Tolna Megyei Népújság, 1982. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-10 / 160. szám
IO InÆPÜJSÀG 1982. július 10. Szikszai Károly:* Tíz éu múluo Fázi'k, de nem hajtja fel a gallérját. Kezeit zsebre dugva áll a Kossuth Lajos utca és a Felszabadulás tér sarkán. A kora őszi szél már sietteti a város forgalmát: rajta kiviül .mindössze egy öregember tartózkodik a térnek ezen a részén. ..Talán nincs lakása" — gondolja Gutman, majd az alutjárábál felbukkanó embereket figyeli. Többnyire asszonyok tűnnek elő súlyos bevásárlószatyrokkal,- aztán elnyeli őket a 7-es vagy a 78-as autóbusz. Némelyiket egészen a megállóig kiséri a szemével. Egy bőrkabátos nőről megpróbálja kitalálni, hova mehet. Már az ágyjelenetnél tart, pedig a nő (harmincas, dekorativ megjelenésű) még csak most kanyarodik a Párisi Udvar elé. Elképzeli a szeretőjét. Biztosan valami filmszínész külsejű osztályvezető. Erre a gondolatra elvigyorodik, majd ismét az aluljáró lépcsőit figyeli. Hét óra múlt három perccel. Nem akar gondolni a találkozásra (bár egész nap arra gondolt), nem akarja tudni az előre elkészített lehetőségeket, az előre elkészített mondatokat. Félórával ezelőtt egy közeli bisztróban döntött úgy, hogy teljesen Katára bízza a beszélgetést, saját változatait pedig - amelyeket egész nap alatt elképzelt, és legalább százszor lejátszott magának - egyszerűen e I ef el ejti. Tudja, hogy Kata nem erről az oldalról étkezik, hanem a Petőfi Sándor utca felől, mégsem fordul abba az irányba, ment nem akarja végignézni az érkezését sem. A Metro újabb asszonyokat és újabb szatyrokat szállít a térre, hogy aztán elnyelje őket a 7-es vagy a 78-as autóbusz. Hét óra hat perckor Kata megérinti a férfi vállát. A férfi már várja ezt a pillanatot; miközben hátrafordul, Egyetlen földrész irodalma sem robbant be olyan látványosan irodalmi köztudatunkba, mint a latin-amerikai. Néhány évtizede még jóformán ismeretlen volt, csak néhány név tört át a homályon, ma pedig az egész világirodalom egyik legjelentősebbjeként tartjuk számon a Maria Vargas Llosa, Garcia Marquez, Asturias, Ale- jo Carpentier, Pablo Neruda, Octavio Paz és mások nevével fémjelzett nagy szellemi tartományt. Azért figyelt'fel rá a világ, mert felfigyelt Latin- Amerikára, s kiváncsi volt, mi történik ott: honnan jött, hová megy, miért a diktatúrák, miért a forradalmak. A racionális XX. századnak is szüksége van legendákra, mítoszokra, s Latin-Amerika többször is szolgált vele. A legnagyobbak: a kubai foradalom szinte hihetetlen győzelmének, Che Guevarának, a chilei Al- lendének a legendái. Ami egy kis mozzanatot tartalmaz ráción, kiszámíthatóságon túl, abból könnyen születhet legenda, legendás hírnév. Európában vezető államférfiak manapság nem halnak meg fegyverrel a kében. így jó. Latin-Ame- rikában azonban Che Guevará- val, Allendével megtörtént. Ezért emelkedtek érzelmeink olyan magasságba, ahol már a legendákra is fogékonyak vagyunk. A kubai forradalom győzelme idején, a 60-as évek formeglepődve érzi, hogv mégiscsak magára erőlteti azt a „könnyed mosolyt", amelyet tegnap óta gyakorol, de ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy Kata átlát ezen az idegen arcon. Máris vesztesnek érzi magát. Már a találkozás első másodperceiben tudomásul kell vennie, hogy ez az arcától idegen mosoly leleplezte bizonytalanságát. Q A Corsó étterembe mennek. Gutman szerette a Corsó éttermet az emlékei miatt. Tíz évvel ezelőtt gyakran járt oda Katával. Néha záróráig is elücsörögtek valamelyik sarokban, terveikről, jövőjükről beszélgetve, amelyekből persze soha nem valósult meg semmi. Az ablak melletti sarokasztalhoz ültek. A máskor vendégekkel teli helyiség most ásíto- zik az ürességtől. Biztosan az áremelések miatt — gondolja Gutman, és örül, hogy hó vége ellenére maradt még kétszáz forintja. A kéttagú zenekar egykedvűen játszik egy Szécsi Pál-számot, majd lekászálódnak a dobogóról, és el- oldaloanak a konyha irányába. Magának sört kér, Katának kávét és narancslét. Cigarettára gyújt, és végigsimítja bajuszának bal oldalát. A dohányfüsttől megbar- nult freskókat bámulja, aztán Katára néz és megszólal: — Semmit se változtál — mondja, és hangjában maga is megérzi az őszinteséget. Kata hálásan Gutmanra pillant és ujjai lassan elindulnak Gutman ujjai felé. — Kedves vagy. Bár két gyerek minden asszonyon meglátszik. Inkább magadról mesélj. — Nincs sok mesélnivalóm. Tíz évvel ezelőtt, amikor otthagytál, azt hittem, összedől a világ körülöttem. Két évig nem is tudtam semmit csinálni. Dolgoztam, mint egy állat, ezen kívül nem tudtam semmit se csinálni. .. Aztán rossz társaságba keveredtem. Betöréses lopás, három évet sóztak rám. — Tudom. Olvastam az újságban. — Két éve szabadultam. Azóta nem történt semmi különös. Ugyanott lakom, és nem dulóján így lettünk fogékonyak a szigetország hősei, a sziget- ország irodalma iránt. Nicolas Guillén nevével ekkoriban ismerkedtünk meg. Olyan költőre találtunk, aki pontosan azt fejezte ki, amire kicsit romantikusan vártunk: a szép nők, a szerelmek, a szabadságharcok Kubáját. Azazhogy azt is, de közben egy teljesen új, legendás világgal ismerkedtünk meg a verseiben. Nicolas Guillén, a kubai költő, akkor már nem volt fiatal. 1902. július 10-én született. A mi Illyés Gyulánkkal egyidős. Ma nyolcvan éves. Ha lehet összehasonlítást tenni köztük, az az, hogy mindketten egy addig fölfedezetlen nagy népréteget emeltek a költészetbe: Illyés a puszták világáét, Nicolas Guillén pedig a négerekét, a mulattokét, a mesztice- két. Egy nemrégiben nálunk járt fiatal kubai költönő, Nancy Morejon, éppen ezt emelte ki: „Guillén részéről felettébb bátor és tudatosan kihívó tett volt néger-témájú, afrikai ritmusvilágon alapuló verseket írni. Voltak, akik tiltakozásukat fejezték ki az ilyesfajta kihívás ellen, hiszen — mondották — a néger és a mesztic kultúra idegen a nemzet leikétől, azt ki kell zárni; el kell különíteni a nemzeti kultúra világától. Mások viszont már akkor fölismerték e költői vállalkozás jelentőségét, s lelkesedtek érte. Ezek az első negrista versek, nősültem meg. És te? Ügy hallottam, tanítasz. — Igen. Egy középiskolában. Magyart és oroszt. — És a férjed? — Műszaki ember. Mérnök. — Gondolom, azért megvagytok. Kata bólint. Gutman újabb cigarettára gyújt. — Tudod, mit mondtál nekem tíz évvel ezelőtt? Kata elpirul, és (ujjait Gutman tenyerébe csúsztatja. — Azt mondtad, azért hagysz ott, mert megundorodtál tőlem. Hogy én senki vagyok, és világéletemben senki leszek. Nos, meg kell hogy mondjam, igazad lett. Kata egészen a férfi felé fordul, törzsét előredönti, ujjaival Gutman csuklójába markol, Gutman fölszisszen. — Ezért hívtál ide? — hallja a nő hangját, miközben megpróbál kiszabadulni a szorításból. — Nem, nem ezért. Kata elengedi a férfi kezét. — Akkor miért? Gutman fájdalmas arccal megrázza a csuklóját, aztán elvigyorodik : — Válj el, és gyere hozzám feleségül. Kata idétlen arccal nevetni kezd. — Micsoda? — Válj el, és gyere hozzám feleségül. — Nézd, Gutman, én szeretem a férjemet, és szeretem a gyerekeimet. — És engem? — Téged is. Hiszen öt év nem múlik el nyomtalanul az ember életében. De te is tudod. hogy ez képtelenség. — Persze hogy tudom. Csak vicceltem. Biztosan ismered azt a mondást, hogy felmelegitve csak a töltöttkáposzta jó. — Hülye vagy. Most Gutman nyúl Kata kezéért. Amikor megérinti, érzi, hogy nyirkos. — Feljönnél hozzám? A nő bólint. o A józsefvárosi szoba-konyhás lakás ajtaja előtt. Kata szorosan Gutmanhoz simul. Guts művelődéstörténeti szempontból óriási jelentőségűek". Nicolas óuilléntől Magyar- országon eddig két verseskönyv jelent meg; 1961-ben a Kubai elégia, 1975-ben a Gitárszalb, s mind a kettő azt bizonyítja, hogy életművének az a világ- irodalmi jelentősége, amiről Nancy Morejon beszélt: a kubai néger népköltészetnek az irodalomba való emelése. Érdekesnek tűnhet, hogy a kubai költészet csak a XX. században fedezte föl a népdalokat, de mindjárt érthető, ha tudjuk, hogy náluk a líra csak ekkor önállósult, vált el igazán a spanyoltól, lett nemzetivé. Guillén előtt egyetlen nagy kubai költő volt: José Marti (a múlt század második felében élt, nálunk Kuba Petőfijeként emlegetik), de ő nem volt mulatt, mint Guillén; talán természetes is, hogy nem figyelt föl a néger népdalokra, bár Kuba legnagyobb néprétege akkor is a néger meg a félvér volt. Ha végigolvassuk Nicolas Guillén költeményeit, Kuba és Közép-Amerika, az Antillák egész XX. századi történelme végigvonul előttünk. Verseket olvashatunk az amerikai, a yenki elnyomásról, a cukornád- vágó munkások mozgalmáról, Fidel Castro szabadságharcáról, az új Kubáról, tehát jogosan illik rá a forradalmár költő elnevezés. Ezekben a költeményekben is hallatlan kép- és man a zárral bíbelődik, Kata az ideges mozdulatok láttán kuncogni kezd. Odabent Gutman az asztalra helyez egy üveg Egerszólá- tit és egy üveg kólát. Kata a könyvespolchoz lép, és ujjait végighúzza a kötetek bordáin. — Azért néhány új is akad közöttük — mondja Gutman, miközben megpróbálja kinyitni az egyik üveget. — Ezek a műanyag dugók teljesen tönkreteszik az ember kezét! Egymás mellett ülnek az ágyon. A nő Gutman ölébe hajtja a fejét. — Meddig érsz rá? — Nem sokáig. A férjem úgy tudja, hogy a barátnőmnél vagyok. Gutman lerúgja a cipőjét, és végigheveredik az ágyon. Kata szorosan, mellé bújik. — Semmi se változott ebben a szobában... — Azért, mert minden darabjához ragaszkodom. Legalább ez a szoba maradjon meg nekem olyannak, mint tiz évvel ezelőtt. Talán ezért is szeretek annyira itt lenni. Az emlékek. .. Kata nem hagyja befejezni a mondatot. Félóra múlva Gutman cigarettára gyújt, és Kata arányos alakját nézi. — Most vajon miért lógatod az orrodat? — kérdezi a nő, és hajával eltakarja a melleit. — Mi lenne, ha öngyilkosok lennénk? — Mi az isten bajod van neked? — kérdezi Kata, és föltérdepel az ágyon. — Istenemre, te teljesen meghülyültél. — Talán gyáva lennél hozzá? — Ez nem gyávaság, hanem a te hülyeséged. És ha szabadna érdeklődnöm, hogyan képzelted el? — Gázzal. — Remek! Hogy ráadásul még a szomszédaid is fölrobbanjanak. Neked tényleg az agyadra ment valami. Tíz év után véletlenül összefutunk az utcán, megbeszélünk egy randevút, eljövök, mert még minritmusteremtő erő, nyelvi gazdagság rejlik. Rajtuk van a zseni kezenyoma, de ami valóban a legnagyobb, a legmaradandóbb: az a fiatal korában megteremtett, s egész eddigi életén át művelt negrista népdal: a szón. Guillén anélkül, hogy forradalomról beszélne, a legteljesebben ezekben fogalmazza meg az új világot. A szonok egészségesen erotikus, szabad, jókedvű, förgeteges versek a szerelemről, az életről, a halálról. Hetykék, szabadok, erősek. Annak idején A teljes szón címmel jelent meg egy részük. Igen, ez a legkifejezőbb. Ezek a dalok egy teljes világot teremtenek, amiként a nyolcvan- éves Nicolas Guillén is teljes életművet alkotott. GYŐRI LÁSZLÓ dig szeretem azt a hülye képedet, mert érdekel, hogy mi van veled, képes vagyok a férjemet is megcsalni, te pedig egyfolytában marhaságokat beszélsz. Gutman idegesen nevetni kezd, és ismét megtölti a poharakat. — Jó, ne vitatkozzunk. Biztosan igazad van. Tíz évvel ezelőtt is neked volt igazad. Inkább hozok néhány jégkockát. Gutman föláll, becsukja maga mögött az ajtót, a konyhában megkeresi a jégkockás edényt, aztán odahajol a gáztűzhelyhez, és mind a három rózsát megnyitja. Dúdolva lép a szobába, bekapcsolja a magnetofont, aztán Kata mellé bújik. o Hét órakor megcsörren a vekker, Kata álmosan kilép az ágyból, csodálkozva nézi Gut- mant, aki felöltözve az asztalon könyököl. — Mi az, te le se feküdtél? — kérdezi két ásítás között. — Hiszen látod — válaszolja Gutman. — Csinálok reggelit — mondja Kata és kivonul a konyhába. —: Ha szabad kérdeznem, mit csináltál egész éjszaka? — Gondolkoztam — mondja Gutman, aztán föláll, odalép az ablakhoz, és elhúzza a sötétítőfüggönyt. Fáradt világosság lepi el a szobát. — És min gondolkoztál? — hallja Kata hangját a konyhából. — A jövőnkről. Hogy vajon mi lesz velünk tíz év múlva. — Mi lenne? Remélem, elcseréljük ezt az egérlyukat, aztán szülök neked két gyereket. Vagy nem erre gondoltál? — De igen — mondja alig hallhatóan Gutman, és elindul a konyha felé. Nicolas Guillén: Zóngoro kozongo Aj negro, ha szived rína! Erre jártál éjszaka, én elbújtam, meri ki bírja? Vele is úgy bánsz, mint velem: mikor pénzt nem tudtam adni, mással szaladtál mulatni, nem ültem az eszeden. Zóngoro kozongo zong a nád, zóngoro kozongo a zanyád, zóngoro kozongo szépen táncol, zóngoro egy-kettő zóngoro három. Ohé! gyüjjenek át, oké! nézni a lányt, mind-mind zóngoro kozongo zóngoro kozongo a zanyád! (Weöres