Tolna Megyei Népújság, 1982. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-24 / 197. szám
4. Képújság 1982. augusztus 24. Moziban Extázis nélkül Jelenet a filmből Hányszor és hányszor hangzott el régi kórokiban felszólítás a zene hallgatására. A komoly, öreg VäSnämöinen így „Ihangi- csált”: „Nosza jöjjön meghallgatni olki' nem. hallott ezelőtt / öreg dallost önvenidezőt, Húros hárfát, rengedezőt!” / A Kulcsár-lkódex 150. Psalmus a pedig: „jó, hangos szavú c'iim- barlolm" pengetésére buzdít. Hogy miért e biztatások? Citáljunk két véleményt ismét a világirodalomból. Horatius szerint a „kedves lant... szenvedésben drága baízsdlm..” Shakespeare álllítljo: ...Imert nincs oly dühös, nyert és baimlba lény, hogy át ne formálná kissé a zene." HektroWiikus századunkban a felhívás tömören így hangzik: Szóljon a rodk! Ezzel a címmel került Magyarországon forgalomba Eric Dionysos és Eric Mistier filmje, amely a fenti idézeteiket szinte illusztrálta. Lássuk, mi is a rock and roll, melynek a filmcím szerint szólnia kell. Ringó,ni és keringeni. - ennyi a két szó. Zenei viszonylatban pedig az ötvenes évek elején feltűnő, néger eredetű, izgató ritmikáijú tánczene, ami a beatzene elődjének tekinthető. Ez az új zenei nyelv a nyugati társadafmakban élő fiatalok nemzedéki nyugtalanságának indulatában született. Az elektromos hangszerek alkalmazása pediq biztosította a rock eqyiik dlaiplfunkció'jét az extázisba kergető hangzást. Az extatikus élmény eléréséhez azonban kellő mennyiségű alkohol elfogyasztására és természetesen önszuggesztióra szükség van. Mint ezt a filmben láttuk. A lázadás, a kritika azon fiatalok fogalmai között szerepel, akiknek a társadalomba való beilleszkedése szubjektív vagy objektív okokból nehézkes vagy lehetetlen. Ezért érzelmi és szellemi kielégitetlenség táplálta bölcsőjében a rockot. Ezt tükrözték a filmben felihangzó dalok magyarított címei és tartalmuk is, például a Villanykukac, a Lelőtt szenvedély, a Pokol, a Bűnváros, a Lujzák Lujzája vagy a Rocker, hogy csupán néhányat említsünk. Hazánkban — döntően a szokatlan megjelenési és magatartási formák miatt — határozatokkal szabályozott mederbe tereltük a műfajt, helyesen. Ezt látszik igazolni az a fiatalokból álló mozilátogató közönség, amely nem töltötte meg a nézőteret az AC/IDC együttes kon- certfiilmjének vetítésekor. Akik vetítés köziben nem szaporították az üres széksorokat, azok csöndesen, szemlélték Malcolm és Angus Young, Bon Scott, Bhiil Rudd és Cliff Williams muzsikáját. Az öt ausztrál fiú koncertjeik hangulatában keltett feszültségvá'ltozásra utalva választotta együttesének nevét: egyenáram — váltóáraim, azaz AC/iDC. Párizsi és belgiumi koncértjülket láttuk a (AC/.DC : Let tehere be Rock) Szóljon a rock oímű frandia filmben. Készítői nem akarhattok egyebet, mint bemutatnia nálunk is népszerű rockegyüttest. E célt jelesen érték el. Szerencsés ötlet volt a koncertképek több kamerával való rögzítése. Jean Francis Gendre így a. mozimé- zőknek sajátos látószögekből mutathatta be elsősorban Angus Young és Bon Scott a két „frontember" munkáját. Az üstökös haijó, tetovált testű, verejtékező zenészek látványa nem húzta alá erősítésként az egyébé ként kitűnő rodfcmuzsikát. Szólt tehát a- rodk 95 perdben, de jó volt, megnyugtató volt közben hinni, tudni, hogy Bartók és Kodály hazájában van más zenéi módszer is az emiberék formálására, bajainak gyógyítására. DECSI KISS JANOS Rádió Társalgó A rádió napi híreit hallgatva hajlamosak vagyunk az általánosításra, hogy például most Libanonban „háború” van, más nem történik. Azt hiszem, évekig így voltunk Vietnammal is, pedig akkor is tudtuk, hogy a lövöldözés, a dzsungelharcok közepette nagyon sok ember éli hétköznapi — igaz, nehéz és nem mindennapi — életét. Hogy a fegyverek árnyékában költészet is él, arra kevesen gondoltak. Tavaly nyáron alkalmam volt beszélgetni egy olyan fiatalemberrel, aki részt vett a harcokban és emellett — mellékesen — országos hírű zongoraművész volt. Beszéltem olyan festővel, aki a harcok szünetében és azóta is freskókon örökíti meg a háború — saját élménye — történeteit. Róbert László és Ördögh Szilveszter beszámolói, emlékidéző elbeszélései csak győzködtek arról, hogy ez így van, szerencsére, a szerkesztő műsorvezető a meggyőzés más eszközeihez is folyamodott. Ördögh Szilveszter fordításával bemutatták az egyik vietnami költő verses drámájának első felvonását a háború napjairól. Egy haldokló katona vívódásai, a halállal való viaskodása közben mintegy monológsze- rűen szól az emberiség alapvető kérdéseiről. Magyarként elsősorban Madách tragédiájához hasonlítottam a mű alapkérdés-feltevését, a mivégre vagyunk a világon kérdését. Hasonlíthattam volna Ibsen gomböntőjének mono-i lógjához is, de feltette a s'h akespeare-l ..lenni, vagy nem lenni" kérdését is. A dráma az európai történelem imponáló ismeretéről és tiszteletéről tanúskodott és újfent meggyőzött arról — a részlet is —, hogy egy kis népnek, egy elnyomott, sokat szenvedett népnek is lehet és van világirodalmi rangú költészete. Ti-TV-NAPLÓ Euterpé jegyében A hét műsora felett a muzsika múzsája, Euterpé lebegett jótékonyan. Mindjárt a hét elején láttuk a pécsi stúdió műsorát Pálóczi Horváth Adámról, akit az utókor tisztelt meg előnevével, mert ő azt soha nem használta. Horváth Adám irodalmunk érdemtelenül feledett munkása, akinek nevét az utóbbi években Szántódpusztával kapcsolatban emlegetik, miután sokáig ott gazdálkodott. Kazinczy a „csimbókos" jelzővel illette, mert hosszúra nőtt haját magyarosan befonva hordta, egyébként földmérő volt, nótás kedvű, italos magyar, a keszthelyi helikoni ünnepségek egyik ékessége — ahova Kazinczyt soha nem hívták meg —, s rendkívül termékeny író, aki munkáinak nagyobbik fele máig kiadatlan. Legjelentősebb gyűjteménye az „Ó és Új mintegy Ötödfél száz Énekek, ki magam tsinálmánya, ki másé”, melyből az elmúlt években jó válogatás jelent meg. Babiczky László és Farkas Katalin összeállítása is ezen alapszik, s ha válogatásuk kissé szemérmes is, jól érzékelteti Horváth Adám ízlését, világának hangulatát. A színészek ezúttal — a Pécsi Nemzeti Színház művészei — nem remekeltek, a jelek szerint nehezen találtak bele ebbe a világba, nagyobb baj azonban, hogy csak az irodalmilag kifejezetten tájékozott néző igazodik el a kor szereplői között. A Malvinának nevezett Dukai Takács Judit szerény munkásságával az irodalomtörténet perifériáján áll, az pedig némileg megtévesztő, hogy Horváth Adám Klára kisasszonyban találja meg a hűséges nőt. Ö maga nem volt a hűség mintaképe, s a vele közös háztartásban élő Klárát csak utolsó éveiben vette nőül. k így is hangulatos, helyenként élvezetes műsor volt, ami- .nek hatását a mértéktartó ismeretterjesztés azonban növelte volna. A „Hazám, hazám...” című műsor népszerű magyar remekművekre épült, ünnep előtti hangulatban, s az ilyen műsoroknál magától értetődő, hogy más összeállítás is elképzelhető. Ami zavart: Popper rapszódiája nem népszerű, nem is remekmű, ami viszont igaz öröm volt, hogy láthattuk a Bartókot játszó Székely Zoltánt. Mást is lehetett válogatni a zenés műsorokból, például a Zene-bona adását, melynek Farkas Ferenc és Weöres Sándor volt a főszereplője, folytatódik az olasz sorozat is Paganini életéről, de az igazi élményt és meglepetést a salzburgi ünnepi játékok Falstaff-előadásának közvetítése jelentette, ami alig egy hónap alatt jutott el hozzánk, példázva, hogy a tv — ha akar — frissen tud reagálni a nagy nemzetközi zenei eseményekre. Karajan salzburgi Falstaffja — a mű jelenleg, sajnos, nem szerepel operaházunk műsorán — kivételes élmény, s remélhetőleg ismétlésére is sor kerül. De az ilyen közvetítésre jobban fel kellene készülni. Az akadozó fordítás is zavaró, az a bizonyos „bájos dal” pedig, amivel az opera végződik, a nevezetes zárófúga, Verdi egyik legnagyobb leleménye. Cs. L. Tovább leltározunk? Hangverseny Jandó Jenő és Takács Tamara Szekszárdim Jandó Jenőt voltaképpen hazavárjuk Szekszárdon. Igazából nem tudjuk eldönteni, hogy évenként visszatérő koncertalkalmai okán-e, vagy közeli — pécsi — származása révén. (Szükségesnek tartunk itt egy magyarázó mondatot: Pécs varázsa a magyar művészeti életben nem csupán a félmediterrán szellemiséget jelenti, hanem bizonyos profán in- tézményiséget is: I. István tér 8. alatti művészeti szakközép- iskolája egészen a legutóbbi időkig Nagykanizsától Szek- szárdig iskolázta be a tehetséges muzsikus fiatalokat, festő-, szövő-, szobrásznövendékeket, később színházi táncosokat.) Jandó Jenő tehát körünkből elszármazott, s ennek leszögezése fontos, hisz a fiatal művész a hazai elismerésein túl — rádióverseny-győzelem, Liszt-díj, zeneakadémiai tanársegéd — a nemzetközi zenei életnek is mind ismertebbé váló alakja. Mostani szereplése során partnere jelentette a fő újdonságot, akiről — a fentiek okán is — tisztünknek érezzük elmondani, hogy operaházunk fiatal énekese „civilben" Jandó Jenő hitvese. Megyeházi koncertjük ily módon egyféle bemutatkozást is jelentett — meleg fogadtatásra találón. Takács Tamara négyszer lépett pódiumra; Caccini Ama- rili című darabjával, Mozart Dorabella-áriájával a Cosi fan tutte című operából, majd a közismert Azucena-áriával a Trubadúrból, végezetül pedig Kodály-alkotásokkal. Meleg, tónusos mezzóját — így éreztük — a szekszárdi közönség máris szívébe zárta, művészete sokat ígér. Jandó az énekelt művekhez grandiózus „összekötő repertoárt” választott, szólóestnek is becsületére vált volna a teljesítmény, nemhogy kamarapartneri szerepkörrel társítva. A Marosszéki táncokra (Kodály), Rossini—Liszt technikailag igen igényes átiratára (Soirees musicales), Beethoven minden virtuozitást könnyedén elbíró G-dúr rondájára, vagy a teljes Mozart-szonátára (A-dúr) gondolunk. Nem a rendező szervek hibájaként, csupán objektív helyrajzi adatként említjük, hogy szekszárdi „Károlyi-kertünk” pompás akusztikai adottságai sem teszik elégségessé egynémely dübörgő, sodró lendületű műhöz az ott rendelkezésre álló kamarazongorát. Takács és Jandó elmélyültsé- ge, művészi odaadása azonban sok mindent feledtetni tudott, ezért a Szekszárdi zenélő nyár záróhangversenyének élményét sokáig magunkkal visszük... DOBAI TAMAS Kiállítás Ló és ember A balettművészet koronázatlan szovjet királynődé, Ulanova asszony nem kis döbbenetét váltott ki hallgatóságá'bál, amikor kijelentette, hogy „nincs az a priimalbelerina, amelyiknek a mozgása olyan tökéletes, mint egy paripáé.” Azóta általánossá vált ez o fölfedezés, döntően a< filmművészet jóival tóiból. Gondolnának csak a lassított felvételekre, amelyek révén bárki meggyőződhet Ulanova szavainak igazáról. De nyomban megérti azt is, miért kedvenc témája a képzőművészetnek a ló. Alig van szobrász és festő, aki mentesülni tud az alól az ihlető hatás ailÓI, amit az átlagosnál sok. kai többet meglátóra' alakjával, mozgásával', emberihez való viszonyával O' ló gyakorol. A képzőművészek előszeretettel és sokan foglalkoznak lovas kompozíciók alkotásával. Ezt bizonyítja az a kiállítás is, ami a lovasnapokat megelőzve nyílt Tamásiban, a- művelődési központ kiállítótermében és várija az érdeklődőket augusztus 31-lg. Erő, szépség, okosság Titok födi még, hogy milyen volt a televízió műsorainak nézettsége az ünnep előestéjén és napján. Az viszont sejthetőnél több, hogy nem aratott túl nagy sikert a panem et circenses — kenyeret és cirkuszt jelmondat jegyében született műsor. Ennek változatosságával semmi bajunk. Némi kötekedésre az ád ismételten okot, hogy nem tud véget érni a televízió 25. születésnapi ünnepkedése. Tovább leltározunk és pillantgatunk vissza. Jelen esetben a Színészek a porondon című, 1968-ban készült „különleges cirkuszrevű" a leltározás tárgya. Illetve eszköze Búzáné Fábri Éva szerkesztői életmű-bemutatásának. Nem tagadom, bukfencezik bennem a kötekedhetnék kisördöge. Egyrészt azért, mert a jubileummérgezés ellen nemrég protestáltám eieken a hasábokon. Másrészt azért, mert nincs a szívemben semmi megértés, ha mint jelen esetben, lezártnak igyekszik feltüntetni egy életművet a már sokad- szorra látott műsor előzetese. Búzáné Fábri Éva szerkesztő — valóban tisztelt és szeretett ismerősünké vált televíziós pályafutása során. De hála az összes, ebben szerepet játszó isteneknek, él és dolgozik! Egyébként, ha csak tv-néző vagyok és nem olvasom olyan szorgalmasan az RTV-újságot, valószínű nem szívom mellre az augusztus 20-i „cirkusznapot”. De az újság XXVIII. évfolyamának 33. számában elolvastam, ami a 6. oldalon áll. Okosan, viszont nem elég meggyőzően. Kivált Zöldi László sorai nem tudtak meggyőzni az ismétlések kialakult rendjének helyességéről. Talán azért, mert kikerülte az önismétlések veszélyeinek taglalását. Pedig most már az önismétlések tartósan rontják a televízióhoz fűződő viszonyunkat. —li— A főnökök gyöngye Sova főorvos úr engem arra sarkallt, hogy tollat, papirt ragadjak és elkezdjek strigulázni. Nem tartott sokáig. Harminckét év alatt összesen kilenc főnököt „fogyasztottam”. Azokra gondolva, akikkel kénytelen-kelletlen közelebbi kapcsolatba kerültem. Ismeretes dolog, hogy főnökeit nem választja az ember, hanem mások jóvoltából kapja. Az előbb említett kilenc közül csak három akadt, akikkel túl voltunk egymás tűrési határán, és viszonylag rövid idő alatt megváltunk egymástól. Persze, nem őket váltották le! Mindez Sova főorvos úrról jut eszembe, a főnökök gyöngyéről, akihez hasonló a valóságban nincs is, pedig milyen szép lenne találkozni legalább a halvány másával. Nem tudom, hogy mit hoznak a következő folytatások a városszéli kórházban. Nagyobb izgalmat valószínűleg nem, de hol van ez megírva, hogy az embernek mindig izgulnia kelljen. Valószínűleg csendesen folydogálnak majd a vizek, ami a legtöbb víz Sajátossága, és nem történik semmi különös. A nőcsábászkodásra hajlamos ifjú doktor úr bizonyára folytatja ilyen irányú tevékenységét. Miért is ne tenné, ha hagyják, sőt, akad olyan, aki még a Hondája árát sem rest kifizetni. Strossmayer doktor változatlanul cinikus marad, mint a legtöbb bukott idealista, a szép kis szőke kolleginájának pedig előbb-utóbb beköti a fejét egy zeneértő orvos. A városszéli kórház pedig (melyhez hasonlót egy sor városunk közepén is szívesen látnánk) tovább virágzik, a cselekmény csordogál-folydogál, és majd csak lesz 14. folytatás is... Aki mindezek után azt hiszi, hogy nem szeretem ezt a filmet — téved. Annyira nem rossz, hogy jónak még véletlenül se lehet nevezni... (ordas)
