Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-02 / 155. szám

© rtÉPÜJSÁG

1983. július 2.

Szentes Menyhért

— Kéznél van az olvasószemüvege?

— Itt van az mindig nálam.

I

— Hoztam magammal egy riportot, amit 1971 őszén készítettem Menyhért bácsival. Elolvassa?

— „Az egyik útkereszteződésnél Szentes Menyhért ma- jorgazda támaszkodik a lapátra.

— Most egy hold búzára nyolc napot fordítanak és a termény már a magtárban van. Azelőtt három ember egy nap alatt 600 ölet kaszált volna le kusza búzából. Most szinte minden harmadannyi idő alatt készen van.

— összetartanák az emberek?

— Lehetne itt gép akármennyi, ha nem tartanának össze.

— Tehát itt a termelőszövetkezetben kevesebb az élőmunka!...

— Igen. Kevés a kézi munka.

Egy idős máj ősi parasz tember a fiainak mindig ezt mondja: »lhia csak annyit

tudsz, mint én, az kevés, nem ér semmit"”

— Azt a butyafájét, hát erre nem emlékeztem. De így volt, nem tagadom meg a szavamat.

I

— Mi volt a dolga a majorgazdának?

— Ügyeltem a tisztaságra, a rendre, feleltem a. széna minőségéért, s azért, hogy jól rakják meg a kazlát. Régen volt, akkor, amikor még 1600 szögölben számoltunk egy holdat.

— Érdekes a keresztneve. Manapság nemigen adnak ilyen nevet a gyerekeknek.

— Tizenkét testvérem közül hármonkat hívtak így: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Odahaza Bukovinában, Lsten- segítsen ez igen nagy divat volt. Egyszerre tartottuk a névnapunkat. Reggel eljöttek, Gáspárnak húzták a nótáját a zenészek, délben Menyhértet, este meg Boldizsárt muzsikáltak. Eltartott ez éjféliig. A tizenkettőből már csak egyedül én élek, isten nyugosztalja békében minden elhalt testvéremet.

— Hány éves most, Menyhért bácsi?

— Elhaladtam a hetvenhatot.

— Mivel foglalkozott az édesapja?

— Bakiter volt. Szorgalmas ember volt édesanyám, édesapám úgy szedett össze földet, fácsa földet, mert nem hektárnak mondták akkor. Egy fácsa megfelelt 1800— 2000 négyszögölnek. Hat fácsa földünk volt, s mikor ■osztozkodtunk, egy-egy fél fácsa jutott a testvéreknek. Jobban krumplit, zaibot, árpát termeltünk, búzát.

— Amikor ilyen idős emberekkel beszélgetek, mint Menyhért bácsi, mindig megkérdezem, hogy hány éves korukban kezdtek dolgozni. Példálózók is vele a gyerekeimnek, akik képtelenek elhinni, hogy

I

nem is olyan régen munkába fogták már egészen kicsi korukban a gyerekeket.

— Ha megmondom, még ma is azt hiszi, hogy nem igaz. Én 13 éves koromban elmentem tavasszal summás- nak az uras'ághoz, és november, decemberben mentem haza, mikor lesett a hó. Kap- 'am egy inget, gatyát, egy rend ruhát, aizzal voltam egész őszig, nem láttam sem a szüléimét, sem a testvéreimet. Hat ökörrel szántottunk, nyáron arattunk, ősszel kazlat raktunk, ugar oltunk, s mikor esett, a magtárban forgattuk a búzát. Nem hagytak ülni, akármennyire elfáradtunk. Négyszer voltam el hét hónapra. S utána, amikor már fslcseperedtem, lettem 17 éves, a vasútnál dolgoztam. Tizenhárom évig voltam pályamunkás protekcióval az apám révén, mert annyi szegény ember volt akkoriban, hogy mind kram- pácsolnii akart. Ügy megtanultam ezt a pályamunkát, hogy utoljára felvigyázó lettem, előmunkás. Negyvennek őszén kis csomaggal indultunk Magyarországra.

— Mihez kezdtek itt, Majoson?

— Gazdálkodtam, 10 hold földet kaptam és örültem, hogy nem kell haj nal hasadástól sötétedésig a vasúton dolgozni. Mi műveltük a földet, a család, meg a gyerekek. Hazajöttek az iskolából és futottak kapálni. Búzát, k uk o r ic át, takarmány r ép á t

termeltünk, ami a jószágnak kellett. Vetettünk aztán még cikóriát, pitypangot, gyapotot, feketebabot, mindent, amit az állam kívánt. Annyit dolgoztunk, ami nem embernek való, de szinte semmit se kaptunk érte.

— Az archívumunk, s az emlékezők tanúsága szerint 1953-ban Majoson alakult egy hármas típusú tsz.

