Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
10Í*ÉPÜJSÁG 1983. július 9. Az iszonyat föloldója A százéves Kafka Franz Kafka Negyven éve még a nevét .sem hallottuk, cs*a(k a második világháború után ismertük meg, akikor, midőn már úgy gondolhattuk, hogy az emberiség jobbik fele végre végleg leszámolt mindazzal .az iszonyattal, amit Franz Kafka életműve páratlanul fejezett ki. Leszámolt a fasizmussal, amit ő mintegy előre megérzett, s mikor végre elolvashattuk, mégis .aktuálisnak éreztük Kafka elbeszéléseit és .regényeit. Nem ellentmondásos ez? Az eddig el sem képzelhető borzalom előrejelzése, amiért Kafkát becsültük, becsüljük? Aligha — a jóstehetség nem igazán minősítő írói erény. Kafka ennél sokkal többet mondott, s mond még ma is agy-két éve éppenséggel újból fokozott aktualitással. Nemcsak a végsőkig vitt el ember t el en edás kif e jező j e, hanem a polgárság minden dekadenciájáé, amely korántsem szűnt meg — nem is fog, ameddig van-lesz polgári osztály. Mindannak a dekadenciának legnagyobb, példátlanul érzékeny kifejezője, ami talán Heinénél, jelent meg először — csakhogy ő még — (ia történelemben messze előrenézve) reménynyel tudta azt .föloldani, hogy Baudelaire-rel a teljes kilátásfaianság, pontosabban az érzéki szépnek mint egyetlen vigasznak belátása következzék, s legyen uralkodóvá az egész szépirodalomban, egészen a szocialista irodalmak kialakulásáig. Máig is csak egypár zfeni tud igazán meggyőzően szembeszegülni a. Baudelai- re-ek, Proustok, Kafkák megejitően szép halál hangulatával. Vajon miért? Mert nemcsak a polgárság dekadenciájáról, kiúttalanságáról', hiperérzékeny- ségériől van szó, nemcsak a tőkés viszonyok okozta elidegenedésről, hanem arról is, hogy az elidegenedés leküzdése a szocializmus győzelmével sem történt meg' „automatikusan”, sőt szinte a nagyipari termelés szükségszerű velejárójának látszik. Ráadásul a sztálini időszak minden hurrá'-opti- mista hivatalossága és irodalma ellenéne önmagában i:s épp eiág okot adott a szorongásra, a második világháború után pedig az. addig általában tárgynélküli' szorongást mintegy — napjainkig — tárgyiasította az emberiség új háborús, atomfenyeget ettságe. Föl lehet tenni a kérdést, hogy nem „leszerelő-e” az efféle irodaiam, amelyet azóta is zseniális (persze pol- gári)^ a'kötők folytatnak, például Beckett vagy Bor- ges. hogy csak két nevet említsek az ábécé elejéről... Ez hajiam és ideológiai fel- készültség dolga. Ettől függetlenül azonban a (noha föl nem ismert) dolgokkal való puszta szembenézés is .könnyebbség — a katharti- kus hatás nem véletlenül esztétikai közhely: amit megmutatunk, azt félig már le is győztük. Persze a> félág- legyőzés mégiscsak félrnun- ka s korántsem elegendő, további szellemi-'eszmei-filozófiai — tevékenységet, mi tölbb, minden téren, munkát kíván. Vulgáris politizálás lenne itt, Kaifkai kapcsán., a békeharc követelményeire utalni. A száz éve született prágai német alkotó legfőbb példája azonban épp erre az emberi .beavatkozásira), a munkára utal. Airrp, hogy hiába élte át egész életében aE akkor elképzelhető összes iszonyatot, hiába determinálta az eleve hátrányos helyzetet hozó zsidó származás s megannyi hagyomány, a szisz Igor ú atyai, — az okkal — ellenséges cseh környezetben, német nyelvű, ám hiaitalomr miail élő, sőt visszaélő osztrák kultúrához és államisághoz való tartozás, a szerelmi kudarc, az írói alkotással való elégedetlenség, az egész emberiséget fenyegető háború, ,a személyes létet megpecsételő tüdőbaj, a szinte pszichopata érzékenység — és ezt a szorongást kiváltó és szorongató listát még folytathatnák —, Kafkában mégis az alkotás' ereje volt a legnagyobb: az elhivatottságé, a — noha reménytel ennek s hiábavalónak érzett — kifejezés kényszere, amelyben nemcsak szimpla ambíció ösztökélte, hanem az is, hogy á kimondás által valami mégis megváltozhat, hogy az irodaim valamelyest segíthet az életen, nemcsak az alkotónak nyújthat megkönnyebbülést, hanem — és ezért forgatjuk ma is szívesen! — az olvasó számára is. Nem, Kafka nem kacsintott az őt majdan, elismerő utókorra, nem is hitt benne, mint ahogy a kortársak részéről is csak megnam értést tapasztalt, hiszen komor művein az íróba,rátok is csak nevettek — de szíve mélyén tisztában volt saját, irodalmi tekintetben korszakalkotó nagyságával. És ennek nem mond ellent, hogy írásait meg akarta semmisít tetni. Ügy érezte, ha nem kell a világnak, miért erőltesse e bé sem fejezett' regények megmaradását. Születésének századik évfordulóján mondhatunk-e többet, mint azt, hogy ma élőbb, mint valaha: modern klasszikus ő, a század legnagyobbjainak egyike, aki épp nekünk, kelet-közép-európa kis népeinek, a hajdani Monarchia részeseinek és áldozatainak erről a határhelyzetről különösen sokat mond, s kifejezi békét sóvárgó mai szorongásunkat is. Nem is szólva arról, hogy mintegy megszokva szörnyű iróniáját, iszonyat helyett ma már hajlamosak vagyunk műveit — humoros oldalukról is nézni... Reméljük, lesz még Kafka humoros író ,is —végül is úgy volt ő is társadalomkritikus, mint Moliére, s nem volt nálánál pesszimistább sem ... KRISTÓF NAGY ISTVÁN A zenetudós úgy ragyogott a zenetudomány egén, akár a legfényesebb csillag. De mit csillag?! Mint maga a Nap. A zenészek, köztiszteletben álló zeneértők és a szerény rajongók szemén egyaránt az odaadó lelkesedés könnyei csillogtak, mikor a zenetudós kritikáit olvasták, melyek telis-tele voltak mélyen- szántó gondolatokkal. Például: „A fafúvós hangszercsoport kontrapunktikus diszharmóniával transzponálta a dallamot, ezzel mintegy a céltalan és rohanó életre utalva...” vagy: „A kamarazenei műfajok Cimarosa és Samo- rinszícij között bekövetkezett fejlődésének szempontjából vizsgálva, s Bachnak az egyházi zenei dallamokra gyakorolt hatását is figyelembe véve, számos jogos szemrehányást tehetünk a szerzőnek: de egyúttal rá kell mutatMiroslav Kostka: Akár az ágyú nunk eszmei hovatartozásának világos voltára is, ami különös élességgel rajzolódott ki a színpompás allegróban..." Megfellebbezhetetlen döntéseit a királyi ítélethirdetések ünnepélyességével tette közzé. Egyéniségéből mély titokzatosság áradt, mely nemcsak az igazi művészet ifjú hölgyrajongóit hozta tűzbe, hanem a közepes képességű nőzongoristákat is. A hangversenyeken úgy ült emeleti páholyában, mint egy elefántcsonttoronyban; egyetlen arcizma sem rándult, és semmivel sem árulta el, hogy tetszik-e neki az elhangzott zenemű. Valamennyi kritikus rettegéssel nézte, s hiába igyekezett kitalálni gondolatait az új műről. Ám nyíltan senki sem merte megkérdezni véleményét, olyan mély tisztelettel viseltettek iránta. Egyszer azonban megjelent egy kis zöldfülű kritikus, aki még járatlan volt a zenei élet bonyolult rendszerében és szigorú hierarchiájában, így aztán ez a kis zöldfülű fogta magát, a koncert szünetében odament a zenei élet óriásához, és tisztelettel megkérdezte, mi a véleménye az éppen elhangzott nyitányról. — He? — szólott a lángelme, tölcsérré formált kezét füléhez emelve, miközben értetlenül bámult a tolakodóra. Így derült ki, hogy a zene- tudomány legfényesebb csillaga olyan süket, akár a.z ágyú. Fordította: Grabócz Gábor Atomerőmí a Duna partján Az ember egyik létező, bár aligha legrokonszenvesebb jellemvonása, hogy nem nagyon értékeli az aprómunkát. Ha pedig netán igen, akkor többnyire csak tessék-lá'ssék. Valamiféle olyan — tudatosan, bár ritkán hangoztatott — alapelv szerint, hogy „Igen-igen! Aprómunkára természetesen szükség van, de azért nem az az igaz i...” Az a bizonyos „igazi” ugyebár a mindenkinek szemébe ötlő, közfeltűnést keltő és össznépi csodálatot kiváltó. Ami persze egész egyszerűen nem igaz! Időtálló, hatalmas alkotások születtek már hosz- szú éveken keresztül, példás szorgalommal és természetes fáradtságot leküzdve egybehordott részletekből. Ismertem szerzőt, kedves tanáram volt az illető, aki 1938-ban kezdett el dolgozni egy könyvön, mely hozzávetőleg negyven esztendővel később jelent meg, nem sokkal alkatójának halála élőtt. Az illető úgy évtizedenként ki-kiadott művéből (mely tegyük hozzá, hogy a magyar életrajzirodalom örökbecsű remeke lett) néhány fejezetet. Kóstolóul, ízelítőül, kedvgerjesztóü'l. Szerencsém úgy hozta, hogy ismerek két másik szerzőt is, akik nagyon távol vannak ugyan az emberi életkor statisztikailag várható végétől, de szintén letettek már a „köz asztalára” egy ízelítőt sok-sok évi aprómunkájuk remélhetőleg mihamarébb maradandó, nagy művé ösz- szeáliló egészéből. Hazafi Józsefről, gazdaságpolitikai rovatunk munkatársáról és Göttvald Károlyról, lapunk fotócsoportjának vezetőjéről van szó. Akiknek neve aligha ismeretlen lapunk olvasói előtt és akiket persze mi itt, házon belül véletlenül se szólítunk vezetéknéven, hainem egész egyszerűen csak Jóskának és Karcsinak. Ami egyáltalán nem teszi könnyebbé ann'ak a dolgát, aki pályájuk kezdete óta ismeri mindkettejüket és most ismertetni szándékozik kollektív munkájúkat, melyet a Paksi Atomerőmű Vállalat adott ki és amelynek címe: „Atomerőmű a Duna partján” — alcíme: „Riport 440 MW születéséről”. A bevezetőben azért esett oly sok szó az aprómunkáról, mert az, amit kézbefoghat az olvasó, elsősorban ennek volt köszönhető. Mindenki tanúsíthatja, aki évek óta olvasta lapunkban Hazafi Józsefnek az atomerőmű születéséről írt riportjait, illetve láthatta Gott- vaild Károly ezzel kapcsolatos fényképeit. Utóbbiakat egy joggal nagy sikert aratott, már több településünkön bemutatott kiállítás formájában is. ' Utólag valljuk be, a lepergett évék során senki nem akadt szerkesztőségünkben, aki kettejüket különösebben irigyelte volna. Minden héten ugyanarról a munkahelyről újat, frisseit írni-fényképezni, egyike a legnehezebb újságírói feladatoknak. Favágáshoz is hasonlítható lett volna, ha ők ketten favágásnak fogják fel és nem azt érzik meg benne, ami az egésznek a lényege. Azt ugyanis, hogy a magyar sajtó történetében egyedülálló vállalkozásba fogtak. Az első magyar atomerőmű születését végigkísérni addig a pillanatig, amikor 1982. december 14-én ezt lehetett leírni, az építkezés kormánybiztosáról, Szabó Benpaminról — sokak érzéseinek summázatakémt: „Állít csak meredten ott a blokkvezénylőben. Csak egykét pillanat után mosolyodott el. Semmi mást nem tudott mondani, csak ennyit: „Tizenöt évet dolgoztam ezért a pillanaté rit.” Ekkor kezdett el működni az első blokk. Hadd szögezzem le tehát ismét és hangsúlyozottan: Hazafi József és GottvaSld Károly kis munkájának dokumentumértéke páratlan. Ebben a pillanatban senki nincs az országban, aki e téren utánozhatná őket, ugyanis az általuk végzett aprómunka terhét sem vállalta senki. Amennyire a kezemben lévő példányból megítélni tudom, most már csak nekik keli utánozniuk önmagukat és ugyanerről a témáról jobbat, nagyobbat, azt a szót se félek kimondani, hogy mutatósáíb- bat letenni arra az asztalra, melyet az imént a közének neveztem. Nemcsak ízlettéül, hanem végérvényes dokumentumként. Előnyösebb helyzetbe kettejük közül Gottvald Károly van, Jévén Olyan gigantikus fényképanyag birtokában, melynek már réges régen a Műszáki Múzeum dokumentumtárában lenne a helye. Ebből könnyebb válogatni, mint az író emlékeiből. Nem véletlenül használtam az „író” megjelölést, vannak olyan határterületek, melyeken az irodalom és újságírás kritériumai együvé mosódnak. Hazafi anyaga, megfigyeléséi és főleg emberálbrá- zolása (egyik-másik portréja remeklés!) megérik a sokkal mélyebb és maradandóbb feldolgozást. És természetesen a szerkesztést is, mert bizony ez a 70 oldal (akarom mondani : első 70 oldal) meglehetősen szerkesztettem A fotók érezhetően valamilyen idősorrendet próbálnák követni, amiből következően a remekművek mellé teljesen jellegtelenek, szintén bekerülték. Az olvasó szinte érzi azt a feladatot, amivel szerencséjére nem neki, hanem a szerzőknek kell megküzdeniük. Az itt részleteiben elevenen megmutatott történelmi folyamatban ábrázolni az azt mindig alakító egyes embert. Pontosan olyan módszerekkel, melyek Hazafi legjobb tulajdonságai közé tartóznák : egyes szereplőkkel érzékeltetni az ott dolgozott ezreket, munkájuk sorsdöntő fontosságát. Olyan képeket válogatni a nagyon sokból, melyék alkalmas méretben, papíron mutatják meg ugyanezt. Az, hogy ez a birkózás sikeres lesz, egy percig sem kétséges. Az ízelítőül adott 70 oldal minden értéke a bizonyság rá. ORDAS IVÁN Ernst-Otto Eicnhorn: A gyalogosok világa Az asztalnál ülök az irodában, és arra a régi szép időre emlékszem, amikor városunkban még autón lehetett közlekedni. Most mindez .már a múlté. Hat esztendő telt el azóta, hogy az összes utca és tér végleg a gyalogosok birtokába került. Megszólal a csengő. A munkanap véget ért, ideje hazamenni. Kilépek az utcára. A gyalogosforgalom — mint ilyenkor mindig — igen élénk. Nincs mit tenni — éppen most van a csúcsforgalom. Végre-valahára kilestem a kedvező pillanatot, és helyet foglaltam a jobbszélső sorban. Az első gyalogos sebességre kapcsoltam, és megköny- nyebbülten sóhajtottam fel. Látszólag minden rendben van. Előttem kis szabad térség. Gyorsítok, ekkor azonban, szerencsétlenségemre, egy rendőr bukkan fel. Kinyújtja a gumibotját, és megállít. — Tudja, milyen sebességgel lehet haladni ebben az utcában? — kérdi. — Hm ... azt hiszem, percenként hetven lépéssel... — Éppen ez az, hogy „azt hiszi”! A jelzésekre nem figyel? Itt sebességkorlátozás van, percenként legfeljebb ötven lépés engedélyezett. — Bocsásson meg, felügyelő úr, én nagyon fegyelmezett ember vagyok, és már ötvenöt éve van járási jogosítványom ... — Kérem a jogosítványát. A rendőr hajthatatlan, így hát előszedem a jogosítványomat. — Á, kiderül, hogy ön nem először szegi meg a közlekedési szabályokat. Szabálytalan előzés, megállás tiltott helyen, sebességtúllépés. ön milyen modell? — 1928. évi modell vagyok. — Generálozták már? — Igen, felügyelő úr. Kétszer javították a motoromat: reumás eredetű szívgyulladás és stenocardia miatt. Egyszer, lábtörés után, a karosszériámon is nagyjavítást végeztek. — No látja, a modellje nem túlságosan új, az állapota gyenge, ön meg túllépi a sebességet. Ráadásul az úttest is nedves. Mutassa a futófelületét! Engedelmesen megmutatom a cipőm talpát. — Hm, ez a futófelület majdnem teljesen elkopott. Ez durva szabálysértés, a jogosítványa is tele van bejegyzéssel. Mikor volt az idén műszaki felülvizsgálaton? — Februárban. Itt a pecsét. — Sietve kigombolom a galléromat, és megmutatom a nyakamon lévő kis pecsétet. — Sajnos, kénytelen vagyok bevonni a jogosítványát, és eltiltani önt az utcai közlekedéstől, míg talpat nem cserél. — Talán pénzbírsággal is beérné? ... — Nem lehet, Staubé úr, ön az ilyen futófelülettel és gyorsjárási hajlama révén fokozottan veszélyes közlekedési egységnek számít. Azonnal vontatót hívok. Állok és türelmesen várok. Vagy húsz perc múlva megjelenik a vontatóember, és kritikus szemmel néz végig. — Eddigi teljesítény? — kérdi. — Hetvenöt millió meg egynéhány lépés... — Hm... Akkor talán vontatókötélre fogom. Cipőmre görgőt erősít, és botot ad a kezembe. Megindul velem. Tíz perc múlva már a gyalogosok műszaki szervizállomásán vagyunk. A szerelő próbapadra állít, műszereket kapcsol rám, sokáig járat egy helyben, a fejét csóválja. — Az ön modelljéhez és eddigi teljesítményéhez képest az állapota többé-kevésbé kielégítő. A cipőjén persze ki kell cserélni a futófelületet. Ez a modell azonban általában elavult. — Sebaj, az utolsó útra még megteszi! — tréfálkozom kényszeredett mosollyal. Fordította: GELLERT GYÖRGY
