Tolna Megyei Népújság, 1982. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

1982. augusztus 20. NÉPÚJSÁG 7 Népművészet országosan, negyedszer Hogyan fér tíz napba 365? Kidalolt, megtáncolt szülőföldünk Mi, a vendégek, árnyékot keresve sértettük meg a déli határt, amennyiben áthúztuk „Jugoszláviába" a vendégek részére odaálított padok egyi­két, mert ott volt hűvös. A lát­vány lenyűgözően szép volt. Derűs is. mert jövőnket láttató. Bizonyára nem veszi rossz né­ven Földesi János bácsi, aki a muzsikások atyamestereként él most Madocsa helyett Sárköz­falván, ha elárulom, hogy örömkönnyeket hullajtott az egyébként is kövér gyöpre. Tulajdonképpen a hazáratalá- lás pillanatait éltük át. Feleme­lő volt. És szívet megkönnyítő a sok nem titkolt sóhaj is: — De jó, hogy itt vagyunk! Ragyogott még javában a délutáni nap, -amikor a hon­foglalás népét harangszó né- mította el. Éjfelet kongatott a harang. „Itt az új esztendő!" Iqazából ezzel kezdődött a IV. országos népművészeti tá­bor élete. Másnap — s némely helyen még az éjszaka köze­pén — újévi jókívánságokkal folytatódott, majd a palócföl­dieknél fonással, szövéssel, ta­risznya- és gatyamadzag-készí- téssel — fonóház címen. Dél­után? Általános a farsang. * A zászlótér a táncosoké Sok a szál, nagy a gond „Szerencsés jónapot kívánok mindenkinek. E házt népére áldás szálljon, öröm, szeretet köztük virágozzon! Vígasságra szóló szavakat beszélek' Ha elfogadnák tőlem kigyeimetek." így kezdődött az a rigmus, amivel — az úttörő és úttörő­vezetői körökben Tündérbérc­nek nevezett — Csillebércen a még' akkor leendő Sárközfalu apraja és nagyja nevében Bí­ró Mártonná táborvezető augusztus 14-én este meghívta a Sárköz altáborba a másik négy népművészeti altábor ap­raját és nagyját augusztus 22- re és másnapra, 23-ra, a sár­közi lakodalomba. Addig a tér­képen sehol se található, ám annál valóságosabb Sárközfal­va dolgos népe túljut az esz­tendő legjelesebb najain. El^, táncolja, dalolja és játssza, hogy mindet meg is élje. Nem elég világos a dolog? Nos, a IV. országos népművész szaktábor közel 1400 lakója — egész éves kiváló honismereti munkájának jutalmaként — Csillebércen augusztus 15. és 25. között azt mutatja meg, ho­gyan „fér" el hat altáborban hazánk valamennyi népművé­szetével, hagyományaival jeles tájegysége, s a tárobozás tíz napjába az egész esztendő. Méghozzá a „Több nap, mint kolbász", azaz „Több dolog, küzdelem, hősi igyekezet, mint ünnep" jegyében. A történések mesebelien peregnek. Ha ma újesztendő van, holnap már farsang, ha ma szőlőültetés, -őrzés, felelgetős énekelgetéj- sel, hálótanyázás, eseményjá­ték a sárközi szüzeket fenye­gető törökkel, akkor holnap a tegteljesebb szüreti, vásári vi­galom. Visszatérve a krónika elejé­re. . . Altáboronként több mint 30 felnőtt — úttörővezetők, honismereti szakkörvezetők, is­mert népművészek, népi ipar­művészek, muzsikások, díszítő- művészettel foglalkozó ifiveze­tők — érkezett Csillebércre jó­val augusztus 15. előtt, hogy elvégezze a helyfoglalás ren­geteg lótás-futástól, izgalmak­tól külön fárasztó munkáját, méghozzá hosszú műszakban. Számukra a .napok reggel hat­kor kezdődtek és éjfelekbe nyúltak. Ezt a fáradtságot azonban se a Nevenincs-sze­riek, se a Gyűrűfű, se a Palóc­föld nevét viselő települések és tájegységek lakossága, se a sárközfalviak, se a szomszé­dos nádasháziak nem érzé­kelhették, amikor augusztus 15-én délután négykor teljes pompával megtörténtek az al- tábornyitó ünnepségek. Zászló- felvonás után alapittattak meg a falvak, s lett például a Tol­na, Bács-Kiskun és Fejér me­gyei, továbbá budapesti gye­rekek Sárközfalvájában főbíró a táborvezető Bíró Mártonné- ból, két helyetteséből, a Tamá­siból érkezett Deák Istvánnéból és a MOM budapesti művelő­dési házának főbábosából, Puskás Lászlóból — jegyző. A TÁÉV üzemmérnöke, Kovács László a_főraktárosi tisztet vál­lalta el — belőle lett a falu­gazda. A szakvezetőkből, ifive­zetőkből pedig esküdtek és — a Sárköz hagyományainak megfelelően — szülikék. Szó­val a játék halálosan komoly volt és komoly ma is. A napok reggel fél hétkor kezdődnek és este 10-kor a bakterok illő körbejárásával, mondókázá- sóval zárul. Ami az ébredés és az elalvás közötti időt illeti, annak egyetlen perce sem cso­rog el üresen. Az északnyugat-magyaror­szágiak, a Dél-Dunántúl néven jelenlévő baranyai és somogyi gyerekek az észak-magyaror­szágiak, a Hajdú-Bihar, Szol­nok és Szabolcs-Szatmár me­gyéből érkezettek Szőlőske pa­raszt vármegyéjének lakói csakúgy, mint Sárközfalva mezs­gyeszomszédságában a nádas­háziak — csongrádiak és bé­késiek —, élik az elődök éle­tét, űzve mindazokat a kismes­terségeket, melyek nélkül a lét taposómalmi szürkeségbe ful­ladt volna. Még jó, hogy a kenyér mellé mindig kellett ős­apáinknak és ősanyáinknak az egyszerű, a hasznos szép is. Egyébként az altábori nyitók és falualapítások után a sport­pálya harsány zöld füvére föl­festett Magyarországot viselet­be és úttörő-egyenruhába öltö­zötten „foglalták el" az úttö­rők és kisdobosok. A sort dal­lal, tánccal, játékkal azért nyi­tották a nyugat-magyarorszá­giak, mert jelen volt ezen a honfoglaláson nevezetes földi­jük, Horváth Teri színművész. Jöttek aztán a dél-alföldiek, sárköziek, kelet-magyarorszá­giak, végül a palócföldiek. Volt karikásostor-pattogtatás, hejjegetés, petárdadurrogta- tós, rigmusmondás, muzsika, nótaszó. Aki kezdte — akik folytatják Ismerni kell a fát.. Eddig jutva a krónikában legszívesebben azzal folytat­nám, ami legnagyobb örömöm­re, egyúttal megnyugvásomra is szolgál. A gyerekekről öntu­datra ébredésem óta tudom, hogy csodálatosak későbbi fel­nőtt maguk Ígéretével, ha olyan közegbe kerülnek, amely fogékonyságukra, cselekvő­képességükre, szívükre és eszükre épít. Ezúttal a vendég­nek a zömmel pedagógus ké­pesítésű felnőttek jelentettek legalább akkora emberélményt, mint a gyerekek. Helyszűke miatt nevüket nem szedhetem listába. Ők a honismereti mun­ka kulcsemberei Tolna megyé­ben, s egyikük-másikuk úgy, hogy utódot is állít, mint a Tamásiból jött Deák Istvánné, vagy a nagymányoki Hadikfalvi Istvánné. Ők, ifivezető lányaik­kal táboroznak. Más pedagó­gusok, más szakvezetők pedig volt vagy jelenlegi tanítványaik­kal. Igaz, hogy Sárközfalván a mas- karázás csak vacsora után tu­dott „kitörni". Nézte az ember a kacagtató jelmezparádét és tátva maradt a szája, hogy amit a gyerekek estére szólóan a maguk és társaik szórakoz­tatására kitaláltak, ugyan mi­kor tudták elkészíteni? A pom­pásan sikerült délelőtti bemu­tatkozás után tudniillik elvo­nultak a faragók és hímzők az erdő hűvösébe fölállított rönk- ■ asztalok