Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
A KÉPÚJSÁG 1982. december 4. Dunaföldvár Egy nagyközség egyénisége Szentül hiszem, hogy a településeknek is van egyéniségük, akár csak az embereknek. Érdekes módon ez akkor ötlik legjobban szembe, amikor hiányzik. Tessék például a modernnek hitt (pedig csak új építésű) óbudai lakótelepre gondolni! A települések egyéniségének kialakításán nemzedékek munkálkodtak, majdnem azt írtam, hogy végeztek ennek érdekében nevelő munkát. Abban, hogy egyes városok és községek iránt éppúgy táplálhatunk ellenszenvet vagy érezhetünk rokonszenvet, ahoKár a kapuért... gyan az emberi kapcsolatainkra jellemző, minden bizonnyal en. nek is szerepe van. Az érzelmek ritkán tartoznak a logika birodalmába. Ha megfeszülök, se tudom megindokolni azt, hogy miért bírja teljes rökonszenve- met X., avagy miért ódzkodom Y-nal akárcsak egy levegőt is szívni Éppen ezért több, mint valószínűleg csak módjával tudom megmagyarázni Dunaföldvár iránt érzett rokonszenve- met, mely már abban a pillanatban feltámadt, amikor több. mint tizennyolc esztendővel ez. előtt először betettem ide a lábamat. Gyanítom, hogy elsősorban a nagyközség egyénisége játszhatott benne szerepet, mely azóta csak még jobban kibontakozott. Akkoriban a Török-torony környékén csak a történelem hangulata élt, elhanyagolt és romos körülmények között. Ma, aki ide belép — hála páratlanul tehetséges régészek és restaurátorok munkájának —, úgy érzi, hogy feltámadt körülötte a múlt. Akkor még java része hiányzott a 6-os út túlsó felén húzódó házaknak, nem volt KRESZ-park, a központban benzingőzt lihegtek a pályaudvar híján össze-vissza ,,istállózó" autóbuszok, hiányzott a kemping és az új, emeletes házak többsége. Igaz viszont, hogy volt szálloda, amiben laktam is és aminek ma nyoma sincs... Az, hogy fentebb legelőször a Török-tornyot említettem, egyáltalán nem véletlen és nemcsak a régi épületek iránti olthatatlan szerelmemnek tulajdonítható. Kétségtelenül ez Dunaföldvár legjellegzetesebb pontja. Talán megyénkben Si- montornya az egyetlen hely (és majd Ózora lesz!), ahol eny- nyire szemmel látható és jól mérhető a helyi és központi erőfeszítések összetalálkozásá. nak haszna. Egy felügyeleti hatóság mivolta melltett elsősorban tudományos intézményként felfogható budapesti székhelyű •szervre, az Országos Műemléki Felügyelőségre gondolok. Mellékesen szólva azt hiszem, hogy ez a legszelídebb hatóság széles e hazában, mely inkább nevel, semmint büntet. A Török- torony és környéke valóságos •ékszerdoboz, igazán ideje lenne az utolsó cizellálási műveleteket is elvégezni rajta. Mint mindennek, természetesen ennek anyagi természetű gátjai vannak. Aki most belép a valamikori belső várba vezető kapun, az jól teszi, ha nem néz se jobbra, se balra, de legfőképpen jobbra nem néz., Itt ugyanis a környezetből bántón kirívó, düledező épület sérti a szemet és ingerli fényképezésre a kaján kedvű turistákat. Ha a turista bóklászó természetű, dkkor áthalad a pompás Vár étterem és e félrom közti szegleten, ahol nyomban úgy érezheti magát, mintha színpadi díszletek mögé tévedt volna. A Vár étterem egész falához deszkabódé tapad, ez az évek óta „provizórikus" raktár. Mindaddig nincs megoldás, amíg a romos ház — egyébként régóta készen álló — tervei valóra nem válnak. Erre pedig a nagyközségi tanácsnak egész egyszerűen nincs pénze ... Társadalmi munlkáijai még csak lenne, mert ilyen téren a dunaföldváriakat legendásan könnyű „táncba vinni", bár a műemléki környezetben a legjobb akarctú társadalmi munkával is tanácsos csínján bánni. Élő példa rá a várudvaron lévő pompás szabadtéri színpad. Tervezője, aki egyúttal a Vár étterem tervezője is, Nándori Klára építészmérnök, társadalmi munkában elvállalta a kivitelezés műveze. tését. Persze, az Országos Műemléki Felügyelőségtől nem lehet valakit füttyszóval lerendelni, amikor véletlenül akad fölös kapacitás. Így aztán a szép színpadot létrehozták nélküle, helyi erőből és bántóan, kellemetlenül magasra sikerítve ... Természetesen nemcsak műemlékekből áll a világ. Aki Dunaföldvár utcáit rója, sűrűn talál 50—60, vagy éppen 80 éves házakat, melyek pallérnál kvalifikáltabb szakembert valószínűleg sosem láttak, de mérték, tartó ízlésükkel mégis hozzájárulnak a nagyközség összhatásához. Ha úgy tetszik, egyéniségéhez, Mi sem érthetőbb annál; mint hogy az ember nem szeret elmaradni a világtól, igényli az újat, a modernet. Ugyanokkor nem biztos, hogy ilyen szándékkal feltétlenül szebbet teremt. Ahhoz, hogy egy hangulatos utcafrontot ne lehessen oda nem illő ablakkal elrontani, egy szép kapuról ne ordítson bántó hirdetés, nem kell igénybe venni az állami költségvetés teherbíró képességét. Csak a helyi tanács engedélyező, rendeletalkotó hatalmát. Az is felettébb praktikus, ha az ereszcsatornából nem ömlik a víz a járókelő fejére, de amikor ezt ahelyett, hogy alatta, inkább a gyalogjárda feletti átvezetéssel oldják meg, az összeredmény egész egyszerűen ronda. Jó lenne azt remélni, hogy az előbbi néhány kifogás nem gerjeszti felháborodott névtelen levelek írására az ilyesmire amúgy is könnyen kaphatókat. Dunafödvár egészének összképe, egyénisége annyira harmonikus, kiegyensúyozott, hogy kár ezt az arcot bántó, kis pör- senésekkel elrontani. A jövő fejlődésének körvonalai egyébként anélkül is jól láthatók, hogy az ember távlati és kevésbé távlati tervek rajzaiba mélyedne. A pártház, az OTP és az áruház mögött már érzékelhető egy majdani tér, melybe a hívők nélkül maradt görögkeleti templom is beletartozik. A régi és új eqymás mellett nem ellentmondást rejt, hanem kiegészítést jelent. Visszatérve a bevezetőben említett emberi összefüggésekre, mindig is utáltam, ha valaki többnek kíván látszani önmagánál, nem létező vagy vélt értékekkel hivalkodik, ahogy új argónk fogalmazza: „megjátssza a fejét”. Ez nemcsak személyekkel, településekkel is előfordul. Dunaföldvár a maga mértéktartásával, arányaival, •nem utolsósorban gondozott- ságával, tisztaságával és lakóinak a település szüntelen-1 fejlesztését szolgáló tevékenységével az előbbivel ellentétes példák számát szaporítja. ORDAS IVAN Bába Mihály: Ä házasságközvetítő tragédiája Szegény Kapusi — mondta a barátom, amikor egy magá- baroskadt, révedező tekintetű férfi elment mellettünk. — Ez is alaposain megjárta a házasságközvetítéssel. — Mi történt vele? — kérdeztem, visszalesve a mámoros álla pótban botorkáló emberre. — Képzeld el, egyszer meglátogatta őket a felesége unokahúga. A harcias tekintetű Magdi már túl volt a harmincon, de még mindig pártában parádézott. A férfiak, amikor megismerték makacs, akaratos, katonás természetét, úgy elmenekültek tőle, hogy vissza se néztek. Egy este azt mondja Kapusi csinos, bájos felesége: — Szivecském, nézz körül az üzemben, és hozd össze ezt a Magdit egy rendes emberrel. Éppen ideje, hogy férjhez menjen, mert még valami butaságot csinál. És Kapusi természetesen körül is nézett. Talált is égy szabad férfit, igaz, nem volt valami jó híre az üzemben, de gondolta, majd a Magdi megneveli. Meghívta vacsorára. Kellemesen töltötték az estét négyesben egy elsőrangú helyen, Kapusi fizetett. A találkozót újabb találkozó követte. Kapusi ismét fizetett. Sebaj, gondolta, csak a Magda menjen férjhez. A férfi kedves volt, de nem nyilatkozott. Kapusiné mérges lett. — Vagy nyilatkozik, vagy látni sem akarom többé. Beszélj vele. — Na de drágám, ez nem olyan egyszerű. — Jó, okkor majd beszélek vele én. Ha kettesben maradok vele, egyszerűen megmondom neki; eszik, iszik a mi pénzünkön, és hallgat, mint a csuka. Majd én szóra bírom! Nagyon jó, gondolta Kapusi, és örült, hogy megmenekült a kellemetlen beszélgetéstől. A vőlegényjelölt, amikor egyedül maradt a szép Kapusinéval, szenvedélyesen kirobbant. — Na végre, ez a vércse meg a kedves férje, az a buta birka — ezer bocs' — magunkra hagyott bennünket. Találkozni akarok magával. Szeretem. Holnap várom a Rezeda presz- szóban. Ugye, ott lesz? Jöjjön el, nagyon kérem. Megragadta az ámulattól szótlan asszony kezét és csókolgatta. — Mikor jön? ötre? Várom. — Na de a Magdi... — Jaj, szerelmem, hagyja mór azt a vércsét. Nekem csak maga kell, senki más.. Az asszony alig tudta zavarát legyűrni. — Nos, vallott? — kérdezte Kapusi, amikor egyedül maradt a feleségével. — lügen. De részleteket szeretne tudni... lakás. Magdi keresete, meg minden ... Holnap találkozom vele, hogy meg. beszéljük. Magdira ezt nem bízhatom. — Igazad van, drágám. Magdi könnyen kiadná az útját. Pedig ebben a korban a férfi már érdeklődik, ez érthető ... Ebben maradtak, és másnap Kapusiné elment a randevúra. Harmadnap, sőt negyednap is. És valahányszor hazament, boldogan közölte: — Minden szépen haladj Csak türelem. Kapusi kölcsönt vett fel, hogy az újabb vocsorákat és a felesége rendkívüli kiadásait fizetni tudja. A hivatalos lánykérést szombat estére tervezték, mert Magdinak lejárt a szabadsága és vasárnap haza kellett utaznia. Kapusi azon o szombaton rohant haza, hogy feleségének segítsen az előkészületekben., Csinos felesége helyett azonban egy levél várta : „Drágám! Ne haragudj, de Jenő addig ostromolt, hogy nem tudtam neki nemet mondani.. Hozzáköltöztem. A válóper költségeit természetesen mi fizetjük. Magdinak add át üdvözletemet. Vigasztald meg. Sok-sok puszi." Kapusival megfordult a föld. Tört, zúzott, ami a keze ügyébe került. Magdit azonnal elzavarta, és részegre itta magát. — Azóta ilyen — folytatta a barátom. — Szegény. Megjárta a házasságközvetítéssel. Alapo. •san megjárta. Akinek csinos felesége van, ne kezdjen ilyen vállalkozásba. Ha ez vélem történt volna, most örömömben átugranám a Bazilikát. De nekem nincs olyan szerencsém, hogy valaki megszöktesse a feleségemet. Na, szervusz. Sietek, mert ha kések, olyan zenebonát csap a sárkány, hogy Óbuda vissz-* hangzik tőle — mondta és elrohant. Az az! Finom zöldségleves. Én szeretem. És hát egy leves bárhol meglő. Nálam is. Boldoghy út 16. Persze rezsón, merthogy üzletlakás. Vajon ki volt ez a Boldoghy? Nem tudok róla. Most ráérek. Ö csak hatra jön. Néha, a lene tudja, hogy van ez, még összetalálkozom a lábammal. Jön felém, nyú- j lók utána, de egyszerűen nem érem el. Ke- : zem a lüggönybe ütközik. Le is rántom így. álmomban néhányszor, de csak mosolygok rajta. Vele szakadnak legalább a pókhálók is. Anyám azt mondta, pókot ölni tilos, merthogy bajt hoz. Nahisz! Mondott ö persze még mást is, egy csomó szépet, de hát tudta ő, hogy én egyszer így logok itt ülni? Negyed lábbal? Hogy az a tizenkettő ötös... hát igen. Egyszer már becsavarodtam emiatt. Csak kiabáltam, mint a hülye, hogy... áh! Rég volt. Meg kell lérnem a világgal, mondta a doki. A Klári, az otthagyott még akkor, aztán meg meg is halt. Gyerek nem volt, így aztán csak a pókok. Meg a függöny. Ennyi. Én persze a legszívesebben megölném ezeket a kis pontyom bogarakat, túlont'' pölleszkedők! Futkároznak azzal a nyolcszáz lábukkal, dőzsölnek, s ha lennakad valami, mondjuk egy légy, kivégzik. Aztán a leli‘ hamm, a többit elteszik. Láttam. Mocskos ki' lérgek ! Van egyébként egy falragaszom. Az mér r é g e n r ő I maradt. „Két nemi érintkezé- között mosson kezeit" Meg egy muskát1’ Azt a piacon kaptam, segítettem egy kofának, hát nem rám tukmáltaI Na és a h"' gönv. az a sárga. Agyról, asztalról nem beszélek, ilyen másnak is van. De a függöny! Ott ment el előtte! Aztán bekopogott, mondom, tessék! Hát így lőttünk össze. Aztán mondtam neki, hogy hát ha akarja... Tegnap kiszabadult egy légy. Kevesebb láI ha lett. meg az egyik szárnya is ott maradt, de csak ki. s aztán fölült a függönyre. N mondom, sütheted! Anvám a Tiszába ölte magát. Volt neki agy öreg párja, halász volt. £n már nem mertem, korán meghalt, épphogy megszült ötünket. Már csak én vagyok, meg a nővérem. Ö ott van a Tiszánál. Egyedül az is. Hálókat loltoz, abból él. Lehet, hogy úgy végzi ö is? Ez, amikor bejött, egy olyan kezeslábasban volt, mert hogy „maltermóri". Ö mondta igy, én azt se tudtam addig, mi az. Egy munkásszálláson élt. Egyéves házasok voltak, mesélte, amikor egy napon rácsukta az ura a sulnit. Ügy büntetésből. Ö meg felmászott a larakásra, onnan akarta elérni a tető- nyílást. Ha kijutok, megölöm, mondogatta. Ügy is gondolta, szegény. Csak hát nagy volt a hasa, oszt megbillent. Ott jött ki belőle a gyerek, azon nyomban. Aztán megtette. Kilenc évet húzott le. Hát igy. Én akkor aztán mondtam neki, hogy most már... valami ilyesmit. Mert hát mit mondhattam volna még? Az én rokkantságim nem sok, de szerinte elég, merthogy már „világkörülire" úgyse nagyon nevezünk be. Hát valóban nem! Én igy eljárkálgatok napközben. Ha jó id van, lemegyek a térre, nézem a zsugásokat, hozok nekik egy-egy leiest, olyankor leesik nekem is valami. Meg vásárolok, ha kell, d a legtöbb időt mégiscsak otthon töltöm. O' elülök az asztalnál, s bámulom a függönyt. Az utcabélieket már a mozgásukról ismerem. A. szerencse az, hogy úgy szervileg jól vagyok. Mert a dokikat csak-csak rühellem. Hogy „lérjek meg!" Ilyet én is tudnék mondani. Ehhez kell a diploma? Dehogy?! Most már azért, hogy i 11 van, csak jobb. El lehet nézni úgy esténként, ahogy főz, meg tesz-vesz. Csak jobb. Kitalálta különben, hogy vasárnap délelőtt eljárunk eztán moziba. Hogy ö kigazdálkodja. Engem ugyan nem érdekel, de hát legyen. A combjai kemények egyébként, pedig az időn már csak túl van ö is. Meglógom azért neki, ne mondja. Úgyhogy megvagyunk. Azt a falragaszt akarta leszedni egyszer, hogy micsoda mocskosság. Mondtam, hagyja csak, az marad... Na! megnézem már azt a legyet. Érdekel, mire vitte... Lehet, hogy annak kinő?l Ablakkal is lehet torzítani, festéssel pedig társtulajdont hangsúlyozni, Az új szabadtéri színpad BBfll Most mar
