Tolna Megyei Népújság, 1982. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-17 / 166. szám
AÏNiËPÜJSÀG 1982. július 17. Garázsváros, kalákában A csillagos ég álmodozásra alkalmas, garázsnak nem. A gépkocsinak úgy kell a fedett hely, mint a szemüveghez a tok, vagy a lakáshoz a kulcs. A lakáshoz jár kulcs, szemüvegtokot pedig minden nehézség nélkül lehet vásárolni. A garázzsal, mint tudjuk, más a helyzet. Kell, kellene. Több annál, mint amennyi van. Szekszárdon a Volán-telep, a TÁÉV iparvágánya, a Szekszárdi Nyomda raktára és a Séd-patak közti területen áll a keleti garázsváros. Azok az építkezők, akik az előző hónapokban tető alá hozták építményeiket, már az egyedül végzendő belső munkáknál tartanak. Betonozzák a garázs alját, szerelő- árkot ásnak, vagy a polcok felszerelésével foglalatoskodnak. Megint mások a külső vakolásnak ugranak neki. Ha autós körökben csoportos garázsépítkezésről esett szó, pillanatokon belül elhangzott a garázsszövetkezet neve. Még mindig így. Pedig az ez év első hónapjaiban a megyeszékhelyen működő több. különböző jellegű szövetkezet egy nagy — Alisca lakás-, garázs-, műhelyépítő és fenntartó szövetkezetté egyesült. Már az egykori garázsszövetkezet is javasolta a szekszárdi Városi Tanácsnak, hogy az egyre növekvő garázsépítési igények kielégítésére létesüljön garázsváros a városban. Tudta ezt a város is. Halljuk e folyamatról a régi garázsszövetkezet elnökét és a mostani hosszú nevű szövetkezet elnökhelyettesét, Lőwi Vilmost: — Sokan akartak garázst építeni, ezért nagy volt a nyomás mind a városi tanácsra, mind a garázsszövetkezetre. Különösen a Gróf Pál utcai tízemeletes házak lakói részéről ugyanis ott nem volt és nincs is lehetőség garázsépítésre. A Paksi Atomerőmű Vállalat tervezőkollektívája felajánlotta, hogy térítésmentesen készíti el egy garázsváros komplex tervét, ha egy erre a célra alkalmas területet a tanács kijelöl. A választás a Volán-telep mögötti területre esett. Az atomerőmű dolgozóinak harminchat garázshelyet tartottak fenn, míg a fennmaradó száztizenhetet az építeni szándékozóknak utalták ki. A szekszárdi Városi Tanács — annyi más munkája mellett — nyilvántartja és engedélyezi a garázsépítéseket. Mivel adott volt a garázsépitési szám, így a városi tanács az építkezni szándékozók listáját — a telek- kiutalásról értesítve —, megküldte a szövetkezetnek. — Mi a lehetőségről értesítettük — folytatja Lőwi Vilmos — a gépkocsitulajdonosokat. Közöltük a feltételeket. A telek használatbavételi díjának az összegét, a 8 ezer forintot, és felhívtuk a figyelmét, hogy lehetőség van a szövetkezeti belépésre. Miután a kilenc vagy tizenhat személy a megállapított összeget befizette és jelezte a belépési szándékát, meghívtuk őket a szövetkezetbe. Itt a társak ismerkedtek egymással, bizalmit választottak és felosztották egymás között a garázshelyeket. — Építtettek vagy építkeztek az emberek? — Az építkezők joga volt a terveztetés, természetesen a városi tanács instrukcióinak a betartásával. Szinte mindenki önerőből építkezett és kalákában dolgozott. Egy év határidő volt a kilences garázsblokkok megépítésére. De melyik az a gépkocsitulajdonos, aki betartja ezt az időt, ha szabad ég alatt áll autója? Az elmúlt ősszel-télen magam is jártam azon a területen, így tudom, amíg az időjárás engedte, a csoportok dolgoztak. Amikor már tető alá került egy-egy garázssor, pihentek egyet. — A garázsépítés hétvégi munka volt — így Lőwi Vilmos. — Az egyik szombat-vasárnap alapoztak és utána egy-másfél hónap alatt tető alá is hozták az épületet. — ön szerint mennyiből jött ki egy garázs? — Ez változó, mert volt aki első osztályú anyagot használt fel, volt, aki harmadosztályút. Durván harmincezer forintot lehet számolni. Persze, ebben nincs benne az építkező munkabére, de ezt ki számolja? A hetven évre „megváltott" telek ára közművet — javított földutat, vizet, pontosabban közkifolyókat és villanyt — is tartalmaz. Már tulajdonképpen felépült a garázsváros, de közmű még nincs ott. — 1981. szeptembere és 1982. márciusa között a tanácsnak átutaltuk a befizetéseket. Az ígéret szerint — mondja sóhajtva az elnökhelyettes — a vizet ez év első felében, a főutat a másodikban, míg a villanyt jövőre kapjuk meg. A gorázsváros-építési koncepció tartalmaz még egy fejezetet. A második lépcsőt, pi ËP- FU-telep melletti területen. Füredi Ferenc, a szekszárdi Városi Tanács műszaki osztályának vezetője: — A garázsvárossal