Tolna Megyei Népújság, 1982. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-24 / 197. szám

4. Képújság 1982. augusztus 24. Moziban Extázis nélkül Jelenet a filmből Hányszor és hányszor hang­zott el régi kórokiban felszólítás a zene hallgatására. A komoly, öreg VäSnämöinen így „Ihangi- csált”: „Nosza jöjjön meghall­gatni olki' nem. hallott ezelőtt / öreg dallost önvenidezőt, Hú­ros hárfát, rengedezőt!” / A Kulcsár-lkódex 150. Psalmus a pedig: „jó, hangos szavú c'iim- barlolm" pengetésére buzdít. Hogy miért e biztatások? Citál­junk két véleményt ismét a vi­lágirodalomból. Horatius sze­rint a „kedves lant... szenvedés­ben drága baízsdlm..” Shakes­peare álllítljo: ...Imert nincs oly dühös, nyert és baimlba lény, hogy át ne formálná kissé a ze­ne." HektroWiikus századunkban a felhívás tömören így hangzik: Szóljon a rodk! Ezzel a címmel került Magyarországon forga­lomba Eric Dionysos és Eric Mistier filmje, amely a fenti idé­zeteiket szinte illusztrálta. Lás­suk, mi is a rock and roll, mely­nek a filmcím szerint szólnia kell. Ringó,ni és keringeni. - ennyi a két szó. Zenei viszony­latban pedig az ötvenes évek elején feltűnő, néger eredetű, izgató ritmikáijú tánczene, ami a beatzene elődjének tekinthe­tő. Ez az új zenei nyelv a nyu­gati társadafmakban élő fiata­lok nemzedéki nyugtalanságá­nak indulatában született. Az elektromos hangszerek alkal­mazása pediq biztosította a rock eqyiik dlaiplfunkció'jét az extázisba kergető hangzást. Az extatikus élmény eléréséhez azonban kellő mennyiségű al­kohol elfogyasztására és termé­szetesen önszuggesztióra szük­ség van. Mint ezt a filmben lát­tuk. A lázadás, a kritika azon fia­talok fogalmai között szerepel, akiknek a társadalomba való beilleszkedése szubjektív vagy objektív okokból nehézkes vagy lehetetlen. Ezért érzelmi és szel­lemi kielégitetlenség táplálta bölcsőjében a rockot. Ezt tük­rözték a filmben felihangzó da­lok magyarított címei és tartal­muk is, például a Villanykukac, a Lelőtt szenvedély, a Pokol, a Bűnváros, a Lujzák Lujzája vagy a Rocker, hogy csupán néhá­nyat említsünk. Hazánkban — döntően a szo­katlan megjelenési és magatar­tási formák miatt — határoza­tokkal szabályozott mederbe te­reltük a műfajt, helyesen. Ezt látszik igazolni az a fiatalok­ból álló mozilátogató közönség, amely nem töltötte meg a néző­teret az AC/IDC együttes kon- certfiilmjének vetítésekor. Akik vetítés köziben nem szaporítot­ták az üres széksorokat, azok csöndesen, szemlélték Malcolm és Angus Young, Bon Scott, Bhiil Rudd és Cliff Williams mu­zsikáját. Az öt ausztrál fiú kon­certjeik hangulatában keltett feszültségvá'ltozásra utalva vá­lasztotta együttesének nevét: egyenáram — váltóáraim, azaz AC/iDC. Párizsi és belgiumi koncértjülket láttuk a (AC/.DC : Let tehere be Rock) Szóljon a rock oímű frandia filmben. Ké­szítői nem akarhattok egyebet, mint bemutatnia nálunk is nép­szerű rockegyüttest. E célt jele­sen érték el. Szerencsés ötlet volt a koncertképek több ka­merával való rögzítése. Jean Francis Gendre így a. mozimé- zőknek sajátos látószögekből mutathatta be elsősorban An­gus Young és Bon Scott a két „frontember" munkáját. Az üs­tökös haijó, tetovált testű, verej­tékező zenészek látványa nem húzta alá erősítésként az egyébé ként kitűnő rodfcmuzsikát. Szólt tehát a- rodk 95 perdben, de jó volt, megnyugtató volt közben hinni, tudni, hogy Bartók és Ko­dály hazájában van más zenéi módszer is az emiberék formá­lására, bajainak gyógyítására. DECSI KISS JANOS Rádió Társalgó A rádió napi híreit hallgat­va hajlamosak vagyunk az ál­talánosításra, hogy például most Libanonban „háború” van, más nem történik. Azt hi­szem, évekig így voltunk Viet­nammal is, pedig akkor is tud­tuk, hogy a lövöldözés, a dzsungelharcok közepette na­gyon sok ember éli hétköznapi — igaz, nehéz és nem min­dennapi — életét. Hogy a fegyverek árnyéká­ban költészet is él, arra keve­sen gondoltak. Tavaly nyáron alkalmam volt beszélgetni egy olyan fiatalemberrel, aki részt vett a harcokban és emellett — mellékesen — országos hí­rű zongoraművész volt. Beszél­tem olyan festővel, aki a har­cok szünetében és azóta is freskókon örökíti meg a hábo­rú — saját élménye — törté­neteit. Róbert László és Ördögh Szilveszter beszámolói, emlék­idéző elbeszélései csak győz­ködtek arról, hogy ez így van, szerencsére, a szerkesztő mű­sorvezető a meggyőzés más eszközeihez is folyamodott. Ör­dögh Szilveszter fordításával bemutatták az egyik vietnami költő verses drámájának első felvonását a háború napjairól. Egy haldokló katona vívódásai, a halállal való viaskodása közben mintegy monológsze- rűen szól az emberiség alap­vető kérdéseiről. Magyarként elsősorban Madách tragédiá­jához hasonlítottam a mű alapkérdés-feltevését, a mi­végre vagyunk a világon kér­dését. Hasonlíthattam volna Ibsen gomböntőjének mono-i lógjához is, de feltette a s'h akespeare-l ..lenni, vagy nem lenni" kérdését is. A drá­ma az európai történelem im­ponáló ismeretéről és tisztele­téről tanúskodott és újfent meggyőzött arról — a részlet is —, hogy egy kis népnek, egy elnyomott, sokat szenve­dett népnek is lehet és van világirodalmi rangú költészete. Ti-­TV-NAPLÓ Euterpé jegyében A hét műsora felett a muzsika múzsája, Euterpé lebe­gett jótékonyan. Mindjárt a hét elején láttuk a pécsi stúdió műsorát Pálóczi Horváth Adámról, akit az utókor tisztelt meg előnevével, mert ő azt soha nem használta. Horváth Adám irodalmunk érdemtelenül feledett munkása, akinek nevét az utóbbi években Szántódpusztával kapcsolatban emlegetik, miután sokáig ott gazdálkodott. Kazinczy a „csimbókos" jelzővel illette, mert hosszúra nőtt haját ma­gyarosan befonva hordta, egyébként földmérő volt, nótás kedvű, italos magyar, a keszthelyi helikoni ünnepségek egyik ékessége — ahova Kazinczyt soha nem hívták meg —, s rendkívül termékeny író, aki munkáinak nagyobbik fe­le máig kiadatlan. Legjelentősebb gyűjteménye az „Ó és Új mintegy Ötödfél száz Énekek, ki magam tsinálmánya, ki másé”, melyből az elmúlt években jó válogatás jelent meg. Babiczky László és Farkas Katalin összeállítása is ezen alapszik, s ha vá­logatásuk kissé szemérmes is, jól érzékelteti Horváth Adám ízlését, világának hangulatát. A színészek ezúttal — a Pécsi Nemzeti Színház művészei — nem remekeltek, a jelek sze­rint nehezen találtak bele ebbe a világba, nagyobb baj azonban, hogy csak az irodalmilag kifejezetten tájékozott néző igazodik el a kor szereplői között. A Malvinának ne­vezett Dukai Takács Judit szerény munkásságával az iro­dalomtörténet perifériáján áll, az pedig némileg megté­vesztő, hogy Horváth Adám Klára kisasszonyban találja meg a hűséges nőt. Ö maga nem volt a hűség mintaképe, s a vele közös háztartásban élő Klárát csak utolsó éveiben vette nőül. k így is hangulatos, helyenként élvezetes műsor volt, ami- .nek hatását a mértéktartó ismeretterjesztés azonban nö­velte volna. A „Hazám, hazám...” című műsor népszerű magyar re­mekművekre épült, ünnep előtti hangulatban, s az ilyen műsoroknál magától értetődő, hogy más összeállítás is el­képzelhető. Ami zavart: Popper rapszódiája nem népszerű, nem is remekmű, ami viszont igaz öröm volt, hogy láthat­tuk a Bartókot játszó Székely Zoltánt. Mást is lehetett válogatni a zenés műsorokból, például a Zene-bona adását, melynek Farkas Ferenc és Weöres Sán­dor volt a főszereplője, folytatódik az olasz sorozat is Pa­ganini életéről, de az igazi élményt és meglepetést a salz­burgi ünnepi játékok Falstaff-előadásának közvetítése je­lentette, ami alig egy hónap alatt jutott el hozzánk, pél­dázva, hogy a tv — ha akar — frissen tud reagálni a nagy nemzetközi zenei eseményekre. Karajan salzburgi Falstaffja — a mű jelenleg, sajnos, nem szerepel operaházunk műsorán — kivételes élmény, s remélhetőleg ismétlésére is sor kerül. De az ilyen közvetí­tésre jobban fel kellene készülni. Az akadozó fordítás is zavaró, az a bizonyos „bájos dal” pedig, amivel az opera végződik, a nevezetes zárófúga, Verdi egyik legnagyobb leleménye. Cs. L. Tovább leltározunk? Hangverseny Jandó Jenő és Takács Tamara Szekszárdim Jandó Jenőt voltaképpen hazavárjuk Szekszárdon. Igazá­ból nem tudjuk eldönteni, hogy évenként visszatérő koncert­alkalmai okán-e, vagy közeli — pécsi — származása révén. (Szükségesnek tartunk itt egy magyarázó mondatot: Pécs varázsa a magyar művészeti életben nem csupán a fél­mediterrán szellemiséget jelenti, hanem bizonyos profán in- tézményiséget is: I. István tér 8. alatti művészeti szakközép- iskolája egészen a legutóbbi időkig Nagykanizsától Szek- szárdig iskolázta be a tehetséges muzsikus fiatalokat, fes­tő-, szövő-, szobrásznövendékeket, később színházi tánco­sokat.) Jandó Jenő tehát körünkből elszármazott, s ennek leszögezése fontos, hisz a fiatal művész a hazai elismeré­sein túl — rádióverseny-győzelem, Liszt-díj, zeneakadémiai tanársegéd — a nemzetközi zenei életnek is mind ismer­tebbé váló alakja. Mostani szereplése során partnere jelentette a fő újdon­ságot, akiről — a fentiek okán is — tisztünknek érezzük elmondani, hogy operaházunk fiatal énekese „civilben" Jandó Jenő hitvese. Megyeházi koncertjük ily módon egy­féle bemutatkozást is jelentett — meleg fogadtatásra ta­lálón. Takács Tamara négyszer lépett pódiumra; Caccini Ama- rili című darabjával, Mozart Dorabella-áriájával a Cosi fan tutte című operából, majd a közismert Azucena-áriával a Trubadúrból, végezetül pedig Kodály-alkotásokkal. Me­leg, tónusos mezzóját — így éreztük — a szekszárdi kö­zönség máris szívébe zárta, művészete sokat ígér. Jandó az énekelt művekhez grandiózus „összekötő re­pertoárt” választott, szólóestnek is becsületére vált volna a teljesítmény, nemhogy kamarapartneri szerepkörrel tár­sítva. A Marosszéki táncokra (Kodály), Rossini—Liszt tech­nikailag igen igényes átiratára (Soirees musicales), Bee­thoven minden virtuozitást könnyedén elbíró G-dúr rondá­jára, vagy a teljes Mozart-szonátára (A-dúr) gondolunk. Nem a rendező szervek hibájaként, csupán objektív hely­rajzi adatként említjük, hogy szekszárdi „Károlyi-kertünk” pompás akusztikai adottságai sem teszik elégségessé egy­némely dübörgő, sodró lendületű műhöz az ott rendelke­zésre álló kamarazongorát. Takács és Jandó elmélyültsé- ge, művészi odaadása azonban sok mindent feledtetni tu­dott, ezért a Szekszárdi zenélő nyár záróhangversenyének élményét sokáig magunkkal visszük... DOBAI TAMAS Kiállítás Ló és ember A balettművészet koronázat­lan szovjet királynődé, Ulanova asszony nem kis döbbenetét váltott ki hallgatóságá'bál, ami­kor kijelentette, hogy „nincs az a priimalbelerina, amelyiknek a mozgása olyan tökéletes, mint egy paripáé.” Azóta általánossá vált ez o fölfedezés, döntően a< filmművé­szet jóival tóiból. Gondolnának csak a lassított felvételekre, amelyek révén bárki meggyő­ződhet Ulanova szavainak iga­záról. De nyomban megérti azt is, miért kedvenc témája a kép­zőművészetnek a ló. Alig van szobrász és festő, aki mente­sülni tud az alól az ihlető ha­tás ailÓI, amit az átlagosnál sok. kai többet meglátóra' alakjával, mozgásával', emberihez való vi­szonyával O' ló gyakorol. A kép­zőművészek előszeretettel és so­kan foglalkoznak lovas kompo­zíciók alkotásával. Ezt bizonyít­ja az a kiállítás is, ami a lo­vasnapokat megelőzve nyílt Ta­másiban, a- művelődési központ kiállítótermében és várija az ér­deklődőket augusztus 31-lg. Erő, szépség, okosság Titok födi még, hogy milyen volt a televízió műsorainak nézettsége az ünnep előestéjén és napján. Az viszont sejt­hetőnél több, hogy nem aratott túl nagy sikert a panem et circenses — kenyeret és cirkuszt jelmondat jegyében szü­letett műsor. Ennek változatosságával semmi bajunk. Némi kötekedésre az ád ismételten okot, hogy nem tud véget ér­ni a televízió 25. születésnapi ünnepkedése. Tovább leltá­rozunk és pillantgatunk vissza. Jelen esetben a Színészek a porondon című, 1968-ban készült „különleges cirkuszrevű" a leltározás tárgya. Illetve eszköze Búzáné Fábri Éva szer­kesztői életmű-bemutatásának. Nem tagadom, bukfencezik bennem a kötekedhetnék kis­ördöge. Egyrészt azért, mert a jubileummérgezés ellen nem­rég protestáltám eieken a hasábokon. Másrészt azért, mert nincs a szívemben semmi megértés, ha mint jelen esetben, lezártnak igyekszik feltüntetni egy életművet a már sokad- szorra látott műsor előzetese. Búzáné Fábri Éva szerkesztő — valóban tisztelt és szeretett ismerősünké vált televíziós pályafutása során. De hála az összes, ebben szerepet ját­szó isteneknek, él és dolgozik! Egyébként, ha csak tv-néző vagyok és nem olvasom olyan szorgalmasan az RTV-újságot, valószínű nem szívom mell­re az augusztus 20-i „cirkusznapot”. De az újság XXVIII. évfolyamának 33. számában elolvastam, ami a 6. oldalon áll. Okosan, viszont nem elég meggyőzően. Kivált Zöldi László sorai nem tudtak meggyőzni az ismétlések kialakult rendjének helyességéről. Talán azért, mert kikerülte az ön­ismétlések veszélyeinek taglalását. Pedig most már az ön­ismétlések tartósan rontják a televízióhoz fűződő viszo­nyunkat. —li— A főnökök gyöngye Sova főorvos úr engem arra sarkallt, hogy tollat, papirt ragadjak és elkezdjek strigulázni. Nem tartott sokáig. Har­minckét év alatt összesen kilenc főnököt „fogyasztottam”. Azokra gondolva, akikkel kénytelen-kelletlen közelebbi kap­csolatba kerültem. Ismeretes dolog, hogy főnökeit nem választja az ember, hanem mások jóvoltából kapja. Az előbb említett kilenc közül csak három akadt, akikkel túl voltunk egymás tűrési határán, és viszonylag rövid idő alatt megváltunk egymástól. Persze, nem őket váltották le! Mind­ez Sova főorvos úrról jut eszembe, a főnökök gyöngyéről, akihez hasonló a valóságban nincs is, pedig milyen szép lenne találkozni legalább a halvány másával. Nem tudom, hogy mit hoznak a következő folytatások a városszéli kórházban. Nagyobb izgalmat valószínűleg nem, de hol van ez megírva, hogy az embernek mindig izgulnia kelljen. Valószínűleg csendesen folydogálnak majd a vizek, ami a legtöbb víz Sajátossága, és nem történik semmi kü­lönös. A nőcsábászkodásra hajlamos ifjú doktor úr bizo­nyára folytatja ilyen irányú tevékenységét. Miért is ne ten­né, ha hagyják, sőt, akad olyan, aki még a Hondája árát sem rest kifizetni. Strossmayer doktor változatlanul cinikus marad, mint a legtöbb bukott idealista, a szép kis szőke kolleginájának pedig előbb-utóbb beköti a fejét egy zene­értő orvos. A városszéli kórház pedig (melyhez hasonlót egy sor vá­rosunk közepén is szívesen látnánk) tovább virágzik, a cse­lekmény csordogál-folydogál, és majd csak lesz 14. folyta­tás is... Aki mindezek után azt hiszi, hogy nem szeretem ezt a filmet — téved. Annyira nem rossz, hogy jónak még véletlenül se lehet nevezni... (ordas)

Next

/
Thumbnails
Contents