Tolna Megyei Népújság, 1983. június (33. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-28 / 151. szám

1983. június 38.

A ÍíÉPÜJSÁG

Moziban

Istenke Latin-Amerikája

A latin-amerikai országok filmgyártásának termékei hazánk mozijaiban fehér hollónak számítanak. E kis országok politikai viszonyairól a telekommunikáció jóvoltából lényegesen többet ismerünk, mint filmkultúrájukról1, filmgyártásukról. Talán éppen emiatt hatott felfedezésként az elmúlt hét szombatján a szekszárdi Panoráma filmszínházban látott Puerto Ricó-t filmvígjáték, a Jiaoobo Morales írta és rendezte Istenke teremtményei.

A megyeszékhely moziközönsége oly kevéssé volt kíváncsi erre az „öt könnyű darabja”, hogy gyanítom; megfordult a mozi illetékeseinek fejében, hogy levegyék a műsorról ezt a filmet.

Örülök, hogy nem tették meg, mert igaz, nem kiváló, de tartalmas és komoly filmet láthatott az alig száz ember. Az aki ismeri a latinamerikai irodalom kiemelkedő művelődnek — G. G. Mar- queznek, A. Roa Rastonnak, J. Vortázarnak — felejthetetlen regényeit, sejthette, hogy ezúttal a filmvásznon milyen szenvedélyes emberekkel, milyen világgal és erkölccsel találkozik.

Az egymást követő öt filmben — A fivérek, A biztos üzlet, 12 és 1 óra között, A nagy éjszaka, A másik — az író-rendező mindvégig honfitársadnak személyiségét, karakterét vizsgálta. A szenvedélyt, a kétértelmű anyagi megszállottságot, az elüzle- tiesedő erkölcs esetenkénti

A fivérek című első film főszereplői még a gyilkos torzsalkodás előtt

győzelmét és az önigazolást is hozó bigott vallásosságot. Az öt különböző történetben hullámzó feszültséggel volt jelen a „mivé lesz az ember, ha...?” kérdése.

Jacobo Morales hihető képeket rajzolt saját világáról, azonban hagyott a nézőben egy óriási kérdőjelet. Egy világgal ismertetett meg bennünket, ugyanakkor egy, abban a térségben mindent meghatározó hatalomról', a mindenütt jelen lévő, életet és szabadságot „eldöntő” KATONÁK-ról egy szó, egy kép, egy jelzés sem esett.

Az öt darab közül A fivéreket és A nagy éjszakát emelem ki. Az elsőiben a két testvér utálat diktálta közelharca apjuk milliós vagyonáért egyenesen elvezetett egymás meggyilkolásáig és a harmadik szereplő, az egynapos, csinos feleség örökléséig. A másik film lényegében ugyanilyen feszültséggel mondta el a még dolgozni kívánó, erkölcsét és önbecsülését már régen elveszítő öreg utcalány vereségét. A fiatal utcalányok előtt igaz, hogy egy estére a fizetett szépfiúja győztessé léptette elő, azonban életén ez már miit sem változtatott.

Istenke Latin-Amerikája ilyen lehet, amilyennek Morales ábrázolja? Higgyünk neki. Legalább a következő Puerto Ricóni filmig.

—szíj—

Kossuth könyvek

Alain Guérin:

A CIA emberei

A francia Alain Guérin neve nem ismeretlen á' magyar olvasó előtt. Nálunk is sikert aratott A szürke tábornok és A hidegháború martalóoai című könyve. Munkatársával, Jacques Varinnal együtt most a Central Intelligence Agen- ci, vagyis a CIA, az amerikai Központi Hírszerző Hivatal és kémelihárító szolgálat titkait igyekezett kifürkészni és leleplezni. Sok tekintetben ez sikerül is nekik, mégpedig igen érdekes módszer segítségével. A hivatal munkájának legnagyobb része természetesen olyan titkos, hogy arról még az illetéktelen munkatársak sem tudnak semmit, nemhogy egy francia újságíró.

Mérhetetlen mennyiségű újságot és már megjelent könyvet tanulmányoztak át a szerzők, hogy kellő mennyiségű tényt gyűjthessenek ahhoz, hogy a 11 vezető életútját követni lehessen. Szó esik a könyvben Allén Dul- les-cól, a CIA egyik alapítójáról és első vezetőjéről, valamint a hidegháború korszakáról, e között szó esik — a többi között — a magyar ellenforradalom előkészítéséről, és a hivatal szerepéről az ellenforradalomban. Nem marad ki a könyvből a többi szocialista ország ellen tervezett vagy végrehajtott akció sem. Megismerkedhetünk azokkal a figurákkal, akiket ez a nagy hatalmú szervezet mozgat az egész világon. Természetesen nagyon sok titokzatos ember szerepére, a tények közötti összefüggésre nem jöttek, nem jöhettek rá a francia szerzők sem, de ezek a lezáratlan ügyek csak még érdekesebbé teszik a könyvet.

Könyv

Nincs bennem csönd...

Rádió

Szétporladt a

Élünk egymás mellett a lépcsőházák elkülönítőiben, élünk egymás mellett a városközpontban és a székszár- di dombok, hegyek tartós használatba vett iházikertjei- ben. Élünk harminchétezren ebben a páratlanul szép, modernizált egykori mezővárosban, de egy rádióriporternek kell jönnie ahhoz, hogy mélyebben megismerjünk és megértsünk egy nemzetiséget, melynek képviselői itt élnek közöttünk.

Néhány hónapja szó volt már ebben a rovatban László Lajos meghökkentően őszinte és komoran lírai riportjáról, melyet a gyönki német nemzetiségiek helyzetéről készített. Ezúttal azért hivatkozom egy régebbi adására, mert egyszerűen nem rtudom — gyanítom, hogy nem is lehet — két külön riportként elemezni azt, amiből a kettő az egy.

László Lajos ezúttal június 16-án sugárzott riportjában Nemzedékek önismerete címmel, a szekszárdi német nemzetiségiek letelepedésének körülményeiről, a magyar állampolgárokkal azonos jogúvá válásáról, és a harminc- nyolc év gyakran ellentmondásos, ám eredményes fejlődésének útjáról beszélt. Helyesebben beszéltette a szekEzúttal jóságos volt az időjárás hozzánk, mert megengedte, hogy a zenélő nyár második hangversenyét a megyeszékhely „kis Károlyi- kertjében” élvezhessük; hangulatos környezetben, ideális feltételek közt.

Sólyom Nagy Sándor művészetével nem először találkozunk, s nemcsak a tv-ből, rádióból, hanglemezről ismerjük őt, az elmúlt időkben személyesen is üdvözölhettük Szekszárdon. De Péczely Saroltának ez volt az első, jelentősebb fellépése városunkban.

kő a szájban

szárdi Faust, Hepp és Müller családok tagjait.

Nagyon, de nagyon keveset kérdezett László Lajos. Miért is tette volna, amikor kiválóan tudja, hogy most már szétporladt a magyarországi svábság szájában az a kő, amely egy időben nemigen engedte vallani őket saját nemzetiségi létükről. És valljuk be, mindhárom család igenis akart és beszélt is.

László Lajos előbbiekben említett gyönki adásában is tartalmi szerepe volt a lírai sváb népzenének. És lám, most is volt! A folyamatosság érzését keltette a hallgatóban, amikor a stájerciterát a szekszárdi anyagban viszonthallottuk.

Hogy a párhuzamot a mindkét riportban jelenlevő azonos gondolattal folytassam... A gyönki nemzetiségi tudat állapota szegényesebbnek, szomorúbbnak tűnik, mint amit a szekszárdi német nemzetiségi baráti klub tagjait hallgatva érzékelhettünk. Ennek okaii ezer irányba vezethetnek, és nem is ilyen egyszerű a kérdés, de leginkább nem helyhez kötött. László Lajos jövőjük lehetőségét nyomozó kérdései a családok részéről szerencsére nem maradtak megválaszolatlanul. Mint ahogy maga a riport is teljes volt, és nem hagyott — szűcs —

Á két előadó azonos műsorban szerepeltetését szerencsésen sikerültnek kell mondanunk. így van ez akkor is, ha Sólyom Nagy észrevehetően nagyobb rutinnal rendelkezik a pályán —nyilvánvaló okok indokolják ezt. Ám alkatuk szuverén különbözősége és teljessége műsoron belül kerek egészet adott, kiegészített, egymásra utalt.

Sólyom Nagy Sándor drámai nyitását — ezek voltak: Schubert: A muzsikához, A határkő, Schumann: IdegenBari Károly A némaság könyve című kötetét a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg. A költő bemutatkozó kötete, a Holtak arca felé, annak idején országos feltűnést keltett. Ezt rövidesen újabb követte, az Elfelejtett tüzek című, nem kisebb ha- rtásértékkel. A bükkaranyosi cigánysorról induló kamaszköltő beérkezni látszott a költészetbe. A két ígéretes kötet „keményre égett iszavú” verseiben ott lüktetett a „léleknek hazát foglalni induló” költő küldetéstudata. Lírája már ebben az időben sem cigánysors-felmutatás csupán. A szintézisre törekvés — a mondandó és a költői eszközök ötvözése — jelen van mindkét verseskönyv- ben.

A tüneményes indulást évtizednyi némaság követte. Évszámra nem találkoztunk Bari-verssel, de Bari végül is le tudta bírni a némaságot. Közel egy évtized múltával kézbe vehettük az új, immár harmadik kötetét. „Nincs bennem csönd” — mondotta az eltelt időszak belső történetéről. Arról van szó mindössze, hogy Bari nem olyan

Nagy Sándor Szekszárdon

ben, A .két gránátos — Pé- czely törékeny, érzékenyen megformált előadása követte. A megszólaltatott három Haydn-canzonettát (Zengő hang, A lélek dala, Bagyogó szempár) szintúgy, mint a későbbi Mozart-műveket, hivatalos, klasszikus besorolásuk ellenére, csaknem romantikusnak éreztük. Fűtöttségük, az interpretáció mélysége mindenképp indokolja ezt a megállapításunkat.

Az est második részében operaáriákat hallottunk.

Szerzőik Ponohielíli, Mozart,

Puccini, Gounod voltak. A

költő, aki naponta „csinál” verset. Számára a versírás küzdelem, hosszan tartó szent elfoglaltság. Gvakorta csak fél esztendő múltával kerül pont egy-egy vers végére. Bari tehát legyőzte a hallgatást, s életreálmodta A némaság könyvét. Hatásos válaszul minden találgatásra! A kötetet lapozgatva szembetűnő a szemléleti gazdagodás, a belső érettség. „ ... eljöttünk, s áldást mondunk, ne riasszon soha a világ, ne riasszon soha a lét... időd dobogó magmájába hallhatatlan kősziklákat: boldogságot, örömöt dobáljon a min- denség ...” (Királyok imádá- sa).

A cigánysors-tematika az idő és a lét problémáinak versbe emelésével gazdagodik. A cigánysors továbbra is gondolkodásmód, motiváló erő a naponta tisztább, egyszerűbb és őszintébb megszólalásra. „Nem tudok mosolyogni ...” — vallja az

övéiről a Nyár a cigánytelepen című versben. Ha mosolyogni még nem is, de szólni már ismét tudott, s az új versek a veszélyhelyzet — a némaság — elmúlását demonstrálták.

BAYER BÉLA

szándék találkozott a publikum igényével, mert ezek a darabok felüdülést hoztak, frisseknek, remekül megoldottaknak éreztük őket.

A Kodály-daraboknak (Várj meg, madaram! Kit kéne elvenni? öreg vagyok) különleges fényük volt, s ezt a teliejsítményt bizonyos meg- hatódottsággal említjük.

Péczely Sarolta és Sólyom Nagy Sándor sikere megérdemelt volt, e szabadtéri hatvan perc szép élményeket adott.

DOBAI TAMÁS

Péczely Sarolta és Sólyom

TV-NAPLÓ

Mundérvédő 70 perc

Se több, se kevesebb. Egy óra és tíz percre volt szüksége a Stúdió ’83 riporterének, illetve műsorvezetőjének, Szegvári Katalinnak arra, hogy lebonyolítson egy nem tudom, kinek fontos ködlovaglást a veszprémi tv-találkozó ürügyén.

A telefonos fórumműsorok legtöbb esetben sikeresek, és ennek titka nem más, mint az a nyíltság, mely a másnapi vasasfórumot jellemezte, ha úgy Tetszik, a legmeredekebb kérdésekben is. Továbbá az, hogy a válaszolásra fölkértek nemcsak legjobb értői annak a kérdésnek, mely országnyi érdeklődésre számíthat, hanem őszinte tisztelői is a kérdéseire feleletet váró embernek. Itt és most a televízió művészeti vezetői, tv-játékok és filmek, zenei műsorok alkotói — nagyjából azonos sarzsit viselő emberek — a fesztiválfórumot majd csak a mundér becsületének köntörfalazó védelmezésére használták föl. Kár, hogy egyiküknek csupán az adás utolsó negyedében jutott eszébe, amit kimondott. Azt tudniillik, hogy a „nézők kérdéseit nem szabad elbagatellizálni”.

— Te mondád... — moroghattuk erre egyetértőén, de annak tudatában, hogyha eláll az eső, nem kell már a köpönyeg. A nem túl elmés 70 perc sajna nem nyújtott többet ismeretekben, mint egy alkalmi diskurzus a tv büféjében. Noha azt vártuk — és okkal-joggal —, hogy beavatnak minket a tv munkájának gondjaiba, örömeibe. Lelkűk rajta, a közreműködők megfosztottak bennünket ettől, pedig együttélésünk a televízióval elbírta volna a felnőtt, a nyílt beszédet. Az oda- és visszaható bírálatot is. De ahhoz a kamerák előtt ülőknek jobban tudatában kellett volna lenniük egy valaminek. Annak nevezetesen, hogy a televízió van a nézőkért és nem fordítva. ’

Olyan cifrákat kérdeztek a telefonálók, hogy csak mellébeszélve, a kíváncsiságot eleve visszautasítva válaszolhattak a televízió képviselői? Szó sincs erről. Inkább arról van szó — akár tetszik, akár nem —, hogy a néző régen túljutott a hőskorra jellemző mindenevésen, és nem kacsingat az időben vissza, azon nosztalgiázva, hogy bezzeg akkor! Bezzeg a televíziózás hajnalán! (Pedig segítség is kínálkozott ehhez, mivel elég hosszan „élvezhettük” a közvetítővonal hibáját.)

A villámkérdésekre nem „villámul" válaszoltak tehát a fórum műsorfüzetből ismert notabilitásai, s a helyzetem ami nem a szerkesztők „elvárása" szerint alakult, nem javíthatott semmit á műsorvezető könnyedkedése. Szegvári Katalin magabiztoskodása olykor fölér egy kisebb torpedótalálattal. Most is fölért.

Kerülendő a szószaporítást; ha csak a fesztivál díjkiosztó ünnepségének közvetítéséből értesülünk az 1983. évi tv-s önkontroll eredményeiről, több lett volna, s mi elégedettebbek azzal, ami a televízió műhelyeiből sikerre érdemesen került ismételten a képernyőre. A fórum befucs- csóit, azt is példázva igen ékesen, hogy azt a kevesebb pénzt, ami a televíziónak jut jelenlegi gazdasági helyzetünkben, néha lehetne jobban is hasznosítani. A nézőket ez a kérdés is izgatja, és mint arra Liszkay Tamás utalt, nem alaptalanul. Ö, a televízió gazdasági erejéről szólva azt árulta el, hogy nemcsak mennyiségi, minőségi visszafejlődéssel is szembe kell néznünk. Újat mondott? A nézők kérdéseinek egyik-másika azt tanúsította, hogy nem. Legfeljebb nézőként nem mindenki érti meg, hogy napjainkban az „üres konyhának bolond a szakácsnéja" mondás a televíziós filmek, szórakoztató élőműsorok stb. készítésére is érvényes.

— li —

Puskin Magyarországon

Puskin Bérczy Károly közvetítésével vonult be a magyar irodalomba, aki maga írja az Anyegin előszavában, hogy Puskin kedvéért tanult meg oroszul, s „már fél év múlva megkezdhettem Anyégin fordítását az eredeti szövegből”. 1866-ban jelent meg a nevezetes mű, egyik legszebb műfordításunk, ami mindörökre fenntartja Bérczy nevét. Áprily Lajos fordítása modernebb, frissebb, de valószínűleg mégis sokan vagyunk, akik szívesebben olvassuk Bérczy Károly átültetését.

Vele kezdődött Puskin magyarországi útja, s ennek emlékeiből állított össze kiállítást a moszkvai irodalmi múzeum segítségével a Petőfi Múzeum, ahova ellátogatott a televízió is.

Ritka vendég a Petőfi Múzeumban, pedig jó szolgálatot tehetne gyakoribb látogatásával; ebből a filmből is ez derült ki. Hogyan kell bemutatni egy kiállítást, amelynek olyan elemei is vannak, hogy szükség van á magyarázó szóra? A film készítői botladoztak jó szándékaik között, s végül nem az lett az egészből, aminek szánták, mert Puskin magyarországi útja inkább csak föl-fölvillant, pedig nem kellett volna félni az okos és jó értelemben vett ismeretterjesztő szövegtől, amilyent — nagyon röviden — a múzeum egyik munkatársától hallottunk. így inkább egy irodalmi est résztvevői voltunk, s a jó színészek jó előadása sem kárpótolhatott egy sor ismeret elmaradásáért. Például meg sem említették, hogy a Moszkvából kölcsönzött gazdag képanyag — jobbára akvarellek — mit ábrázol, ki készítette, a korabeli portrék kiről készültek, s miért fontos bemutatásuk.

Hiányaival együtt is indokolt a remény, hogy a tv a jövőben gyakoribb vendég lesz a Petőfi Múzeumban.

Cs.

Nehéz tudni arabusul

A vasárnapi „Kapcsoltam”-bői a televízió talán legnépszerűbb játékából kiderült, hogy magyarul se könnyű.

A tengerihántás első szaváról még a játékos is, játékvezető is tudta, hogy az kukoricát jelent, hanem a hántással már baj volt. A játékos a „kukoricahántás”-ig jutott el, a játékvezető már tovább lépett, és teljes biztonsággal jelentette ki, hogy a tengerihántás nem más, mint kukoricamorzsolás. Még a kezével is mutatta ez a munkafolyamatot.

Hát kérem, a tengeri az valóban kukorica, hanem a hántás az korántsem morzsolás (egyes vidékeken zsurmo- lás), hanem az a művelet, amikor a kukoricacsőről lehánt- ják a csuhéját, amikor megfosztják attól a csövet.

A morzsolás (zsurmolás) pedig, amikor a csutkáról lepergetik a kukoricaszemeket.

Mindössze ennyi a különbség.

— iQV~