Sándor lorditása) ZELK ZOLTÁN: Emlék Tiz éve már... Gyalog mentem Szinérváraljára. Halk-suhogva jött utánam az eperiák nyája. Tiz éve már... Emlékszem még, nem egyedül mentem. Szurokarcú szénégető lőtt szótlan mellettem. Ó, ha oly szót tudnál, toliam, ha tudnál oly rajzot, hogy megmutasd a világnak e lüstlepte arcot, szőrrel vadult orrát, lülét és lekete száját — a munkának, a nyomornak e borzalmas táját... Szótlanul ment mellettem és az eget nézte, honnan az alkony lecsapni készült, mint a vércse. Én nem szóltam. Mit mondhatnék, hogy .megértsen engem? Talán nem is tud beszélni már emberi nyelven, tán csak a tűz szavát érti, a kormot, a lángot, s amit sziszegnek, sikongnak üszkös fahasábok... Ó, ha lölgyújthatnám mostan — gondoltam — a tájat... s láttam már, amint a lángok borzason szétszállnak s karmaikkal belekapnak az erdő hajába... hallottam már, egyetlenegy üvöltéssé válva szólnak hozzá. Szól a láng s az aláhulló pernye..■ ha Így szólnék akkor talán megértene engem... így merengtem. Tiz éve már. Szinérváraljára mentünk s halkan jött utánunk az eperfák nyája. (A költő kötetben még meg nem jelent verse.) Búcsú Gál Istvántól Két hete se lehet, hogy Ba- latonfüredről, ahol gyógyulást keresett, egy lapot küldött: megígért lllyés-tanulmánya — sajnos — késik, de feltétlenül számítsunk rá a Dunatáj következő számában. Most már ez is elmarad, s mennyi minden marad el ezen kívül! Mert az irodalomtudós Gál István most is tele volt tervekkel, elsősorban a Babits-hagyaték sorsa foglalkoztatta, visszaemlékezései megírására is készült, amit fokozott kíváncsisággal vártunk, mert az elmúlt fél évszázad magyar irodalmának minden rezdülését ismerte. Személyes emlékei is bőven voltak: a diák Illyés bonyhádi házukban volt kosztosdiák, folyóiratát, a nevezetes Apollót Németh László biztatására indította, közeli kapcsolatban volt Fülep Lajossal, az özvegy megbízásából ő gondozta Szi- lasi Vilmos hagyatékát, de legnagyobb, életre szóló élménye Babits Mihály barátsága volt, akiről tanulmányok sorát írta, közben számos forráskiadványt jelentetve meg, amiben hű társa volt Téglás János, akivel egyebek között együtt rendezték sajtó alá Babits és Csinszka levelezését. Bonyhádon született, magyar —angol szakos tanári diplomát szerzett, s fáradhatatlan szószólója volt a Duna-völgyi népek szellemi együttműködésének. Tanulmányt írt Babits angol kapcsolatairól, s 1942-ben jelent meg Magyarország és a Balkán című cikkgyűjteménye, amiben a magyar tudomány délkelet-európai feladatait vizsgálta. Régóta betegeskedett, izületi bántalmak kínozták, de munkájában ez sem akadályozta, halója órájáig dolgozott. Amit maga után hagyott, kivételes irodalomtudósi teljesítmény, akkor is, ha egyelőre nem tudhatjuk, mit hagyott kéziratban. Azt pedig most már soha nem tudjuk meg, mit vitt magával ez a gazdag és kivételes szellem. De a művektől függetlenül is példamutató, tiszta és becsületes szolgálata, a pillanatra sem lankadó figyelem, amivel irodalmunkat vizsgálta az érték és igazság keresésének alázatával. Távozásával nagyon nagy veszteség érte az egész magyar irodalmat. Cs. L. fi teljes szón Nicolas Guillén 80 éves
