Tolna Megyei Népújság, 1983. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-19 / 42. szám

a Képújság 1983. február 19. A „ Vándorló Könyv” ' üt' í«^i íV'iVi III. íVl ’ia ‘ ... ■ ■■ Vn. ■■ ... —i ■■ .. ^ -A A Van, aki ta gaidjai, vám, aki bevallja. Én példauI szívesen bevallóim, hogy Olykor szeretem szabadjára ereszteni a képze­letemet. Senkinek nem ártok vele, legföljebb csalk saját ma­gamnak, hisz előfordul, hogy amikor visszatérek a való bi­rodalmába, enyhén' vagy ke­vésbé enyhén az orromra kop- pintanclk. Ezért újabban nem a ve IkviJágbai fantáziálok, hanem mindig igyekszem némi kapasz­kodót, ténybeli magot keresni, így van ez most is, amikor egy­re kézzelfoghatóbban kibonta­kozik előttem száznegyvenhat év távolából egy vándorútra ke­lő céhlegény alakja. Olyany- nyirai, hogy kedvem lenne po­roló znli vélte. Középtermetű emberről van szó, akinek testi állása zömök és jó, haja gesztenyeszínű, sza­kálla és különös is mentető jele ugyan nincsen', viszont ábrázolt­ja .tiszta gömbölü és annak színe Dirosas. Mi sem érthetőbb ennél, hiszen mindössze 19 évet számlát és ennek megfelelően természetesen nőtlen. Ö még ne.m .tudja, de én. már igen, hogy 'később megnősüli és maj­dan a fiáinak az ükunokája’ lesz kollégám. A szépapát Gottvald Antonnak hívják és sejithetőleg csak töri ai magyar idiómát, mert az írásom címében, sze­replő „Vándorló Könyv" 4. ol­dalán' található „személyes le­írása" magyar része állá se An­tal, hanem Anton nevet ír. Át- ellenben, a gótbétűs oldalon érezhetően biztonságosabb a keze vonása. Ez tehát képzelgéseim ka­paszkodója., egy páratlanul ér­dekes, főtáblái kis könyvecske, melyet a minden, tiszteletét megérdemlő utódok hosszú nemzedékeken át megőriztek és telljtes joggal! nagy becsben, tar­tanak. Éppen, ezért a fantóziá- lás helyett egyelőre maradjunk a tényéknél. A borítólap belső oldalán pompásan kivehetően díszük Tolna városa pecsétje 1815-ből. Bástyáikat ábrázol; melyek ka­pui ha jól sejtem, vízire nyíl­nak, ami teljességgel hihető, lévén Tolnio akkoriban még forgalmas kikötő. Magáit a könyvet azonban Paks Mező Városának Bírája, és. tanácsa állította Iki 1837. szeptember 20-án. Fontos okirat ez: „melly a' Nagy Méltóságú Magyar Királyi 'Helytartó Ta- nátsnak 1816di.k Esztendőben 1 őd.ik Júliusban 21080dik szám alltatt Ikölit K. Rendeléséhez ké­pest Czéh által kiadatott. Ma­gában foglal 32 szóimmal, jegy­zett lapot." 'Nyomtatták „Pesten’ Tratt- ner és Károlyinál. Uraik’ úitszája 612. sz." altiitt. Benne foglal­tatnak, magyar és német1 nyel­ven, mindazok a „Töirvények mellyéket minden Vándorló Mester-legény* Vándorlásai ide­je alatt, ezen. Vándorló Könyv értelméhez képest megtartani kötelezhetik." A könyv tulajdonosa bábsütő és wiaszmumikás volt, mai szó­val mézeskalácsot. A 'Vándorló Könyv „Magyar Országban, és a’ Szent Karo- nóhoz tartozó Tartományokban., egy közönséges úti passus he­lyett szolgált". Odaát Ausztriá­ban azonban a rendőrhatósá­gokkal mindenhol láttamoztatni kellett Az magától értetődik, hogy „A Koldulás és minden ezéf nélkül üde’ s tova való járkálás minden Vándorló Le­génynek szorossan megtliltatik.” Ugyanígy, hogy a bejegyzése­ket változtatni próbálja „meg­hamisítás, vakarás és kihúzás" útján. Ha valaki netán úgy döntene, hogy külországokban is öregbíti szakmai tudását — hiszen ez és semmi más a ván­dorlás, a „va'lcolás" célja. — az külön útlevél váltósára kö- teleztetik. Nlincs új a: .nap atoitt, hisz „nem lesz tovább szabod mulatni külső Országokban a’ Vándorlónak, hanem tsak o’ mennyi idő világosan ki vagyon téve az uiti passusban," 'Mindezen túl ai Vándorló Könyv egyúttal minősítés is, a mai lkáderjélllemzések tisztelet­re méltó nyíltságé őse. Ahol a legény munkát vállal, ott ké­ny éradója. bejegyzi a róla al­kotott véleményét. A legfonto­sabb tudnivaló a 8. oldalara, a 10. pontban olvasható: „Miivel semmi Mesterlegény sem érheti el a! Majszterséget a’ nélkül, hogy az orra. o’ fel­sőség által rendeltetett három vá.ndorló esztendőiket elvégez­ze, és mivel ezen vándorlás el­végzése csak ezen jel'envaló Vándorló-Könyvből mutat hat ük meg; ezen az okon igen vigyáz­zon. a' Vándorló, hogy ezen né­ki kiadott Könyve'tske el' ne vesszen, el ne 'lopottá ssom, vagy meg ne vesztegéttessen. és rontsoltasson.” Említésre érde­mes még, hogy a magyar „Tör­vények” két oldalra és 13 pont­ra rúgnak, míg német nyelven a „Regein" csak 4 paragrafus­ban sorakoznak. Igaz, etek közt az is szerepel, hogy ha munkát nem kap, a vándorle­gény 48 órán belül bárhonnan tovább menni tartozik. 'Ezek utón lábra kél .képzele­tem, követve Anton barátomat mesterré válásának hosszú út­ján. 1837. szeptember 20. és 1841. május 1. közötti vándor­lását tessék a térképen követ­ni! Tolna.—Paks—Buda.—Becs— a stájerországi Leoben.—Neu­íii .HH • ■ 1------­P ecsétek és „munkaadói igazolások” markt—Klagenf u rt—G ra.z— Maribor Szlovéniában—Varasd —Kőszeg.—Pozsony—Buda.. Legelső munkaadója kiio.lvas- hataitlan nevű falában Király Ferentz báb sütő mester volt. Nála „magát és a mesterség­ben jól viselte." Később se volt véle semmi hiba. Jélzői: „fieis- sig” (szorgalmas), „mühsam” (fáradságos, de 'itt fáradalmat nem ismerőnek értendő). Budán a szép 'kézírásé Joseph Bartsch mesterhez másodjára is vissza­tért. Legjobban ai pozsonyi Jo­hann Leviu mester vélekedett róla, működését egyenesen ki­válónak („Vorzüglich”) minő­sítve. A fentebb vázolt útvonal mindenhogyan több száz kilo­méter. Hogyan utazott Anton? Postakocsival egész bizonyosan nem, mert az méregdrága volt Zimony és Buda közt azonban ez idő tájt már rendszeresen közlekedtek gazdag parasztok gyors, .könnyű szekerei, vagyis korabeli .szóhasználat szerint „a gyorsparaszt'’. Erre hébe-hóba talán futotta o bügyel lórisóból. Higgyünk Petőfinek és ne iri­gyeljük tőle ezt az alkafmatos­Vándorló Könyv, aaiauíieiijucí), mlátd nad> SBorfóríft brr »űfrftőAfffn bunf, bír fcniglidif iMgariftf»« ©tattfraltfrnj untfrm IClrn Juli; I8lf. Wro 21080 btfannt grmad]tcn 93frorbnung m bfr t&rfamrn 3nnung in Ungarn, auígrfrrtigt roorbm. emtPAlt 32 ©rtten. r. TraH*tr-Kir«lylf4«B Tolna város pecsétje 1815-ből A kétnyelvű címoldal □ ságot sem. Ő hasonló útról így ír: „Egymagám utaztam, mi már régi óhajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs és viszont. Kényelmemet nem hasz­nálhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugában kupo­rogtam." Anionunkat Inkább képzeljük el feltarisznyázva., bot­tal a. kezében, jó pOsztóka.- báltba.n., kalapját a szemébe húzva, pénzét sejthetőleg a nyalkába kötött zacskóban JSriz- ve — gyalogszerrel. Vándorló Könyve valóságos pecséttórai gyűjtemény. Szignálta azt a bécsi „Politzey Ober Direkti­on”, nem egy „Kreisamt", vá­rosi magisztrátus és viaszra nyomták névbetűs pecsétjüket mester uraimék is. Közülük Jo­hann Levius, címerének tanú- bizonysága szerint, nemes em­ber voit. A legutolsó pecséttel „Buda. Főváros Kapitányi Hiva­tala." igazolja, hogy a Vándor­ló Könyv tulajdonosa bejelen­tette Temesvárra távoztál An­nak nincsen nyoma, hogy oda el is jutott volna. A „majszter- ság eléréséhez megkívánt há­rom év már régen lejárt, tehát alighanem hazatért Tolnára. Azaz bocsánat! Tolna Mező Városába. ORDAS IVÁN Fotó: GOTTVALD KAROLY A feltaláló Szó szerint szópergőtűz aló vettek a munkatársaim, ami­kor szabadságomról visszatérve az üzembe mentem.- Micsoda? Hát te még nem tudod?- Hiszen maga Petrov jött hozzánk!- Úgy ám, a híres Petrov! Valóban nem hallottál volna még róla? Elismertem, hogy ismereteim szerfölött hiányosak erről a híres Petrovról.- Ő jelentős feltaláló!- Azt beszélik, hogy találmányainak műszaki rajzai két hatalmas bőröndben sem lérnek el.- A személyzeti osztályon láttam munkáinak a jegyzékét. Hozzá képest Edison kalaposinas!- Majd meglátom, ha megnézem... - morogtam. Petrov hétfőn állt munkába. Nyomában két szekrényt ci­peltek a rakodók. Erre már rendkívül kiváncsiak lettünk! Ráadásul Petrov naponta kapott leveleket. Meglestük a feladók nevét. Rendszerint tudományos kísérleti intézetek voltak, az egyiken azonban magának a tudományos aka­démiának a címét olvastuk I- Ohól - kiáltottunk föl a meglepetéstől. - Egyenest az akadémiától! Onnafi pedig nem irkáinak csak úgy akár­kinek... Most már mindent tudtunk. Csak a legfontosabbat nem: azt, hogy mit is talált föl ez a Petrov. Szégyenletes dolog és otromba figyelmetlenség is, hogy együtt dolgozunk egy ilyen hírességgel, és nem tudjuk, mi a találmánya I Pár hétig bökte az oldalunkat a kíváncsiság. Mikor már nem bírtuk, kulcsokat készíttettünk a szekrényekhez, s mi­helyt Petrov kitette a lábát a műhelyből, nyomban kinyitot­tuk mindkettőt. A meglepetéstől szólni sem tudtunk, csak bámultunk egymásra. A szekrényben mindennapi, közönséges alumínium merő­kanál volt, s annyiban különbözött a többitől, hogy fából készült a nyele. Rajta egy táblácska fityegett: ,,Egységesí­tett kanál forró ételeknek egyik edényből a másikba való átmerésének céljából. Az átmerési művelet ideje alatt az ujjak nem égnek meg. Feltaláló: Iván Petrovics Petrov." (Megjelent a Krokogyilban) Bistey András: Szélcsendesítő (Az Őseink ciklusból) Napok óta fújt a szél. Nem lehetett elrejtőzni előle, fújt a hegyoldalban, és fújt a tengerparton, besüvitett a. barlangba, fo­rogva megtánco.ltatta_a lángokat, és szikraesót szórt a tűz körül ülők arcába:. A barlang mélyén, fönt, ahová nem juthatott fel ember a meredek szikloto'lon, kürtő .nyílt, amelyen, át máskor el­szállít o füst, most azonban onnan is a szél huhogott, éjiszakán­ként halálra: 'rémítve a. hordát. Az emberek félig dermedteo he­vertek a. tűz mellett, a. magukra terített állaitbőrök sem védték mfeg őket a hideg, széltől'. Egy napom Nog hirtelen felállt a< tűz mellől, és azt mondta': — Tennünk kell valóm it! A hordái felparázslö reménnyel vette körül. — Mondd meg, mit tegyünk! — Mutassunk be engesztelő táncot? — Áldozzunk kecskét a szélnek, és kérjük, hogy másfelé ve­gye az útját? — 'Nem! — mondta. Nog. — Engesztelő táncra. és áldozatra nincs szükség. Tudjuk, hogy mitől támad at szél, tehát tehetünk is ellene! — Mit tegyünk? — Mondd gyorsan, mert megfagyunk! 'NOg, csendet .intett. N — Mi csinálja a szelet? — kérdezte, és magasra emelte a mutatóujját Senki sem válaszolt. — A szelet ai fák csinálják — feleit Nog a. salját; .kérdésére. — Persze a bokrok, sőt, a. füvek is — tette 'hozzá —, de legin­kább a' fáik. Ide-oda hajladoznak, attól támad ai szél. A horda elismerően felmorajlott. Nog isimét megtalálta a legkézenfekvőbb magyarázatot, amely akárme'lyiküknék eszébe juthatott voltra. — Mit kell tennünk tehát, hogy elcsituljon ai szél? — tette föl az újabb 'kérdést Nog. — Engesztelő .táncot kell bemutatnunk a fáknak! — -kiáltotta valaki. — Kecskét kell áldoznunk! — vetette ellene más. — Nem! — csattant föl keményen Nog hangja. — Nem kö- nyörgünk többé a fáknak. Fogjatok szerszámokat! Gon elégedetlenül megcsóválta a fejét. — Ki akarod vágni a fákat? — Hatékony és végleges megoldásra' van szükség! — mond­tál Nog. — Ha most tánccal vagy áldozattal meg is szüntetnénk a szelet, néhány nap múlva a fák újat .támaszthatnának. Nem fogunk örökké könyörögni nekik! A horda fenyegetően fél'morajlott. — Nem akarunk több szelet! — Elég volt a. didergésből I — Most leszámolunk a fákkal I Gon ar emberek elé állt. — A 'hideg utón mindig meleg jön — mondta.. — És a. for- róságban kellemes a fák lombja, alatt az árnyékban, pihenni. — Most fázunk! — morogta a. horda.. — A meleg, utón ismét hideg jön! — vállaszolfai Nog. — És a fák akkor újra dermesztő szelet kavarnak! — Kivágni! Kivágni! — zúgta a hordát — Nem. vághattok ki minden fát! — kiáltotta. Gon.. — Hiszen megszámlálhatatlan sokain vannak! • A horda elbizonytalanodott. Az emberek várakozva nézitek Nogra. — Nem is kell .minden fá.t kivágni — felelte Nog. — Csak azokat, amelyek a barlang közelében vannak! A távolabb álló fák csak hajladozzanak, kavarjanak szelet, ahogy nekik tetszik, az a szél már megenyhülve, simogató szellőként ér idet — Gyümölcsöt 'teremnek nekünk I — mondta Gon. — Nem alkuszunk! — 'kiáltotta Nog. — Vagy minden fát kivágunk a barláng környékén, vagy hozzá' se fogunk! A gyümölcs­fák ugyanolyan bűnösök a széltómaszíásban, mint a többi fa. — Kivágni I Kivágni ! — zúgtál a 'horda, A 'következő napokban egymás utón zuhantak főidre a bar­lang környékén, álló fáik. A legélesebbre pattintott kobaltok is ne­hezen roncsolták ugyan a vatag törzseket, de a horda, olyan dü­hös elszántsággal vetette magát rájuk, hogy előbb-utóbb mind­egyiknek beteljesedett a sorsa. A szél változatlan erővel fújt, mesz- szire röpítette a. lepattanó forgácsokat, port vágott az emberék arcába. Fenyegetően zúgtak' a1 lombok, a. vékonyabb fa.törzisek vadul hajladoztak. — Csak erőlködjetek I — kiáltotta. Nog. — Csak hajladoz­zatok! Úgysem tudjátok elkerülni baltáink csapásait! Fenyegető rúgálsotak .nem ijeszt meg bennünket! Gon némán figyelte, hogyan dolgozik a hörda. — Hiába vágjátok kii a fákat — mondta Nognak. — A szél nem csitul. Talán .nem :is a fák csinálják ... .Nog1 harsányan fe'kacagott. — Ha nekem nem hiszel — kiáltotta —, legalább a saját sze­mednek higgy! Mindig okikor va.n szél, amikor hajladoznak a. fák. — Hiába, fáradoztak — mondta Gon makacsul —, a szél in­kább erősödött. — Ha majd elegendő fát kivágtunk — felélte Nog —, akkor elcsitul a *szél. — De hiába, zúg még — tette .hozzá' — hiába fü­tyül, és kavarja a port, már nem olyan dermesztőén hideg, mint korábban volt. — Megtörölte izzadó 'homlokát, és elégedett mo­sollyal nézett Gorara. — SOk.ka'1 melegebb lett — folytatta. — A dermedtségünk elmúlt, már nem fázunk. Ez i.s bizonyítja, hogy jó, amit teszünk. A szelet még nem győztük le, de a hideget igen. — Honnan, fogod tudni, hogy már elegendő fát vágtatok ki? — kérdezte Gon. — Onnan, hogy eláll a szél, vagy legalábbis csökken, az ere­je — felelte Nog. — Ez olyan egyszerű, nem liis hiszem, hogy ma­gadtól nem jöttél rá. Egy különösen dús lombú, vastag fát vágtak éppen, amely­nek kemény törzsével nehezen bírtak a kicsorbuló kőbaitó'k. Az­után ez a fa is megadta magát, nagy reccsenéssel kidőlt. Abban a pillanatban csökkenni kezdett a szél ereje. Olyan gyorsan tör­tént, hagy szinte észre sem vették, amint a1 süvítés élhalkult, a. port Kavaró, hajcibálo vihar simogató szellővé 'szelídült, csak a. beálló nagy csend döbbentette rá a hordát, hogy már nem fúj a. szél.' — Győztünk! Nog a levegőbe hajította q baltáját, és fel üvöltött: — Győztünk! — visszhangozta a horda. — Megfékeztük a szelet, legyőztük a. fáikat! — kiiáltotta. Nog. Miközben a horda, önfeledten, ünnepelt, Nog odalépett Gon­ihoz. Mosolygott. — Látod — mondta szelíden —, ha nyitott szemmel jársz o világban, és megismered a titkait, úrrá lehetsz a természeten.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents