Tolna Megyei Népújság, 1982. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
1982. október 2. NÉPÚJSÁG 11 *Utak, keresztutak (3.) Honnan jöttünk, hol vágyónk, hová megyünk? Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig Biblia jeliképe szerint a, tudás gyümölcsébe harap. Szimbolikus a kép tengelyiében álló gyümölcsöt tépő szép, életerős nő, jelképes a tépelödők mellett fekvő gyermek. S ugyanezt mondhatnánk a titkot sejtető bálványról és a lelket szimbolizáló madárrá!. SzilmibolSikus az a kevés fény, ami az emberre vetődik, s a kép nagyobb részét elborító árnyék. Szimbolikusok az elmenőik, a képen el- sietők és szimbolikusaik az átmenetileg pihenők. Szimbolikus az életet sugárzó napfény, ha visszatükröződik az emberi testen és szimbolikus a homályból kiviilágtó gyümölcs életes pirosa, a bálvány misztikusan kékeszöld fényjátéka. S szimbolikus az is, hogy a kérdésre nem kapunk feleletet. A szimbolizmus erősebb volt az irodalomban, mint a festészetben. A szimbolisták együtt- járója, költészetünk alapmotívuma a párizsi kommün bukását követő kiábrándulás és elfordulás a közélettől, a magukba fordulás, az egyéniség, a lélek addig ki nem teregetett mélységeinek a megmutatása. Még távolról sem olyan őszinteséggel, mint ahogy később Adynál látjuk, akinél a szimbolizmus is más előjelű, mint a franciáknál. Ady szimbolizmusa tartalmilag összefonódik Európa és a magyarság sorskérdéseivel, szimbólumaiban nem mesterséges és sokszor lombikéletű, homályos rendszereket teremtett, hanem a népi, biblikus, s történelmi hagyományú jelképeknek adott új tartalmat, új életet. Ady az életet soha nem állította szembe a művészettel, mint a szimbolisták, és a fáradtság, kiábrándultság, fanyarság, unottság helyett az élet igenlése, akarása, követelése jellemzi. Az ő tapasztalati valóságon túli érdeklődése sem azonos a franciák titokhajhászásával, elvágyódásával, szenvelgésével. Ady szimbolizmusa régi jelképrendszerekből átvett képek új értelmezése, mellyel a teljes egészet próbálta kifejezni. A szimbolizmus gyorsan terjedt. 1896-ban sorra indulnak meg folyóirataik, s az 1889-es világkiállításon a festők is jelentkeznek azzal a később megfogalmazott szándékkal, hogy ne a valóság árbázolt formáját adják, hanem az „eszmei" valóságot, az „ideát” (Gustav Moreau, Puvis de Chavannes, Odilon Redon). A nagy szimbolista eszménykép: Gauguin sejtelmes színvarázsa, a tartalmilag alig megragadható szépség, kékek, zöldek, lilák homálya, s a közülük kicsendülő vörösek, naracs- sárgák érzéki telítettsége, a nem cselekvő, csak létező ember, aki egy a természettel. A szimbolista festészet keresi a „belső látás” kifejezőeszközeit, keresi a dolgok megjelenése mögötti összefüggéseket. Ha fel is bontja a látott világot részeire, az összegezés érdekli (festészetben a nagy s egységes színsíkok), az, ami ebben a felbontásban a közös gyökerekre, a nagy egészre utal. De Gauguin nevét már az impresszionistáknál is példaként említettük. Akkor a felbontásról, most az ösz- szegezésről beszélünk. Módszerben e kettő kétségtelenül ellentétben áll, s így Gauguin művészete határeset, mint a XIX. században oly sokaké. Közös az impresszionizmus és a szimbolizmus között a hangulat megragadásának szándéka. Gauguin a hangulati elemeket: színek, színsíkok ellenpontozott feszültségét vagy feloldását (vörös-zöld, sárga-kék, sárga-barna, sárga-zöld, lila-zöld) használja fel arra, hogy a természetben élő ember érzelmi életének hangulatát tolmácsolja festői nyelven. Egy-egy szín, rajzos készséggel hangsúlyozott forma, mozdulat, állat, ember, szobor azonban mély értelmű szimbólumok hordozója is egyben. Gauguin és Ady neve biztosíték arra, hogy a szimbolizmus mégsem a valóságtól elrugaszkodott művészet. Ha művészi magatartásuknak elfogadjuk, amit a nagy szimbolista drámaíró Maeterlinck mondott máig ható könyvében, A méhek életében — „Régen lemondtam arról, hogy ezen a világon szebb és érdekesebb csodát keressek az igazságnál, vagy legalább az ember abbeli törekvésénél, hogy azt megismerje" - akkor kiderül, hogy az elfordulás mellett a szimbolizmusban sok pozitívum is van. Túl a nyelv zenei szépségének feltárásán, túl a színek szimbolikus értékének, hang- és színélmények rokonságának megsejtésén, túl a szinte megfoghatatlan, kifejezhetetlen érzések, hangulatok megértetésén. Koczogh Ákos Az impresszionizmus, aimiről legutóbb írtunk, több irányban élt tovább: a szimbolizmusban, a szecesszióban, a neo- és posztimpreszion izmusban. öt idegen szót írtunk le most. Nem tehettünk másként, hiába fordítanánk le magyarra, nem mondana többet. A neo- és a poszti mpresszionizmus (az újés az utóiimpresszionizmus) a hangulat művészeténdk felújítása, továbbéltetője olyan időkben, amikor a történelem legkevésbé kedvezett a nyugalmas szemlélődésnek, a természet adta békés hangulatoknak, napfényes óráknak. Menekülés volt a természet, a falusi élet szépségeibe, a csendéleteikbe, vagy éppen a városi lakások erkélyeire. Nem mintha az impresz- szionizmus újbóli feléledését a meneküléssé minősítéssel semmibe vennénk. Elég, ha Szőnyi István zébegényi múzeumában őrzött képeire emlékeztetünk. Nagy, máig ható korszaka ez a művészeteknek. Utalhatnánk i például a hódmezővásárhelyi Németh József képeire a csendesen legelő bivalyokkal, a szaímiakazal tövében alvó lányokkal. De most a szimbolizmusról van szó. A szimbolizmus felhasználta azokat a hangulati kifejezőeszközöket, melyeket az impresszionizmus felfedezett, de emberi tartalmában mélyebbre tekintett. A szimbolizmus görögül ismertetőjelet, bélyeget, jegyet jelent, s magyar megfelelője: a jelkép. Igen ám, de minden művészet lényege, hogy jelképet teremt, vagyis általánosat, egyetemes érvényűt, melyben én is, más is magáira ismerhet. A szimibolizmust azért nem fordíthatjuk le „jelképes művészetre”, sőt talán éppen az volt a gyengéje, hogy olyan jelképeket teremtett, melyekben kevesen ismertek magukra. Ha gyorsüo tájékozódni akarunk, említsük meg Blake angol költő és festő, Morris angol festő, iparművész, építész, író nevét, Gauguin francia festőét, Mae- terlindk belga íróét, Baudelaire francia, Biok orosz költőét.'Nincs olyan kicsi könyvtár, amelyben akár egyikről, akár másikról tájékoztatást ne kaphatnánk. (Gauguin egyik szép képiét a Szépművészeti Múzeumban láthatjuk.) Gauguin szeriint a művfészet- nek a titoknál kell beszélnie és miivel minden titok, meg kell találni hozzájuk a kulcsot a szimbólumokban, a jelképekben. Ezt éppen annak a századnak a végén vallottat amikor a tudományok egyre több „titokról” rántották le a leplet. Az élet értelme, az ember sorsa azonban megfejthetetlen maradt. Erre gondolt Gauguin. „Honnan jöttünk, hol vagyunk, hová megyünk?" — egyik képiének a címe, amivel pontosan veti fel a kérdést. Minden jelképes rajta. Jelképes a természet, s benne a meztelen ember, de jelképes a felöltözött gyenmek is, aki a Paul Gauguin: iHonnan jöttünk, hol vagyunk, hová megyünk? (1877) Gulácsy Lajos: Dante és Beatrice találkozása (1904-1907) Tolnai Fonógaléria Mözsi Szabó István kiállítása Amikor először találkoztam Mözsi Szabó István műveivel, csak néhány perc adódott számomra, hogy beszéljek azokról. Azóta eltelt jó húsz esztendő, és több ízben megadatott, hogy életét, munkásságát megpróbálhattam méltatni. Mindig jólesett, most is szívesen, örömmel szólok, nem magamért, de a művekért, a festőért, aki napjainkban talán nehezen magyarázható módon, de egyértelműen: táj és szülőföld egyszerű fia tudott maradni és más nem óhajtott lenni, csak önmaga. Talán első hallásra úgy tűnik, kevés, s mégis ez a legtöbb. Az a legnagyszerűbb, ha valaki teljességgel adja önmagát műveiben, magamagát, tehát lényegét. Kavargó korszakunk felgyorsult ütemű világunk olykor kegyetlenül és kíméletlenül lépett át a voltunk, tegnapunk pillanatain és tekinthetnénk bármit, az új korunk új nemzedéke soha többé nem vállalja a régi szép formák megszületésének gyötrelmét. Faragott oszlopos házakra nem kerül többé: emeltette az Úrnak ennyi és ennyi esztendejében: Kapcsos Márton, Édesanyám nem szövi be neve kezdőbetűit a törölközőinkbe, mert Ö sincs többé, és mostanában erre nincs többé idő. Hát akkor valami különös ellentmondás, szembenállás Mözsi Szabó István kerekes hídja a holt Dunán? Nem az, más, ha úgy tetszik több, mert ennek neve a bizonyság, a bizonyítás. Maga a megépítés, tiszta, szent emberi játék, de a megfestés, a megörökítés a több, a teljesebb, hiszen Bo- gyiszló házvégei, melyek lefelé futnak a vízre, lassan eltünedeznek. A történelmi őrzőszerep ma fontosabb jelentőségű a festőművésznek, mint valaha volt. Nagybánya neve változhat, de ténye, valósága soha, mert megörökítették. „A vizeken való bejárásaid során láttál-e kerekes hidat, ha igen, hol?” — kérdezte tegnap Szabó Pista. Most felelhetek. Az öregfalu kerekes- hídjai már megmaradnak, nemcsak nekem, mindenkinek. Hogy hányon kaptak kedvet és menynyien fognak szőni a szekszárdi jóízű szakkörös foglalkozások nyomán: nem tudhatom, de míg ezek a szőnyegek el nem kopnak, megőrződik egy töre- déknép motívumkincse, mert a jó nevű, mély tehetségű festőművész nem sajnálta rá az időt, hogy egyszerű székely asszonyok álma nyomán tudatosan gazdagítva megőrizze, megőríztesse. Rohanó korunkban az érzékeny művészvilág egy rétege nem találja helyét, feladatát, ezért a sok keresés, sokszor érthetetlennek tűnő formabontás — olvastam valami modern összefoglalót a modernségről. Azt hiszem, helyénvaló a kérdés: ha mindenki tehetsége és küldetése szerint megkereste volna a maga feladatát, születhetett volna annyi torzó, összevisszaság? Amikor egyszer Mözsi Szabó István műtermében megálltam a csergeványoló előtt, nekem megszólalt o patak hangja. Amikor a mostani kiállítása záróképeit, a régi Duna-ág partjait szemléltem, valósággal megnyílt a kép, kiszélesedett és már a végtelent is láttam. A festményt láttam, s felismertem benne a csend békéjét. Amikor egyik kis tanyája fölött a remegő fényben megláttam a pirulás színét, akkor tudtam, azóta tudom, nem múlnak nyomtalanul bele a körülöttük simuló barázdákba a tanyák. Megmaradnak másképp. Tegnapunk jelképének — hiszen .Mözsi Szabó István megörökítette. Amikor elhangzott nagy zeneszerzőnk igazsága : visszaadni a népet a népnek, abban a pillanatban kiteljesedett a szó, az élet minden területére. Ki őrzi meg a kis házak formáját, a táj tegnap még felaprózott arcát holnapra, ha nem a művész, az érthetőség tiszta nyelvén? Ezért kellett Mözsi Szabó Istvánnak hazatalálni. A visszahívás parancsa számára is megszólalt. Aztán jött, itt van, és örömmel mondhatom, meg is érkezett. Kinéz bogyiszlói műterme ablakán, találkozik az ősszel, a konyhaablakon át elköszön tőle a naplemente és körbefogja, körülveszi az a világ, amit legjobban szeret, amihez mindig hűséggel ragaszkodott. Van ideje visszaidézni, hogy az öreg szivattyú ház tetején volt még egy zöld köpeny, piros tetővel és az öreg bárkákat is egyberendezi. Ez a téma a festészetben, művészetben úgy került vászonra, ahogyan belépett az irodalomba a Sinka balladák fapriccsen alvó népe, a néma forradalom tegnapi milliói. A művészet minden ágának ki kellett teljesedni a mi korunkban, ez a mi igazságunk. Akik kiteljesítik, azok az igazi művészet, a szépség szolgálói, a szó tiszta értelmében. Meggyőződésem, hogy Mözsi Szabó István egy azok között, a legkülönbek- ből való. Hogy mostanában még nem ez a legdivatosabb? Bizony, a divat a legértéktelenebb talmi. Elmúlik nyom nélkül. A műveik maradnak. Mostanában, hogy szinte valamennyiünkben fölrémlett a jövendő féltése, azt hiszem, egyre egészségesebben érezzük a ragaszkodást ahhoz, ami szép, tiszta, emberi, és ez a féltés őrizheti meg a világot. Amikor ma (itt kiléptem szállni Mözsi Szabó István munkásságáról, nem művészettörténeti megmérést hallhattak tőlem — az volna az egyszerűbb, a köny- nyebb —, annyit akartam elmondani mindössze, hogy nekem, nekünk kell, amit ő alkot, mert szeretjük. Együtt az emberrel, a művésszel műveit, és mi mindig készülünk az új művek befogadására. Fábián Gyula a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos főmunkatársa Elhangzott Tolnán, a kiállítás megnyitóján. A. A. Baptista: A tücsök és a hangya (Fordított mese) A hangya szerényen tengette életét - járt egyik városból a másikba kevéske haszonért kereskedni, s amit csak tudott, félrerakott. Nem csoda hát, ha irigyelte régi iskolatársát, a tücsköt, aki igen jól keresett hangszerével az éjszakai mulatóhelyeken. Egy alkalommal, mikor a hangya egy gazdag üzletembert kisérgetett lokálból lokálba, összefutott a tücsökkel. „Várj csak, barátocskám!" — gondolta. — „Jöhetsz majd télen kölcsönkérni hozzám, éntö- lem ugyan egy fityinget sem kapsz!" Egy szép napon, midőn japán ügyiele társaságában kilépett a környék legelegánsabb étterméből, látja: jön feléje a tücsök, migt mindig, most is mosolyogva. Jól számított, hogy megszólítja, ám - minő csalódás! — nem pénzt kért tőle, hanem érdeklődést színlelve a hangyacsalád hogyléte felől érdeklődött. A csalódott hangya zavarában így szólt a tücsökhöz: — Láttalak a tévében. — Igen, egész nyáron ott énekeltem - húzta ki magát a tücsök. — De télen nehezebb lesz! — Ugyan, a tél! Nem lesz semmi baj. Hisz a lemezeimet úgy veszik, mint a cukrot. Na meg épp most írtam alá egy szerződést a párizsi Olympiá- val. Egy fellépésre háromezer frankot kapok, és mindezt két dalért! A hangyának ekkor eszébe jutott a mindennapi kínkeserves robot, amelynek egy gyomorfekélyt és egy készülődő infarktust köszönhet, s így sóhajtott fel: — Megtennél nekem egy szívességet? — Szíves-örömest! — Ha Párizsban jársz, keresd fel a nevember La Fontaine urat, és mondd meg neki, hogy menjen a pokolbo! (Fordította: Grabócz Gábor)
