Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-21 / 299. szám

1982. december 21. KÉPÚJSÁG 3 Gyenge pont a gyepgazdálkodás Az egyéb területeken nem­zetközileg is figyelemre méltó eredményeket elérő magyar mezőgazdaságnak továbbra is gyenge pontja a gyepgazdál­kodás, amelynek hozamai messze elmaradnak a lehető­ségektől. A fejlesztés azon­ban nemcsak a mezőgazda- sági nagyüzemek gondja-ba- ja, a továbbiakban javítani kell a gépellátást és meg kell találni az ösztönzésnek azt a módját is, amely a gyepterü­letek viszonylag költséges te­lep ítésébe n, javító sáb a n anya - giilbg az eddiginél jobban érdekeltté teszi a termelőket, — erre a következtetésre ju­tott a központi statisztikai hi­vatal egyik elemzése, amely a mezőgazdasági termelési ág tapasztalatait összegezte. A felmérések szerint a me­zőgazdasági nagyüzemek ter­mőterületének mintegy ötö­dén van gyep, az állatállo­mány takarmányozására azon­ban ennél jóval kisebb terü­letet hasznosítanak. Az orszá­gos összesítések szerint több mint 180 ezer hektár rét és legelő található olyan öt hek­tárnál kisebb tömbökben, amelyeket nagyüzemi módon gazdaságosan nem is lehet felhasználni. Az ennél na­gyobb táblákban lévő terü­leteknek is csak hozzávetőleg háromnegyed része tekinthető igazából termőiképesnek és ezeken a vidékeken is nagy eltérések mutatkoznak a ho­zamokban. Több mint 200 ezer hektárnyi gyepen az éven­kénti szénahozam nem éri el a 600 kilogrammot sem, ezek hasznosítása juhok legelteté­sével sem gazdaságos, s az itteni gyep lényegében csak talajvédő takarónak számít. Mostani állapotában a me­zőgazdaságnak jóformán sem­mi haszna sincs belőle. Magasabbak a termésátla­gok az intenzíven művelt ré­szeken. Ezek az ország gyep­területének mintegy 17 szá­zalékát alkotják, ám a nagy­üzemi szénatermésnek csak­nem fele innen származik. Hozamuk az országos átlag kétszerese, de még ezeken a -részeken is elmaradnak a le­hetőségektől a mezőgazda- sági nagyüzemek; egyebek között azért, mert nem meg­felelő a tápanyagellátás, és gyakran nem végzik el az ápo­lási és talajjavítási munká­kat. A statisztikai kimutatás egy korábbi adata szerint 1980-bon például az állami gazdaságok termőképes gyep­területüknek csak a negyedén irtották ki a gyomokat, a me­zőgazdasági tsz-ek gyommen­tesített területeinek aránya pedia nem érte el a 20 szá­zalékot. Bár a szántóterületen létesített gyepeknek mintegy ötödét-harmadát öntözni le­hetne — az öntözőművek eze­ken a területeken kiépültek — a termelők általában mégsem élnek a lehetőséggel. Az ön­tözési költséqek ugyanis gyak­ran borsosak és a termés­többlet nem fize-tödiik ki. Az adatok szerint viszony­lag rövid idő alatt másfél- szeresére lehetne növelni a jelenlegi szénahozamot, ha a már eredményesen felújított, illetve az újonnan korszerű módszerekkel telepített gye­pekkel kapcsolatos gazdálko­dás gyakorlatát országszerte elterjesztenék. A továbbiak­ban javítani kellene a talaj előkészítését, többet kellene szánni a gyomirtásra, s a gyepek növényállományának gyarapodásához szükséges veqyi anyagokat is az eddi­gieknél nagyobb arányban kellene felhasználni. Hiányos az ellátás a gyepgazdálko­dáshoz szükséges gépekből is. A -rosszabb területekkel ren­delkező, általában gyengébb adottságú üzemek számára nagy segítséget jelentene, ha a gazdálkodás javításával kaipcsolatos, általában nagy költségek terhének viselésénél legalább átmeneti kedvezmé­nyekben részesülnének. Időről időre lábrakap a hír, hogy egyik-másik növény ter­mesztésével nem éri meg fog­lalkozni a drága — és mind­inkább dráguló — vegyszer, ve­tőmag, munkaerő- és munka­gép-, valamint energiaköltsé­gek miatt. Ezt mondták nemrég a kukoricáról is, épp arról a növényről, amely az állatok ta­karmányozásának, így a hús- és állatitermék-termelésnek az alapja. A kukoricára tehát szükség van, s termeléséről nem lehet lemondani még akkor sem, ha az egységnyi termék előállítá­sára fordított összeg nő. Az vi­szont, hogy mekkora ez a növe­Az ember olykor önmagának is adósa némi magyarázattal. Amikor ennek a sorozatnak a megírását elhatároztam, azt hittem, hogy teljes mértékben tudatosan cselekszem, ami egyébként újságírásnál se elha­nyagolandó fontosságú. Most már egyre inkább úgy érzem, hogy az ünnepek közeledtével nagyon régi emlékek is mun­káltak bennem, és valahol a tudat mélyében szerepet vállal­tak a téma kiválasztásánál. Fő­városban született vidékinek vallhatom magamat, akit évek sorának emlékei fűznek külön­böző falvakhoz. így a „falusi vendéglátás” szavak olvastán- hallatón dédanyám konyhájá­nak felejthetetlen ízeit vélem érezni. Előbbre rukkolva az idő­ben pedig azt vagyok kényte­len megállapítani, hogy ma­gántermészetű vendéglátás napjainkban alighanem inkább már csak falun van, hisz, város­ban egész egyszerűen nincsen hozzá hely. Ami egyáltalán nem azt akar­ja jelenteni, hogy most követ­hetetlen régi receptek feleleve­nítésével készülök traktálni az olvasót. (Végy egy kiló vajat, száz tojás sárgáját és darálj le egy szakajtó mandulát...) A fa­lusi vendéglátás szervezett for­máiról szeretnék elmélkedni egy keveset, melyek épp úgy válto­zóban vannak, mint annyi min­den más. A beszálló vendéglők, félszerekkel, istállókkal és tágas udvarokkal jórészt eltűntek. Ahol pedig az udvarok netán megvannak - például Faddon —, ott legfeljebb a helyben dol­gozók gépkocsijai fordulnak meg bennük. Megyénk összes községét végigfutva gondolat­ban, Tamási az egyetlen hely, ahol az étteremmel közös épü­letben éjszakai szálláshoz is le­het jutni, de azt már „Hotel"- nek hívják. Alighanem Nagydo- rog lesz a másik, ha Gotriánék kedés, nemcsak a központi in­tézkedések függvénye. Mert például a bonyhádi Pannónia Tsz-ben az egy mázsa kukori­cára eső ráfordítás — egyelőre csak kalkulált adatok szerint -, 135 forint körül alakul, de van olyan tsz is, ahol ennek a dup­láját számítják most év végén a közgazdászok. A nyereség hektáronként Bonyhádon 19 500 forint lesz, másutt 6—7000 fo­rint körüli összeget várnak csak az idén. Óriásiak a kü­lönbségek. Nos, nézzük mit tettek Bony­hádon, hogy kevesebb legyen a ráfordítás, és magas a nyere­ség. „Piroska-csárdájában” a tető­tér beépítése is elkészül... Egyáltalán nem változott vi­szont az embereknek abbéli igé­nyük, hogy elfogadható körül­mények közt, ízesen étkezhesse­nek. Addig azonban, míg az idősebbek által időtlen idők óta szívesen emlegetett „ántivilág- ban” valamirevaló helybeli nem hozta volna szégyenbe a fele­ségét azzal, hogy vendéglőben étkezzék, ez ma már faluhelyen épp úgy nem rendkívüli, mint városon. Quod erat demonst­randum, vagyis amit alább majd (számokkal) bizonyítok. A falusi vendéglátás érdekes tehát: 1. a helyben lakónak, 2. az idegennek, 3. az átutazónak és persze, 4. magának a vendéglátónak is. Az éttermek, bisztrók és ét­kezdék száma a megyében szé­pen gyarapodott. 1975-ben 62 volt, 1978-ban 81, 1979-ben 85, 1980-ban 88, 1981-ben pedig, amelyről az utolsó statisztikai adat rendelkezésemre áll: 91. E 91-ből 29 volt állami kezelés­ben, 62 pedig szövetkezetiben. A városokat Jeszámítva a köz­ségekre maradt az ilyen ven­déglátó helyek 56 százaléka, összesen 49 üzlet, átlagosan 278 négyzetméter alapterülettel. Ne tessék megijedni, a számokon rövidesen túljutunk! A legtöbb (16) a tamási járásra jutott, a paksira és szekszárdira 11-11, míg Bonyhád környékére 7, Dombóváréra 4. A helyzet azóta már válto­zott, hiszen ha az ember hosz- szabb ideje nem járt a megye valamelyik részében, akkor leves: 5 féle köret: 6 féle saláta: 3 féle tészta: 2 féle hideg-meleg előétel: 4 féle készétel: 10 féle frissen sült: 9 féle Mindenekelőtt: a műtrágya-, a vegyszer-felhasználásra igen nagy gondot fordítottak. Mint tudvalevő, a szakszolgálati la­boratóriummal háromévenként kötelező a talaj tápanyag-ellá­tottságát megvizsgáltatni. Ezt meg is teszik, de minden alka­lommal figyelembe veszik az adott táblára vetett fajta táp­anyagigényét is. Tehát számol­nak, méghozzá nagyon aprólé­kosan, pontosan. Az önköltség jelentős hánya­dát a segédüzemági költségek teszik ki, hisz emberi kéz hoz­zá sem nyúl a növényhez, a terményhez. A Pannóniában 1400 hektáron termelnek kuko­ricát, nem mindegy tehát, hogy mennyire használják ki a való­ban nem olcsó gépeket. A szö­vetkezet gépesítettségi foka a közepesnél valamivel jobb, s ügyelnek arra, hogy az egyes munkákat mindig az az erő- és munkagép végezze, amely tel­jesítménye alapján arra a leg­alkalmasabb. A teherautótól a kombájnig minden gépet maxi­málisan kihasználnak. Igen figyelnek arra, amit másutt elhanyagolhatónak vél­nek: a gyomirtó és növényvédő szereket optimális időben és dózisban juttatják a falaiba, illetve a növényre, hisz így fejti ki a hatását legjobban. Tudom, sokan nemigen sze­retik, ha számadatok tömkele­gével traktálják, de érdemes megnézni, hogy FAO-szám sze­rint hogyan választották meg a fajtaarányt. Tavaly a 300-as- ból a terület 40, a 400-asból 46, az 500-asból pedig 14 szá­zalékán vetettek. Idén a 300-as FAO-számú kukoricából 52 szá­zalék, a 400-asból 41 százalék, az ötszázasból pedig csupán 7 százalék volt az arány. Tehát zömében olyan kukoricát vetet­tek, ami — optimális időjárást feltételezve — a napon beérik, s legfeljebb át kell futtatni a szárítón. Az olajmegtakarítás tavaly az előző évhez viszonyít­va 50 százalékos volt, idén vár­hatóan még ennél is kevesebb. A szárítóüzemnél egyébként itt is megoldották a szigetelést, s előbb-utóbb új vendéglátó he­lyekre bukkan. Ez a magamfaj­ta útonjárónak, akik ugyan már rég lemondtak arról, hogy napidíjból jóllakjanak, de ugyanakkor nem átallják be­vallani gyomorpárti mivoltukat, egyáltalán nem közömbös. Az ember számokban csak akkor gondolkozik, ha az étlap árait olvasgatja, de fizetés után már az ízek emlékét őrzi és azt, hogy visszaváró vendéglátásban részesült-e, vagy netán kidobó­legény hangulatban. Ezzel kap­csolatban persze az újságíró némileg zavarban van. Se joga, se oka, hogy bármelyik ven­déglőnek, étteremnek reklámot csináljon, de bőséges tapaszta­latait se tudja kiszűrni az em­lékezetéből. Maradjunk azonban a konk­rétumoknál. Néhány éve az, aki sűrűn járta az utakat, szin­te az ország bármelyik szegle­tében biztos lehetett abban, hogy az étlapon találkozik a rántott sertésszelettel, a brassói aprópecsenyével, netán azzal a vagdalt hússal, mely előkelő­én Stefánia főhercegnő nevét viseli, valójában és köznyelven egész egyszerűen csak fasirt. Ez a helyzet azóta szerencsére alaposan megváltozott. Előttem két étlap. A III. osztályba so­rolt „Várhegy” borozóé Tamási­ból és a II. osztályú „Vár” ét­teremé Dunaföldvárról. Előbbi november 22-én, utóbbi de­cember 1-én kelt. Megérdemel­nek némi összehasonlítást, elő­re bocsájtva azt, hogy a vég­eredmény mindkét rokon nevű hely esetében jó lesz. Ételcso­portok és átlagárak következ­nek: 6,37 Ft 6 féle 9,06 Ft 4,45 Ft 6 féle 5,53 Ft 3,87 Ft 5 féle 4,85 Ft 11,20 Ft 4 féle 15,70 Ft 18,15 Ft 7 féle 21,97 Ft 27,52 Ft 8 féle 33,42 Ft 37,54 Ft 15 féle 43,45 Ft beszereztek egy digitális ned­vességmérőt is. Ahány üzem, annyi adat. Te­velen például 700 hektáron van kukorica, az önköltség idén várhatóan 180 forint körüli, s 10 ezer forint nyereségre szá­mítanak hektáronként. Semmiképpen nem szabad figyelmen kívül hagyni a talaj­adottságokat, — hiszen jól tud­juk, hooy még egy táblán be­lül is lehetnek foltok, például a lemosódás, az erózió következ­tében. Mindenképpen számot­tevő a gépesítettség- Sajnos az üzemekben a gépek műszaki állapota nem éppen a legjobb, s ha nem lesz anyagi fedezet új gépek vásárlására, néhány üzem komoly gondoknak nézhet elébe. Nem mindegy, hogy az üzem a megtermelt kukoricát eladja, vagy takarmányozásra használ­ja fel. Ahol feletetik az állatok­kal, ott önköltségi áron adják át az állattenyésztésnek. A jö­vedelem tehát nem a kukori­cánál, hanem az állattenyész­tésnél csapódik le. A szűkített önköltség évjárat­tól függ, éppen ezért érdemes lenne egy ideihez hasonló jó év, és egy gyenge esztendő év- közbeni ráfordításait megvizs­gálni a közgazdászoknak. Már- csak azért is, mert vannak olyan, nem a mezőgazdaság­ban dolgozók, akik úgy vélik: könnyű az agráriusoknak, mert ha nem sikerül egy esztendő, hát ráfoghatják az időjárásra. Tolna megye nagyüzemeiben összesen 62 500 hektáron ter­meltek idén kukoricát, a szántó- terület 31,2 százalékán. Az ezen a területen előállított termény fele — 200 ezer tonna körüli mennyiség — a Gabonaforgal­mi és Malomipari Vállalathoz kerül, a többi pediq az üzemek magtáraiba, az állattenyészté­si ágazatba, a keverőüzemek­be, s nem utolsósorban a ház­tájiba. A megyében hektáronként a legtöbb kukoricát a nagymá- nyoki Gábor Áron Termelőszö­vetkezetben aratták, magas ter­mésátlagot értek el Mözsön, A besorolás szerinti különb­ség eltérést hoz az árakban is. A változatosságra való törek­vés azonban mindkét helyen jól követhető. VÁRHEGY: scsevab- csicsa körettel, gombás csirke­máj, túriréti fatányéros, vadas­kerti töltött flekken és az olyan felettébb rokonszenves ételek, mint az agglegény szendvics, vagy a libazsíros kenyér vörös­hagymával. Utóbbi 2,10-ért. VÁR: májjal töltött palacsinta, tartármártással ; birkapörkölt; sajttal töltött párizsi borda és - kis adag ételek a kisebb ét- kű és pénztárcájúak számára. Másként fogalmazva: a jó vendég szereti, a jó vendéglős Bátán, Regölyben, Zombán, Ko- csolán, Bonyhádon. A kevesebb kukoricát produkáló szövetkeze­tek egy része a „gyenge" ka­tegóriába tartozik, s a július 5-i jég- és viharkár hét mező- gazdasági szövetkezetét, és négy állami gazdaságot érin­tett. Mint arról tudósítottunk: Paks és Dunaföldvár térségé­ben valósággal „szárára” verte szét a jég a kukoricát, ami óriási kiesés, s a meg nem ter­melt mennyiséget még a kár­rendezés sem képes pótolni. összehasonlításul érdemes megnézni, hogy az egyes nö­vények hektáronkénti nyeresé­ge hogyap alakul. Az őszi búza 3528 forintot, az őszi árpa 4418 forintot, a napraforgó 13 720 forintot, a cukorrépa 9 585 fo­rintot, a kukorica pedig 7086 forintot hozott a megyében ta­valy átlagosan. A napraforgó és a cukorrépa utón tehát a harmadik helyezett a kukorica. Ebben az évben csökkent az őszi árpa és a napraforgó jö­vedelmezősége, kismértékben nőtt a cukorrépáé. Az előzetes számítások szerint mindenkép­pen nő az őszi búza jövedel­mezősége, de a legnagyobb növekedés a kukoricánál követ­kezett be. Egységnyi területen a kukorica nagyüzemi termés­átlaga 18 százalék körüli nö­vekedést hozott. Mindenképpen növeli a jöve­delmezőséget a gabonaprémi­um: valamennyi átadott gabo­naféleség után az előző ötéves tervhez viszonyított 10% fe­letti értékesítésre 100 kilogram­monként a mindenkori áron fe­lül 60 forintot kap még az üzem. Persze, ez csak akkor jár, ha a gazdaság állatte­nyésztésében nem növekedett a fajlagos abrakfelhasználás... Nos, hát megéri-e kukoricát termelni, vagy sem? Mint min­den ágazatban, itt is megálla­pították a jövedelmezőség kü­szöbértékét. Ez pontosan öt tonna. Tolna megyében egyetlen mezőgazdasági üzemben sem termelnek hektáronként öt ton­nánál kevesebb kukoricát. pedig biztosítja a változatossá­got, mert rá van szorulva. Na­gyobb településeinken (Nagy- dorog, Dunaföldvár) kimondva- kimondatlanul él az üzleti ver­seny, aminek a fogyasztó fel­tétlenül hasznát látja. Máshová (Decs) idegenforgalom egy bi­zonyos helyi jelleg - couleur locale - miatt visz csoportokat. A következőkben lássuk ezt a helyi jelleget kissé alaposab­ban. (Folytatjuk) ORDAS IVÁN Fotó: CZAKÓ SÁNDOR A decsi nagyvendéglőben külföldi csoport részére terítet­tek. Háttérben Mözsi Szabó István festménye. DVM Falusi vendéglátás (1.) Várhegy Vár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents