Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
I A NÉPÚJSÁG 1982. december 31. A legtöbb mai gyerek, aki faluszéli házban nő föl, nem olyan emlékeket visz magával, mint a régiek. Sok helyen már ott tartunk, hogy a faluszéle különb, mint a belső területek. Különb, szebb, mert itt épülnek javarészt az új házak. Egész sorok, sőt teljes utcák. Valamikor szürke, jelentéktelen, szegényes volt a faluszéle. A módos emberek beljebb laktak, a nagy házakat éppen ezért ott építették. Még olyan kis falukban is, mint például Kistormás, meghökkentően érvényesült ez a szokás, rátarti- ság, elkülönülés. A központban néhány pazarul naav és eredeti formában épített ház volt — részben még megvan ez az állapot ma is -, aztán épült két hatalmas ház kicsit arrébb, két különböző utcában, de még mindig távol a faluszélétől, ahol eayszobás házikók is szerénykedtek. Egy-egy szép fa, bokor különb volt, mint némelyik ház. Nekem csodaszép emlékeim vannak a faluszéli ayerekkor- ból. Kölesden laktunk egv-két évig az öreg utca végén, az utolsó házban. Velünk szemben két házzal hosszabb volt a sor — Borosék, Sólváék —, de ez semmiféle zártságot nem jelentett. mert minálunk ott volt a véatelen szabadság: az udvar, kerítés hiányában, fölkúszott az akácfás, bodzabokros, füves- vadvirágos domboldalra, ma- dárfészkekhez. búvóhelyekhez, somfához. Távolabb, az utca végétől, a mezőn, annyi helyet talált, akár húsz gyerek is egyszerre, játékhoz, amennyit csak akart. Az utóbbi évtizedekben szigorúan kimért telkeken, zártke- rítésű udvarokban nőnek a gyümölcsfák és a gyerekek. Sok a szép udvar egyébként, szőlőlugast is mutogatnak, ahol hajlandó virulni a szőlő. Az udvaron garázs, tüzelőtároló, esetleg nyárikonyha, sertésól — és homokozó. Az elpotyogó trágyát, port, szemetet sok helyen fölváltotta a fű és a virágágyás. A nagyobb gyerekek kijönnek játszani az utcára. Láttam Pakson többször is, hogy a Virág utca vége felé, ahol már közel a „faluszéli" csábító térség, nyolc-tíz gyerek is hancuroz, labdázik, kergetőzik az utcán, a betonúton. Nem mehetnek kijjebb, a — legyünk pontosak — város szélére, mivel ott szőlősorok takarják a „játékteret" mindenfelé. A gyerek persze föltalálja magát, ha egy kis hely is akad a számára. De valóban kicsi a hely és nem madárfüttyös, hanem komfortos. Mi még rongylabdát rúgtunk az ősfüvön, a mai gyerek jobbnál jobb bolti labdákat pattogtat a betonon, a kerítések, a falak és a féltve őrzött ablakok közelében. Pusztahencsén már majdnem a nagydorogi útig kiépült a faluszéle. Tizenöt év óta építik ezt a sort. Legutóbb a termelőszövetkezet brigádja készített egy hatalmas házat, most ez a legszélső emez oldalon, két szolgálati lakás van benne, ag- ronómusoknak. Néhány év múlva valószínűleg építenek még mellé, mert a lehetőség nagyon kínálja magát: üres két-három teleknyi rész. A másik oldalon, azon a bizonyos új soron, a jelenlegi utolsó házak között van Horváth László szövetkezeti traktoros lakása és Bor István kőműves kisiparosé. Fiatal még a kisiparos, 1969- ben tett szakmunkásvizsgát Szekszárdon. Eleinte a puszta- hencsei termelőszövetkezet brigádjában gyakorolta a szakmát, azután elment az atomerőmű-építkezéshez, a 26-os Állami Építőipari Vállalathoz. 1975-78 között dolgozott itt Bor István. Nem érezte igazi kőművesmunkának, nem szerette a panelezést, hát hazajött. Azóta házakat épít, többnyire egyedül — a segédmunkát az építtető család és a rokonság, baráti társaság adja —, 1982-ben is fölépített hármat. — Minden vágyam az volt, hogy kőműves legyek — mondja, miközben 22 hónapos kislányát tartja az ölében és segít neki könyvet lapozni. — Mindig néztem gyerekkoromban, hogyan dolgoznak a kőművesek. Nagyon szeretem csinálni. Az építés mellett mindig akad tatarozni való, és az átalakítás is sok. Az idén legalább öt fürdőszobát kialakítottam. Amióta megvan a vízvezeték Hencsén, mindenki arra törekszik, hogy fürdőszobája legyen. — Itt, ahol fölépítette a házát, milyen volt a telek régen? — Nem lehetett művelni. Vizenyős, bozótos, rekettyés volt az alsó rész. Vízelvezető árkot vágtak a kertek alatt tíz évvel ezelőtt, és azóta szép minden porta. Nagyon jó hely ez, örülök, hogy ide építettem. — Nem érzi úgy, hogy ez csak faluszéle? — Nem is az. Közel a posta, a másik oldalon, ami régi sor. Naqyon közel van a buszmegálló. Ez már nem faluszéle, még ha annak látszik is. — A házépítéseknél nyilván mindia sokan összeavűlnek a kőműves mellé. Amikor a ma- qa házát építették, hányán voltak? — Huszonheten, ebből kilenc kőműves, velem eavütt. A falakat egy nap alatt fölhúztuk. GEMENCI JÓZSEF Fotó: GOTTVALD KAROLY Deák Mór: Játékrádió (Végtelenített, egyre gyorsuló szalag, a lányos apáknak, és Lázár Ervinnek ajánlva.) — Gizi néni hol van? — Anyukád? Anyukád nincs itthon. — Cz nekem nem Ähan. — Hogy mondhatsz ilyet? — És a Gizi néni nekem nem anyukám. — Ugyanúgy, ahogy a Zoli bácsi is apukád, a Gizi néni is anyukád. — Az én anyukám otthon von, Siófokon. — Zoli bácsit hogy hívod? — Apunak. — És őt miért? — Mert megengedte, hogy így hívhassam. — Most akkor én kid Vagyok néked ? — Apukám, de nem szeretlek téged. — Elfelejtettem. — Ha szeretnél engem, úgy mlint régen, akkor biztosan nem felejthetted volna1 el. De így én se szeretlek, mert te nem szeretsz. — Ne butáskodj. Ha nem szeretnélek, nem hoztalak volna magammal. — Ha szeretnél, nem hagytál válna minket egyedül. — Ezt anyád mondta? — Igen, de én is tudom. — Az a fontos, hogy van már új apukád. — Nem is az a fontos, mert kaptam tőle egy játékrádiót, és mégis a te hangodat hallom belőle. — Talán magnót kaptál, nem? ‘ — Nem, játékrádiót, és Wa esténként bekapcsolom, akkor te mesélsz belőle, mert másképp már úgyse mesélsz nekem. — Nincs miről mesélnem, kislányom. — Régebben se vélt, mégis mindig kitaláltál nekem egyet. — Az régein volt. — Anyu azt mondta, hogy te rossz ember Vagy. — És mit mondott még? — Hogy te már senkinek nem tudnál mesélni. — Hát ezt meg homnüin vette anyád? — Onnan, hogy sokat iszol, és alléi sokat iszik, az nem lehet tisztái, és aki nem tiszta, az nem tud már meséVni. — És? Elhitted? — Nem, még nem, mert a rádióból mindig mesélsz nekem. — És miről meséllek? — Arról, hogy egyszer majd ott fogsz állni az isi előtt és hazaviszel. — Nem vagy éhes? — Meg orról, hogy a törpefenyőt Jázminkának hívják, és karácsonykor mindig eljön látogatóba hozzánk, mint egy régi, jó barát. — Kicsípi magát, feldíszíti a ruháját, és egyszereseik kézen- fogja anyut, hogy hozzánk vezesse. — Igen. és az csaik úgy látszik, hogy anyu íhozzai igazándiból mindig előreszalad, mert már nagyon szeretne nálunk lenni. — És most hogy hívjátok a törpefenyőt? — Már nincs neki neve. — Na, na, na, Dóra. Egy ekkora kislány nem sír. — De a rádió sém Ordibenkó Zdemkó már, csak rádió! — És? A játékrádiónak biztosan van neve? — Igen. Ö Szegedi Gábor. — Szegedi Gábor én vágyóik, Dóra. — Meg a rádióm. — Nem Vagy éhes? — Nem inkább mesélj nékem. — Miért, a Zoli bácsi nem szokott? — Nem. Szerintem ő is iszik, mert ő sem tud mesélni — Butus vagy. Nem mindenki iszik, aki nem tuet — Néktdk van karácsonykor JázmínkátSk? — Mindenkinek van, Dóra. — Régen PunfJIO Bigybigynek szólítottál. — Mindenkin ék van üázmlinká'jd, Punilla Bigybigy. — A Gizi néni s Nagybigyinek hív téged, apu? — Nem. Csak anyukád nevezett engem Nagybigyinek. — És Nagybigyi vagy még? — Nem tudom. De hiszem. — Ha visszajönnél, visszakapnád a nevedet. — Azt már isohai nem kaphatom vissza, Dórá. — Figyusz! Az élőbb hazudtam ám. A rádiót nem is Szegedi Gábornak hívják. — Hanem? — Nagybigyinek. — Miket találsz ki ! — Most mért nevetsz? — Mert te még legalább Puni'llfa Bigybigy maradtál. — És mesélsz nekem? — Mesélek. — Mondjuk arról1, hogy Gizi néni hol Van. — Anyukád? Anyukád nincs itthon. — Ez nékem nem itthon. — Most akkor én kid vagyok neked? — És a játékrádiót hogy hívod? — Egy ekkora kislány már nem sír. — Régen PuníllO Bigybigynek szólítottál. — Ha1 visszajönnél, visszakapnád a nevedet. — M iket talállsz ki ! — Most mért nevetsz? ’Deák Mór írása a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán tárca kategáriában I. díjat nyert. Labda a A szomszédasszony csengetett. Az arca egészen fel volt dúlva, szinte lángolt. Már amennyire a folyosói gyönge lámpafényben, így estefelé, látni lehetett. A szemei megnagyobbodtak, és a szája félig nyitva volt, hogy rögtön mondhassa a mondókáját, amint fel- ' tárom az ajtót. Mondta is.- Most már szólnom kell - kezdte köszönés helyett, - mert a gyerekei a falhoz dobálják a labdát, és folyton puff! puff! csak ezt hallom a konyhában. Hiába szólok nekik, újra csinálják. Most már... ugye...- Nahát! - mondom -, mert jó szomszéd akarok lenni, s mégiscsak bölcsebb békében élni egy tízszintes házban ötszá- zadmagammal, mint folyvást perlekedni. - Ne tessék haragudni! Majd én beszélek velük. — S már megyek is le az utcára dohosén, felajzva. Büdös kölykök! Hát nem megmondtam, hogy ne dobják a falhoz a labdát! Hogy ne zavarják a lakókat! Nem értenek a szóból. De a lépcsőfordulóban már lassítok, érzem, nyugodtabb ritmust ver a szív, és a tüdőnek sincs szüksége annyi levegőre. Dühöm ernyed. Az emlékezet előhív egy régi képet. A kisfiú egy vidéki ház falánál labdát dobál, s az pattog a vakolaton. Mert jó játék volt kettesben a fallal: labdádat dobod a merev anyaghoz, s lesed, hogy az hova pattintja vissza. De itt? Egy lakótelepen? Itt mégse járja! Meg kell érteniük a gyerekeknek, hogy ezek a falak nem ilyesmire valók. Itt nincsen udvar, a játszótér is messzebb - mást és másképp kell játszani. Megszokhatták volna már, hiszen négykézlábas koruktól kezdve mást sem hallanak a lakásban, mint hogy halkabban, csendesebben létezzenek, ne trappoljanak, ne kiáltsatok, alattunk, felettünk, mellettünk emberek élnek. És most tessék! Felelősségre vonom őket. És elveszem a labdát... A labdát? Milyen jogon? Hiszen gyerekek. Ki fosztja meg őket az örömeiktől? Ki veheti el a nekik tetsző játék lehetőségét? Űrhajók repkednek a tejük felett, négy keréken gurul az emberiség, egy szobába rántja a világot a televízió, és akkor én a gyerekektől elvegyem a labdát? Nono! Csak ne essem túlzásba! Még a végén én fogom majd a szomszédasszony konyhafalához rúgdosni a labdát, úgy belelovalom magam a gyermekek védelmébe. Azért annyira nincs igazuk. A békés egymás mellett élés technikáját már most meg kell^ uk: türelmesnek kel a hogy mások hozzájuk i legyenek. S hogy ez * telepen emberfeletti be kerül? Különösen i számára? De — azt n.. csak ezzel az építési kerülhet sok ember feje talpa alá) fedél. S ez szempont, ha igaz. ülniiük, sek ás, k — Fiúk! — kiáltom. — Ktj vacsora! - S mikor odar'i szomorú a hangom: - Mii] háljátok folyton a falhoz dát? A szomszéd néni száj 4- Hova dobáljuk? szak? be a szemtelenebbik, a k\ és mig a válasz ott vibrál vartetemektől mocskos lámpl búrák körül, elmegyünk vacso^ rázni. NÓGRÁDI GÁBOR A legszélső: szolgálati lakások Bor István, Barbarával A kőműves háza
