Tolna Megyei Népújság, 1983. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-27 / 202. szám

\ lO KÉPÚJSÁG 1983. augusztus 27. Szegfű A képtár vezetője min­denkit végigkérdezgetett: ki tette oda. Nem akadt gazdá­ja. Persze, tudakolni sem kellett volna a dolgot, nem volt sok értelme: mi sem látszott egyszerűbbnek, mint fogni, -levenni a képkeretről és a szemétládába hajítani. De úgy van már az életben, hogy az ilyen magától érte­tődő dolgok sokszor nem is olyan egyértelműen azok. Mert hát ugye, csak egy­szerűen fogni egy élő pom­pájának teljében lévő virág­szálat és a szemétbe vágni — ezt nem szokás. Bevinni az irodába, ez eltulajdonítás­nak hatott volna. Meg ab­ban, hogy ott díszelgett a ke­ret sarkában, volt valami szertartásszerű, ha úgy tet­szik: mágikus. Az ember tíz­szer is visszahúzza a kezét, míg odanyúl, hogy eltávolít­sa. A képtár vezetője nem is bántotta, de az emberei­nek meghagyta: szedjék le a keretről. Csakhogy ez az utasítás nem szólt senkihez konkrétan, így se a teremőr, se a tudományos munkatárs, se a takarítónő nem vette magára. És amikor a veze­tő másnap is arra járt, s még mindig ott látta a virá­got, már ő sem szólt. A szeg­fű ott vöröslőit az öregasz- szony portréjának a kereté­hez erősítve, ezzel valahogy kiemelte azt az alkotást a tárlat mintegy kétszáz képe közül, s valami izgató ti­tokkal véve körül a szelíd szürkeszemű ráncos arcot. * Erről a kiállításról — a művész retrospektív tárla­táról — kritikát kellett ír­nom. A virágszál engem is megtorpanásra késztetett a kép előtt, megzavarta, más irányba terelte gondolatai­mat. Persze, én először a képtár vezetőjénél érdeklőd­tem, hogyan került ide az a szegfű és van-e valami sze­repe, de tőle csak annyit tudtam meg, hogy nem akadt gazdája és eltávolítani se volt kinek. Megnéztem a portré dátumát: 1946. Mivel a model a képen úgy het­ven egynéhány évesnek lát­szik, csaknem biztosra ve­hető, hogy már nem él. Va­laki felismerte egy kedves valakijét és az emlékének adózott a szál szegfűvel? Mondom, zavart, zavart a dolog, nem hagyott a kiállí­tás lényegi kérdéseire kon­centrálni, egyre visssza-visz- szatértem a portréhoz, va­lami meghatódottsággal ve­gyes tisztelettel méregettem: valaki, aki valakit a késői hála lerovására késztetett. S ahelyett hogy cik­kem megállapításait-monda- tait szövögettem volna, ennek a különös összefüggésnek a nyitjára szerettem volna fényt deríteni. A művészt is megkérdeztem, hogy kicso­da a model, de ő azt felel­te, fogalma sincs róla. Főis­kolás kori képe, az egyetlen, amit abból az időből kiállí­tott, mert jellemzőnek talál­ja. A néni egyike volt a sok modellnek, akiket akkor a hallgatók festegettek. Hon­nan került, ki hozta? — ki tudná azt már megmondani? Így aztán semmi támpon­tom nem volt és én minden­féle történeteket találgattam ki. Elképzeltem például, hogy X eljött megnézni a kiállítást. Tekintélyes ember, már nem is igen gondol rá, hogy ne­gyedfél évtizeddel ezelőtt — nehéz háború utáni idők! — az anyjának baromi erőfe­szítéseibe került, hogy ő meg­tehesse az első lépéseit az életben. Egyszer csak oda­pillant az egyik képre: és meghökken a látványtól. Va­jon valóban ő volna az? Igen, igen, semmi késég: az anyja! De hát neki bizony nem volt róla tudomása, hogy ak­kor módéit ült. Bár emlék­szik: egy időben el-eltünöge­tett néhány órára, és ilyen­kor mindig kilábaltak a ne­héz anyagi helyzetükből... Emlékezés. Az elkésett hála lelkiisme- retfurdalása. Virág a képkeretre. Igen ám, de miért volt ná­la ez a szál szegfű? Épp szü­letésnapra készült, a kezé­ben szorongatott egy csok­rot és kivett belőle egy szá­lat? Persze: lehetségesek mág magyarázatok is. Például: valaki felismerte a rég elhalt kedves szomszéd nénit. Vagy egészen racionális megoldás: a megnyitó napján a jubilá­ló művésznek hozott egyik csokorból esett ki ez a szál. Valaki észrevette a parket­ten, felvette és odatűzte az első, keze ügyébe eső kép ke­retére. Bevallom ez a megoldág látszott a leghihetőbbnek, de az érzelmi énem élénken til­takozott ellene. Valahogy biztosnak vettem, hogy a szegfű és a modell eredeti­je között oksági összefüggés van és nem tudtam elutasí­tani magamtól azt az egész lényemet jóleső izgalommal eltöltő titkot sem, amely a portrét és a virágot körül­lengte. Az a kiállítás akkor csak néhány napig volt nyitva, tovább kellett vinni.. Tör­ténetesen ott voltam a bon­tásnál is. Mikor erre a kép­re kérőit a sor, a képtár ve­zetője kérdőn nézett rám: mi legyen a még teljesen friss virággal? — Add nekem! — Jó vidd! — és még örült is, hogy nem kell neki leven­nie a keretről. Amikor otthon kis, kes­keny szájú vázába tettem, egy fél szem aszpirint is pottyantottam a vízbe. így a szegfű még sokáig nem her­vad el. És amíg eleven volt — ébren tartotta a dolgozószo- bámbán annak az egykori, titokzatos modellnek a szelle­mét is. Bállá László ZELK ZOLTÁN: Töredék 1. Hol alszanak a fekete rigók? röptűktől csattog a kamasz-liget, s úgy ring a napfény szárnyaik nyomán, mint ringnak órjás, megzavart vizek. De lombtalan még kora-április s rügyet harap az éji vad-hideg — Hol alszanak a fekete rigók, rozsdás kis mellük éjjel hol piheg? 2. Jó őrizőm, kendős anyám: magány, hiába hív már ringató öled s hiába hívlak, óvj, vigyázz reám, mint régen — én már nem pihenhetek. Egyedül vagyok, újból egyedül, de tekintete vádként itt maradt, utána szűköl minden, mint ebek, üvöltenek érte bútorok, falak. Éj-naphosszat koppannak léptei, s felém hajol egy régi mozdulat — Hiába óvsz már, nyugtot nem lelek pamutkendőd bolyhos ege alatt. *A költő hagyatékából. KATONA JUDIT: *• Aratók dicsérete Nap ragyog. Ékes borona, fénylő és réamívű csoda, alatta áradó sereg. A tanyák mögül jönnek, milyen víg, mily csodaünnep. Hozzák az új kenyeret a pirosló földmeleget, izzadság gyöngye rajtuk. Illés lovai gyorsak, szügyükön esők folynak — fáradtság porát mossák. A földek mögül jönnek, telt csűrök közül jönnek elébed, Magyarország. Vaszil Conev: Mese Élt egyszer egy legény és egy leány. A legény csak olyan le­gényforma volt, a leány vi- szint messze földön híres szépség. Haja arany, sze­me gyémánt, ajka rubin. Oly csodálatos volt aranyhaja, gyémántszeme, rubinajka, hogy ha valaki megpillantotta, csak sóhaj­tozott: ilyen szépséges szép leánnyal csak a mesében lehet találkozni. A leány szerette a fiút, a fiú azonban ingadozott. „Jól van — gondolta —, de hátha van a világon olyan leány, akinek még aranyabb a haja, még gyé- mántabb a szeme, még ru- binabb a rubin ajka? Me­gyek, és utánanézek a do­lognak.” Fölvette vascsizmáját, megtömött kilenc zsákot kenyérrel, és útnak indult. Átkelt hegyeken és völgye­ken, átúszott folyókat és tengereket, és amikor el­szaggatta vascsizmáját, megette kilenc tarisznya kenyerét, visszatért szép­séges szép mátkájához, térdre hullott előtte, és ezt mondta: — Átkeltem hegyeken és völgyeken, átúsztam folyó­kat és tengereket, de nem találtam hozzád hasonlót. — De én igén — vála­szolta a leány. (Adamecz Kálmán fordítása) KAROLYI iAMY: Termés Miire bogyóivá sűrűsödik :s allalkjia Végleges, miég vitézen veresük, de holinlap Vége lesz, épp moist, amikor jóízű s legetalé szem s a száj, iáikkor várjla égy fülenimcs, ormótilian nlaigy kosár. Mester Attila: — Halló irányítótorony! Itt a Jégmadár! Sürgős köz­leményt adok. Hallanak engem? — Halljuk Jégmadár. Sőt látjuk is a képernyőn. Mi­lyen az idő odafönt? — Kitűnő. Csak az a probléma, hogy egy színész re­pül szárny magasságban mellettem. Értik amit mondok? Jobb oldalt, néhány méterre a szárnytól egy színész re­pül. — Jégmadár, maga megőrült. Világos? És egyáltalán, honnan tudja, hogy színész? — Kopasz paróka van rajta, és műraffiából horgolt barátcsuha. Valószínűleg Lőrinc barát a Rómeó és Jú­liából. — Hogy maga milyen járatos ezekben a színházi ügyekben! — Színésznek felvételiztem, csak nem találták elég teherbírónak a testalkatomat. így lettem vadászpilóta. Segítség! Mi van, Jégmadár? Még mindig tart a magassági víziója? — Tart. És ha ráül a csűrőlapomra, addig mehetek egy irányba', amíg az üzemanyagom el nem fogy. — Száljon lie azonnal, Jégmadár! Vigye a gépet jobb odali bukó-fordulóba, és szálljon le! Vége! Rómeó már megölte magát a színpadon, amikor Os Egon segédszínész belépett a K.-i kultúrház öltözőjébe, es töltött magának egy csésze kávét a tapsrend előtt. Merre jártál? — kérdezte tőle a már rég halott Tybalt. — Repültem — illetve járam egyet. — így, jelmezben? — Nla és! IA (köziség teliesien kihalt. Mindenki itt van az előadáson. Csak a repülők. Valahol repülőtér lehet a kö­zelben... Na menjünk. Meg kell hajolni. * * * — ös Egon? — Igen. — Tudja miért hivattuk be? — Fogalmam sincs. — A K-i repülőtér egyik vadászpilótája — aki egyéb­ként azóta szigorú megfigyelés alatt áll, — elmondta, hogy tegnap délután öt óra négy perckor egy barátcsu- hálba löllitöizöitt színész közelítette meg lkiifen."ezer méter magasságban a jobb szárnyát, közvetlenül a csűrőlap fölött. Ez természetesen őrültség, és úgy hívják, hogy ma­gassági vízió, vagy magassági mámor. Mégis van itt egy furcsa dolog: a személyleírás pontosan magára illik, és ebben az időpontban ön Lőrinc barátot játszotta a Ta­nyaszínház társulatával K. községben. — Igen. Valóban azt játszottam, és repülni is tudok. — Jó, jó, értjük mi. Nem kell komolyan venni. Csak azt szeretnénk tisztázni, hol és mikor láthatta önt ez a pilóta Lőrinc barát jelmezében. — Ott, a szárny mellett — mondta ös Egon segéd- színész, és székestül együtt felemelkedett ötven centire a padló fölé. — Nem mondtam, hogy felállhat! Még nem fejeztük be. Még feljebb emelkedett, és- — most már szék nélkül — elkezdett körözni a lámpa körül. * * * A levegő itt fent a magasban hűvös volt, és szinte si­mogató. A városban 35—40 fokos melegben fulladoztak az emberek, a strandok zsúfolásig megteltek, és nem le­hetett se sört, se fagylaltot kapni, ös Egon segédszínész könnyű szabadidős ruhájában, csuklóján bőr karperec­cel, és a legújabb divat szerinti klumpában lebegett a táj felett mintegy hatezerötszáz méter magasan. Távo­labb egy TU—134-es — a burgaszi járat — leszálláshoz készülődött, gázt adott, éá kiengedte a féklapokat. Sze­rencsére nem vették észre. A pilóták ilyenkor mással vannak elfoglalva, az utasok meg nem mernek kinézni az ablakon, ös Egon kedvelve csodálta az alatta elterü­lő világot. * * * Hogy mikor vált köztudottá, amit ös Egon segédszí­nész megpróbált sokáig titokban tartani, senki sem tudja. Túlzott feltűnést persze ezzel sem keltett, mint ahogy Lőrinc baráttal, vagy a Hamlet második sírásó­jával sem. Egy korsó sör mellett futottunk össze a múíMcoir la Je­revánban. — Honnan repültél ide? — kérdeztem, hogy jópofá­nak tűnjek. — A filmgyárból rúgtak ki éppen, illetve én jöttem el, mert szemétkedtek velem. Szikszai Károly illusztrációja — Mi törtépt? — Filmsorozatot csináltak a Beljajev könyvből. Tu­dod, A repülő ember. Nagyon jó könyv. Jelentkeztem. Azzal kezdték, hogy mit keresek itt. Mondom én vagyok ös Egon, a repülő segédszínész. — Na és? Én valóban tudok repülni — mondtam —, és a gázsim se túl magas. — Férő! Van itt egy jelentkező a főszerepre. Az a se­gédszínész, aki tud repülni, és a gázsija se túl magas. — Meg van véve. Állítsátok ki a szerződést. Gondolhatod, hogy örültem. Végre egy nekem való szerep. Amikor K. fölött ráijesztettem arra az ideges vadászpilótára, már azt a jelenetet gyakoroltam, ami­kor a repülő ember leül, megpihenni egy utasszállító gép szárnyára. — Azután? — Azután a pilóta trimmelőlappal kiegyensúlyozta a másik szárnyat, és nyugodtan haladt tovább. — A filmgyárban mi történt azután — kérdeztem, mert már kezdett érdekelni a dolog. — Ja, három forgatási nap után elvették tőlem a szerepet, és odaadták a Hazay Kontnak, aki valóban tehetséges színész, de ahogy repül, az kész röhej. Kép­zelj el ’ egy kissé már pocakosodó negyvenes színészt, aki ötszázas damilhuzalokra függesztve, teljes átélés­sel kalimpál a repülőgépmakett szárnya mellett. — Nem értem. Te miért nem voltál jó nekik? — Megmagyarázták, hogyi nem tudok repülni. Hogy repülni nem úgy kell, ahogy én csinálom. Széttárt ka­rokkal kell, bedőlve a fordulókba, lábfejek egymás mellett, és spiccben leszorítva. — Látta maga a Szupermant, hogy repül? — kér­dezték. — Nem láttam — mondtam nekik. — Nem ve­títették nálunk még a filmet. — De a Fülesben csak látta a képregényt? — Persze. Meg is fejtettem a hátoldalát. — Na látja. Ügy kell repülni, ahogy az a színész csi­nálja. — Könyörgök, az az amerikai színész fölemelkedett már öt centire a padló fölé, életében egyszer is? — Nem, de el tudja játszani. Mint ahogy a Hazay művész úr is eljátsza a repülő embert. — Ne haragudj — mondtam ott a Jerevánban a má­sodik korsó sör mellett —, ebben azért van valami. Vannak bizonyos konvenciók. .Ha az operaszínész a szívére teszi a kezét, az nem azt jelenti, hogy az in­farktus kerülgeti, hanem szerelmes. Ha meg nem a szívére teszi, az megint mást jelent. A repülést én is úgy képzelem el, hogy az ember széttárja a karját, és bedől a fordulókban. — Ügy nem lehet repülni. Próbáltam már. Egyszerű­en képtelenség. — Ide figyelj, Egon! Te repülni mentél abba a stú­dióba, vagy egy főszerepet eljátszani? — Nem érted. Sajnos te sem érted — mondta ekkor szomorúan a repülő segédszínész, és elhúzott magasan a virágzó platánfák fölött. Senki sem nézett utána, csak én. I

Next

/
Thumbnails
Contents