Tolna Megyei Népújság, 1983. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
U KÉPÚJSÁG 1983. április 3. így kezdődött A gimnáziumalapító igazgató Egy emberöltő Dunaföldvárott A Rojkó házaspár Roj'kó József igazgató urat ■sok ezer embernék nem kell bemutatni. Az olva'sók többségének azonban mégis igen, így aztán az embernek főhet a feje, hogyan hozza kőzetbe ezt a páratlanul' színes egyéniségű, kis termetű, idős embert, akit a 84. születésnapján^ az elmúlt héten kisebb delegáció keresett fel Duna földvárról. Ahol ő alapította és vezette elsőként a Magyör László revét viselő gimnáziumot. Az időpontot természetesen meg kellett beszélni. Ez nem a napra, hanem az órára vonatkozott. Hiszen ha valaki váratlanul és bejelentetlenül érkezik, az megérheti, hogy a gyémántdlrplomős pedagógus pálhalmi munkahelyén van, ahol nyugdíját egészíti ki, vagy kinn a telkén, mert sürgeti a tavaszi átó's. Az a fentebb említett sok ezer ember, oki tanári keze alatt birkózott a> kémiai ismeretekkel, mindezen aligha csodálkozik. Sosem voltam a tanítványa, de el tudom képzelni, hogy ez az alacsony termetű férfi a padsorok közt járkálva, katedra nélkül fs az osztály fölé magasodhatott (bár az ő idejében a katedra még minden osztályterem természetes tartozéka volt). Egyszerűen Szelleme máig élő elevenségével és azzal, hogy mindig teljes odaadással Csinálta azt, amit tennie kellett. Márpedig tennivalója akadt éppen elég, almiként az a későbbiekből remélhetőleg kiderül. A bemutatáshoz tartozik még az is, hogy a kis dunaújvárosi lakásban', a vendégfogadók minden kedvessége ellenére valósággal nyomasztja' a látogatókat a föléjüik torony ló életévek súlya. A dunaföldvári gimnázium első igazgatója épp 49 évvel idősebb a látogatókat vezető jelenleginél (és sokadiknál) Lukácsi Pálnál. 68-cal pedig a mai tanítványok képviselőinél, Szsnte Katinál és Kovácsy Valinál. Utóbbinak oz apja is Dunaföldvárott érettségizett, de már nem Józsi bácsi 'keze alatt, hanem az utódjánál!. A két újságíró a maga 42 és 55 életévével szinte alig mer megszólalni. 'Pedig van miről beszélgetni... 1927-BEN KEZDŐDÖTT — Józsi bácsi mikor került DunaíöldVá rra ? — 1927-ben. Kelemen Izsó magán-polgári iskolájában tanítottam. (Történelem: A gazdag Du- naföldváron sok iskola yolt. Kelemen Izsó azonban 1919-ben i, kompromittálta magát" így diplomáját csak saját alapítású iskolában kamatoztathatta. Aztán innen is elüldözték.) — Meddig? — Sokáig. A felszabadulás utón a nagyközség két polgári iskoláját, a fiúkét és a lányokét, összevonták. Én lettem az igazgató. (Történelem: Dunalöldvár sokáig frontvonalban volt. A németek ellentámadását, melyre az idősebbekkel együtt én mint székesfehérvári páncéloscsatára emlékszem, a íalu határában állították meg.) — Mi volt itt aikkor? — Sok katona, meg romok. Tolbuhin marsall a mai gimnázium utcájának másik végében lakott — A romokra, igaz, máshonnan, emlékszem ... Mit csináltak? — Amit máshol. Eltakarítottuk a romokat. — És? — Egy s mást. Például 1945. május 15-én b dunántúli megyékben elsőként itt szerveztük meg a pedagógus-szakszerveze- tet. A volt ipartestületi olvasókörben — ez a mai művelődési ház — én lettem az első vezető. Ezenkívül pedig csosztuskb- szewő... (Történelem: „csasztuska" — ismert dallamra irt rövid, aktuális tartalmú politikai bök- vers. A meghatározás nem az értelmező szótárból származik, hanem saját és talán nem is egészen pontos.) — Hogyan' lett Dunaföldvá- ron giimnáziitum? — Úgy, hogy a falu mór régóta akarta;, és minden áldozatot meghozott érte. A párt pedig segített, és segített két pedagógustársam is, dr. Ványii Gábor és Kovács Gyula. A volt ferences barátok kolostorában' megszűnt magánkórház helyiségeit személtük ki erre a célnak — A borátok tudtommal cellákban laktak! — így igaz! Kovács János helyi kőműves azonban kiütötte a' közfalakat, és így teremtettünk 1952-ben két tantermet, meg egy tanári szobát. — Mivel és miből fizették a kőművest? — A közfalak tégláiból. Első takarítónőink pedig az MNDSZ asszonyai voltak: K raj esi Lajos, né és Richterné Könczöl Kató. (Történelem: az ásványtani gyűjteményt - mely azóta eltűnt - Józsi bácsi úgy szerezte, hogy minden hazai bánya párt- szervezetének irt, hogy küldjenek a náluk előfordulókból. Követhető példa - vélem én, aki se igazgató, se bányász nem vagyok.) — Tanítványokat nehéz volt szerezni? — Nem! A helyiék ott voltak, a többliekért pedig Ványi Gabí- valélBicikliztlünk toborozni Soltra, ElőszóITáskar, Barcsra, Mező- falvóra, DunOegyházára, Bölcskére, Madoosára, Apostagra és Pentel'ére. Az utókor kedvéért írja le, hogy ez a mai Dunaújváros, ahonnan ha jól tudom, ma fs a duaOföldvári gimnazisták negyede reg ruta Iád ik ... — Az első tantestület? — Én voltam ai direktor, tanáraim pedin Kászonyi Rózsa, Oszoli István, Mándi Gyula, Kricselios Ilona, dr. Ványi Gábor, Kovács Gyula. A hivatta!segéd Nusi néni, már csak így emlékezem reá, és a konyhä- vezétő RákoSné. ' — A gyerekek? — Az első tanévet egy osztállyal akartuk kezdeni, kettő lett belőlük. A másodikban meg már •négy. Én. akkor jöttem el ide, a mai Dunaújvárosba., szintén igtazgatónak. A Vasvári Pál ne. vét viselő 20-a'S iskola direktora lettem. 33 évig voltam Duna- földvó rofct... — És itt? — Mit mondjak? Tanítottam. Pór évig vezettem a helyi béke. tanácsot, a szakmaközi bizottságot. Kaptám egy sor kitüntetést, mint volt vöröskatoreá a Tanácsköztársaság emlékérmet is. 43 évet tanítottam az életemből, 1965-ben mentém nyugdij- bai Kedves volt magúktól, hogy eljöttek hozzám ... (Történelem: rosszul sikerült ez az írás, ha az olvasó nem vette észre, hogy amit olvasott, az történelem volt. Történelmi lecke.) ORDAS IVÁN Fotó: CZAKÓ SÁNDOR Az első igazgatót köszönti a mai Kende Sándor: % Álmatlan éjszaka után lövöldözést, az állandó i életveszélyt az első két- három nap utón úgymeg- [ szokto mindenki a fronton', mint a Viselt ruhát, s a' kitaposott lábbelit Abban éltünk, az volt a normális; — a csönd már sokkal jobban izgatott. Hányán pusztultak ott csak azért, ment ugyan mit is törődtek már Oz egyhangú, távoli gépfegy- verka'ttogássol, elsivító aknával! Nem kúszott a baka a földön, ahogyan tanították neki, mert meg is feledkezett róla. Láttam a vonalban váltásra vonuló katonát hetykén fél'recsapott sisakkal, mintha bálba, készülne — s hozták vissza tiz perc múlva •sisak nélkül, véres arccal. iTehót: megszoktuk. Nem törődtünk vele. De ha sebet kapott valaki, akármilyen vacak semmiséget, karba, lábikrába, puha húsba: hideg víz ütött ki a legbátrabbnak a' homlokán is. Éjszaka, jött a konyha a vonalba, s a szakácsok kocsija vitte hátra a napközben megsebesül- tekie't. De aki sántítva, kúszva, vagy négykézláb mozdulni tudott, nem várta meg az éjjelt. Rémült, vacogó, hirtelen támadt erő re megtette a sebesül, tét; akkor kezdett félni, amikor már elengedhette a puskáját — sínem lehetett visszatartani: botladozott, vergődött hátrafelé. Hat kilométerre volt az első kö. tözőhtely .. . Csiak tetanuszinjekciót adtak., mást nem tudtak kezdeni velem. De onnan már sebesültszállító kodsival kerültem hátrább. Nem emlékszem a falu nevére, ahol operáltok. Arra sem, hogy barokkban volt-e a tábori kórház, vagy iskolaépületben. Elaltattak a műtéthez, s fogalmam sincs, hány óra múl- vta' eszméltem: vagonban ébred, tem, szalmán, valaki a váliam’at rázta, az arcomat paskolta: — Magyarország! ... — ezt súgta (de lehetséges, hogy kiáltotta). Alagútbán haladtunk. Piros lámpát láttunk: — ez jelezte az országhatárt. Husztra szállítottak. A börtönt rendezték be kórháznak. Ketten feküdtünk egy céljában. Közel a mennyezethez négyzetméternyi rácsos ablak . . . Aki tudott, kikuporodott délutánonként a kapualj közelébe az udvarra, míg vissza nem zavarták a cellából A kapuból ki lehetett látni az utcára ... Két hét múlva, ahogy a front fokozatosan befelé szorult, Szat. márnémeti'be kerültünk. A tornateremben, a bordásfal tövé. ben. feküdtünk szalmán és pokrócon. Nyár volt, 5 aki mozdulni tudott, kifeküdt az iskolaudvarra a fűbe; bent nem lehetett megmaradni a sebszagtól. Közeledett, közeledett a front. . . Budapestre szállítottak. Az Abonyi utcai vörös köves iskolaépületben már lóét év óta működött a kórház Helyi, hátországbeli betegek kórháza: vakbélgyulladá's, lábtörés, sárgaság, gyomorfekély. Mi voltunk az első frontosok, koszos zubbonyunk méllén a tüzke- reszttel. A teakonyhába, az ápolószemélyzet szobáiba is sebesülteket fektettek, s a folyosókon operáltak. A sárgaság, a vesebaj, a lábítörés miatt fekvők fintorogtak tőlünk: — pizsama ugyanis nem volt velünk, furcsa színűek lehettünk, s nem szerettünk beszélgetni. Az első napokban még magom voltam a szobában „frontos". Rajtam kívül csak nyolcán feküdtek, s hol az egyiknek, hol a másiknak akadt valami kívánsága; — de amilyen ütemben érkeztek a. sebesültszállító kocsik, úgy egyre ritkábban jelentkezett a hívásukra ápoló vagy orvos. Ha Schrammel úrnak szüksége volt valamire: csöngetett, felült, s úgy várakozott. — Fegyelmezetlenség! — mérgelődött. — Órákig hiába jelez az ember! Néhány nap múlva egy pán. célos katonát fektettek be hozzánk. A fején sebesült, s bikkora turbánt hordott, mint egy mohamedán. A nevét se tudtuk jól. De ha Sohrammel úr lázongott, • azt mondta ; — Mtaijd jövőre! — Mit j övőre ? — Akkor nyatolhat! Schrammel1 úr a Thököly úti tömbépület házparancsnokaként tevékenykedett, mielőtt idekerült. — Ki a fene akar nyaralni?! — csattant föl. — Mondom, hogy jövőre! — Még hogy jövőre! Kiűzzük az ellenséget! Utána még éppen elég dolgunk lesz! A páncélos katona nagy nehezen megfordult az ágyán, és a hátsóját mutatta, melyről lecsúszott a takaró . . Egyszer tárva felejtödött az ajtó. Kint azt hiresztelte valaki, hogy Kecskemétre ért a front Schrammel úr kiült az ágya szélére, de így se látta, krtk beszélnek a folyosón. — Azt hiszik, olyan egyszerű! — ingatta a. fejét rosszallóan. — Vészmadarak! — Maga belehalna, ha vége lenne! — mordult a páncélos. — Ez a fegyelmezetlenség, ez . . . emiatt. . . Akkora 'indulat feszítette, hogy nem tudta befejezni; a sebesült katona ezen nevetett a legjobban. — A Thököly úton nagyobb o fegyelem, mi?! — Én nem is tűröm! Az én házamban tudja mindenki, hogy . .. — Fenét tudja! — Mi?! Miit mond?! — dühöngött most már a házparancsnok, mert a fejkötéses fiú újra hátat fordított, s azt tartotta feléje most is, ahonnan lecsúszott megint a takaró. Két másik betegből Is kipukkadt a esúfondáros jókedv. De abban a pillanatban fel- bödült a sziréna a kertben. S már kezdték is verni a folyosók végén fölfüggesztett vasdatobo- kat. Föl rántották a szobaajtókat, Sohrammel urát hordágyon kellett a légó pince be vinni — mi, többiek, egymást támogattuk le. Az afsóbb emeletekről, s a földszintről hordták le a magúikkal tehetetleneket. Messze valahol bombáztak, s órákig, tartott a csönd. Izzad, tunk, elfogyott a levegőnk, kötéseket kellett váltani. Akadt, aki félrebeszélt, s olyan is, aki kártyázott. Aki eszméletlenül feküdt, azzal nem kellett törődni senkinek. — Schrammel úr, maga tulajdonképpen légápanancj'nok! — szólalt meg a bekötött fejű páncélos katona. — NihCs j ilyenkor semmi dolga? — Hallgasson most! 'Csönd tehát megint. Nyögés, horkolás, váratlan följajdu- lá-3, és csönd. Hogyan kezdődött mégis? Föl sem figyeltünk arra, hogy itt-ott már beszélnek. Ápolók, szakácsok, orvosak. Innen is, onnan is elindult a hír. hogy ... hogy: továbbmegyünk. Nyugat felé, Veszprémbe talán, bz egész kórház. Két ntap, három nap múlva.; először b nehezebb betegek, aztán,.. ...A lépcsőkön fölfelé, amikor a. folyosókon végre megint villanyt lehetett gyújtónk és Sohtommel urat elörevitték hordágyon, mi összékapaszkod- turvk, s a bepólyált fejű megállt a kanyarodóban, a falnál; — Kid van' Veszprémben? — kérdezte, s világított a szeme. Értettem. Aztán a szobbtajtóban újra megállít. Odaintétt Schrammel úr ágya felé: — Jobb is, ha elviszik! 'Nem aludtunk el. De senki sem beszélt. Később betoltok valakit. Délután amputálták, észnél volt, de mozdulatlan és teljesen, érzéketlen: föl se fedezte még, hogy nincs lába, Mondom, nem aludtunk el. A laktanya udvarán két éve fölállították a vesztő'htelyet; úgynevezett katonaszökevények számára. Olyan tisztán, láttató most a ‘sötétben ezt a gyászos alkalmatosságot1, tóint akkor, ügyeletes szolgálatban, a folyosóról: — salakdomb a fal előtt, egy szál deszka, semmi más. G- gánylkatonát hozott be a készültség a városból, nem' szökött, otthon találtak rá, részegen aludt. — Négyen álltok előtte, kivégzőosztag, négyen, a saját szakaszából. Tegnap együtt kártyáztok. Három méterre álltak tőle, puskájuk csöve majd a fejét érte. — Báj társaim! Bajtársaim! — kiáltozott a cigány a salakdom- bon.,. Nem aludtunk. Schrammei úr telnyöaöft, csöngetni akart csillapítóért. — Veszprém? . . . — Szükségük van légópa- rancsnokra! — mondta a- páncélos katona. Az amputált váratlanul ordítozni kezdett; — észrevette, hogy nincs meg a lába. ‘Nem aludtunk. Veszprém .., Aztán majd tovább ... Vagy ... iBajtársaiim! Bajtó rsaim!... — hallottam a, cigány kiáltó'sát hangosabban, és közelebbről, mint a láb nélkül maradt katona jajveszékelését a szomszéd ágyról.. Reggel, amikor ébresztő ürügyén ránk nyitottak; a bekötött fejű ült már az ágyban.. Én is ültem. Néztük egymást. — Na? — kérdezte. — És te? Schramme1! úr nem ült fel. Csillapítóért nyögött. . Ö szerzett valahonnan ruhát, a páncélos katona. Újság- papírosba göngyöltük tehát a zubbonyt, nadrágot, bakancsot, és levittük a Dunára. Késő délután volt. Semmi szél nem fújt. Sötétedni sem akart. — Pélsz? — szólalt meg társam; idegennek tűnt így, civilben. Válaszokéi nem tudtam, csak o vámomat rándítottam: — Miért? .... iBeeresztetok csomagunkat, a katonüholmlt a Dunába., és azt hittem, hogy ezzel a magam részéről befejeztem a háborút. Nem sejtettem;, hogy négy irgalmát Ibnul 'hosszú hánalp van még hátra, s hogy hányszor alszunk majd nyilvános óvóhelyen., mennyi h'amüs iratot kell 'szereznünk, s hogy téten, az utca lesz a legalkalmasabb búvóhely. issrafardultunk a partról, \t szembe a várossal. Ötur- : If bánosán, bepólyált fejjel, én. felkötött kaira I. A fekete ernyőkkel védett, háborús villagiká'sbán úgy állt a város, mintha kapaszkodna., hogy el ne süllyedjen a sötétségben. — Találunk bárotokat... — intett a mellettem álló a fénytelen ablakok felé.