— Igen, már 1953-ban megalakult, de nem mentek semmire, jobban gazdálkodó emberek kellettek bele. Megmondjam az igazat? Nem szerettek dr gozni, babot kapálni. Addig jártak reánk 1954-ben, hogy „nézzék, nekünk be kell állni”, hót bementünk. Tíz hold földdel álltam be, s egy lóvad, a tehenem meg maradt idehaza, ötvenhatban, az ellenforradalom idején felbomlottunk, visszaadták a Itéeszt.

— Nem is tudom, mikor láttam utoljára gaz felverte kukoricát.

— Ki kapálta volna meg azt a sok kukoricát? Aki volt, az csak visszafelé húzta a tsz-t, nem élőre. ’59-ig megint csak magam gazdálkodtam. Akkor küldtek egy papírt, hogy menjünk be a ta- náosházára, s írjuk alá a belépési nyilatkozatot. Másodnapján bementem, sokan voltunk, a.z együk azít mondta, nem írok alá, a másik meg aláírt. Én ugyan sokat nem gondolkodtam, aláírtam tizenkettediknek. Megalakult a máj ősi Aranykalász.

— Hol tartották a közgyűlést és ki volt a szószóló?

— Nekem ott volt a helyem, egyszerű szegény ember lévén, más választásom nem volt. S kerestem a gyerekek jövőjét is, hisz akkor már öten voltak. A kocsmában gyűltünk össze, s Ettig László, az elnök elmondta, hogyha közösen dolgozunk, minden szépen fog meni.

I

— Hányán voltak az alapításnál?

— összevissza 120-ah. Nem sokan, mert voltak, akik a földtől a bányába menekültek, de aztán rövidesen jobbnak látták, ha visszajönnek a téeszbe.

I — Mivel vetettek?

— Hát kézzel. Kötényből. Nem volt gép, s a föld is kicsikét sáros. Kézzel szórtuk a lucernát, a vörösherét, de még a műtrágyát is. Nagyon elfáradtunk.

— Nekem ez már történelem. Tudjuk jól, hogy így volt, de mai ésszel szinte elképzelhetetlen.

— Pedig hát, akár hiszik, akár tudják, így volt.

— Ebben az időben munkaegységre dolgoztak.

— Ügy, ahogy mondja. Négy hold kukoricát egy évben kétszer meg kellett ekéz- bi. Minden kapás növénynél meghatározták, hogy a bevitt föld arányában mennyit kell megművelni. Kiosztották a területet, de ez nem volt mindenkinek örömest. Ha valaki megtermelte a munkaegység árát, még prémiumot is kapott.

— Mennyi készpénzt kaptak? Hogy tudták eltartani a héttagú családot?

— Munkaegységünk volt, de azt ne is emlegessük. Hogy is mondjam? Az év végi elszámolásikor kétezer-háromszáz forint volt a borítékban. Képzelje el, havonta háromszáz forintot kaptunk, öt gyerek mellett, nem azért, hogy felemlegessem. Jó időnk volt, megkaptuk a terményt, jószág volt, az ennivaló megtermett a kertben. Csak hát pénz az nem volt.

— Egyáltalán, hogy tudtak ruházkodni?

— Nehezen, de tudtunk. Megmondjam? Szégyellem.

— Soha, semmit ne szégyelljen.

— Ha én szép ruhát vettem, ■hát hordták a gyerekek is. Olyan kabátom is van, ami egyetemet járt. El is kéne ezt vitrinbe tegyük.

— Az alakulás után mi volt a dolga a tsz-ben?

— A kőművesség..Renováltuk, kimeszeltük a rossz istállókat, aztán részesen kapáltuk a kukoricát, meg ami csak volt. Négy évig kovács voltam. A katonaságnál is kovácskodtam, lovat vasaltam, igen szerettem ezt a munkát.

— Gazdálkodott, iparos volt, s én úgy érzem, hogy minden munkát örömmel végzett.

— Mert hogy a családomnak legyen jövője, minden munkát meg kellett hogy fogjak. Ott kellett dolgozni, ahova irányítottak. Megkérdezték: lennék-e brigádveze- tő? Természetesen, leszek akármi, csak munka legyen.

— Mikor ment nyugdíjba?

— 1972. május 26-án. S maradtam tovább, hogy a szénát vezessem, az én jó szénámat ma is megemlegetik. Soha nem számoltam, hogy hány órát dolgoztam. Aztán még éjjeliőrséget is vállaltam, utoljára meg elszegődtem futball pályamesíternek.

— Járt-e mostanában a határban?

— Visznek a gyerekek az autóval. A kertünk végén kezdődik az egyesült bonyhádi Pannónia Téesz hátára. Aminek, ugye az alapítója vagyok. Az ember szeme, szája megáll, ha látja, micsoda növény, micsoda termés. A silókukorica után annyit lehet még böngészni, amennyi régen igen sok holdon nem termett volna meg.

I

— Mi az elfoglaltsága mostanában?

— A hostel. Mind megkapálom, egy szem burjánt nem kap el ott. Már nevetnek a szomszédok, de nekem így válik egészségemre.

— öt gyerekük van, akiket fel kellett nevelni, útnak indítani. Mostanság még az igen erős és műnké bíró emberek sem igen vállalnak ennyi gyereket.

— Béla fiam tanár lett, most őrnagy Pesten a Belügyminisztériumban, Imre Gödöllőn végzett, tervezőmérnök, Marika is tovább akar tanulni, de nem vették fel. A Nándi kertészmérnök, igazgató, Ilonka orosz—magyar szakos tanárnő, igazgatóhelyettes Tolnán a gimnáziumban.

— Menyhért bácsi sohasem volt jómódú, s mégis taníttatta a gyerekeit. Mondhatta volna’ pedig nekik, hogy dolgozni menjenek pénzt keressenek.

— Azt akartam, hogy jobb soruk legyen, mint az enyém volt. Nem uraikat neveltem a gyerekeimből, de úgy vélem, hogy addig, amíg a parasztgyerekekből nem lett tanult vezető, addig ebben az országban, a mezőgazdaságban nem volt ilyen jó világ.

— Ma délután a temetőbe mentünk Menyhért bácsi elé.

— Komámat, jó barátomat, szomszédomat temettük, a Szőts Boldizsárt. Kevesen maradtunk az alapítók közül már, talán ha tízen. Én még jól tartom magam, hogy jó időben mondjam.

— Mi volt az életében a legnagyobb élménye?

— Nekem? Most nekem minden végig az. Ügy örülök a gyerekeknek, hogy az orvos nem tud olyan injekciót adni, amilyen az én gyerekeimnél jobban éltetne.

D. VARGA MARTA

Múltunkból

Nagyon rövid időtől eltekintve a magyar népi demokrácia ellenségei állandó támadásának célpontja volt. 1945. májusban a kisgazda- párt jobbszárnya és a mögéje tömörült erők a demokratikus rendőrséget, a rendszer egyetlen fegyveres erejét vette célba. Dálnoki Miklós Béla egy pártközi értekezlet összehívását kezdeményezte. Azt javasolta, hogy ez a tanácskozás vizsgálja meg az általa tűrhetetlennek tartott állapotokat, a sorozatos szabálytalanságokat, az egyoldalú pártpolitikai tevékenységet. A tanácskozás létre is jött. Az! MKP visszautasította a miniszterelnök által megfogalmazott vádakat — megállapodás nem jött létre. Erre a jobboldal erős, szervezett támadást intézett a demokratikus rendőrség ellen, amely számos, egyébként baloldalinak ismert közéleti személyiséget is megingatott nézeteiben.

Nem sok idő telt el, s kiderült, hogy valójában nem annyira az esetenként előforduló szabálytalanságokat, túlkapásokat sérelmezték, hanem azt, hogy a rendőrségre nagy befolyással rendelkezik a kommunista párt. A kiélezett politikai helyzet 1945 júniusában kormányválságba torkollott.

Nem nehéz felfedezni az összefüggést a fent említett politikai küzdelem, és az alispánhoz intézett államtitkári távirat között. A belügyminiszteri államtitkár, Zöld Sándor, már április közepén táviratot küldött valamennyi törvényhatóság első tisztviselőjének. Idézzük:

„Távirati úton azonnal jelentse a rendőrség összlétszámút, felsorolva a vezetők és helyetteseik, tisztviselők, nyomozók és őrszemélyzet szám szerinti létszámát, ezek pártok szerinti, továbbá rendőrség személyzetének nemzetiségi megoszlását, végül a rendőrségnek politikai osztálya által letartóztatottak létszámát, bűncselekményeiknek feltüntetésével. Debrecen, 1945. március 27.” (Feltűnő a keltezés: a távirat szövege márciust tartalmaz, az alispá- ni érkeztető bélyegző pedig április 30-at mutat.) Még a megérkezés napján, április 30-án jelentéstételre kérte fel az alispán az államrendőrséget.

Feltűnően gyorsan, még azon a napon, a rendőrség megadta a kért adatokat. Idézünk a rendőrségi jelentésből :

„összesítés: Kapitányság

vezetője 1 fő; helyettese betöltetlen; fogalmazó 3 fő; felügyelő 1 fő; segédhivatali tisztviselő 3 fő; nyomozó 6 fő.

Őrszemélyzet: hivatásos

rendőr 25 fő; (Ebből 6 fő vezényelve a bűnügyi osztályra). Űjonnan felvett próbarendőr 40; (Ebből 6 fő vezényelve a bűnügyi osztályra.).

A Magyar Állami Rendőrség szekszárdi kapitányságának összlétszáma: 79 fő.

Megoszlás politikai pártok szerint:

Kommunista párttag 18; Szociáldemokrata párttag 16; Független kisgazda párttag 11; Nemzeti parasztpárti tag 12; pártonkívüli 22.

Nemzetiségi megoszlás: A magyar államrendőrség szekszárdi kapitányságánál állományban csak magyar nemzetiségűek vannak.

A Magyar Államrendőrség szekszárdi kapitányságának politikai osztálya által letartóztatottak — összlétszám: 425 fő

ebből volksbundtag 329; nyilaspárti és magatartású 54; volt SS-katonák 32; egyéb különféle 10. A fenti adatok az előállítások és szabadon- bocsátások miatt változnak.”

Az alispáni hivatal továbbította^ fenti jelentést. Kiegészítésül csupán annyit közölt hogy „az adatok a szekszárdi rendőrségre vonatkoznak, a megyei rendőrség most van szervezés alatt.”

A belügyminiszteri államtitkár távirati jelentést kért

— de csak levél érkezett hozzá Szekszárdról. Az alispáni hivatal erről a levele végén így nyilatkozik: „A postától nyert hivatalos értesülésem szerint a távirati forgalom Szekszárd—Budapest között szünetel, jelentésemet ezért teszem meg levélként.”

A MEGYE IPARA

1945 MÁJUSÁBAN

1945. május 13-án iktatták az alispáni hivatalban a magyar iparügyi miniszter leiratát, amelyben felszólítja a megyét, adjon jelentést a kézműves ipart meghaladó bázisokról, üzemekről. Nem sok gondot okozott a jelentés elkészítése az alispánnak. Alig volt üzem, amelyet jegyzékbe kellett foglalni. „Kimutatás Tolna vármegye iparszerű ipari és bányaüzemeiről” címet viselte a jelentés. A kimutatás szerint a megyében négy helyen volt jelentékenyebb az üzemek száma: Szekszárdon 5, Dombóvárott 7, Bonyhádon 6, Pakson 4 üzem volt. A kimutatás szerint a listán szereplő 46 üzem 21 községbe települt.

Meglehetősen egyszínű a lista: 17 téglagyár, nyolc malom és 6 kendergyár „uralja” a jegyzéket. Az élelmiszeripar — a malmon kívül

— 3 konzervgyárral, egy vajgyárral, egy tésztaüzemmel, egy paprikamalommal szerepel. Volt olajgyár, kőszénbánya, zománcgyár, cipőgyár, keményítőgyár.

Az alispáni jelentés szerint a 46 üzemből mindössze 25 működött, 21 — üzemanyag vagy nyersanyaghiány miatt

— nem üzemelt. A működő üzemek mintegy 3700, az üzemen kívüli gyárak összesen 2273 munkahellyel rendelkeztek.

Szegényes volt az ipar Tolnában a felszabadulás időszakában. Csak a hatvanas évektől vette igazán kezdetét a megye iparosítása.

MŰKÖDNEK A KŐBÁNYÁK

A kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter 4347/ 1945. sz. rendelkezése felhívta az alispánt, intézkedjék a kőbányák üzembe helyezéséről, s biztosítsa, hogy elegendő útfenntartási anyag álljon rendelkezésre.

A rendeletre az Államépítészeti Hivatal adta meg a választ. Megállapította, hogy különleges intézkedésekre nincs szükség. „A hivatal tudomása szerint a mórágyi és a váraljai bányák üzemben vannak, s az orosz parancsnokság által kiadott kőanyagok a közeli útszakaszokra a rendelkezésre álló igás erő felhasználása mellett kiszállíttatnak. A Duna menti szakaszok szükségképpen Duna- kaviccsal lennének elláthatók. A szükséges mennyiség 5677 m3, ebből 3146 m3 lenne a törvényhatósági útra szállítandó. A Duna-kavics érdekében a szükséges lépéseket egyidejűleg megtettem. Az eredményt annak idején bejelentem.”

Nem tudjuk, tett-e újabb bejelentést az Államépítészeti Hivatal, az alapiratokhoz nem csatoltak később semmit. De bármiként is volt, az üzemek termeléséről, a bányák munkájáról szóló 1945. májusi hírek arról tanúskodnak, hogy a megyében viszonylag gyorsan helyreállt a rend, megkezdődött az értelmes emberi tevékenység — a munka.

K. BALOG JÁNOS