és padok tájékára. Leggyorsabban a bizsókosok mentek a kurdi népi iparmű­vész Eöry Szabó Dezsővel az élen, hogy mihamarabb hozzá­láthassanak megfaragni azt a bölcsőt, ami a keresztelőre szükséges. A fedett foglakozta- tót csaknem kisajátították ma­guknak a szövők, néhány asz- talnyi hely maradt csupán az ügyes kezűeknek, akik igazán méltóak a nevükre. A citerá- sok a fönnen lobogó szőttes zászló bal oldalát választották, a zászlóteret pedig Kapási Jú­lia és Hutai Kázmérné irá­nyításával a fáradhatatlan tán­cosok. A jóég se tudja, hogyan jutott a rengeteg munka el­lenére minden egyébre is idő, így szomszédolásra előbb, majd daltanulásra a megyéből Bu­dapestre „szakadt" Fábián Éva népdalénekessel. Estére kelve mindenesetre nőttön növő a jókedv, amint előjönnek a maszkák, akik persze, hogy nem tudták ed­dig se titokba tartani magu­kat. Most szabadul el igazán a farsangi vigság. Kapás Juli szülike konferál. A félkörbe rakott padsorokban nemcsak falubeliek, vendégek is ülnek. Egyebek között afrikai gyerekek. Már sokadiknak pöttöm le­gény áll meg a szülike előtt. Koronája kartonból, palástja piros krepp papírból. Anyuká­jával jött Csillebércre, de ezt a jövendőbeli honismeretest is elragadta az a munkaláz, ami a többieket élteti. — Hát te királyfi honnan jöttél — kérdezi szülike. — Szekszárdról ! — vágja rá a cérnavékony hang gazdája. És hahotázik a hallgatóság, noha itt minden lehetséges. Az is, ami másutt csak mese. Van itt minden. Szamuráj, akit legyőz a modern boszorka; eg­zotikus országokból érkezett hölgy-brigádok talpig gyolcs­ban, eltakart orcával; és van sivatagi rohamkukac. Hogy ez mi a manó? Nem manó. Hat láb, egy vigyorgó fej és egy tarka pléd. A kiskacsát én bá­ránykának néztem és nem gon­doltam volna, hogy szép mé­retű karton orrával az a vas­orrú bába nem más, mint a citerazenekar egyik fiú tagja. Kilenc óra fele jár az idő, ami­kor a zsűri eredményt hirdetés kiosztják a díjakat. Aprócska, tűpárnának használható kala­pok ezek. A nyertesek boldo­gok, a közönség elégedett és most táncházzá alakul a zászló­tér, ahol a legfontosabb dolgok történnek. Délelőtt jelen vol­tunk, amikor a MOM művelő­dési ház kézműves szakkörének vezetője, Székely Éva — itt módszertani felelős — megjött a foglalkoztatót betöltő szövő­székekkel és egy tisztes tarisz-» nya kővé öregedett aprósüte­ménnyel. Mit aprópénz! Sár- közfalvában, ezüstfitying néven ez a fizetési eszköz. Pénz, ami­ből néha a sok is kevés. «s> ' Nézd, így kell A_ népművész szaktábor Sár­közfalvájában természetesen a szüret és a lakodalom lesz a legfőbb esemény. Ki más lehet­ne ennek a dirigense, ha nem Bogár István? Húszadikán ér­kezik meg Sárközfalvára. Addig még sokszor elhangzik napjá­ban Csillebérc-Tündérbérc-Ma- gyarországon, hogy „hát kend- tek honnan jötek, kicsodák és mit tudnak?” Itt az utóbbival lehet ugyanis állampolgárságot nyerni. Az okiraton nyitott szív és eleven ész a pecsét. A bol­dogulás alapja? Ahogy az iga­ziban, a munka. Ma, augusztus 20-án, ami­kor várhatóan szülők is lesz­nek Sárközfalván, hét határra szóló aratóünnep kezdődik ko­ra reggel mind a hat táborban. Milyen lesz? Meggyőződésem, hogy felejthetetlen. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Kapfinger András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents