Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-26 / 175. szám

A NÉPÚJSÁG 1983. július 26. Moziban Kis kiruccanások Lám, miilyen kiesi a világ! Egy nemrég készült svájci filmet kell megnézni, hogy felidézöd'jenek bennünk a mezőgazdaság szocialista át­szervezéséről szóló magyar alkotások képsorai. A foggal, körömmel ragaszkodás a földhöz, a félelem az újtól, amely természetéből adódóan többé vagy kevésbé bizony­talan is. A magyar kisgazdaságok zöme több mint évtizede túl­jutott azon az állapoton, amelyben most a filmbeli svájci farmot találjuk. Per­sze, hogy ez a farm mennyire tipikus vagy egyedi, azt in­nen, Magyarországról meg­lehetősen nehéz eldönteni. A helyzet mindenesetre hason­ló a hajdanvolt magyaror­szágihoz: a régi módon már nem lehet tovább gazdálkod­ni. A megoldás — ugyancsak természetesen — más. Ná­lunk a kollektivizálás jelen­tette a hatékonysághoz, ter­melékenységhez vezető utat, Svájciban pedig a fiatal gaz­da agilitása, a bankkölcsön, meg még ki tudja mi min­den. Itt is, ott is változtatni kell, kellett. Hogy ez a vál­tozás hogyan történt nálunk, azt láthattuk a Körhintában, a Húsz órában, meg még egy sor más — jó vagy kevésbé jó — filmalkotásban. Hogy mindez Svájcban hogyan tör­Pipe kocsit tisztít ténhet, arra jó példa Yves Yersin filmje. A „jó” jelző ez esetben nemcsak a példá­ra vonatkozik, hanem a film­re is, beleértve a rendezőt, a forgatókönyv íróit és Végül, de nem utolsósorban a színé­szeket. A főszereplő Pipe, az öreg béres. Kalapja olyan hiteles, hogy azt nyugodtan fejére te­hetné akármelyik zsellért, bé­rest, szolgalegényt alakító magyar színész is. Persze, nem a kalap a lényeg, hanem a játék, amely képes lekötni a kissé hosszúra sikeredett film végéig a néző figyelmét. Pipe-nek — Michel Robin- nák — méltó társa a további szerepeket alakító többi szí­nész is, bár az ő mozgásterük jóval kisebb, még ha Ottho­nosabb is számukra az ábrá­zolt világ. A svájci filmművészetről meglehetősen keveset tudunk. De nemcsak ezért érdemes megnézni a Kis kiruccanáso­kat. —gy— biennálé Vasárnap a szegedi kép­tárban és a városi ifjúsági háziban megnyílt az I. sze­gedi táblaképfestészeti bien­nálé. (A két helyszínen ia képző- és iparművészeti lek­torátus zsűrijének döntése alapján 176 festőművész (két­száz alkotása került a kö­zönség elé. A biennáléval Szeged iis bekapcsolódott azoknak a magyar városok­nak — (Pécs, Miskolc, Szom­bathely, Sopron, Siklós — a sorába, amelyék kétévenként a magyar képzőművészet egy-agy ágának rendeznek országos seregszemlét. A kis­plasztika, a grafika, a texíil- az éremművészet, a kerámia eddigi 'bemutatkozási hely­színei után Szeged lesz az otthona 'a jövőben a tábla- festészetnek. Az első ilyen kiállítás ün- nepélves megnyitóját a kép­tár épületében tartották, s Győri Imre, az Országos Közművelődési Tanács elnö­ke mondott megnyitót. Utalt arra, hogy a tárlat a tábla­képfestészet tartalmi sok­színűségét és tematikái vál­tozatosságát imutatj'a be. Jó alkalom a művészeti törek­vések eredményeinek felmé­résére, a művészek és a kö­zönség közötti kapcsolatok erősítésére, amelyek nélkü­lözhetetlenek az alkotói mun­ka megújításához. Néptáncosok fesztiváljának záróünnepsége Szegeden vasárnap befeje­ződött a IX. nemzetközi szakszervezeti néptáncfesz­tivál idei tíznapos program­ja. Tíz ország hétszáz tánco­sának, népzenészének, éne­kesének műsorait a Dóm té­ri színpadon, az újszegedi üget szabadtéri színpadán, a múzeum, a Szeged Nagyáru­ház, a tiszai partfal lépcső­sorai előtt láthatták az ér­deklődők. iA Bulgáriából, Csehszlovákiából, Francia- országból, Jugoszláviából, (Lengyelországból, az NiDK- ból, iRomániából, a Szovjet­unióból és Törökországból érkezett külföldi együttesek Szegeden kívül Báes-Kiskuni, Baranya1, Békés, Csongrád, Szolnok és Tolna megye 18 városában és községében is önálló műsort adtak. Könyv Szerb Antal: VII. Olivér Egy király megunja a ma­gas tábornóki gallért és azt a sók más korlátot, ami őt a közönséges halandóktól el­választja. Forradalmat szer­vez maga ellen, és otthagyja ősei trónját. De milyen fog­lalkozást válasszon, amikor az uralkodáson kívül semmi­hez sem ért? Természetesen szélhámos lesz. De ehhez sincs semmi téhetsége, a szél­hámosságot is csak színleli. Szerencsére a véletlen jóvol­tából egészen rendkívüli helyzetbe kerül: azt keli szél- hámoskodnila, hogy az, ami — VII. Olivér exkirály. Mi ez? A legősibb vígjátéki fo­gás, a személycsere egy fej­tetőre állított változata? Pa­radoxonok halmozása a kor divatja szerint? Vagy az eg­ziszteneiailista filozófia egyik legizgalmasabb problémájá­nak — mi a személyiség? — játékos feldolgozása és per- sziflázsa egyszerre? Mindez együtt — a százalékos meg­oszlás arányát majd az iro­dalomtörténészek fogják megállapítani. Mintegy 40 évvel ezelőtt Szerb Antal A. H. Redcliff angol írói álnév mögé rej­tőzve jelentette meg ezt a bű­bájos kisregényt... Nem sók­kal ezután vígjáték formá­jában is feldolgozta a szóra­koztató történetet. A kitűnő színházi szerepeket és rende­zői megoldásokat ígérő darab Ex címen 1965 tavaszán a Madáoh Színház kamaraszín- házában kezdte meg diadal­át ját. Rádió Egy falu kígyónyelve A tanítónő hangja csen­des, szavait alig hallani. Tragédiáját adja közre. A falu 'hangja — 'ha volná egy­általán. ilyen — leginkább a ikígyósziszegeshez .hasonlíta- na. Stéfka István Választó- vonal című — az elmúlt hét- ifiőn, a Petőfi adón ismét su­gárzott — riportja egy meg­erőszakolt és a falujában magára hagyott pedagógus- nő történetét beszélteti' el. iPontosítanom kell: nem tel­jesen magára hagyott, mert ,csak” a falu lakosságának hatvanöt százaléka nem a szenvedőt ajándékozta meg megértésével, hanem az el­követőt. Hihető mindez? Hinnünk kell Stefkánaik és a riportban megszólaltatott szereplőknek. Aki még nem tudná, falva.ink egyikében tavaly egy otthon példásnak mondott férj megerőszakolt, majd késsel számtalanszor megsebesített egy fiatal pe­dagógusnál. Mindez kora es­te történt. A falu lakói közül az éppen arra tartók játék­nak vélték az esetet, ha nem akadt volna két helybeli fér­fi, aki helybenhagyja a tá­madót, akkor ki tudja, mi történt volna. A jóérzésű hallgató most nyilván azt gondolja, (hogy a falu közvéleménye egyként a szerencsétlen tanítónő párt­jára állt. INem ez történt! Mintha egy pletykakígyó marta vol­na meg a falu népét. Alap­talan híresztelések kaptáik lábra és a tanítónőt érték a vádak. Hát mégis igaz ez? Lehetséges a szimpátia Sdiotizmúsa? Mi ez? Plety­kára éhes asszonyok falusi ünnepe? Steflka István bi­zonyságot szolgáltat arra, hogy egyik sem. Csupán- csupán... — Egy falu közvé­leménye il983-ban így gon­dolkozik, így ítél, íigy nem ■segíti’ azt, akinek segíteni kellene. iA történet tanulságai mesz- sZe átlépik a faluhatárt. Mert bármennyire is tilta­kozunk a fejtetőre állított szolidaritás ellen', ehhez ha­sonló eset bárhol megtörtén­het és sajnos, mindenütt .vannak olyan emberek, akik más baján örülve próbálják saját Örömtelenségüket rej­tegetni. A Dunatáj új száma Szek'szárd tudományos és művészeti folyóiratának új száma a 70 éves Weöres Sán­dort köszönti: Tüskés Tilbor tanulmánya a költő életének egyes eseményeit villantja fél bőven idézve fciádátl'an verseket, tréfás hangú könyv- dedikáciőkat. Takáts Gyula és Osanády János versei után Fried Ist­ván tanulmányát olvashat­juk, aki Babits és az orosz irodalom kapcsolatát elemzi, Demény János pedig CaStel- seprio címen rnűvelődésitör- téneti kalandozásaikról szá­mol be, Molnár Anitái zene­tudós regénye kapcsán. Vadas Ferenc „Dohányter­mesztés Tolná megyében a XVII—XVIII. században” címen írt, számos új adatot tartalmazó tanulmányt, Scheiber Sándor Magyar kártyaencilklopédia című írá­sa egy katekizmus énekre ké­szült paródia vándordíját vizsgálja. Gráfik Imre a fá­ból faragott csónakokkal kap­csolatiban közöl néprajzi ér­dekességeket, Solymár Imre a völgységi németség élet- módmodellijét vizsgálja nagy felkészültséggel, id. SZakáiy Ferenc pedig a jeles szek­szárdi tudós, dr. Hollós Lász­ló önéletrajzát közli. A kritikai részben Bábel Ernő ismerteti Garat Gábor verseslkönyvét, Szilágyi Mi­hály pedig a MIOK Évköny­vet méltatja. A folyóirat ezúttal is Ba­bitsról készült, jobbára isme­retlen grafikákat közöl. Hangverseny , A weinheimi énekesijük Szekszárdim Közhelyszerűen szoktuk emlegetni az igaz tételt: az emberi hangnál csodálato­sabb instrumentum nincs. E varázs többszörös erővel ke­rít hatalmába, ha ráadásul gyerékhangokról Van szó. A weinheimi „Bach-fiúk” kap­csán önkéntelenül kívánko­zik e kettős alapvetés, még akkor is, hia műsoruk össze- állíltásániak, felépítésének, előadásmódjának jellege né­mileg különbözik az általunk megszokottól. Wéinheim (Frartkfurt tér­ségében) elérhető közelség­ben fekszik Maniniheimhez, DarmStaÖthoz, WormiShoz, Kiarlsruhehoz: ezek mind­egyike zenétörténeti, művé­szettörténeti értékkel bíró helységnév. No és Heidel- berg ... húsz kilométeren be­lül! E dolgok természetesen meghatározó jelentőségűek: a kórus 'becézett elnevezése többek között Bach szellemi közelségére int. Az 1964-ben alapított fiú- kar szekszárdi bemutatkozá­sának programja térben, időben és műfajban megle­hetősen nagy távolságokat fogott át, olyannyira, hogy az számunkra — saját hiang- versenyfelépiitési szokásaink­hoz hasonlítva — kissé kü­lönösnek is tűnt. Ám csak­hamar „vettük” a vélhető szándékot, udvarias gesztust: olyan teljes kínálatot nyújta­ni, 'amelyben egymásra lelhet egyetlen, első találkozás so­rán a messziről jött előadói gárda és hallgatósága. Az indító Balestrina-mű (O vos ornnes) és az azt követő Virolái — Montserrat, mesz- sze sugárzó zenetörténeti ere­jét megidézve — adták az alaphangot, s ezután rögtön, a kolostori szellemhez illesz­kedőn, Kodály Ave Maria-ja csendült fél. Legszívesebben ebben a szellemi körben hal­lottuk volna a Sángerkmaben- ek művészétét kiteljesedni (valamiként idesorolhatjuk még a Mozart-tercettet is), de pillanatig sem akarjuk ál­lítani, hogy kellemetlenül érintett a későbbi műfajiban váltás, amikor is tréfásan kapcsolódóit sorba a Jager- lied és a whiiSky-s angol mat­róz Drunken sailor-je, har­madikként a kozákruhába öltözött, igen szép hangú fiú „Vecserniij zvon”-jávaü. A Hlarangjódli s még más da­rabok (Mialloréa, Franlkréioh, Jancsi és JulifSka résziét) táj- ízelítőket is adtak azokról a vidékeikről, ahol a fiúk meg­lehetős rendszerességgel meg­fordulnak, de emeljük kd kü­lönös szeretettél a két ma­gyar nyélvű feldolgozást Wí'lfried Alfh amim értől (Deb­recenbe kéne menni ..., Vi­rágék n ál ég a világ ...), amellyel a ráadások előtt műsorukat zárták. Werner BeTberich karnagy és „Bach-flM” a szekszárdi közönségnek maradandó em­lékezetű estét nyújtottak. DOBAI TAMAS TV-NAPLÓ Importponyva Stanley Ellin a „modern horror” művelője, amint mond­ják, s lehet, hogy így is van, ha ugyan nem kérdőjelezzük meg magát a műfajt, ugyanis csak „modern" horror van, az irodalomtörténet ezt a kétes elemet, nem ismeri. „Horri­bilis”, vagyis borzasztó témák viszont bőségesen találha­tók a világirodalomban, Homérosztól Danién át Doszto­jevszkijig, legföljebb az a különbség, hogy náluk a horri­bilis mindig a sors, a végzet része, tehát nem önmagáért van hanem a „fene Fátummal” együtt, ahogy Berzsenyi nevezte. Stanley Ellin, mint írják, „a mai amerikai irodalom sa­játságos alakja”, ami éppenséggel elképzelhető. Mi csak a novelláiból készített tv-film alapján szólhatunk róla, eb­ből viszont az derült ki, hogy képzelete Dosztojevszkij nyomain jár, a különbség legföljebb annyi, hogy ami ott a lélektan körébe tartozó rettenet, itt idegborzongató já­ték. — „Legföljebb” — mondom, de ez a különbség olyan nagy, hogy a valóságban áthidalhatatlan. Inkább a folya­mat érdekes: hogyan hígul, válik alkalmi ponyvává a klasszikus az iparos kezében. Ki nem kívánná — legalábbis néha — megölni tulajdon apját? — kérdezi Dosztojevszkij, az amerikai horrorszerző pedig rögtön felállít egy hivatalt, ami kitalálja az egyéb­ként jámbor polgár titkos gondolatát, felkínálva termé­szetesen a megoldást is. „Húsz év múlva majd rád kerül a sor” — mondja a szerző, mi pedig inkább azt kérdezzük, miért kellett importálni ezt a horroron belül is másodla­gos terméket. Szurdi András írta és rendezte a filmet, folytatva egy vitatható hagyományt, mert igazi író kezében esetleg még Stanley Ellin novelláiból is lehetett volna valami, bár akkor a magam részéről inkább Dosztojevszkijre szava­zok. *; Az is kérdés, ha már importról van szó, hogy ezt a szer­zőt és ezt a művet kellett-e választani! Az amerikai tö­megszórakoztatási ipar sem azonos az itthoni igényekkel, marad viszont a tény, mely szerint a Viaszfigurák nem modern, nem is jó, s az író-rendező felületes világában tétován mozogtak a jó színészek. De lehetőségük véges, ennyien sem tudnak izgalmat kiváltani, ahhoz legalábbis jó író kellene. Etruszkok Szépművészeti Múzeumunk meglehetősen szegény et­ruszk emlékekben, de aki Itáliában utazik, Firenzétől Ró­máig mindenütt talál gazdag régészeti anyagot, Massimo Pallotino, a jeles kutató összefoglaló munkája pedig ma­gyarul is olvasható. Volterra, Chiusi, Orvieto, Vulci, Tarquinia s még jó né­hány város ma is ásatások és kutatások fontos állomása, Róma pedig, Rurna néven körülbelül az i. e. VI. században etruszk központ volt. Erről a titokzatos népről még mindig kevés érdemlegeset tudunk, a régészek azt mondják, idő­számításunk előtt az I. században végképp beolvadtak a római birodalomba, Róma pedig, kialakítva saját őstörté­netét, tudatosan törekedett arra, hogy eltüntesse az előtte élt népek nyomát. Vasárnap esténként jól szerkesztett, látványos filmet láthattunk az etruszkokról, pontosabban arról, ami maradt utánuk. Mennyiségében semmiképp nem kevés, a régmúlt­ban kevésbé járatos néző is képet kaphatott ennek a derűs, életvidám népnek köznapjairól, művészetéről, nemegyszer a sírkamrák meglehetősen szokatlan, erotikus ábrázolásain keresztül is. A keretjáték azonban felesleges. Az igaz, hogy a hajda­ni etruszk városok helyén megszakítás nélkül folyik az élet ma is, de az ott élő olaszokat éppoly merészség leszár­mazottaknak nevezni, mintha mi azzal kérkednénk, hogy a hunok utódai vagyunk. Cs. L. Pályamódosítás Egyre többet halljuk a címben szereplő fogalmat. Gya­korisága miatt már nem is feltűnő. Mint ahogy nem kel­tett feltűnést a televízióban azonos címmel vetített film sem. Mert ugyan ki figyel oda egy nagy létszámú családra, ahol mindenki szakmát tanul és közülük az egyik egyszer csak pályát módosít? Valóban nem érdemel figyelmet ilyen nyilvánosság előtt, de mert mind gyakrabban előforduló tény a pályamódo­sítás, észre kellene venni annak közösséget érintő anyagi veszteségét. Ez volt a film készítőinek célja. Miről van szó? Adott egy szakmával rendelkező fiatalember, akinek biztos családi háttere és előmenetele volt. Munka mellett középiskolai végzettséget szerzett és elvégzett minden olyan tanfolyamot, ami egy fővárosi vállalat festőrészle­gében az építésvezetőnek szükséges. Aztán a vállalat élére új vezető kerül, aki a régi, tapasztalt — nem nyugdíj előtt álló — középvezetők mellé, fölé fiatalabb művezetőt he­lyezett, ezer forinttal főbb fizetéssel. A fizetéskülönbségért szót emelő hősünk — többedmagával — nem kapott meg­nyugtató választ, pályát módosított. Állami, OTP-támo- gatással egy tanyán csordányi szarvasmarhát nevel, tejet termel. Kiegyensúlyozott, szabad idejében pásztor módúi, művészien farag, gazdaságát bővítő tervei vannak. Mielőtt „kilépett", pontosan kiszámította anyagi lehetőségeit. Mondhatni, hogy a látott és hallott eset „második ré­sze" kuriózum. Idilli környezet, vidéki magány — kizárva a munkahely néha irritáló légköre... Kár, hogy a Pálya- módosítás című film eltolódott a pusztai élet — pillanat­nyilag még bizonytalan — mindennapjainak bemutatása felé, legfeljebb csak érezni lehetett, hogy majd a feleség is föladva fővárosi állását, továbbra is mozgást, zajt sze­retne maga körül... Szívesebben „pillantottam” volna bele a pályamódosítást előidéző emlékekbe, hiszen azok­ban találhatók meg a pontok, amelyek általánosan jellem­zőek, tanulságosak. Jó lenne, ha az érintett kollektívák felelős vezetői is kiszámolnák, hogy mennyibe került a pályamódosító veze­tővé nevelése. Mert azt mind magával viszi. Az erkölcsi értékekről nem beszélve. Azokra majd bizonyára egy má­sik dokumentumfilm hívja fel utólag a figyelmünket. decsi —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents