Tolna Megyei Népújság, 1983. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-22 / 18. szám
4- NÉPÚJSÁG 1983. január 22. Két nyugdíjas aktív napjai Szolgálat, mely barátokat terem Abbahagyni? Nem tehet* ségében kérte .meg Szabó JóFérj és feleség, otthon A roagyszókolyiak 1977 óta nyugállományú tanácselnök- asszonya a hetvenes évek első felében kezdett el levelezni a Nyírségiben élő Pusztai Andrással, aki mesterségére nézve fodrász, de már rokkantnyugdíjas volt. Egyikük sem sejtette akikor még, ihogy hivatalosként született kapcsolatukból -amikor özvegy Dobos Fe.renanére ugyanúgy rá ül I ebt az a mondás, hogy „megette már a kenyere javát", mint Pusztai Andrásra — házasság lesz 1978 tavaszán. Lett, s azóta együtt végzik azt az életüknek különösen szép és súlyos tartóimat kölcsönző munkát, amit külön-külön kezdtek. Szovjet ihősi halottak sírját kutatják föl a hozzátartozók kérésére, akadályokat, fáradtságot nem 'ismerőn, s a cél érdekében tucatjával írják a .leveleket, olvassák az önkéntesen vállalt szolgálat során szerzett testvéri jó barátok híradásait. Semmi túllzás (nincs a testvéri jó barát 'megjelölésben, hiszen aminek kapcsán az ismeretség létrejött, a szovjet emberek számára mindennél szentebb. Pusztai Andrásékat — akik nagyszókolyi illetőségüket tamásira cserélték — a műszaki ■bolt feletti bérlakások egyikében találjuk. Időpont kora délután. A lakás kicsi, de pont elég két összetartozó, öregségére egymásra talált embernek, akiket rengeteg .régi és új, közösen megélt élmény emléke vesz körül. Képek, díszoklevelek, emléktárgyak a nagyobbik szobában... Az utcára néző aiblakú kisebbikben is, de itt minden, ami van, a cél alá rendelt. Elsősorban a zsúfolt íróasztal, aminek bal oldalán kar- tantárólásito alkalmas irattartó álil, clriHlbetűs, nagyméretű borítékokkal. Az embernek az a benyomása támad, hagy lakott múzeumban és levéltárban jár, ahol bárki szívesen látott vendég. Az újságíró is, aki eléggé el nem ítélhető kishitűzsefnét, a járási hivatal személyzeti osztályvezetőjét, hogy tartson velem, öröm llett a dologból, mert a nyugdíjasok időközönkénti meglátogatása többnyire elmarad. Az évi egy nyugdíjas-találkozó pedig kevés ahhoz, hogy a tanácsi munkában öregedetteket ne támadja meg a fölöslegessé váltság érzete egyik eseménytől a másikig. — Nekünk ez lett az életünk — mondja Pusztai Andrásné és szemében olyan a fény, amilyen csak a nagyon tiszta szívű emberek tekintetében otthonos. András bácsi az íróasztal mellől mesél, -miközben a nagy- asztolt elborítják lassan a keresőszolgálat során termett dokumentumók, magyar és orosz nyelvű újságkivágások, hivatalos és nem hivatalos levelük, s annyi fotográfia, hogy fél tucat albumba se férnének bele. Eddig 58 szovjet hősi halott sírját kutatta föl a házaspár, aki .rövidesen lezárhatja az 59. és 60. ügyét, ügyet? A szónak bürokratikus íze van. A sikeres földerítést próbáljuk megszabadítani tőle. Itt az ügy úgy értendő, hogy mlint eddig, most is élet-haJálügyet csinált magának abból a Pusztai házaspár, hogy Basikiriába, oda is EkibaisztuZbö elmehessen a levél Báiszov Andrej Nikolejevics főhadnagy fiának, hogy édesapja szölgálatteljesítés közben autóbaleset áldozata lett 1945 nyarán, Tapolca közelében. — Most várjuk a levelet a tapolcai tanácstól. — Remélhetik, hogy egyszer csak elfogy a munkájuk? - kérdezem bátortalanul a doku- mentumihaloim fölött, miire az idős házaspár összenéz, s majd egyszerre mondják, hogy nem, mert a hozzátartozók ma is még hazavágják a hősöket, s nem talál a szívük nyugalomra, amíg föl -nem keresték meg nem csókolták azt a földet, amelyben -szeretteik - akik Magyarország fölszabadításáért adták az életüket - pihennék. Magnószalagok között válogat a házigazda, aztán — mert dönteni nehéz, melyiket szólaltassa meg - a kezéhez legközelebbit választja. S fordít. Földig (hajolva köszöni egy köny- nyéktől átitatott hang, hogy Pusztaiék segítettek, s láthatták édesapjuk sírját örmény, orosz és magyar nyelvű sírfelirattal... Hogyan kezdődött? Pusztai András hadifogolyként ismerte és szerette meg a szovjet népet. S mit sem csokiként a nép iránt érzett tisztelete, -amikor hazakerült. Volt laptársunk, a Keilet-iMagyarorszá g szerk esztő- ségében egy újságíró barátja, aki testes levélhalmot ..rakott eléje, „öreg, te ráérsz, segíteni kellene ezeknek a levél íróknak, akik Nyíregyháza környéken elesett hozzátartozóikat keresik.” Az „öreg" nékivágott. Eredményes -kutatásainak híre nem csak szóban terjedt, hanem a szovjet sajtóban is. És\ a nyugdíjas tan ácséi nöknő? Még aktív korában határozta él, hogy a falujában eltemetett 19 hősi halált halt szovjet -katona hozzátartozóit fölkutatja. Megtette és a munka során ismerte meg második férjlét, akivel éveken át levelezett, az ügy érdekében. A Magyarország fölszabadításáért fölyó harcokban 150 ezer szovjet katona vesztette el az életét. Közüliük -sok ezerről máig sem tudják a hozzátartozók, hogy hol nyugosznak. Pedig tudni akarják! Van, ahol az örökre elveszí-tettnek a családi asztalnál akkor is -megterítenek - 38-40 év után -, ha már tudják, mely ország mely vidékének földje fogadta be a hős apát, fiút, testvért, kedvest. Jerevánban történt meg, -aihöl Pusztaiék viszontlá- togatóban jártak, hogy a családfő - -aki édesapját veszítette el - rászólt" Pusztai Andrásra a terített asztal mellett: „Andrej Iva-novics légy -szíves ne ülj oda, az az édesapám helye!” Ahány nagyméretű boríték, annyi szívszorító történet és ,/balsoj, baísoj köszönöm"-ök garmada. Újévi jókívánságok, családi fotók azoktól, akik élvezték Pusztaiék szerető vendéglátását, s akiknél ők jártak. — Nézze csak ... ez Georgij, akii Bjelgorodban él a családjával. Remek ember, sajnos, most éppen beteg a gyomrával. Nagy boldogságot szereztem neki. Tizenkét Kresz család között megtaláltam azt az egyet, amelyik Rozika nevezetű eladó lánya 18 sebesült szovjet katona életét mentette meg, közöttük Georgij életét is. Budapest alatt kerítették be egységüket a németek, és aki a kezükre került, lemészárolták. A két fiatal között szerelem szövődött, ami életre szóló barátsággá váltott 35 év elítéltével. Hol, merre -jártak eddig? Tulajdonképpen csak 1978-ban kezdtek utazni, visszaadni a barátitok addigi látogatását. Moszkva-, Kijev, Harkov, Jereván, Bjelgorod szerepel a listájukon. S mi kerül még rá? A jövő titka. Ha az utazás már nem megy, mert se egészséggel, se pénzzel nem győzik, megmarad a levélváltogatás lehetősége. Abbahagyni? Nem, azt nem lehet, mert az elveszettek felkutatásával nemcsak a hozzátartozóknak szereznek örömöt. örömöt szerezni másoknak is öröm ... Jócskán besötébedettt és any- nyi mesélnivaló lenne még. -Igaz (mesélnivaló, -mely az él- esetit hősök arcait is élőként villantja föl. Ebéd után érkeztünk, de talán nem haragusznafc Pusztaiék, ha ezen a napon elmaradt a szokott pihenés. Búcsúzáékor szemembe ötlik O Kijevben megjelenő Pravdauk- rainii, mely most is közöl még kereséseket. A lapkivágásokat barátok küldik Tamásiba, és annak tudatában, hogy már régóta nem kell a kísérőlevélben a keresettek fölkutatásáraké mii a Pusztai házaspárt. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: CZAKÓ Grigorijéknől Bjelgorodban Szakonyi Károly: Dixieland Lemez lehet vagy kazettás magnó. Pózán, dob. Dobok. Éltes trombitafutamok. Zongora. Mikor is? Höl is? Ritmus. Ritmus, ritmus. A bendzsó -meg a zongora. A klarinét. És megint a trombitái, élesen. De mire a hang kiér ide a teraszra, már elcsendesül. Mégis. Hol és mikor is? A platánok törzséről háml'ik a szürke kéreglap. Meg a levelek. Ázottan, de harsogó sárgán hullanak a sétányra, útra, asztalokra. Az üres székekre. Színesen, de halálosan. Mint egy néptelen város. A kihalt presszó meg a terasz. A folyó Színtelen. Párába oldódik a túlpart. Az a -nő ott csak körmöl, könmöl a piéhaszta! topján. Még csak újságot sem tett a- levélpapír alá. Fut a golyóstolla; fel sem pilfamt az írásból, ül feketén; fekete ballonban, fekete csizmában és szétázott, fekete hajjal. Milyen sápadt. A pózán. Meg a dobon a seprő. Hál? Milyen teremben? Nincs vendég rajtunk kívül. Csak a nő meg én. Odabenn, a bölthajtásos kis presszóban a kávéfőzőnő meg a pincérlány. Támasztják a pultot, diskurálnOlk. Már mentem volna, de megszólalt ez a zene. A part néma. A teraszon ködtől nedves, kopott pléhasztalok. Rácsos székek. Falevelek. Lehet, hogy esni fog. Terem, drapériákkal. A zenekar a színpadon. Szálkás padló. Vörös függönyök az ablakon. Tél. Vagy késő ősz. Piszton meg szaxofon. A szaxofon mélabús altja. Meg a dob. Megbillen a székem, csendül a pohár a hamutartónak ütőd- ve. A sötét bolthajtás alól előjön a pincérlány. Van az arcában valami közönséges, már ormikor beültem ide, megfigyeltem. És erős a hasa meg a combja. A szűk szoknyában. De a feszes pulóver meg a kis, fehér kötény mégis izgat. A fényesre kopott szövetszaknya meg a harisnyás láb. Minden pincérlány kívánatos. De ho záróra után végig keltene mennem vele a parti fák alatt. Ha jönne vélem várakozva a sötétben? Fűízű csókja volt! A fogak A száj puha melege. És az a fűíz. — Parancsöl?- Hogyan? Ja . . . egy konyakot még Hozzon. - Elmosolyodom, hogy szövetséget kössünk. De nem veszi a lapot. Fázósan megdö-rgöíi a karját:, odabenn méleg volt. Indul vissza. Elmegy a nő mellett, la-Ssít, közönnyel nézi. A nő nem -tekint fel. A halja eltakarja az arcát, amint előredőlve ír. Szakonyi Károly elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán novella-kategóriában II. díjat nyert. Újabb szám a kazettáról. Ének. Yes Sir, thaf’s my Baby . . . Autó közelít az úton. Megáll a fák alatt. Ketten kiszállnak. Két férfi, öltönyben. Az egyik visszahajol a kocsiba, beszél valakihez. Nevetés. Távol vannak, nem értem őket. Nevetés. A férfi e!1ép a kocsitól, kiszáll egy szőke lány. Hosszú combok. Fehér bunda, fehér csizma. Hatalmas szőke haj. Kocsiajtó csapódik, jönnek. A lány hangosan nevetgél, siet, a férfiak loholnak mellette. Bemennek a boltihajtásos helyiségbe. A fekete -nő fel sem pillant. Látom a kocsit a fák alatt. Ezüstszínű. Lapos. Hazai rendszám. Peregnek a falevelek, (befedik a tetejét. -Befedik a sétányt. Zongora, -bőgő, bendzsó. A szaxofonos a színpad szélén állt, hátradőlt, ívben, felzúgott -a ta-psi, almikor befejezte a szólót. Aztán a dob. Dobszóló. A vörös drapériákon felírás. Fehér, kivágott betűk. Három olaj-nyomat a falon, három portré. És a dobszóló. A táncosok addig várakoztak. Höl is volt ez? Melyik kerületben? Lustán bújik elő a sötétből a pincérlány. Leteszi a -konyakomat. Nem szól. Nem iszom. A pincérlány feszes szoknyája. Milyen vastag a combja! Magas szárú cipőt hord, persze. Végigsétál az avarral teli teraszon. A fekete nő feltekint, a hajába -túr, meglátja a -lányt, s mintha csodálkozna. — Egy teát! A lány bólint, eltűnik. A nő hátradől a széken, keresztbe veti a -lábát, átolvassa a levelet. Javít, olvas. A hajába túr. Nyolc, tíz méter lehet köztünk. Szép a térde. Rám néz. Nézzük egymást. Nem veszi le rólam a tekintetét, mégsem vagyok biztos, hogy igazán engem figyel-e? Tartja a kezében a levelet, s néz felém. Keskeny szemrés. Sápatag bőr, vékony, de színes rajzolatú száj. És vékony orr. A taps. És a tánc, almikor újra az egész zenekar játszott. Szállt a por. Féllocsolták a padlót, de szállt a por. Yes Sír, that’S my Baby . . . Rettenetesen sovány volt. Csontos. Magas, csontos. Fehér blúzban, kék szoknyában. Azt mondta, kalauznő. Izzadt a tenyere. Visszamentünk a többiékhez, a nagy fali tükörből látni lehetett a termet. A fehér abroszon bortócsák. Valaki azt mondta, ideje menni. Mindenki a párjával. A zaj meg a szakszofon mélabúja. A dixieland, összekulcsoltuk a kezünket. A csontos ujjal szorítottak. Sima haja volt. Odahajtottam a fejem a vállára, éreztem a bőrét. Sokat ittam. A blúzon át -is megcsapott a teste párája. Nem használt kölnit. Mindenki menni akart, egymásba kapaszkodtunk, kiértünk a kultúrbóz elé az útra. A nők sikongva nevettek, a férfiak tapogatták őket, mi csak szorítottuk egymás kezét. Felágaskodott és megcsókolta a szám sarkát. Nekidőltünk a falnak, csókólóztunk. Fűíze volt a szájának. De nem hagytam abba. Nagyon szenvedélyesen csókolt, nem akartam megbántani. Hazakísértem, felmentem vele, az előszobában a nővére fogadott, terhes volt, talán a nyólcadi-k hónapban, a nyaikón meg az arcán májfóltok. örült, hogy a húgának van egy fiúja. A férje a konyhában vacsorázott, beköszöntünk, ruhák lógtak a fregolin, mosott ruha meg főzelék- szög volt. És egy gyenge körte fényénél ... A pincérlány hozza a nőnek a teát. Leteszi, de a nő szakadatlan engem néz. Nézzük egymást. A megírt levél a kezében, de engem figyel. Gyenge körte égett a lámpában. Menjünk a szobába, mondta a nagy hasú nővér. Likőrrel kínált, csószárkörtével, nem bétám meginni. Magunkra hagyott a csipkék, ágyneműk meg szekrények között. Még a kályhát -is megrakta. A díványon ültünk, s miután a nővére kiment, ő megint elmondta, hogy ka- louznő villamoson, de ez cseppet sem érdékelt, átöleltem, engedte a szoknyáját is meg a blúzát. Rettenetesen vézna volt, kis mellű; a combja sem vélt formás, de forró; a hasán a felgyűrt szoknya1, kombiné, harisnyatartó. Hevesen ölelt, olyan vadul, ahogy az utcán csókolózott. Valamilyen iskolára akarják küldeni, azt mondta, hogy tanuljon, mert tervük van vele a központban, kérdezte, menjen-e? -Ezt sokszor megkérdezte, minduntalan, amint csak közben-közben megpihentünk. Soha nem adtam rá feleletet, ő pedig egyre kétségbeesettebben faggatott, aztán azt kérdezte, szeretem-e? Erre is csak mosolyogtam, mint alki nem akar kitérni, csupán elodázza a választ. Később a nővére bekopogott, hogy ő most már lefeküdne. Fogtam a kabátomat, elköszöntem. A kapuban még csókólóztunk, nyaggatott, hogy nem beszéltünk meg semmit a jövőjétől én vajon hogyan akarom, mit tegyen? Csontos kezével simogatta az arcom. Teázik. összehajtja a tevéiét, borítékba teszi, ázik a tea a forró vízben. Megkavarja a gőzölgő italt. Kortyiint. Az ezüstszínű kocsit belepi az ősz. Klarinét, dob. Black Eyes . .. A dixieland íkikúszik a bolthajtások alól. Hol lehet a pincérlány? Másnap megírtam egy lapot, odaadtam egy Győrbe utazó ismerősömnek, hogy adja fel, ha megérkezik a városba. Pár sorban közöltem, mekkora bosszúság, hogy a cégem áthelyezett a Dunántúlra. Nem Is tudhatom, mikor találkozunk. A szőke lány meg a két férfi. Diskurálva, nevetve. Kavarog utánuk az avar. Megint ketten maradtunk. Fizetnék. A kocsi félbúg. üres a táj. Csak oddbtentről a dixieland. Flying on Sledge . . . Egyszer a Moszkva téren utánam kiáltott. Boldogan, meglepetten, szerelmesen. Tudtam, hogy megkapta a képeslapot. És várt. De hátra sem néztem, felugrottam egy 59-es villamosra', eltűntem a szeme elől. A nő megint engem néz. (Kibontja, kihajtogatja a levelet, olvas néhány sort, javít. Iszik a teából. Meg kell keresnem a pincérlányt. Fizetnék. A nő leteszi a csészét, összeszorított szájjal olvas, aztán hirtelen félkézzel összegyűri a papírt. És maga mögé hajítja. Rám tekint. Fogva tört a szemével. Felállók. Elmegyek mellette, hogy bemenjek a bolthajtásos terembe. A nevemét hallom. — Nekem szólít? — Tessék?! — A nő arcán kis ijedtség, kis zavar. Meglepetés. — Mit mond? Hogy én?!... — Nem, semmi, semmi!... — intek. Benn harsog a dixieland. A pincérlány a pultnál leteszi a cigarettáját, bemondom a fogyasztásomat, várja a pénzt. A kávéfőzőnő szórakozottan figyel. — Új felvétel? - kérdem, csak úgy mellesleg, a zenére. — Új. A legújabb. A dixieland bánd. Szereti?
