Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-18 / 297. szám
io Képújság 1982. december 18. IRODALOM Natalja Gracseva: Egy modern asszony vallomása Ahhoz, hogy valaki modéra asszony legyen, 'kevés az, hogy a huszadik század végén él, é's az önkiszolgáló boltban vásárol. Ehhez még a képességek, ügyességek és szokások egész tárháza szükséges, amelyeket én ugyanúgy elsajátítottam, mint a hajbesütés módozatait. Reggel pont nyolckor ébredek. Nem azért, mert a vekker csörög, hanem mert a szervezetemet este figyelmesen beprogramoztam, és azt az utasítást adtam neki, hogy pont nyolckor ébredjen föl. (A pontos instrukciókat lásd a Babetta című folyóirat 9. számában.) 8.05-kor ■lefekszem a földre, jógagyakor- latokat végzek a kezemmel, a lábammal és a fülemmel. (Lásd a Health című folyóirat 5—9. számát.) Azután az a/comra tápláló maszkot helyezek, a kezemre tápláló krémet dörzsölök, és -tápláló zabkását fogyasztok (lásd a Porridge című folyóiratot). A táplálkozást befejezve, a külsőségekkel törődöm. A „Léda" krém, a „Louis Philippe" tus és a „Láncomé" krém igazolják a reklámjukat, és ugyanakkor korszerűsített magúi liage technikával (lásd a Külső folyamatos karbantartásának módszereit) mosakszom. A blézer színével összhangban lévő cipőm szolid külsőt kölcsönöz. A cipő színével összhangban lévő szemek valahol az orrnyereg körül, úgy tűnnek, mintha kizárólag kokettálásból lennének ott, és késznek látszanak arra, hogy bármely pillanatban lepkeként fölrebbenjenek, és ismeretlen irányba elröpüljenek. Kiléped a kapun, és tortózko. dóan rámosolygok a szomszéd- asszonyra, aki az orrom előtt csapta be a kaput. Zsúfolt buszon utazom, és tartózkodóan rámosolygok a férfira, aki a világos beige színű cipőmön áll. Ebédszünetben futok a varrónőhöz, de csak hanyagul megrándítom a vállam, ránézve az elrontott ruhára — nem érdemes bosszankodni miatta. Félóra múlva vidáman kacagok bele a telefonkagylóba, amikor megtudom, hogy az, akinek a kedvéért a‘ ruhát varrattam, a napokban indul nászúira. Nem érdemes minden semmiségért lettan go'lódni. Belépek a kapun, a pokoli sötétségben elvergődök a kapcsolótábláig, és benyomom a számomra jól ismert gombot. Az egész házban kigyúl a fény. Egy ajtó mögül kinéz a szomszéd (a technikai tudományok kandidátusa) hosszasan és tisztelettel megszemlél, majd visszasiet a búgni kezdő televíziójához. Nyugodtan és magabiztosan belépek a szobámba, és én is bekapcsolom a televíziómat. Végigfekszem a díványon (fej lent, a láb két párnán, kezek a mellre helyezve). Egy modern asszonynak semmilyen keflémet- lenség sem szörnyű! — Zivatar, jégeső — hallom a bemondó fölerősödő hangját —, a hőmérséklet.. . És hirtelen elborzadva érzem, hogy valami halálosan szorongatja a torkomat. — Úristen, eső! — suttogom. — Minő szerencsétlenség. És az esetleges eső miatt bőgök egy félórát, azután eszembe jut, hogy nekem még van víztaszító permetem a szempillámra, és van egy új, japán ernyőm. Ekkor megnyugszom, kikapcsolom a televíziót, és megparancsolom magamnak, hogy holnap is pont nyolokor ébredjek. (Migray Ernőd fordítása) Huzzuk az időt Mikor házasítsuk ki gyermekeinket 7 Szociografika 2. Szociografika 2. címmel nyílt kiállítás Óbudán a nemrég ki állitóteremmé alakított Fő téri Galériában. Hogy miről jutott eszembe gyerekkori rokonom, Mari néni, később elmondom majd. Egyelőre csak annyit Mari néniről, hogy máig eleven e/nlékeim szerint tíz kilót fogyott annak idején, mire két lányát férjhez adta. Ha már akkor is divatban lettek volna a pszichiáterek, mint manapság, sőt falura is jutott volna belőlük (amire persze manapság sincs még példa), egyetlen ránézésre megállapítják: Mari nénit súlyos lelki sokkban tartja lányai férjhez adásának gondja. Nemcsak fogyása, hanem kezének-fejé'nek enyhe remegése, szembogarának lázas csillogása, egész lényének pattanásig feszültsége mutatta, hogy éjjel-nappal rettegésben él lányainak pártós állapota miatt, és teste kigöm- bölyödni, keze-feje megnyugodni, szemének láza csillapodni csak akkor fog, ha lányainak bekötik a fejét. Talán csúnyák voltak a lányok? Talán valami erkölcsi botlás bélyege rajtuk? Talán nagyon szegények voltak? Nem. Takarosak voltak, dolgosak, jó kedélyűek, rendes életűek, és ha gazdagok nem is, azért a stafírungja mindkettőnek készen állt. Velük tehát semmi baj, anyjukkal is csak annyi, hogy túlságosan lelkére vette a meglehetősen nyomasztó-szigorú törvényt, mely szerint a lányokat pedig férjhez kell adni. Az anya dolga, hogy férjhez adja őket. És jaj neki, ha nem sikerül. Mert akkor ott valami baj van. Az anyával. A lányaival. Nincs szomorúbb hely a vénlányos háznál, nincs nagyobb szégyen, mint vénlánynak maradni. Mari néni fogyott tehát és szervezkedett. Ott lenni minden nagymisén. Vonulni végig az utcán: lássanak benneteket. Vagytok. Minden bálban. Új gallért a ruhára, kevéske piro- sítót az arcra, fel az egyetlen hernyóselyem harisnyát, pántos lakkcipőt, be a hasat, ki a mellet, ne álljatok görbén, mosolyogjatok - nem kacéran persze, mert az sem jó -, ha kuka az a táncos fiú, tartsátok szóval, csínján persze ezzel is: ne higgye senki, hogy fecsegő majmok vagytok. És mindezt csak az első „komoly udvarlóig". Attól kezdve zárkózottabb viselkedés, a mozdulatok megfontoltabbak, az arcon a majd- nem-birtokolás kis Madonnamosolya, hazakísérések (anyai gardírozással persze), a fiúnak mézes puszedlit sütni, a tálat a lány kínálja eléje: hadd látszod jék, milyen házias. Aztán a kétségbeesés, ha a „komoly udvarló" elmarad. Félelem a pletykáktól. Mert valami pötty máris esett a lány hírnevén. És az egész műsor újrakezdése. Esetleg kisebb újításokkal. És ez igy ment, tulajdonképpen nem is sokáig, hiszen a lányok végül hamar elkeltek, belesimulva egy-egy házasságba, jóba-e, rosszba-e, az már nem is olyan fontos, a fontos az, hogy a szégyent elkerülték: nem maradtak vénlányok. Mostanában pedig azt mondja nekem egy apa korú ismerősöm : — Tudod, mi a gondom? Az, hogy a lányom még csak huszonhárom éves, és alkalmigyerekes fiúkapcsolatai után most túlságosan letapadt egy fiúnál. Már fél. éve együtt járnak. De sülve-főve ám. Még képes lesz férjhez menni hozzá- Sejted, hogy ez miért gond? Sejted, de elmondom. A lány most állt munkába. Kezdő fizetése van, egy-két ruhára, piperére elég. Kosztot, kvártélyt tőlünk kap. Tőlünk kapja huszonhárom éve, megszoktuk. Van egy kis szobája, neki rendeztük be, ennyi az övé. Többre nem is futná, nekünk se, neki se, hiába keres. Pénzünk fillérre kiszámítva: ennyire telik. De mi lesz, ha férjhez megy? Lakás kell neki, ez egy. Bútor, berendezkedés, önálló rezsi, ez kettő. Gyereket szül, újabb éhes száj, újabb berendezkedés, nagyobb rezsi, ez három. Miből? Erre válaszolj. És ez még csak a pénzbeli gond. A lányom most nem kíván se különösebb figyelmet, se fáradozást. Belül van egy kialakított életkereten, ez a keret kipróbált, kényelmes, megszokott. De ha kívül kerül rajta? Azonnal külön figyelmet, külön fáradozást igényel. Időt, energiát, idegeket. Holott a munkám épp eleget leköt belőlük. Mi lesz, ha felborul ez az idő- és energiamérlegem? Túlél em, mert alkalmazkodom hozzá? Lehet. De kell ez nekem? És még nincs vége. Van érzelmi gondom is. Én szeretem a lányomat és megszoktam, hogy ott szuszog körülöttem. Még a rendetlenségeit is megszoktam, szétdobált fehérneműit, vagy azt, hogy képtelen az ajtót csendesen becsukni. Ha férjhez megy, több lesz a gondom vele, de kevesebb az örömöm. Gondokat nyerek, őt meg elveszítem. Hogy majd unokát szül nekem, az lesz a kárpótlás? Ne nevettess ki, hiszen ötvenéves sem vagyok, úgy érzem, alig éltem még, szinte tegnap voltam ifjú házas, az utcán minden szép lány után megfordulok, úgy festek én, mint egy nagyapó? Ezt kérdezte tőlem az ismerősöm, és mondhatom, nem úgy festett, mint egy nagyapó. Karcsú, kicsit ritkuló hajú fiatalembernek festett, farmeröltöny volt rajta, és nyár lévén, valami kamaszos tornacipő. Sőt, úgy festett, mint akiből sohasem lesz - lélekben sem lesz - igazi nagyapó. Hiszen retteg attól, hogy a lánya netán férjhez megy. És erről jutott eszembe gyerekkori rokonom, Mari néni, aki rettegett attól, hogy a lányai netán nem mennek férjhez. Meg az egész régebbi magyar irodalom, amely tele van a szülői furfangok történetével: mi nfindent kieszelt apuka-anyuka - cselt, pénzt, hízelgést, erőszakot, zsarolást -, csakhogy a leányt férjhez adja. Meg az új magyar irodalom, amelynek szerzői még meg sem írták: mi mindent kieszelne apuka-anyuka, hogy a leányt ne kelljen vagy minél későbben kelljen férjhez adni. Az egészről pedig az, hogy ebben a személyes, családi, bensőséges dologban is mekkorát változott a világ. Mert panaszkodó ismerősöm nincsen egyedül a gondjával. Tulajdonképpen valamennyi kötött keresetű társadalmi rétegben sok az olyan szülő, aki — hogy úgy mondjam - „húzni szeretné az időt". Minél később menjen férjhez a lány, minél később nősüljön a fiú. Ha ott élnek a kialakított és megszokott keretben, kevesebb velük és miattuk a gond. És ennek az „időhúzásnak” sokkal több a társadalmi következménye, mint gondolnánk. Csak néhányat sorolok fel: 1. Belejátszhat ez az iskolai és főiskolai túljelentkezésekbe. Csak hadd tanuljon az a gyerek, minél tovább diákoskodik, annál később gondolhat a há- zasodásra. 2. Belejátszhat ez abba, hogy fiataljaink korábban érnek testileg, de tovább maradnak gyerekek lelkileg. Minél tovább hosszabbítja fiatalkorát a szülő (vonakodásában a nagyapó- nagyanyóságtól), annál tovább tart gyerekeinek lelki gyermekkora. 3. Belejátszhat ez a fiatalok munkahelyi érvényesülésének lelassúbbodásába. Később állnak munkába, és később kapnak önálló feladatokat. Munkaerőként is tovább számítanak gyereknek, vagyis éretlen kezdőnek. A húsz és harminc közöttiek nemrégen még országos történelmet csináltak, ma negyvenévesnél kezdődik az a „fiatal”, akire egy helyi részleget rá mernek bízni. 4. Belejátszhat még az úgynevezett szülési kedvbe is. A későn házasodó - és anyagilag későn önállósuló — fiatalok később szülnek, lehetőleg akkor is csak egyet, hogy kisebb gondot okozzanak a vonakodó nagyapónak-nagyanyónak. Vagy még előbbre gondolnak? Hogy kisebb gondjuk legyen majd nekik is, ha ők lesznek vonakodó nagyapók-nagyanyók? Lehetséges. De ezt már csak , olyan vizsgálat deríthetné fel, amely nem Mari néni példájából és egy apa korú ismerős panaszából indul ki, mint én, hanem nekigyűrkőzik egy országos faggatózásnak. FARAGÓ VILMOS Somogyi Győző: Kőmíves Kelemen PÁSKÁNDI GÉZA: r Atalányos vers „ Rímes szó- és fogalommagyarázat Ágnes lányomnak — Arany Jánosra emlékezvén Talán:jnem érlted. Szürke: nem piros, nem zöld, nem barna. Viszont: dallamos. Lombiknak lombhoz hogy' volna köze? Csak szösszenetnek van mindig szösze. Ám úgy permetezéskor hajlamos lombik és lomb, hogy összebújjanak. A dallamosok egybehujltanak ! így hát e sótlan szó se balga ám meghazudtolni önnön dallamát. Általában - mi ennél zeneibb? Lám nem titkolja ősi szüleit — az Á t a I á n y az Által ükapát ! Fülbemászó értelmét fuzsitus — irigyelhetné szeles muzsikus! Nem úgy fizetünk bármely bért, babért, hogy számítgatunk : ezért meg azért. Fönnebbről szálunk : „Legyen átalány1." Nem dolog előtt díjazunk s után, halnem „csak úgy"... ahogy felhő az ég csúcsain nem átall úszni: kellemes, jó átalányban fölöttünk lebeg ! * Dehogyis hidd, hogy nem bölcs ez a mód! Tűnődj esdík el: kedves anyád s apód ez ér ts azért megdorgál, ver s veret, de átalány „fölöttébb” szeret, átalányban örök babusgató ! Hát kicsiny lányom: tégy te hajlamos fülelni arra, almi dallamos! SZEKSZÁRDI MOLNÁR ISTVÁN: Szülővárosom Mintha varázslat történt volna hajnalban érkeztem hozzád, Szememet dörzsölöm, ébren vagyok-e Hogy hosszú idő után találkozom veled Nem is tudom merre lépjek minden ismeretlen előttem Pedig itt születtem valamikor régen és Te oltottad belém a szeretet, tisztelet-érzést. Szeretnélek valahogy magamhoz szorítani, megropogtatni, hogy érezzed őszülő szeretetemet és a megbocsátó éveket, hogy oly Régóta nem találkoztam veled. És most szeretnék Nurmihoz hasonló gyorsfutó lenni Szaladni minden házhoz, virághoz, De elsősorban régi ismerősökhöz, Akikkel kezet foghatok. És szeretnék sok mindent elmondani neked Hazámmal, népemmel, tájjal összeforrva,.. S elmondani azt is, mindenkinek Szeressétek, áldjátok e szép várost, Mert ez volt az én szülőföldem. * (Szekszárdi Molnár István író, költő életének 73. évében a közelmúltban hunyt el. Szülővárosom című költeménye utolsó verse volt.) Szergej Hazanov; Orvosnak lenni — és nem fogadni el jem- mit. Sem a parfümöt, sem a bonbont, sem a borítékot. Elejét venni még a próbálkozásnak is! Sikeresen dobtál ki egy vakbelet - nagyszerű fickó vagy. Fájdalmat alig éreztetőn rántottál ki egy fájós lógat — kintól szabadítottad meg a pácienst! Ez az igazi elismerés! És ettől több nem is kell. Legfeljebb pár szál virág, de az is csak akkor, amikor a beteg már teljesen felgyógyult, s maga hozta el a virágot... Vezetni a gépkocsijavító részleget - és nem fogadni el sem a jattot, sem a kemény valutát, sem a hazai bankót. Nem fogadni el sem a felajánló kisember, sem a nagyfőnök, fogorvos vagy lángossütő meg hentesné, vagy a válóperes bíró lánya ajándékát — legfeljebb a virágot. És azt is csak akkor, ha a garancia lejárta után hozták... Tagja vagy az elit egyetem felvételi bizottságának - de nem fogadsz el semmit. Nem, sem összeköttetések révén, sem hízelgő könyv- becsúsztatásként, sem .közönségesen kézből. Az élet útjai kifürkészhetetlenek. Jön a következő év. És ismét egy régi ismerős. Nem, ezt nem szabad! Legfeljebb csak virágot, és azt is csak akkor, ha a pártfogolt már elvégezte az egyetemet. Ember vált belőle, és eszébe is jutottál... A konyhafőnökség is hálás foglalkozás - de csak akkor maradsz „talpon", ha nem fogadsz el semmit. Sem a friss gyümölcsöt, se a halat, se a félbe hasitott malacot. Jó Ízű a káposztás bableves? örülj neki ! Finom a töltött palacsinta? - Kívánj hozzá jó étvágyat! A pénz ne csábítson! Csak a virágot fogadd el, de azt is csak azután, mikor a kedves vendég már túl van az emésztésen... Általában ne légy kapzsi, mohó, ne törtess, ne nyomakodj előre semmi előnyért, se a törvényesség megsértéséért, se emberi méltóságod megalázásáért, mert csak igy maradhatsz becsületes... Ha a helyi főnökség tagja lettél - akkor is maradj meg szerénynek, s ne fogadj el semmit! Se lakást, se szolgálati gépkocsit, és még csak üdülési beutalót se. Szóval állj be a sor végére, és ha rád kerül a sor, akkor szerencséd van! Akkor prémiumot annyit kapsz, amennyi megillet, vagy netán kevesebbet. Munkába érkezz elsőnek, és távozz a munkahelyedről utolsónak... Mondani pedig mindig azt mondd, amit gondolsz; tenni meg azt tedd, amit a lelkiismereted, nem a számitó eszed diktál. Soha ne a kétes értékű karrier hajtson, hanem a becsület. Másként ezt nem csinálhatod ! Te nem! De én igen. (Fordította : Sigér Imre)
