Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-16 / 167. szám

A NÉPÚJSÁG 1983. július 16. Bizakodó a hangulat... Az iskolaépítés finisében ■aponta 170 ember ben* és kint Hátul még kell az állványerdő # Már mutatja magát Szek­szárdim a baktat 28 tanter­mes általános iskola, mely- nők építéséit 1981 szeptembe­rében kieizdite el a szekszárdi Patkó Sándor tervei alapján a TOTÉV, úgy is, mint a megye leggyakorlottabb is­kolaépítője. Milyennek mu­tatja magá/t a megyeszék­helyinek ez a várva-várt, meglehetősen nyomasztó gondok megoldását ígérő in­tézménye? Korszerűnek, szépnek. Olyan létesítmény­nek, mely a későbbiek során harmoniibuóain illeszkedve a még hosszan épülő lakótelep magas házainak együttesébe, gyermek- és oktatási köz­pontot alkot. Akkor majd, a miikor erre pénze lesz a vá­rosnak és a szükség is úgy diktálja, az új 28 tantermes egyfelől! szomszédja óvoda, mágfelőli szomszédja pedig bölcsőde legyen. — De ez még a jövő zené­je — vélik az építők, akik Úgy másfél hete fölöttébb megszaporodtak. A napi munkás! étiszám 170. Csak­nem minden, szakma jelen vám a TOTÉV I. számú épí­tésvezetőségének ezen a munkáján reggel 7itőli há­romnegyed ötig. — Ha kell, szomhat, va­sárnap is.... És kell? Könnyen, elkép­zelhető. A kivitelezés a fi­nisbe érkezett, legkésőbb augusztus 20-ira át kell adni az iskolát, hogy augusztus 28-án sor kerülhessem az avatásra a tervek szerint itt zajló országos tanévnyitó ün­nepségen. Július 11, hétfő. Három­fős iburkolóbrd'gád a most még nehezen megközelíthető főbejáratnál. A lépcsőt ké­szítik a könyörtelenül tűző napon. — Kész lesz az iskola au­gusztus végére? — kérdez­zük őket. — Rajtunk nem múlik — feleli egyikük, mire a másik azrt javasolja, hogy a veze­tőket kérdezzük, éppen itt vannak az épületben. S csak­ugyan rátalálunk már a földszinti részem egy népes csoportra, mély éppen befe­jezi a soros szemlét. Utóbbi, föltehetően' szaporodni, fog majd, ahogy haladunk au­gusztus felé. A vállalat szak­embereinek kis vezérkara Darvas! József főépítésveze­tővel és Reas Ferenc főmű­vezetővel és Ignácz Imre épít és vezetővel az élen rend­re ilyen bejárással kezdi már hosszú idő óta a hetet, mint ez a mar is. volt. Áttekintendő a munkát, hol tartanak a külső belső építéssel, minek a hiányát kell kivédeni sürgősen azért, hogy ki ne csússzanak az időből. — És ha mégis? — koc­káztatom meg a kérdést már akkor, amikor szintről szint­re haladva az égtalen.ül nagy építő rendetlenségben, ricsaj­ban. a főépítésvezető és. a fő­művezető bemutatják az épületet. Picit késik a vá­lasz, tán azért Is „koppén” akkorát. Ha nem készülnek el úgy, ahogy az elvárható — közük —, az nemcsak szé­gyene, kára lesz a vállalat­nak, hanem országos botrány -is. Mert képzeljem' csak el, hogyan fogadná a szakmi­nisztérium a bejelentést, hogy rendezzék meg másutt az országos tanévnyitót?! 'Fönt járunk a harmadik emeletén, ahol elfárad a szem, mire a tekintet a fo­lyosó végét érd. Majd 121 mé­ter hosszú a zöld műanyag borítású folyosó, amire a tantermek, egyebek kapcso­lódnak. A falak vakító fe­hérben tündökölnek. Ezen a szinten kezdődhet el legha­marabb a berendezés mun­kája, ami lefelé haladva kell, hogy befejeződjék. Kivételt képez a földszinten az 1000 adagos konyha és a hozzá tartozó étterem, mely harmo­nikára emlékeztető ajtókkal akár három, részre osztbató- an is hasznosulhat majd. — Most még nem mutat igazán se kívül, se belül az épület — mondják az ide­genvezetőink, akik meg se próbálják titkolni, hogy lel­kendeznek a befejezés izgal­mas heteit élő beruházásért. Ügymond már csak azért is, mert ez a 28 tantermes, isko­la Szekszárd város új, most születő lakótelepén belsőépí­tészeti szempontból felül­múlja az összes közelmúlt­ban épített iskolákat. — Csák a. Paksi Építőipari ne lenne lemaradásban! Baj­ban leszünk, ha nem igye­keznek és nem kapjuk tőlük a burkolóanyagot. A baj már most is baj, mert ha a szállítás el nem akad, a harmadikon föl leni- nének már szerelve a folyo­sód padok és át lehetne adni a terepet a berendezőknek. Az ő feladataik se lesznek egyszerűek, s föltehető, hogy legalább annyi kéz kell ah­hoz a munkához, mint most az építés befejezéséhez. A konyhát egyébként rö­videsen átadják: a nehezebb szerelések elvégzését követő­en az üzemeltető vendéglá- tóipari vállalatnak, hogy sa­ját eszközeit időben beállít­hassa. S ahogy itt mondják, ,,tudjon már az első napon palacsintát sütni a gyerekek­nek.” A hangulat bizakodó, az épület hátsó frontján is, ahol festők nyüzsögnek az áll­ványokon!, lent pedig mély­építők, más szakmák meste­reinek keze alatt ég a mun­ka. Itt lesz a sportudvar, mely csaknem félig elkészült már. Eredetileg csak a terepren­dezést kellett volna elvégez­nie a TOTÉV-nak, de a vá­ros kérésére énéi többet vál­lalt. Túl a lejtős részek lefa­ragásán elkészítette a lelá­tót, a térburkolást, s állnak a világítás karcsú betonosz­lopai. Az építkezés területén hal­mozódó anyagok, keményre taposott hepehupák láttán a laikus nem akar hinni a fü­lének, amikor azt mondják neki, hogy nyugodtan bízzék ő is. Kívüli-belül megszületik a kívánható rend az adott időre. Sőt! — Augusztus 27-re az is­kola később parkosítandó keleti részén már kizöldiül a fű is. S addig? Addig mlég sok szemrevételezés végett érke­ző látogatója lcsiz a bakitai 28 tantermes iskolának. Kékesi János az intézmény igazga­tója már rrtosf csaknem min­dennapos vendég. Egyedül a környékben la­kó gyerekek „nem érnek rá” szemmel tartani vakfáclós el­foglaltságaik miatt leendő otthonukat. Nem nehéz pe­dig megjósolni, hogy fölöt­tébb büszkék lesznek majd a több mint 90 milliós költ­séggel épített iskolájukra. László Ibolya Fotó: G. K. Az új iskola „köszönő frontja” Dér Endre : Mi lesz Hosszú úr után ? Gyors mozdulatokkal miegkapanilntotita' felesége szatyrát. — Adjál, két főtfct kukoricáit, édesem. Az öregasszony három főtt kukoricát rakott egy nylon­zacskóba, s míg a meleg pária a kukoricát és a zacskót egymáshoz tapasztotta, az öregasszony aura gondolt: „Ezeket a kukoricákat egy fildtaillabb nő fiogjá megenni”. — Aztán ne sokáig légy nála! — Az öregember megbotiránkaziva nézett ré, de az öreg­asszony látta rajta, hogy csak tetteti magát. — Hol a botom? — Ahová tetted. A bot valóban' a székhez volt támasztva!, mint mindig, a szék távolabb állt az asztaltól, mint mindig. Az öreg­ember gyöngéden vifelsizaitolfa az asztalhoz a széket, mint minditg. Majd hirtelen megállt és várt. Időnként körül- jántatta a szemét a konyhai szekrényen, az ablak,párká­nyon, az. asztalon. Majd megigazította kezében a botot, amely amúgy is úgy simult a tenyeréhez, mint a gyermek az anyához. — A .szemeden van a szemüveg — szólalt még iismiét az öregasszony. Besietett a szobába. Éppen meg akarta lo- csonlli a virágokat, amikor a férje hátulról átölelte, a jobb kezével, amelyikben a botot szorongatta'. Az öregasszony dühös lett. — Persze, persze, tudom, tudom, észnél kell lennem, de nincs bennem elég erő nélküled, hogy mindig az eszemnek engedelmeskedik. ,Na.... — próbálta meg isi­mét megcsókolni asz öregember az öregasszonyt, de az egyre idegesebben heSsegiette. A konyhában megcsörrent az óra. — Nyolc óra volna? Vlaigy hét? Hajnal óta épp harmad­szor csöng. Meg kel javíttatnom. Beteszem a szatyorba', fölülök a buszra, és a városiba beviszem az óráshoz,. — Nem viszed be a városba az óráshoz, mert semmi baja nincs annlak az óráinak, csak éppen az ellen -tiltako zik, hogy te húzzad föl csörgőre esténként. — Igaz is. Meglelhet — lihegte az öregember, nagy ve- rejltiékeséppek izzottlaik a homlokán és a hátán. Leült. Ar­ra gondiolt, legjobb Lenne ma sehová se menni, ez, a fur­csa szorongás a melléiben,, izzadság a homlokán és a há­tán ... A közmöséges embert arra késztetné, hogy meg­ijedjem. De ő, Hosszú Albert, ismeri a jövőjét, még húsz éve van hátra, 93 éves korában fog mlegblaini. A felesé­ge előbb; gyorsan utána a macska és a kutya, a virágok a kertben, a fák a kerítés mellett; a népek már-már azt hdisziik, ő elárvult ház elárvult gazdája, amikor elmegy, virággal a kezében, elmegy az újságos bódéhoz, és meg­kéri annak az özvegyaslazio nymaik a kezét. Nem fognak összeházasodni, csiak úgy, öregesen együlttélni. — Mi az, lázas Vagy? — nyomta kezét az öregasszony a férje homlokára. — Nlagyon lázas vagy, tudod? Mond­tam, hogy ne fiirödj mieg hideg vízben', te pedig féli óráiig pancsikoltál a kádbáni, pedig a víz hideg volt már. — A láz a test ébresztőórája. Mennem kell. Az öregasszony kivé telesen kitóísérite a férjét a kapuig, a tyúkok, kacsák sZaifigdáIttak körülöttük, a kutya csahol­va szaladt a kapuhoz. ,;Nii, hogy örül, amiért elmegyek” — gondolta az öregember, és most már szívesebben ma­radt volna otthon. A macska is dorombolva dörgölődzöitt a feleségéhez^ őt azonban minden, állat kikerülte. Persze, mert itt Van a kezében a bot. — Ne időzz sokat az újságárusnőnél, beteg vagy, ne felejtsd el! Az öregember bólogatott, miivel valóban beteg volt, és nagyon nehezen, jutott el a község közepéig, ae újságos­nő bódéjához. — Miilyem jó színiben vám mla, Hosszú úr. — Jó szer encsém működés be hozta testem minden, por­táiké ját. Az ötven körüli, szűkére festett, fimomán barázdás arcú kövérke nő megszokott mosolyával arcán bólogatott. Hosszú úr, aki mellékesen Valóban, bosszú volt és szikár, legszívesebben a mágas lázról beszélt vokta amely az éj­szaka kapta el, de észbe kapott. A feleségének sem árulta el, s ennek a faátaiáblb nőnek se mondta meg, mi történt, csak mintegy mellékesen, mosolyogva nyugtázta, kizáró­lag magának: „Én a betegségibe nem egyezek bele!” Hosszú úr a feleségére gondolt, aki ma reggel is tiszta inget készített ki neki, a nadrágját frissen vasáita, főtt kukoricát csinált, pedig tudta, kinek a rélszére rendelte meg tóié. Fölicsülant a szeme, megjött a mesélő kedve, és mér folyt iís belőtte a szó, megóittífhátaltlanul, miközben a még mindig meleg főtt kukoricát a szőkére festett nő ke­zébe nyomta: — Tessék! Szereti? Akkor egye meg gyorsan, amíg me­leg. Jó, gyenge kukorica, ilyenkor, amikor még ilyen zsenge, niaigyon szeretem a főtt kukoricát én is. A felesé­gem csinálta. Ha becsukom a szemem,, megmondom, mit csinál most a feleségem. Így ni: persze, hogy vasad, a szoroszédiaS'Szonymaik VaSal. Esküvői ruhát Vasal a felesé­gem, nagyon szép, fehér, esküvői ruhát a szomszédasz- szony lányiénak. Nem is tudtam, hogy már férjhez megy a kis Ilonka... Hosszú úr megtörölte homlokát, miközben állandóan feleségét dicsérte, milyen tiszta, micsoda rend volt kö­rülöttük ötven éven át, az érzelmeiben is tiszta és átlát­szó volt minidig az asszony, és ő sem zavarta meg so-hai hogy elmondja neki alz előéletét. — És soha nem csalta meg a feleségét? — érdeklődött csak úgy, megszokásképpen a szőke, finoman ráncos, öt­ven év körüli, kövér eOárusí tónő. — Miniden éjszaka megcslattltam. Mellettem feküdt, de én tudtam, hogy énhozzám más tartozik. Én Indiában születtem réges-mégen. Fiatal voltam, sárga bőrű, ala­csony, és tizennyolc éves. Volt egy menyasszonyom, cso­dálatosan szép, akiit még gyereklányként adtak hozzám, tündérd romlamtikus szerelem Volt a miénk ... Minden éj­szaka megjelenik előttem még ma ils, felhúzza csilpke- sízoknyájlát, s aztán lányos mozdulattal siklik el előttiem. Majd hozzám ér, megsimogialtjla a bajám, én pedig meg­fogom a lány sárga combját... Őhozzá mindig hű vol­tam. S ígérem, magához iS az leszek, amikor a feleségem lesz. Hosszú úr nem tudott többet mondani, úgy érezte, máris többet beszélt a kelletéinél. Kezet csókolt a szőké­re festett, finoman ráncolt ar cú kövér nőnek és haza sie­tett. Otthon egy nagy stráflkocsi szenet és fát rakott le a ház elé a kocsis. — AdjiStan, Hosszú úr! — köszönt a megérkező öreg­embernek. — Majd segítek én magának behordani'. Egy fuvarom még hátra; van, aiztán jövök, ne féljen! Emlí­tette a felesége, hogy beteg. — Beteg vagyok?! Csak lázas! Én a betegségbe nem egyezek bele! — s már sietett is apró léptekkel átöltözni, majd mégapróbb léptekkel iparkodott a lapátért és a talicskáért. tAiz öregasszony, akii fehér hajú volt, és nem festette a haját, mint a férje, Hosszú úr, szintén megszaporáztia lépteit, s egy kölcslönttapáttai és egy kölesűntáligával ő is munkához látott. — Mit csináltál, te, asszony, déli tizenkettőkor? Jól emlékezz! vissza! Az öregasszony megijedt férje arcától. jMdnitha kifor­dították volna” — gondolta magában, s magából kikelve ordította: — Hagyd már abba azonnal a Lapátolást, ér­ted?! — Mit csináltál te déli tizenkettőkor? Ha megmondod, abbahagyom, hiszen úgyis tudod, hogy kilenovenhárom éves koromig fogok élni — nevetett göcögve az öreg­ember. — Akkor éppen vasaltam. A szomszédék Ilonkájának a menyasszonyi ruháját. — Na, látod! A szomszédasszony hozta át neked. Lát­tami, amikor házagondoltam... A szenet pedig behor­dom. A fát is. Te csak hagyd. Hosszú úr, kopászodló, feketére festett haja egyre szín­telenebb lett, és mire az utolsó taligával fordáit volna, már adig-attig lépkedett, az alakja egyre kisebb lett, s amikor a felesége hozzásdetett, mér csak a kezébe tudott kapaszkodni. — Idle fektessetek, a rózsák alá ... Az öregasszony töprengve nézte a hallott férfit. A viisz- szafojtott sírás nem tudott belőle kitörni. Majd elgondolkodott: „Igen, ez az, amiért éltünk, öt­ven éviig éji őt csak távolról láthattam, ő pedig mindig tudhatta, hogy én a kertihez tartozom. És most 6 is ide fog tartozni örökké. A porait a rózsák alá tieszem, és be­szélgetni fogók vele mindennap. Nagy élvezet lesz, ami­kor elmeséli majd az álmait előző életeiből, nagy álmait, amelyekből én miindig kimaradtam; ám ő éhefthalt volna nélkülem .. Könnyek futottak szét barázdált arcán, s mieghatottan lépett ki az utcára! ahol ismeretlen volt neki minden:, és ő is ismere,tlen volt már a harmadik szomszéd számá­ra. Sorra nézte a körülöttük épült kétszintes házaikat, a Siiatattlasszonyokat és a fiatal férfiakat, a szivárványt az égen, és mindenki fellé megtottCoentette a fejét, akivel ta­lálkozott. S Valami varázslatos kezdődött... Mint egy indiai me­sében ... Megkezdődött a fehér Hajú öregasszony Hosszú úr utáni élete.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents