Tolna Megyei Népújság, 1983. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-08 / 6. szám

1983. január 8. Képújság n Napjaink muzeológiája Az utóbbi két évtizedben a szemünk láttára bontakozott ki Magyarországon egy új muzeológiai szakág: a történe­ti muzeológia. Régen nemcsak a bútordarabok, az edények, hanem még a ruhaneműk is több nemzedéken át szolgálták a csalá­dokat, most pedig szinte évtizedenként kicserélődnek, el­tűnnek a környezetünket alkotó tárgyegyüttesek. Környezetünk gyors változását legélesebben az életmó­dot reprezentáló tárgyak területén tapasztalhatjuk. A kör­nyezet gyors átalakulása, amely az 1960-as és az 1970-es években Magyarországon az anyagi kultúra területén a mindennapi életviszonyokban lezajlott, azzal fenyeget, hogy nem fogjuk tudni az életmódot reprezentáló tárgyakat mú­zeumaink gyűjteményeiben elhelyezni, a tudomány javára megőrizni és a közönség számára kiállításon bemutatni. Nem a nosztalgia vezet bennünket, amikor ennek a ré­gi életformának, illetve napjaink gyors változásainak a Használati eszközeit mentjük, hanem a társadalom minden­napi életének elsődleges tudományos forrásanyagát igyek­szünk megőrizni. A hagyományos múzeumi szemlélet csak a szép, a kiemel­kedő egyedi értéket képviselő egyes tárgyakra figyelt. Cso­dálattal szemléljük egy-egy kastélymúzeumban vagy kiállí­táson az elmúlt korok uralkodó osztályainak emlékanyagait. Ugyanakkor a polgárság, a parasztság és a munkásosztály életét reprezentáló emlékek hiányoznak gyűjteményeinkből. Még ma is egy nap alatt be lehet szerezni a századforduló­ról egy díszmagyart ha van rá 6D 000 forintunk. De hiába rendelkezünk akár 200 000 forinttal is, nem leszünk képe­sek egy Guttmann zeigruhát találni az 1920-as évekből. Pe­dig nem ennyi lenne az ára. Említhetünk közelebbi példá­kat is. Az 1950-es években szinte egyenruha volt a zöld lódenkabát, a szürke, kétsoros öltöny, a zöld kártoltgyapjú kardigán, a barna puplining és. a nyersgumitalpú barna cipő. Két évtized elegendő volt ahhoz, hogy eltűnjenek. A múzeumok természetesen egyedül nem vállalkozhatnak I arra, hogy az életmódkutatás problémáit minden vonatko­zásban megoldják, de sajátos lehetőségeiknél fogva a tár­gyak megőrzésével és tudományos feltárásával komoly se­gítőtársai lehetnek ebben a munkában a történettudomány­nak és a szociológiának, hiszen olyan forrásanyaggal fog­lalkoznak, amelyek nélkül a hétköznapi élet még a leg­aprólékosabb leírás esetén is csak egysíkú marad. Kiállításaink készítése során azt tapasztalhattuk, hogy egy-egy történeti eseményt bemutató tárlatunk a maga meglehetősen egysíkú anyqgával (fotókkal, plakátokkal, röpcédulákkal, újságokkal, magyarázó feliratokkal) több­nyire csak azokból váltott ki igazi emóciót, akik részesei . voltak az eseménynek. Vajmi keveset mondott a fiatalok számára. Az ő érdekükben mélyebbre és szélesebben kell a múltba nyúlnunk, meg kell mutatni, hogyan éltek akkor az emberek, milyenek voltak az életkörülmények, milyen volt a lakás, a ruházat, a koszt, mennyi volt a fizetés, az egyes árucikkek megszerzéséért mennyit kellett dolgozni, hogyan szórakoztak, milyenek voltak a kulturálódási lehetőségek, az olvasmányok, a dalok stb. Ha ezeket is bemutatjuk, akkor azok is megértenek egy-egy régebbi korszakot, akik nem éltek benne. ' Ügy fest, hogy napjaink anyagainak gyűjtésénél lénye­gében csak raktári kérdéssel állunk szemben. Itt vannak az üzletek, itt vannak a gyárak — tessék! Vásároljunk, rak­junk el minden tárgyból egy-egy példányt, és elvetettük gondunkat. Ez a gyűjtemény legfeljebb egy árumintavásár készítését tenné lehetővé, mert mögötte nincs ott az em­ber, aki ezekből a tárgyakból környezetet alakít magának. Szerintem a történeti muzeológia által használt tárgy csak olyan lehet, amely az emberi használaton már túl­jutott, mintegy betöltötte funkcióját, s amelynek tulajdono­sát, felhasználásának módját, helyét és használati idősza­kát is ismerjük. Enélkül a tárgy legfeljebb csak helyettesítő anyag lehet. A régész azokkal a tárgyakkal dolgozik, amelyek a múló idő rostáján szinte véletlenszerűen fennakadtak, nem lehet biztos abban, hogy a legjellegzetesebb darabök. Minket, a napjainkkal foglalkozó muzeológusokat körülvesznek a tárgyak, és nekünk kell biztosítanunk, hogy azok maradja­nak meg az utókorra, amelyek leginkább jellemzik korun­kat. És ebben rejlik az új- és legújabbkoros muzeológu­sok felelőssége. Napjaink, illetve a nemrégrhúlt tipikus tár­gyait úgy és akkor kell értékelnünk, amikor még környeze­tünk alkotórészei. DR. SZIKOSSY FERENC Az újvárosi őrház története Az Elba-parti Drezda, a mű­vészetek városa nemcsak új építményekkel gazdagodik — gondot fordítanak a város mű­emlékeinek karbantartására és helyreállítására is. Egyéves munkávall1 varázsolták újjá az egykori újvárosi őrhá­zat. Ezt a szép barokk épüle­tet 1732-ben kezdte építeni Zacharias Longuelune francia építész. Munkáját később Jo­hann Christoph Knöffel építő­mester fejezte be 1749-ben. Az eredetileg hadiőrség céljait szolgáló blokikház a későbbiek­ben lakásoknak adott helyet. Az épületet — mint annyi más drezdai műemléket — 1945-ben bom'batalálat érte. Ekkor oly­annyira kiégett, hogy csak a homlokzata maradit meg többé- kevésbé épen. A restaurált épület ünnepi terme ma kisebb hangversenyek megrendezésére is alkalmas. Étterméből pediig az Elba part­jára nyílik szép kilátás. Az őirházból nyíló látvány már Canölettót, a 18. században itt élt nagy olasz mestert is meg­intette, amint azt drezdai vá­rosképsorozatában a festészet mai tisztelői is tapasztalhatják. t Tisztelet a szülőföldnek Immár második alkalommal nyílt a Műcsarnokban sereg­szemle a külföldön élő magyar származású művészek alkotá­saiból. A nagyszabású kiállítás­ra 23 európai és tengerentúli országból 287 művész jelent­kezett, mintegy ötszáz műtárgy- gyal, zömében festők, egyhar- maduk szobrász, fotóművész és építész. Vannak köztük a kép­zőművészet határmezsgyéjén ál­ló, kísérteti műszerekkel alkotó művészek. Ilyen a video-penfor- mance-szal dolgozó Kuohta Klára vagy a Zürichben élő Bal- ila Péter, aki Metamorphozis címmel állandóan cserélődő fánystruktúrákat .mutat be prog­ramozott vetítőlemezzel úgy, hogy a látogató a terembe lép­ve árnyékával és a saját maga vetítette képekkel változtatja a fényjelenségek mozgását. így részese, kiváltója és formálója a művészi élménynek. A közönség árnyalt, sokolda­lú képet kap a külföldön élő magyar művészek tevékenysé­géről, érzékelheti, hogy mi fog­lalkoztatja a határainktól távol élő alkotókat, akik többen a vi­lág művészeti arculatát is for­málták, mint köztük Vasarely vagy Schöffer Miklós. A külföl­di kultúrák gyümölcsöző köl­csönhatásait mutatja a repre­zentatív kiállítás, amely három generáció munkásságából ad ízelítőt. A műveket az alkotók maguk válogatták, maguk ha­tározták meg, mit tartanak fon­tosnak munkásságukban, mit akarnak a szülőhazában élők­nek bemutatni. így egymás mel­lé került a világban szétszórtan élő sok művész alkotása, kü­lönböző stílusirányzatok széles skáláján. Az ismert és eddig itthon még nem ismert alkotók a jelen művészetének pillanat­képét villantják fel. Semmilyen irányzat nincs túlsúlyban, a hi- perrealizmus éppoly fontos sze­repet játszik, mint a legelvon- tabb absztrakció, de a pop-art, concept-art és más törekvések­nek éppúgy akad képviselője, mint a naiv művészetnek. Jólesik üdvözölni a második világháború előtti törekvések sikeres hazai képviselőit, és meglepődve tanulmányozhatjuk, hogy mennyire hűek maradtak önmagukhoz utolsó alkotásaik­ban is, mint Beck András, A. Borbereky Kovács Zoltán, Sza- lay Lajos, Jankovics József. Egyg^ magyar művészeknek már a nemzetközi lexikonokban sze­replő művei is láthatók a kiál­lításon, mint Pierre Székelynek, Kepes Györgynek, Bartha Lajos­nak, Amerigo Tot-nak, Etienne Vágónak, Pierre Vágónak. A kiállítás legöregebb mes­tere, a kilencvennyolc éves Or­bán Dezső, a ma már itthon is klasszikussá vált Nyolcak cso­portjának tagja. Zúzmarás idő című 1975-ben készült munkája födnészeken túli rokonságban áll Bartha László balatoni ria- násos tájképeivel. Sok művész stílusát már az idegen környezet formálta, mint a Venezuelában élő Fircsa László monumentális indián tár­gyú képeit. Az USÁ-ban élő Fa­ragó Miklós 1982-es Tisztelet a szülőföldnek című képét viszont Szász Endre ifjonti szürreális stílusa ihlette, a felhőkarcoló­kon átkod lő Magyarországot tejjel-mézzel folyó Kánaánként ábrázolja nosztalgikus látomá­sával. Egy-egy utazás emléke vagy a távolban élők nosztal­giája is megjelenik műveiken, mint például a Rómában élő Dallos Marinka tihanyi leven- dulásokat idéző képén. Külön­leges élmény Rapaics Richárd mélyértelmű szirríbol'ikájú Atti- la-gobelinje a kontinenseket szétszaggató nyíllal. Igen nagy a fotóművészek aránya, és meg­lepően sok a külföldön munkál­kodó építőművész, akikről ed­dig keveset tudtunk. Nemzeti kötelességünk szá­mon tartani és időnként számba venni a magyar tehetségek ki­bontakoztatását, alkotómunká­juk eredményét seregszemléken bemutatni. BRESTYÁNSZKY ILONA Schöffer Miklós: Mobil ,(1912-ben született Kalocsán, 1936 óta él Franciaországban, Kalocsán 1980-ban nyitották meg a Schöf- fer-múzeumot a művész ajándékaiból, Budapesten pedig 1982 őszén volt kiállítása a Műcsarnokban.) Gellért Hugó: Bartók Béla (1892-ben született Budapesten, ta­nulmányait New Yorkban végezte, 1915 óta él külföldön.) Nemes Endre: Kompozició (1909-ben született Pécsváradon, 1927 óta él külföldön, jelenleg Svédországban. 1982-ben ret­rospektív kiállítása volt a Ma gyár Nemzeti Galériában.) Jakovits József: Mózes (1909-ben született Budapesten, 1965 óta él New Yorkban.) Külföldön élő magyar származású művészek tárlata

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents