Tolna Megyei Népújság, 1982. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-07 / 184. szám
1982. augusztus 7. NÉPÚJSÁG 11 Képzőművészeti levél Mérleg és továbblépés Kulturális életünk számottevő eseménye a nyaranta ismétlődő Szegedi Szabadtéri Játékok, melyet évente méltó képzőművészeti kiállítás kísér. Ennek jegyében a Szegedi Nyári Tárlat az idén huszonharmadik alkalommal részesíti a nézők tízezreit élményekben — akárcsak az elmúlt évtizedben — s ugyanakkor országos rangja révén a képzőművészet fejlődésének új hazai szemléje is. Mindezt reprezentálja az a tény, hogy a Szegedi Nyári Tárlatok díjazottjai között olyan neves alkotókat találunk, mint Kokas Ignác, Szabó István, Vecsési Sándor, Szalay Ferenc, Szurcsik János, Patay László, Asszonyi Tamás, Bazsonyi Arany, Miháltz Pál, akik különböző európai tárlatokon nemzetközi elismerésben is részesültek; az idők során ismert mesterekké váltak. így a Szegedi Nyári Tárlat az évek során sokat lendített a képző- művészeti műfajok általános fejlődésén és hozzájárult Szeged kulturális arculatának nemzetközi értékrendjéhez. Az idén, a XXIII. Szegedi Nyári Tárlat ösz- szegezés. Azért is az, mivel ezentúl kétévenként • rendezik meg, s a közbenső években, így jövőre is már a táblafestészeti Wennálé otthona k lesz a képtár, vagyis a magyar festők új alko- w tásainak seregszemléje lesz. Ezért az idei átmeneti esztendőben az eddigi nyári tárlatok díjazott festői, szobrászai, grafikusai szerepelnek az ország minden részéből, mintegy keresztmetszetet adva a hazai képzőművészeti élet új törekvéseiből és árnyalataiból. A névsor szűkítése kétségtelenül fokozta az általános minőséget, a szelekció jó hatással volt az értékrendre. Különösen izgalmas Miháltz Pál értékrendjének megküzdött állandósága, Bazsonyi Arany lírai finomsága, Patay László es Vecsési Sándor megújulása. Nemes elmélyüléssel állított emléket Somos Miklós Kiing Györgynek, a ma is alkotó, jeles festőnek. A lírai elemekkel dúsított festői realizmus olykor narratív mozzanatokkal bővül, mint Berki Viola, Batári László műveiben, olykor a leírás drámai fokozatot ér él. Mindezt Dér István, Galambos Tamás példázza. Sajátos sziget Erdélyi Mihály immár lezárt életműve a maga vibrálóan termő festőiségével, Értékes epizód Fülöp Erzsébet kötött világa, Kárpáti Tamás, Kádár János Miklós, Ircsik József külön szólama, Lóránt János, Kollár György és Má- csai Istvn más-más irányt követő, de műgondban azonos szemlélete. Külön érték Magos Gyula Nagy István eszményeit vállaló következetessége, Pataki Ferenc festői montázsai, Pirk János hagyományokon nyugvó látásmódja. Mind érték a maga nemében. Szurcsik János festészete is, aki Németh Józseffel, Szalay Ferenccel egyetemben rendkívül mélyen, színvonalasan folytatja az alföldi realizmust. Külön színfolt a most elhunyt Vinkler László „Tápéi menyasszony”-a, aki Chagaíllra emlékeztető, de tőle független eszközökkel építkezik táj- elemekben elhelyezett portréiban. A szobrászok és a grafikusok kisebb csoportot alkotnak kevesebb változattal. Mondhatjuk, hogy — a festőkkel ellentétben — nem tükröznek valamennyi országos elképzelést^ pontosabban még annyira sem tartalmazzák a hazai alkotóműhelyek teljességét. Ebből emelhető* ki Kiss István Petőfije, Lap is András, Markolt György, Váró Márton, Nagy Sándor, Ráto- nyi József, Szabó Iván több szobra, s Szath- máry Gyöngyi az idén komponált bronztáblán búcsúzik visszafogott kedvességgel, nosztalgiával Szeged mindenes híres emberétől, Bálint Sándortól. A grafikai termés még szőkébb keresztmetszete {korrekt, hiszen Banga Ferenc, Gácsi Mihály, Kajári Gyula, Diskay Lenke, Pásztor Gábor, Püspöky István terveiből, életművéből válogatott, s így felvonultat groteszk, humoros és drámai mozzanatokat is. Kicsit adós marad azonban a teljességgél, a Kondor utáni grafikai időszak műfaji feladataival. LOSONCZI MIKLÓS Tájak - Korok - Múzeumok Országjárás — játékosan „Mi a pontos felirata a soproni múzeumban látható legnagyobb ónfedeles habán korsónak?” „Mi a váci hegyestorony?" „Mikor került török kézre a gyulai vár és ki volt akkor a kapitánya?" Aligha lehetne találni sok magyar állampolgárt, aki ezekre a kérdésekre kapásból tudna válaszolni. Pedig mindez csak ízelítő abból a kereken háromszáz kérdésből, amelyre a Hazai tájakon nevű országos társasjáték résztvevőitől várják a választ. No, természetesen nem kell mindenkinek minden kérdésre felelni, a megadott 30 helység közül elég ötöt felkeresniük, s az arra vonatkozó tíz kérdésre megadniuk a helyes választ. Aki a tíz—tíz kérdést tartalmazó feladatlapok' közül legalább ötöt helyes válasszal küld be, bel- és külföldi társas- utazáson vehet részt, vagy más díjakat nyerhet. Játszani pedig jó, s az embert azért mondják nemcsak bölcsnek (latinul homo sapiens), hanem játékosnak is (homo lu- dens), mert ha csak van rá módja, megragadja az alkalmat, hogy játszhasson. Ezt a játékot pedig a KISZ-sze! és az Express Utazási Irodával együtt a Tájak — Korok — Múzeumok szervező bizottsága indította el, a népszerű mozgalom továbbfejlesztéseként és egyben ifjúsági változataként. De korántsem azért, mintha az eredeti mozgalom kifulladt volna, s frissítésre szorulna. Éppen ellenkezőleg: a TKM úgy kezdődött, hogy a bronz, majd ezüst és végül arany fokozat eléréséért különböző követelményeket állítottak azok elé, akik járják az országot, s szívesen mennek el a múzeumokba, tekintik meg a műemlékeket. Ám a fokozatokat mind többen érték el, s a legszorgalmasabb múzeumlátogatók között egyre nagyobb arányt képvisel tett a fiatalok. Közben megnőtt a szabad idő, minden hétnek már két napja áll ki-lki rendelkezésére, hogy gyarapítsa ismereteit, műveltségét. Sokan tavasztól őszig járják az országot, megnézik a múzeumok gyűjteményeit, s beszerzik a látogatást igazoló pecséteket: zordabb időben pedig összejönnek, hogy megbeszéljék a látottakat, kicseréljék tapasztalataikat. így alakult meg a Tájak — Korok — Múzeumok klubhálózat. Hogy ezekbőf a klubokból mennyi van — talán senki sem tudja. Annyi bizonyos, hogy a budaipesti művelődési házakban összesen- nyolc ilyen klub működik hivatalosan, a fővároson kívül pedig tizenegy. Jóval több azoknak a szó ma, amelyek nem iratkoztak fel semmilyen listára. Egyszerűen csak saját kedvtelésükből jönnek össze a klubtagok, egyikük előadást tart, a többiek hozzászólnak, kérdeznek — sa legközelebb! alkalommal másik klubtag az előadó. Csupán egyéni részvételi lapot mintegy 30 ezren kaptak a TKM-mozgalom központjától, s talán ennél is többen versenyeznek szocialista brigádok tagjaiként vagy ifjúsági csoportokban. A verseny az arany fokozatért folyik, amelynek megszerzői egy évre ingyenes belépőt kapnák az országos múzeumi hálózat valamennyi múzeumába. Az ifjúságiak számára pedig vetélkedőket is rendeznek, előbb városi, járási, maljd megyei és végül országos szinten. iNagy a korkülönbség a résztvevők között, s talán ezért van, hogy nem mindenki híve a játékos formának. Idősebbek inkább az éves múzeumi belépőt választják - a fiatalabbak az utazásokat. De az sem ritkaság, hogy nagyapák unokáikkal együtt járják az országot, és gyűjtik az ismereteket. Kiskönyvtárat is indított a Tájak — Korok — Múzeumok mozgalom. Az egyes kötetek színes borítólappal, 16 nyomtatott oldal terjedelemben jelentek meg, és a múzeumok portáin kaphatók, s meg is lehet rendelni — kötetenként 8 forintos áron — a TKM-imozgalmon keresztül. A szó legjobb értelmében tömegmozgalommá vált néhány év alatt a Tájak — Korok — Múzeumok. Kiadványai közül 300 ezer példányiban keltek el. S hogy a mozgalom milyen hasznos a tömeges művelődés szempontjából, azt elmondták néhány hónappal ezelőtt az or- szágavűlésen is, almikor a közművelődé si törvény végrehajtásáról tárgyaltak. A legnagyobb elismeréssel szóltak a mozaa- lomról, amely vonzza a művelődni akarókat, gyarapítja ezek táborát. S még csak jelentősebb anyagi terheket sem ró - sem a népgazdaságra, sem a résztvevőkre. S mert nem lehet eléq korán kezdeni: az úttörők az idén má_ sodszor rendeznek múzeumi és műemlék védelmi tábort Sopronban. VÁRKONYI ENDRE A művész Savnikon született, egy nyugtalan természetű, folytonos változatosságra törekvő uradalmi kertész első gyermekeként. A család minden két- három évben máshová került, a gyorsan szaporodó gyerekhad — három testvére volt az élénk szellemű, mozgékony kisfiúnak —, így mindig ^más és más iskolába kényszerült járni. Az elsőszülött fiú apja szárnyaló fantáziáját örökölte, mély benyomást tett rá a^folyton vétózó környezet. Főkent a lovakat szerette nézni, elgyönyörködött mozgásuk harmóniájában, vág- tatásuk szépségében, izmaik feszülésében. Szinte ösztönösen hatott rá a környezet és ez arra késztette, hogy megpróbálja krétával megörökíteni a benne kavargó látványt. Jutott belőle a kerítésre, a ház falóra, ahol a család élt, a nehezen szerzett papírdarabokra, mámorosán rajzolt, aminek az atyai pofonok sem tudtak gátat vetni. Még valami izgatta a fantáziáját a cseperedő gyereknek: a színek, amelyek apja kezenyo- mán a virágágyakban tobzódtak. A színek egymással való viszonya egész életében, munkásságában foglalkoztatta : tanulmányokat írt, színkorongokat készített, új színskálát próbált kialakítani, megsokszorozni az alapszíneket, kerülni az olcsó színihatásokat. Ezt tudatosan fejlesztette magában, kockás füzetekben jegyezte felfedezéseit, amelyeknek későbbi pályafutása során hasznát tudta venni. Az első világháború idején Szolnokon élt a család. Itt hadiérettségizett, s már tizennyolc éves korában tudatosan készült arra, hogy festő lesz. Kiváló rajztudása, élénk szelleme húzta át a más tárgyak buktatóin, monomániásan fejlesztette rajzkészségét, művészeti tájékozottságát. Megszerzett minden ilyen tárgyú könyvet, tanulmányt, s Szolnokon ez nem Rongyokkal takaróztak, ha lyukas volt a zoknijuk, a cipő színére festették lábujjukat, ami nemegyszer kikandikált a cipőből. Ezt a nyomortanyát „zsenimagazinnak” nevezték. Itt húzta meg magát a fiatal Barcsay Jenő, Erdei Dezső, a szobrász- növendék, Patkó Károly, a tragikusan korán elhunyt festőművész, Medveczky és mások. Hogy miből éltek? Kézimunka-kereskedőknek úgynevezett korig réanyagra festettek virágokat, állatokat, mindent, amit az akkori ízlés megkívánt. A kapott pénzen festéket, vásznat, papírt vásároltak, sonkakövérjét, liptói túrót, no meg kenyeret. Olcsót és laktatót. Feszítette őket a tudás vágya, művészekké akartak válni. Ez valamennyiüknek, aki a „zsenimagaziriban" élt egy ideig, sikerült is. Medveczky Jenő Vaszary János növendéke lett. Tisztelte mesterét, de más utakra vátöndíjak, az Alfami-díj (az akkori), a Ferenc József-díj, a KÚT és a Szinyei- Merse Társaság díjai követték egymást: halála évében Munkácsy-díjjal tüntették ki. Az útkeresés, a továbblépés igénye egészen haláláig sarkallta, nem maradt meg kezdeti stílusánál. Babitsnak az a mondása volt ars poeticája, amely a művészet lényegéről így szól: „Modern az a művészet, amelyben az egész múlt benne rejlik és még egy kicsi!” Ezt a „még egy kicsit” kívánta hozzátenni a magáéból Medveczky Jenő, aki írásban és műben egyaránt azt vallotta, hogy a művészet egyetemes céljainak eléréséhez nélkülözhetetlen a mesterség klasszikus hagyományainak ismerete, a szakmai tudós birtoklása, a harmónia, a rend igénye. Egy 1948- ban írott levelében Medveczky szellemi ősei közé sorolja Berzsenyit és Babitsot, az „igazi” Rend és harmónia Nyolcvan éve született Medveczky Jenő A művészet és a képzelet középpontjában az ember áll! — hangoztatta nemegyszer munkássága során Medveczky Jenő festőművész, akinek most július 30-án emlékeztünk születésének 80-ik évfordulójára. Legjellegzetesebb munkáiban végigkövethető ars poeticája. Gazdag életművet hagyott hátra, amikor tizenhárom évvel ezelőtt meghalt. Nagyobb része figurális kompojrció. Az örök anya—gyermek ábrázolás, amely egész pályafutásán végigkísérte, a nagyméretű strandolok, a lüktető ritmusú labdá- zók, a hajrázó lovasok dinamizmusa, ritmikája kivétel nélkül erről tesznek tanúbizonyságot. be nem került. Az igazi nyomor évei csak ezután következtek: a háború utáni szegénységben a mai Epreskertben kapott néhány tehetséges vidéki növendék szerény lehetőséget arra, hogy egy üres tanteremben, szalmazsákos vaságyakon, meghúzza magát. H I MŰVÉSZÉT Medveczy Jenő rajza volt nehéz, mert ,már akkor hagyományai voltak az ottani művésztelepnek, ahol Fényes Adolf mellett jó néhány festőművész élt és dolgozott. Medveczky azonban valami mást akart, valami újabbat, valami alkatához közelebb állót. Pénz és támogatás nélkül nekivágott hát a főváros „meghódításának". Fedelet és némi kosztat egyik nagynénjétői kapott átmenetileg, amíg a főiskolára gyott. Vaszarv, aki jó pedagógus volt, már másodéves korában külön műtermet és modeli- számlát biztosított tehetséges tanítványának, ám kikötötte, hogy nem korrigálja többé, menjen a maga útján. Medveczky már főiskolás korában bizonyított: sikerrel szerepelt tárlatokon, izmos tehetsége feltűnt a kritikusoknak. Az első elismerő kritikát Mihóly- fi Ernőtől kapta, és párizsi öszKernstokot, Pátzay Pált és Kmetty Jánost. Devecseri Gábor fordításának ihletésére született meg lliász-sorozata tíz év munkájával. Nem bízta meg vele senki, de élete végéig dolgozott a nagy művön áHlhatatosan, a költő-barát biztatására, tanácsára. A harmincnyolc kép és a hetven körüli grafika a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. Ide kerültek matisse-i hangvételű tájai, csendéletei, ágaskodó, vágtázó lovai, számos önarcképe, amelyek a dekoratív formát és a tiszta színek iránti vonzalmát őrzik. A nyolcvan évvel ezelőtt született művésznek halála óta Budapesten és vidéken nyolc kiállítása volt, többek között Szolnokon, Szentesen, Nyírbátorban. Két-három Medveczky- kép csaknem valamennyi nagyobb vidéki múzeum anyagában helyet kapott. Születésének nyolcvanadik évfordulóján, július 30-án, pénteken délelőtt, a különböző művészeti és társadalmi szervek megkoszorúzták a farkasréti temetőben lévő kólum'báriumát. FEHÉR RÓZSA