Tolna Megyei Népújság, 1983. június (33. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-29 / 152. szám

1983. június 29. NÉPÚJSÁG 5 Peter es Pál A nyári nagy munkák kezdete június 29-e, Péter és Pál napja. A gabonabetaka­rítással kapcsoljuk össze e napot, hiszen valamikor csak ekkor lehetett kaszákkal beállni a búzatáblákba. Napjainkban nagy­nagy gépekkel, gyorsan takarítják be a ga­bonát. A Péter és Pál nappal kapcsolatos munkákról, régiekről és maiakról szólnak alábbi írásaink. A kombájnos Győr Varga István, a dom­bóvári Alkotmány Téesz kom- bájnosa immár huszadik éve aratja a gabonát. — Idén június 10-én kezd­tük vágni az árpát, 40—50 hektárról szedtem le addig, míg nem jött az eső. A termés igen jónak ígérkezik, s nem­csak árpából, búzából is. Az eső sajnos feláztatta a talajt, ami nehezen szárad ki, hisz megdőlt a gabona is. Sem a termény, sem a föld nem ké­pes gyorsan kiszáradni, s ezért a nehéz gépekkel nem­igen tudunk rámenni a talaj­ra. — Melyik esztendőben volt a legnehezebb az aratás? — 1972-ben. A gabonát föl­verte a gyom, szinte egész nyáron esett az eső úgy, hogy Kurdon — akkor még ott dol­goztam — még szeptemberig is arattunk. De négy évvel ezelőtt sem volt könnyű: augusztus 20-án jöttünk ha­za Borsod megyéből, a Mező- nagymihályi Állami Gazda­ságból, ahol segíteni voltunk. A búza nemcsak hogy gazos volt, de már csíráztak a sze­meik a kalászban. — Mennyi ideig kelf várni eső után az aratással? — Ha állandóan süt a nap, s a szél is szikkasztja a talajt, másfél nap múltával folytat­hatjuk. — Idén hány hektáron aratják a gabonát? — A 96 hektár árpán kívül 650 hektár búzát kell levágni. Négy kombájnnal megyünk, két 105-ös Dominátorral, egy 106-ossal, valamint egy E— 516-os kombájnnal. Búzából több mint 150 hektár jut egy kombájnosra, s ha ezzel vé­geztünk, kezdjük a borsó és a lóbab aratását. Gabonából nyolc-tizenegy vagonnal szed le naponta egy kombájn — a teljesítmény függ az idő­járástól, a talaj állapotától, a terepviszonyoktól, aztán at­tól, hogy dőlt vagy álló ga­bonát kell-e vágnunk. — Nyilván az sem mindegy, hogy a betakarítást hogyan szervezik meg. — Ez rendkívül fontos do­log. Mert hiába megy állan­dóan a kombájn, ha nincs ott időben a szállítójármű, meg­Györ Varga István állásra kényszerülünk. De ez nem jellemző, inkább az eső miatt kell leszáilnunk a gép­ről. Még sokszor kinn alszik a búza, s egy kiadós eső 2—3 mázsát is elvihet belőle hek­táronként. — Váltótárssal dolgozik? — Jelenleg nincs váltóm, nyújtott műszakban dolgo­zom, reggeltől késő estig. — Sok gabonát termelnek itt a téeszben vetőmagnak. — A területnek csupán egy- harmada kenyérgabona, a többi vetőmag. Ez még gon­dosabb munkát, nagyobb fi­gyelmet kíván, hisz a vető­magnak szánt búzát nem le­het szárítani. Csak akkor tud­juk szedni, mikor a víztartal­ma 13—15 százalék között mozog. A szárítóba kerülő gabonát különben 20—22 szá­zalékos víztartalom mellett már lehet betakarítani. — Mennyi idő alatt aratják le a búzát? — Számításaink szerint 10 —12 nap alatt végzünk az aratással, természetesen ak­kor, ha nem kapunk egy ki­adós esőt. Az oldalt írták: D. Var­ga Márta és Pálkovács Jenő, a fényképeket Ba­kó Jenő készítette. Miről írt a Népújság? XIII. évfolyam, 150. szám. 1963. június 29., szombat. Vezércikk: Ha nem jelezné a meteorológia, akkor is érez­nénk, izzadunk, a hűvöst ke­ressük, mert megjött az iga­zi, hamisítatlan nyár. A föld­nek ezernyi munkása kezdte a nyarat — munkával, írja lapunkban kollégánk. A nyá­ri munka hőseiről szép sza­vakkal emlékezik meg, azok­ról, akik hajnalban kelnek, gépekkel, fizikai erejükkel szállnak szembe a nagy for­rósággal —, és segíteni kell a földeken dolgozó embere­ket. Két módját is ajánlja a ve­zércikk ennek, amelyek mindegyike napjainkban is érvényes: 1. Az aratók ellá­tásáról kell gondoskodni, a szövetkezeti üzletek friss áru­val, a termelőegységek pedig jó étellel, hűsítőkkel lássák el a kombájnosokat, szérű- munkásokat, szállítókat. 2. A nagy nyári munkában foko­zott figyelmet kell fordítani az emberek védelmére, biz­tonságukra. „Legyen bármi­lyen sürgős is a munka, nem szabad elfeledkezni arról, hogy az ember a legnagyobb érték” — állapítja meg a ve­zércikk írója. A második oldalon búza­kévét tartó parasztasszonyt látunk, szép kép, kifejezi az akkori hangulatot, a mező- gazdasági munkásak az em­ber kétkezi munkájának je­lentőségét. Ugyanezen az ol­dalon olvashatunk egy tudó­sítást arról, hogy aratnak a dombóvári járásban. A Dalmandi Gépállomás körzetében Péter és Pál nap­ja előtt megkezdték a gabo­na betakarítását. Döbröközre két Balaton kombájnt és egy SZK kombájnt vezényeltek. Kurdon és Gyulajon négy­négy Balaton kombájn kezdte a munkát. A dombóvári ter­melőszövetkezetben a repcét csépelték. Örömmel adja hí­rül a tudósítás, hogy ezen a nyáron már nem kell a ga­bonatáblákon — az említett szövetkezetekben — markot szedni, kévét kötni, kepézni, asztagolni, takarodni és csé­pelni. Részes arató kerestetik Be kell vallanom: az első két sikertelen próbálkozás után valamiféle meghatáro­zatlan szenvedély kapott el. Nem létezik, hogy egy ma­gyar faluban ne lehetne ré­szes aratót találni! Pláne ott, ahol szegény volt a föld, s az emberek nem otthon, ha­nem másutt keresték a ke­nyeret. A szakadáti egykori tsz- iroda előtt idős ember áll, lábán nincs zokni, csak cipő, a nadrágján folt hátán folt, s alul spárgával buggyosra kötözve. — Arra föl menjen, a fel­ső soron, ott laknak a régiek.. Utca, ház, kertek, behúzott zsalugáterek. Vagy a husza­dik ház udvarában kát idős asszony németül beszélget. — Nem zavarok? Részes aratót keresek. — Az nincs — fordítják magyarra a szót. Errefelé vagy üresek a házak, vagy özvegyasszonyok laknak. Itt ne is kereskedjen. Tudom, hol lakik a nyug­díjas 'tsz-elnök, a házuk felé igyekszem. A kutya veszet­tül ugat, az ajtó nyiltva, de a sűrű „jó napot, van itthon valaki”? kérdésemre senki sem felel. Odébb az óvoda. A dadus húzza a kútról az ivóvizet, de nem ismer senkit iltt. Az óvónők előjönnek a tornácról, mondom nekik kit keresek. — Menjünk át a tsz-elnök- höz, az ismer mindenkit. Meglehet, a fóliában van. Átmegyünk. A kert végéből idős asz- szony topog elő bottal: a lánya bement Gyünkre, a veje Regölybe temetésre. Ö Csehszlovákiából, Nagysa-lló- ról jött látogatóba, a faluban nem ismer senkiit. Az óvónő javasolja: menjünk el SchuLtz igazgató úrhoz, ő tán /többet tud a faluról. Kaptatunk felfelé a Temp­lom utcán, ahol egy telken kötözik a szőlőt Krémer Fe- rencék. Nem, ők sem ismer­nek részes aratót, de men­jünk Schultz igazgató úrhoz. Azt hittük, ott járunk, de még csak Oszpák Jakabnéval találkozunk. Schultz igazgató úr éppen permetezi a szőlőt, a felesé­ge a puszpángbokrok közé ékelt filagóriában ültet le, rögtön jön az ura és felvilá­gosít. Az igazgató azonban mecseknádasdi, s nem tudja, hogy volt-e egyáltalán a fa­luban részes arató. Menjünk Krémer Ferencékhez. A kör bezárult. Dolgunkvégezetlenül hagy­juk el ezt a szép falut, s me­gyünk tovább részes aratót keresni. Telefon a kéznél, a megyei tanács egy gombnyomás, és Sági György öt hívószám Barsi Mihály. A megyei tanács mezőgazda­sági és élelmezésügyi osztá­lyának vezetője itthon, és otthon van a témában. — Próbáljátok meg Sió- agárdon, ott biztosan talál­tok. — Kinél érdeklődjünk? — Az elnöknél, vagy Há­mori László elnökhelyettes­nél. Irány tehát: Sióagárd. Az elnök a határban, Há­mori László Szekszárdon, a főkönyvelő bonyhádi és az irodán nem dolgozik olyan idős ember, aki tudná, ki aratott résziben annak ide­jén. M njünk hát a táj'házba. A tájház csukva, az ablaká­ban fakult kartonpapír, a nyitva tartás idejével. Most persze nincs nyitva. Megyünk hát a tanácsra, a folyosón a rácsos hirdetőtábla előtt ’kö- vérkés asszony állít meg. Előhívja a 'tanácselnöknőt. Bemutatkozunk. Leülünk a zöld bársonyífotélba, és csak annyit mondok, olyan embert keresünk, aki valamikor ré­szes aratást vállalt. — Rögtön hívom az adó­ügyi előadót. Gyuri bácsi — mondja a szemüveges adóügyi előadó a nevet — az övét sajnos el­felejtettem megkérdezni. A tanácselnöknő kirendelné mellém az előadót, én azon­ban arra vagyok kíváncsi, hol van most Gyuri bácsi? „A Leányváron falmennek a kő- útra, a kápolnánál jobbra fordulnak, az első elágazás­nál pedig balra”. Fordulunk jobbra, aztán balra. A kocsi nem tud átmenni a felhal­mozott törmeléken, gyalog megyek tovább. Az együk ta­nyánál bicikli. Rajta ásó, kapa, lapát. Meredek lépcső vezet fölfelé, egy idős férfi kapál ott fenn. — Az útfenntartó Gyuri bácsi. Most ment err£ fölfelé. A lépcsőn le, az úton fel­felé. Simléderes sapkában, bőrpapucsban és alsóneműje fölött kék kötényben igazít útnak a férfi: annál a háznál keressék, ahol nyitva van a zöld zsaílugáter. S tényleg: ott van Sági György, aki valamikor részes arató volt. A tiszta fehérre meszelt szobában a gazdával beszélget, kezükben pohár mézsárga borral. Miért ment Gyuri bácsi részes aratónak? — Mert nem volt annyi birtokunk, hogy megélhet­tünk volna belőle. Az apám kubikolt, napszámba járt. — Miikor vállalt részes ara­tást? — 12 éves koromban. Vígh Józsefnél dolgoztam, aki nagygazda volt itt a faluban. Apám kaszált, anyám mar­kot szedett, én meg kötelet terítettem. Nekém nem fizet­tek, illetve a fizetség egyenlő volt a vacsorával. Apám az egész aratást elvállalta, s minden tizedik kereszt volt az övé. Hajnali két órakor keltünk, az italt eltemettük a földbe, estére mégis megme­legedett. Apám aratás után cséplőgéphez is elment, így egy évben 16—17 mázsa ga­bonát tudtunk összeszedni. Mikor 1950-iben apám meg­halt, anyámmal ketten arat­tunk ugyanannál a gazdánál. Tizedén arattam én is. S ugyanakkor volt tíz fertály kukorica, kapálni való is, en­nek az ötödé lett az enyém. — Kik váll attak részes ara­tást a községben ? — Ha jól számolom, hu­szonöt, harminc nagygazda volt, aki kiadta az aratást. Aki nem aratott, paprikával járta Zalát, Baranyát, vagy kubikolt a Nádor-csatornán. — A részes aratásból meg lehetett élni ? — Hát nem jutott minden­napra kalács, meg torta. — Mikor hagyta abba ezt a munkát? — Amikor megnősültem, 1951-ben. Maszek voltam az anyósomékmál, de azoknak annyi földjük volt, hogy utóbb vissza kellett menni az anyósom két hald juttatott földjére. Vettem ekét, taligát, kocsit, ökröt, amit aztán ki­cseréltem lóra. — S aztán — nyilván — belépett a tsz-be. — Kocsis voltam előbb, később beszegődtem takar- mányosnak, majd a marha- telepre, ahol nem bírtam az ammóniákot. Elmentem a disznótelepre, míg nyugdíjas nem lettem. — Műkor kapta az első nyugdíját? — Két éve. Azóta a 3700 forintos nyugdíj mellett parkőr vagyok a tanácsánál havi 300 forintért. Legtöbb­ször utat egyengetek 'lapát­tal, kapával. — Nem hiszem, hogy ré­szes aratóként ilyen jól meg­élne idős korára. — Azt én sem. De még a fiaim, meg a lányom sem. Ha nem jön a tsz-szervezés, parasztok, sőt szegény- parasztok lettek volna vala­mennyien. Parancsszóra... önkéntesen Az üteg parancsnoka jókedvűen tért vissza az eligazításról. 1953. június elején jártunk. — Fiúk, az a helyzet, hogy aratni megyünk — ennyit mon­dott Bankó Ferenc főhadnagy az esti eligazításon. A fiúk, kopasz fejű újoncok, néhány gyapjas tizedes, vol­tunk vagy ötvenen. Álltunk a mérhetetlen hosszú kaszárnya­folyosón. A frissen mosott cementlap szaga összekeveredett az ablakán betóduló friss levegő illatával. Álltunk, s vártuk a folytatást. Másnap jött a politikai tiszt. Szentes Pál hadnagy jó szo­kása szerint összehívta a párttag kiskatonákat. — Elvtársak, fontos politikai kérdés megoldása vár ránk. Fontos, mert népünk kenyeréről, a jövőnkről van szó, a jobb és szebb életről. Segítünk népünknek a nagy nyári mezőgaz­dasági munkában. Azt várom, hogy mindenki kommunista meggyőződése szerint példamutató legyen, ne kelljen fegyel­mezni senkit, a betegek önként itthon maradnak, a gyenge fi­zikumúnk majd adják az üres laktanyában az őrséget. Éve lassan, hogy angyalbőrbe bújtunk. Egy éve, amikor a kaszárnya alagsorában kopaszra nyírták a három tucatnyi Tolna megyei gyereket, akik most már katonák, felettük szi­gorú kiképzéssel eljárt kemény fél év. * Most már mindent megszépít az idő. A kiképzési csúszások, mászások, az irdatlan gépek emelgetése, a hideg körlet, a rossz koszt, a gyenge ruházat, a durva kiképzők ... * — Elvtánsaík, akiknek a nevét olvasom, balra kilépnek. És a politikai tiszt sorolta a neveket: Hajcskó, Tapaszti, Horváth, Rábai, Esküdt, Lovas, Potyondi, Porkoláb, Pálko­vács. Harmincegyen álltunk az üteg személyi állományától jobbra. Álltunk. Akiket nem szólítottak, szép sarfcos jobbra át!-tal el dübörögtek. Irány a konyha. Reggel káposzta, délben zöldbab, este ká­poszta. Majd lesz nekünk jó kajánk, csak érjünk a gazdaságba! Lepsénynél egy különvagon állt. Katonásan berendezett. Irány a Balaton déli oldala. Hova, meddig, ki tudta, talán még Szentes Pali jó parancsnokunk sem. Lehet, hogy lezárt borítékokat kellett neki óránként bontani, mit tudta ezt abban az időben egy kiSkatona! Gőzös húzta a szerelvényt. Szemünkbe korom hullott, torkurtkszakadtából üvöltöttük a nótákat, sorra rendre mindent, ki mit tudott, aztán elölről. Zakatolt a vonat, szállt a harmincegy torokból a dal. Balatonszentgyörgyön lekapcsolták kopott vagonunkat. Rálöktek egy másik vonatra. Irány Keszthely. * Lovas kocsik álltak a vasútállomáson. Nyolcasával ültünk egyre-egyre, ölünkben szorítva a 'bátyút, amelyben csak egy pár vászankapoa, egy váltás alsónemű, meg a tisztálkodási fel­szerelés. Könnyű, mint a pille. A kulacsokat sebtében megtölteni — sörrel. Indulás. A Keszthelyi Állami Gazdaság régi majorjában, a szép fenyőfasor végében, egy százévesnél is öregebb ház előtt álltak meg a fogatok, miután jól összerázták a 'legénységet. Még szerencse, hogy a szeszéhes katonagyamor hamar fel­dolgozta a sört, kellő bódultságot adva a kalandra, s munkára vágyó harmincegynek. — Beszállásolás! — Kovács Józsefnek mutatkozott be a gaz­daság embere. — Két szoba van, szalmazsák, lepedő, pokróc. Nyáron a katonának ez elég. Fél óra múlva vacsora! Vacsora! Borjúpörkölt! 1953-ban! És végre nem káposzta, nem zöldbab! Takarodó. A lámpaoltás megtörtént, de még éjfélkor is folyt a szó, hogyan s miként kezdjük. * Három brigád lesz. Kettő arat, egy kazaloz. Ha a munkát nem tudjuk kezdeni, akkor egy brigád nem arat, csak a füvet vágja. A parancs világos. Parasztgyerekek, mezőn-földön felnőtt, fiatal korukra sókat próbált srácok. Erősek, mint a vas, szí­vósak, mint a macska. Ébresztő öt órakor. Tíz kaszát'fogtak ölbe-kézbe, kezdődött a kalapálás. Mi­csoda szép zene, csak az volt a kalapács—kasza-zenéből a ki­ütköző, amikor a csibráki Illés Jani a gépkalapáló alá rakta a kaszáját. Az úgy pattogott, mint a géppuska. — A munkát itt kezdjük a major mellett. Négy ember egy brigád, a fennmaradók vizet hoznak, utánpótlást, meg ilyes­mikkel foglalkoznak, tehát egy rajból két brigád lesz. Egy ember kaszál, lesz felváltója, egy markot szed, egy kötöz. Egy pedig állandóan készenlétben. Emberek, szépen vágják, kis- tarlóra, kiskévékbe. Ez volt a felállás egy-két napig. A negyediken jött az újabb parancs. Nagyon érik a gabona, gyorsítani kell a munkát. A ikatona-marokszedőket lányok, asszonyok váltották fel, nőtt a brigádok száma, nőtt a naponta levágott terület nagy­sága. Egy kaszás egy holdat lecsapott. Szépen haladt a munka. Este. Szép, csillagos esték. Gyerünk a Balatonhoz! Sóvárgó tekintetek a Halászcsárda nádas teteje felé, kivált­képpen a világító 'ablakokhoz. — Fiúk, itt van néhány forint jutalomelőlegnek, majd el­számolunk, igyatok egy sört. Szentes Pál politikai helyettes saját bukszájába nyúlt. * Egy hónapig 'tartott a kiküldetés. A moziban volt az ünnepség. Szép ünnepség, szónoklat a hő­sies munkáról, a párt erejéről, a kommunisták példamutatá­sáról, a civil meg a katona-aratók jó együttműködéséről. * Harminc éve ennek. Hol vagytok régi arató-katona cimborák? Hol Vagytok szép keszthelyi éjszakák, gyönyörű lányok?! Hol van a fiatalságunk?! Szekszárd, 1983. június 28. PALKOVACS JENŐ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents