Tolna Megyei Népújság, 1983. április (33. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-17 / 90. szám

1983. április 17. « ________ _______________________________________ NÉPÚJSÁG 5 1 983. április 17. ncrujOHu o ' Hű nevelőim, dunántúli dombok, nem fogtok rabul, amikor öleltek, ti úgy karoltok, hogy nem korlátoltok, ti úgy öveztek, hogy égig emeltek! Az ismeretlen ismerős Illyés Gyula öröksége Amikor kezet fogott valakivel, elsőnek a kézszorításának ke­ménysége tűnt fel. Kidolgozott, inas, paraszti munkában is ed­zett keze volt. S-a szorításban ott éreztük az üzenetet. Régi korszak nagyjainak kézmelegét közvetítette: Babitsét, aki fia­ként szerette, örökösének tekin­tette; Kosztolányiét, akinek mű­veit ő adta ki, s látta el nagy­szerű előszókkal; Szabó Lőrin- cét, akihez mély emberi barát­ság fűzte; Németh Lászlóét, aki­vel együtt melengették és dol­gozták ki a nagy tervet: a nép­főiskolákét, amelyekben meg­felelő körülmények között tanul­tak volna a legtehetségesebb parasztfiatalok. Természeti ember volt a szó legnemesebb értelmében. Nem menekülésképpen tette át szék­helyét a jobb idő beállta után Tihanyba, hanem mert ott ta­lálta meg azokat az élménye­ket, melyek képzeletében az if­júság derűs egeit idézték. Ami­kor az őszi hidegek elől vissza­húzódott rózsadombi otthoná­ba — ez volt az a ház a József- hegyi utcában, ahonnan kite­kintve elgyönyörködhetett a cse- repezők lármájában, akikről egyik emlékezetes versét írta - s hatalmas sétákat tett. Alkonyi fények úsztak már a város felől, s ő még mindig rótta az utcá­kat, melyek mind otthonosan tárultak ki előtte, s megmutatták rejtett titkaikat, tavaszi készü­lődésüket. Azok közé a ritka magyar művészek közé tartozott, akiket természetes és ölelő gesztussal fogadott be a nagyvilág. S ő azt a hatalmas tekintélyt, mely személyiségét és költészetét övezte, arra is felhasználta, hogy szálláscsinálója legyen irodalmunknak. Igazi „nagykö­vet" volt, a szellem küldötte, elegáns és bölcs, aki meg tudja becsülni az őt ért kitüntetése­ket, de zsigereiben érezte, hogy annak a kis országnak a kül­dötte, melynek szellemi feleme­léséért írt és dolgozott. Gőgösen dacolt a múló idő­vel. Lélekben maradt fiatal. Új­ra meg újra körülvették a fiata­labb pályatársak. A felszabadu­lás előtt a Magyar Csillag szer­kesztőjeként - ez a folyóirat lett Babits Mihály halála után a legendás Nyugat folytatása — megvalósította azt, ami addig senkinek sem sikerült: össze­fogta az irodalom legjobb erőit, s olyan szellemi végvárat terem­tett, amelynek ostromlott falai mögül eredményesen vívta har­cát a fasizmus térhódítása el­len, a jobb, tisztább és igazabb emberségért. Később — immár megváltozott történelmi-társa­dalmi körülmények között - út­jára indította a Választ, ahol ismét ő lett a mérték és a pél­da, a fiatalabb lírikusok tanító- mestere. S ahogy múltak az évek, lassan megfogyatkoztak mellőle a régi társak, de mindig megmaradtak a fiatalok, akik tőle várták az útmutatást. Amikor Illyés Gyuláról az első könyv megjelent, szerzője, Gara László, ezt a címet írta fölé: „Az ismeretlen Illyés". Mert Illyést valóban nehéz megismerni, s még nehezebb fölmérni, mit jelentett ő maga, és mit jelentett mint irodalmár a huszadik századi magyar tör­ténelem számára. Nemcsak iro­dalmi jelenség volt ugyanis, ha­nem egyenesági örököse azok­nak az igazán nagy és korszak­jelző művészeknek, akik tudták, hogy tehetségükkel szolgálniok is kell, népük, nemzetük javát kell előmozdítaniuk. Illyés Gyu­lát nem az irodalom, hanem a történelem méri, amit írt, csak eszköze volt egy nehezen vál­lalt küldetés megvalósításában. Ezért is lehetetlen a róla akár­milyen gondosan vagy futó kéz­zel felrajzolt arcképvázlatban elkülöníteni az egyes műfajo­kat, melyeket kivétel nélkül ma­gas színvonalon művelt. Illyés egy és oszthatatlan, a huszadik századi magyar művészet egyik legjelentékenyebb alakja, az igazi nagyok örököse. Mint az igazi, a jó tanítómes­ter, mindig feladta a leckét. Megmutatta a példát, aztán ránk függesztette tekintetét, ki­csit ironikus várakozással, ho­gyan sikerül beteljesíteni a mű­vet. S ami igazán nehézzé teszi a feladatot: most, halála után úgy kell élnünk, dolgoznunk, al­kotnunk, hogy megfeleljünk en­nek a várakozásnak. Mert ép­pen ő figyelmeztetett rá, hogy a halál a lét természetes ki­egészítője, s magát a művet, a kezdeményt nem zárhatja le. Az üzenetnek tovább kell hatol­nia és tovább kell termékenyí­tenie a gondolkodást! „Talán itt az ideje, hogy meg­mondjam: szeretem és csodá­lom ezt a költőt, ezt a nagy költőt. Mint a bátyámat. Mint a céh mesterét. Mint egy veze­tőt, aki megvilágítja az emberek útját." Ezeket a szavakat nem magyar költő írta Illyésről, ha­nem francia: Jean Rousselot. S kivételesen jóleső érzéssel ve­hetjük tudomásul, hogy Illyést, a magyar költőt a világlíra leg­nagyobbjai közé sorolja, egyen­rangú társként. Azt az Illyést, aki a Tanácsköztársaság alatt vöröskatona volt, majd amikor menekülni kényszerült, rövid bécsi tartózkodás után Párizs­ban telepedett meg, s kétkezi munkásként kereste kenyerét, miközben a kor legnagyobb mű­vészeivel került szívélyes, baráti kapcsolatba. De akkor is így írt: „Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, - bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem.” S a tékozló fiú gesz­tusával tért vissza övéi közé, hogy őket szolgálhassa, hogy nekik adja tehetsége gyümöl­cseit. Ritka, ha egy költő rezze­néstelenül tud számot vetni az elmúlással, Illyés ezt is megtet­te a Khóron ladikján című köny­vében. S bár verseit áthatotta az elmúlás szomorú tudata, a halálra az életet rímeltette, mintegy azt bizonyítva, hogy az egyedi ember létével nem szű­nik, és nem szűnhetik meg egy ország élete és léte, s az annál szebb és gazdagabb, mennél többet tettek érte gyermekei. A költő, akit oly szívesen foga­dott testvérévé a világlíra nem egy kiemelkedően nagy alak­ja, tudott hihetetlenül, a gyé­mánthoz hasonlóan kemény is lenni. Amikor úgy érezte, hogy népe nevében kell szólnia, min­dig vállalta ezt a nem feltétle­nül hálás szerepet. Azok közé tartozott, akiknek hangját meg­hallotta és tudomásul is vette a népek nagy csalódja, aki ha szólt, annak súlya, tekintélye volt. Ezt a tekintélyt csak egy következetesen megvalósított, egységes élet szavatolhatja. Illyést, életműve minden réte­gét, rejtett szépségeit nem is­merjük eléggé. Olyan volt, mint egy szigorú, kemény és bölcs apa, aki jól tudja, csak akkor lehet eredménye a nevelésnek, ha követel is gyermekeitől. Illyés emberséget, becsületessé­get, hűséget követelt, s azt kö­vetel ma is. A „remény” szó alighanem a végső kicsengése költészetének, amint Bernáth Aurél egy képe alá írt versében olvashatjuk: „A legnagyobb bátorság a re­mény". Ezt a kivívható, szorgal­mas munkával és önneveléssel, az igaz értékek megbecsülésé­vel és jellemszilárdsággal valóra váltható reményt sugároztatja. Ezért is fejezte be egyik leg­szebb kötetét, a Dőlt vitorlát ezzel a sorral: „Mennyi vár ten­nivaló még reátok.” Világosan, egyértelműen jelölte ki, mit kell még tennünk, hogy beteljesül­jön, amiről ő is, költészetünk más nagyjai is álmodoztak. RÓNAY LÁSZLÓ „Első alkalom, hogy szőkébb szülőföldemnek Régóta őrzöm ezt a kedves kincset tudatomban, s nehéz most leírni, milyen boldog voltam néhány éve, amikor rá­leltem. Nehéz egy pénteki késő esti hír miatt, amelyre szo­morúan figyelhettek fel sokan, s ami egy pillanatra min­denkit megállásra késztetett... Negyvenegy éve jelent meg ez az írás - ma már tud­juk - egy emberélet útjának felén, s amint utolsó monda­taiból kiderül, ez volt a legelső olyan írás, amelyet csakis a szűkebb hazának, vagy elsősorban annak szánt messzire jutott, s jövőbe tekintő fia. Maga a megjelenés ideje sem közömbös: a Tolnamegyei Hírlap 1942. március 21-i szá­mában látott napvilágot. Még egy hete sem volt, hogy a hatóság szigorúan fellépett a Magyar Történelmi Emlék- bizottság által szervezett forradalmi tüntetés ellen; az új­ság szerkesztői előtt nyilvánvaló volt, hogy milyen veszél­lyel járhat a cikk közlése, hiszen annak szerzője az emlék- bizottság egyik vezetője volt. A ma is aktuális sorok jól mutatják Írójának aggódó fi­gyelmét, tükrözik azt a féltést, amelyet nemzetre vetítve csaknem minden munkájában felfedezhetünk. Mentsük meg elkallódó pusztai tehetségeinket! írta: Illyés Gyula Amit nemzedékek elmulasz­tottak, azt akarja most néhány lelkes ember pótolni. Az ő so­rukba állnék be én is ezzel a pár sorral. Annak a nemes moz­galomnak az ügyét szeretném segíteni, amely a tehetséges, de szegény pusztai fiúk tanítta­tását tűzte ki célul. De igazánból nem is ez a célja, mert hisz ez csak afféle jótékonykodási buzgólkodás volna, lényegében nem volna több az árvízkárosultak, vagya menekültek felkarolásánál. A mozgalom igazi célja a ma­gyarság belső szerveinek meg­erősítése. Sokan ezt így fogalmazzák meg: középosztályunk felfrissí­tése a népi ősrétegből. Én ehe­lyett azt mondanám: a nép aj­kainak megnyitása, a magyar­ság eddig néma tömegeinek megszólaltatása, befogadása a magyar szellem házába. Ez ter­mészetesen az egész magyar­ság érdeke. Ahogy a fejnek éreznie és tudnia kell, hogy mi folyik a testben, úgy ne­künk is tudnunk kell, mi folyik népünkben. Valamirevaló tett­re csak így vállalkozhatunk. Ez nem politikai kérdés. Nem­csak azért nem pártpolitika, mert a felvilágosításnak minden elképzelhető párt hasznát vehe­ti. De azért sem pártpolitika, de azért is felül van minden párt törekvésén, (s így végül magába fogadhatja mindazt, ami a legkülönbözőbb pártok törekvésében nemes), mert pusz­tán értékeket akar előterem­teni és megmenteni. - Olyan ez mintha a jobb vasúti köz­lekedés, a tökéletesebb jogvé­delem, vagy betegápolás volna a gondja. Kallódó tehetségeket akar megmenteni és napvilág­ra vinni. S még idejében. Szemmel lát­tam, nem kívánom senkinek az östehetségek sorsát, azokét a tehetségekét, akiknek már fel­nőtt korban kell feltörniök a mélyből. Iszonyú erőfeszítést kell végezniök, s még ha az erő­feszítés szerencsésen sikerül is, iszonyú fáradság emlékeit kell viselniök, szinte megannyi lelki sérvet. E mozgalom célja, hogy a tehetséges parasztfiúk a ma­ga idején indulhassanak oda, ahova a tehetség vezet: a nem­zet és társadalom belső kö­reibe. Rengeteg ilyen tehetség van. Restellkedve hozakodom elő a magam példájával. Népi író­nak számítok, népi tehetségnek. Pályámat valóban az indította meg, hogy már a tanyai isko­lában felkeltettem egy-két em­ber figyelmét. De az én figyelmemet is fel­keltették egypáran. Társaim, akikkel egy pardban ültem, ott a dobogó alatt. Azok a társaim, akik - határozottan emlékszem - minden tekintetben fölöttem voltak, jóval „tehetségesebbek" voltak nálam. Isten tudja, mi­ért nem figyeltek fel rájuk azok, akik engem észrevették. S ezekből semmi sem lett. Il­letve az egyikből elsőbéres lett, a másikból igáskocsis, a har­madik a vincellérségig vitte. Az nem lett belőlük, amire tehet­ségük rendelte őket. Lelkiismeretfurdalással gon­dolok rájuk. Győztes óra Álltunk Mihállyal a hegyen, a szőlőkben Szekszárd lelett, hajunkat hűvös szél dobálta, s elnéztünk a síkság lelett, az idő felett, mely alattunk folyt a Dunával, a Sióval, aztán lejöttünk s míTs folytunk az időkkel és a folyókkal, de az időből egy darab föntmaradt a hegyen örökre, lelkünk jobb része löntmaradt, de a völgybe az sose jött le; mint hadvezérek a futó ellenség hadai felett álltunk Mihállyal a hegyen, frissen minden folyók felett; lent népek, országok bomolnak, eltajtékoznak nemzetek, szolga telek szennybe csurognak, jön a szabadság-kikelet, mint őrszemek, rendíthetetlen állunk a kőkereszt lelett egy ifjú nővel s kisleánnyal s bajunk már semmi sem lehet 1943 1967 nyarán felújították Szekszárdon Babits Mihály jszülőházát és megnyitották benne az dmlékmúzeumot. Ez ^alkalomból itt járt Illyés Gyula, aki részt vett laz emlékház avatásán és az es­ti irodalmi műsorán, a volt megyeháza nagytermében. A ház avatása után, szekszárdi ismerősei körében. Bakó Jenő felvétele A Babits-múzeum avatásán írok” Először azért: mért én, s mért nem ők? Aztán: mit vesztett bennük a társadalom! Olyan ez mint ezer s ezer hold vetetlenül hagyott televény, mint Brazília tengerbehányt, híres kávéhal­mai. Szívemből üdvözlöm azokat, akik most Dombóváron is fel­karolták ezt a mozgalmat, amennyire tudják, gátat vetnek ennek az őrült pazarlásnak. Az én lelkiismeretemen köny- nyítek. Rengeteget írtam éle­temben. Első alkalom, hogy szűkebb szülőföldemnek írok. Boldog vagyok, hogy e sorokon át először is e mozgalom hí­veinek nyújthatok kezet. Fogad­ják baráti kézszorítással is, de úgy is, mintha maga a látha­tatlan nép nyújtana hálás job­bot feléjök, s mondana előre is köszönetét. Sok évtized telt el a papír­ra vetett mondatok óta, a ne­velés ügye mégis napjaink­ban vetette föl ismét a hat­hatósabb tehetséggondozás kérdését, amely még ma sem megnyugtató, még ma sem olyan, amilyennek élete delén szerette volna látni az egykori lelsőrácegrespusztai kovács fia, aki már csak mű­veiben miénk... TÖTTŐS GÁBOR Hitvallásaiból Sose akartam író lenni. Na­gyon szegény, de műveltségre, tisztaságra, igényre sokat adó, tehát elég jó családból szár­mazom. íróvá az erkölcsi felhá­borodás tett. Kamaszkorban az ember feltaláló vagy utazó akar lenni. Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén, nem fővezér­ként, hanem másokkal, együtte­sen, kollektív harcba szállni, megszervezni a kizsákmányolt, megtiport, meggyalázott népet. S mert ez nem volt lehetséges, írni kezdtem azért, hogy az írás­sal ugyanazt szolgáljam, amit egyébként akartam szolgálni. Itt állok proletár-paraszt szár­mazásommal. írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdon­képpen életemben nem is írtam mást, mint népről szóló műve­ket... * Magyar költőnek lenni min­dig is, most is egyet jelentett és egyet jelent az őrző, a virrasztó gyötrelmes tisztével. A versírás az egyetlen komoly munka. A szomorúságot gyűri le! A vers vezet.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents