá? című huszonöt perces riportja a tanácstalanok ólnál lóságát vizsgálta. Egy „háromközséges” tanácsnál és a falukban járt mikrofonjával, Vallatva az ottilisikióklat és a tanácsi vezetőiket arról, hogy bal Vagy jobb kézről érzik-e magukat. iA klép, amely Fodor Csilla nyomán összeállt a hallgatóban, nem hozott új ismereteket. iA társ község (ek)iben élők közül voltak jó néihá- Inyan, akik mindén baj okozójának a tanácsok összecsaló lását látják, látták. Mert, mint mondták, amikor kis falujukból kivonult a tanács, majd á tsz, azt kezdték érezni, hogy megszűnt a közélet. .Hogy pontos legyek; teljesen megszűnt a közélet. A tény, hogy egy rendelet nvomám kivonult a faluiból a tanács, mint a helyszínen ülésező testület, szakigazgatási szervéivel együtt. A különböző igazgatási és más felaid’atokiat sem a helyszínen Végzik, hanem a széik- helyköziségben. Ám — és itt van a lényeg — az új felállású itanácStestüilet tagjai változatlanul az adott fcis- vagy nagyobb társközségben élnek, ismerik a helyi gondokat és bajokat, tesznek megjavításukért vagy sem. A riportban egy nem sarkosan gondolkodó tanácstag inő néhány mondatban elsi- ratita a visszahozhatatlan múltat, de ezután, rögtön a továbblépés lehetőségét tartotta fontosnak a mikrofonba mondani. Mint a későbbiekben is hallhattuk, nemcsak ő, hanem a kisebb és nagyobb poszton lévő tanácsi vezetők is egyetértettek abban, hogy a társközségekben tevékenykedő tanácstagi csoportok hatáskörét és döntési lehetőségét kellene szélesíteni. Mert, ha i magukat .tévesen' mellőzőtitnek érző — Vagy néhol Valóban mellőzött — .társközség! lakók ■tudnák éts tapasztalnák, hogy saját tanácstagi csoportjuk nemcsak bólint a székhely- községekben felvetett és kidolgozott tervekre, nemcsak mésodraingú véleményalkotó, akkor már nem is nagyon éreznék magúkat tanácstalanoknak. A riportban ai tanácstagi csoportok döntési jogkörének szélesítésére kaptunk is példákat, tippeket. 'Fodor Csiillla a slusszpoénnak szánt szereplőt a riport végére tartogatta. A milyen lehet a jövő kérdését a Minisztertanács Tanácsi Hivatala egyik munkatársának tette fel. Az illetékes azonban erre a kérdésre tényeket még nem tudott mondani. Hangsúlyozom!, még nem. Azt közölte, hogy valami készül', talán .elöljáróság is lesz. Óriási hiányérzet maradit a műsor végén a hallgatóban. iV'alami.ről részinformációt kaptunk, de hogy miről, azt még nem tudják ... — szűcs — Hangverseny Thész László A szerencsés kézzel egybeállított műsor, ami Hándeltől Lisztig ívelt, lehetőséget adott Thész Lászlónak arra, hogy sokoldalúan mutassa be művészetét. Eddig elsősorban technikai biztonságáról ismertük, a szekszárdi zenélő nyár keretében rendezett koncerten meggyőzően szép, költői megnyilatkozásai voltak: a mű, kilépve abból a természetes ellenállásból, amit minden nagy alkotás jelent, szövetkezett az előadó- val, akinek csak ki kellett bontania a személyes mondanivalót. Legmeghittebben talán a Haydn-szonátában, amely első pillantásra olyan, mint egy intim rokokó beszélgetés, de mélységei, költői titkai, esetenként fájdalma a kotta mögött él. Az est legnagyobb vállalkozása Schubert Op. 142-es Négy imprcmptuje volt. Egyik angol méltatója szerint Schubert „hangnemvilága oly csodálatos, mint a csillagos ég, de leírása oly unalmas, mint egy kötetnyi asztronómiai táblázat”. Ez a négy impromptu csak Schubert halála után jelent meg, Schott kiadó azzal adta vissza, hogy „apróságok, de ehhez képest túl nehezek”. Nem is olyan apróságok, bár valóban nehezek, s a négy mű tulajdonképpen egybetartozik, Thész László is egységként fogta zongoraestje fel őket, négytételes szonátaként. Az indítás ugyan (az f-moll impromptu-ben) egy kicsit bizonytalan volt, de Thész László hatásosan építette fel az egészet, egyaránt éreztetve a „melodikus nyugvópontok közötti könnyed, fantasztikus díszítést” és a fájdalmat, amit Schumann hallott ki a műből. A Liszt-rapszódiák forrásairól nem érdemes vitatkozni, s bár a tekintélyes sorozat egyes darabjai különböző kvalitásúak, az kétségtelen, hogy mindegyik nagy technikai biztonságot kíván. A IX. rapszódia, az úgynevezett Pesti karnevál mindenek előtt, mert ez valóban báli forgatag, ami elsősorban előadási, nem pedig értelmezési kérdéseket vet fel. A műsort nyitó Handel-variációk előlegezték ezt a biztonságot, s Thész László zongorája valóban Liszthez méltón zengett. A ráadás-számban azonban visszatért Schuberthez és a meghitt költészethez, tisztán és meggyőzően. Ideális idő volt a szabadtéri hangversenyhez, s a megyeháza udvarát megtöltő közönség hosszan ünnepelte a fiatal művészt. A műsort Kocsis I. Antal ismertette, fel- készülten, okosan. Cs. L. Könyv Sulyok Katalin: Feleselő generációk A szülő—gyermek, tartozik—követel vitához, amely négy hónapig tartott a Nők Lapja hasábjaim, összesen 3654-en (1) szóltak hozzá. Sulyok Katalin könyvének anyaga elsősorban ezekből a levelekből áll össze. A hozzászólok mind szociális ösz- szetételükben, mind korosztályukat tekintve, 'akár reprezentatív mintáiként is szolgálhatnának. A cím is erre utal: a Feleselő generációk valamennyi tagja egyszer az úgynevezett „felelős” generáció tagjai közé' fog tartozni, akarva, akaratlanul. lA levelekből, s résziint a belőlük adódó témákból alakította ki a szerző könyve szerkezetét. Társadálmunk merkaintilizálódott — ezt sugallják a hozzászólások. Alig egy tucat levél alapján levonható a következtetés: életünk kizárólag (!) a pénz körül forog. Ügy tűnik, erre már a fiatalabb generáoiók i(a nyolc—tizenkét évesek) is rádöbbentek, úgyhogy az ördögi kör bezárulóban van. S ami mia még csak gond lehet, holnap már természetes 'lesz.;. Mintha a szeretet nemcsak pénzszagává vált volna, de azonosult is volna vele: szeretet = pénz, A pénz elmaradását 'így 'korosztálytól é® végzettségitől függetlenül, által,ábam szomorúság, elkeseredés vagy akár elvakult düh kíséri. Égy-«gy hozzászólásból kiér eaheitő ugyan, hogy az értékek közül legfeljebb egy lehet a pénz, de a levelek áradatában ez a vélemény csupán meg-megcsillan. Nem kétséges, hogy Sulyok Keiáilin Válogatott a levelek közül s az így alakult össz,- kép nem teljes, mégis az így létrejött látlelet több, mint elszomorító. A riporter szerző egy-,egy konkrét területet megvizsgálva is megszondázta a leveleket: a liakásfcér- dléslben, a generációs ellentétek területén, az, öregek helyzete kapcsán. Ezekben a részekben viszonylag alaposabb szociológiai körképet nyújtott, bár csupán ezáltal a könyv nem lép ki a. publicisztika területéről. Üj értékek bontakoztak és bontakoznak ki ia szocializmus építése folyamán. Ezzel párhuzamosan azonban hosszú- hosszú évek tapasztalata, tradíciója bomlott és bomlik fel, s mintha erre kevésbé volna figyelmünk. Sulyok Katalin a Feleselő generációkban — többek között — erre is felhívja a figyelmet. Tévénapló A nap gyermekei Gorkij 1905-ben írta a Nap gyermekei című drámáját, három évvél az Éjjeli menedékhely után, s bár nem éri el sem ennek, sem a későbbi nagy színpadi műveknek (Jegor Bulicsov és a többiek, Vassza Zselez- nova színvonalát, jelentős és jellemző alkotás. Hősei a múlt századi orosz irodalomból jól ismert „felesleges emberek”, telve jószándékkal, akik azonban nem tudnak kitörni szűkös környezetükből. Még a jószándék is legtöbbször hóborttá válik életükben: Protaszov, A nap gyermekeiben zavaros kísérletekre pazarolja tehetségét és vagyonát. A boldogsághoz nincs kulcsa, ahogy a darab többi szereplője is csak ábrándozik a boldogságról, amit elsősorban saját tehetetlenségük zár el előlük. Havas Péter rendezte a drámából készült tévéfilmet, ízlésesen, és tapintatosan, elsősorban arra törekedve, hogy a századforduló évei orosz úri otthonának légkörét ábrázolja. Jól ismert világ, Csehov színpadán is ez jelenik meg, ott több lírával, Gorkijnál keményebben, a naturalista elemekkel sem fukarkodva. Jó előadás, kitűnő szereplőkkel, — valamennyi nevét fel kellene sorolnunk — legföljebb a befejezés jelent kérdőjelet: Protaszov hisz abban, amikor azt mondja, kizárólag önmagukra gondolva, hogy „a nap gyermekei vagyunk”, Gorkij pedig hangzatos szólamok helyett sorsokat és jellemeket mutat fel, s a cáfolathoz van szüksége a fél-állati létből felbukkanó Jegorra is. Az előadás itt egy árnyalattal adós maradt, a gorkiji hangsúly hiányzik, ami pedig nagyon fontos ebben a drámai állapotrajzban. Csorba Győző világa Csorba Győző soha nem lett hűtlen Pécshez, néhány külföldi tanulmányútat, balatoni nyarat leszámítva itt él, a fővárostól kétszáz kilométerre, amit általában „vidéknek” neveznek. A róla készített tv-filmben először élete tájairól beszélt, emlékezve gyerekkora duna- szekcsői nyaraira, ma is ott élő barátaira, majd ismét Pécset láttuk, a szeretett várost, s az emlék most az időben szállt messze, Janus Pannoniushoz, akinek nagyon sok versét fordította le. Jamis, a költőelőd, a magyar középkor világirodalmi jelentőségű írója, s nemcsak a hely szelleme sugallja Csorba Győző vonzódását hozzá, szemléletük, költői magatartásuk, világlátásuk is rokon, s Csorba vonzalma valóban át tud hidalni öt évszázadot, hogy költő- és kortársat lásson Janusban. Szép verssel áldozott emlékének, kötetnyi műfordításán kívül, s versek sorában szólal meg közvetlen környezete, a város, amelyről természetesen mondta, ha valahol egy tölgyfáról olvas, akkor képzeletében az a tölgyfa csak Pécsett lehet. Csorba Győző a kortárs-költészet — és ez Európára is vonatkozik — legjobbjai között áll, portréfilmjében azonban több szó esett irodalomszervező szerepéről, arról a jótékony hatásról, amit szelleme, jelenléte, biztos ízlése Pécs és az ország irodalmi életében jelentett és jelent. A beszélgetés során elsősorban Galsai Pongrác terelte erre a szót, aki maga is a szó nemes és tiszta értelmében tanítványnak tudhatja magát. S valóban, Pécs irodalmi életében, a különböző folyóiratalapításokban, amelyek közé az egyetlen számot megért ív címűt is bele kell számítani, mindig ott volt Csorba Győző, s neki is része van abban, hogy Pécs valóban fontos szerepet, rangot kapott a század magyar irodalmában. A nagy elődökről kevés szó esett, Várkonyi Nándor neve is csak éppen elhangzott, a beszélgetők viszont sűrűn emlegették a múlt legendáját, ami tulajdonképpen nem is legenda, hanem inkább olyan valóság, aminek kisugárzása máig sem szűnt meg. Csorba Győző nélkül ez a múlt és jelen elképzelhetetlen, s azt hiszem, nem túlzás, amikor Galsai egyenesen tévedhetetlenségéről beszélt. Biztos ítélete, ízlése, hite nagyon sok pályakezdő költőre hatott jótékonyan, s ezt is be kell tudnunk egy nagy költő maradandó érdemének. CSÁNYI LÁSZLÓ Ami igaz, az igaz... Immár több esztendeje jelentkezik a képernyőn Vágó István szerkesztő-műsorvezető „vezényletével” a Fele sem igaz! vetélkedő. Adatok bizonyítják, hogy a műsor nézettségi és tetszési aránya igen magas, magyarán — még a kései kezdés ellenére is — sokan ülnek a képernyő elé, és szórakoznak kellemesen az alkalmanként fél-fél óráig tartó vetélkedőn. Annak ellenére, hogy a játékszabályok adta lehetőségek, illetve korlátok nem „engedélyeznek” nagy változatosságot, az ügyes, szellemes összeállítás, a kérdések frappáns sora, a vendégek szellemessége, a játszó csapatok izgalommal teli, kényszerű összerázódása, kis kollektívává alakulása, a rizikó együtt vállalása, no és nem utolsósorban Vágó István természetes könnyedsége és felkészültsége mégiscsak változatos műsort nyújt — mindannyionk örömére. Úgy vélem, hogy az is igaz: a ragyogó összeállítások mindig úgy válogatódnak, hogy szórakozást, élményt egyaránt nyújtsanak az alig iskolázott nézőktől kezdve a legmagasabb képzettségűekig bezáróan. Mert, hogy mit nyújt az utóbbiaknak? Azonkívül, hogy kellemes szórakozást, egyben dobja is a labdát, azaz bizonyos — a műsorban el nem hangzott — dolgoknak utána lehet nézni, sőt, az ember egyszerűen kényszert érez a további búvárkodásra, az elfeledett könyvek újra lapozására, olvasására. Nemrégen — pontosan csütörtökön: a legutóbbi adás napján — azt olvastam, hogy a műsor a vége felé közeledik. Nem szívesen hiszem, és őszintén reménykedem, hogy nem így lesz, avagy abban, hogy utódját nyomban meglelik — sokunk örömére. Talán a műsor készítői miatt az utóbbi megvalósulásáért szurkoljunk, hiszen jól tudjuk, hogy az ilyen és más összeállítások egy idő után kifáradnak, kifulladnak. A szép és vidám élményt nyújtó Fele sem igaz! megérdemli, hogy „fénykorában” búcsúztassuk, mi nézők pediglen azt, hogy helyette hasonló színvonalas, és humoros műsort kapjunk. — hm —