kapcsolatosan sokan kérdezték, hogy ki fog oda kijárni. Látható, hogy kik. Az ottani garázstulajdonosok 80 százaléka rendelkezik kismotorral. Az év háromnegyed részében tehát azt használják. Mielőtt az autóját garazsírozza, hazaszállítja a családját, aztán hazamotorozik. Más meg szeret gyalogolni. Volt olyan gépkocsitulajdonos, nem is kevés, aki másképpen gondolkodott, mert bármilyen ok miatt közelebb szeretett volna garázst építeni. Az előzőekben utaltam a második lépcsőre. Amikor erről az elképzelésről tudomást szereztek néhányon azok közül az emberek közül, akik a Volán mögött akartak építkezni, visszatáncoltak. A második lépcsőt választották. Helyükre került más. Ök Lőwi Vilmos tájékoztatása szerint 50—60-an lehettek. De valójában mi is a helyzet ezzel a „második lépcsővel". Lesz-e és mikor? —, hát most ezt tudakolom a műszaki osztály vezetőjétől. — Erre a kérdésre jelenleg még nem lehet válaszolni. A szekszárdi gázprogram ezt a területet érinti. A gáztelepítési szabályok nagyon szigorúak. Biztonságtechnikai szempontból meg kell vizsgálni, hogy lehet-e ott kialakítani egy másik garázsvárost. Ha a védőtávolság megvan, akkor igen. — Ez mikorra derül ki? — Talán 8—10 hónap múlva. Egy, a meglévő garázsvárossal kapcsolatos kérdés megválaszolására nem kell várni eny- nyi ideig. Ez a kérdés pedig a közművesítés. A garázstulajdonosok, ha óvatosan fogalmazok, nehezményezik, hogy még mindig nincs ott semmi. — Az építkezők közművesített telket „vettek" — mondom. Füredi Ferenc kész a válasz- szal : — A garázsváros fő közlekedési útját még ez évben kiépítjük. Szeptemberben tudjuk ezt a munkát elkezdeni. Mindent elkövetünk annak érdekében, hogy a garázstulajdonosok be tudjanak járni gépkocsijaikkal. — És a víz? — Úgy két, két és .fél hónapja megbízást adtunk a Tolna megyei Víz- és Csatornamű Vállalatnak az ott szükséges munkák elvégzésére. * Garázstémánál alapkérdés, hogy egy városban hány autó van a lakosság tulajdonában. Szekszárdon 1982. második felében — több, részleges adatból összeállított — óvatos becslés szerint 5200—5300-nál tarthatunk. Ezek egy része a megyeszékhelyen lévő közel 40 ezer négyzetméternyi — helyi forgalmú, gyűjtő- és egyéb út — területen parkol. Emellett 2102 autónak van olyan szerencséje, hogy nem a csillagok vigyáznak rá. A közeljövőben jóváhagyandó, az ezredfordulóig szóló szekszárdi településfejlesztési koncepció — részfeladatainak megvalósítása közben — bizonyára ebben a kérdésben is hoz előrelépést. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: Kapfinger András H ég mielőtt megvédte az ismeretlent a kutyáktól, Mokanina Petar már tudta, hogy nem véletlenül állított be hozzá a paraszt, hanem a szükség hajtja. Haragosan ráförmedt az ebekre, s végignézett látogatóján: az ismeretlen paraszt piros lélekmelegítőt viselt, mint a Deli-Ormán vidékén élő szegények általában. A derék, nagydarab férfiról lerítt, hogy ágrólszakadt, született szegény ember: az ingén folt hátán folt, s a nadrágját felemás darabokból ügyetlen öltésekkel toldta össze, s elnyűtt, ütött-kopott volt a tüszője is. A mezítlábas férfi hatalmas termetű volt, akárcsak egy hegy, de Mokanina jól látta, hogy azok közé a galambszívű emberek közé tartozik, akikről azt beszélik, hogy még a hangyának is utat engednek. A paraszt köszönt, valami olyasfélét motyogott: „Hogy szolgál az egészsége?" — de gondterhelt tekintetén látszott, hogy máshol jár az esze. Révetegen bámult maga elé, s előre mutatott, azt akarta megtudni, vajon Mandzsilari falu arrafelé van-e, és mennyi az út odáig? Mokanina megadta a felvilágosítást, s közben az országúton egylovas kocsit pillantott meg. A paraszt hagyta ott, amíg betért hozzá. A kocsin egy asszony ült görnyedten, a kezét összekulcsolta a mellén. Fejkendőjét meg sem kötötte, mintha így könnyebben bírná a -meleget. Nagy volt a hőség, az igaz, de Mokanina tudta, hogyha az asszonyok kioldják a fejkendőjüket, akkor a forrósógon kívül valami más is gyötri őket. A kocsi- derékban csergébe bugyolált fiatalabb nő feküdt, fejét egy fekete párnára hajtva. Mokanina lánynak nézte, bár félrefordított arcát nem láthatta. — Beteget visztek? — kérdezte Mokanina. — A lányom beteg. A paraszt a mezőn legelő juhok felé nézett, rajtuk felejtette gondterhelt tekintetét, mintha ne is látná őket. — Hát ez a mi nagy bajunk — folytatta. — Nem vagy idevalósi. Honnan jössz? — Nadezsdából, Kanara mellől. Azelőtt Kucsuk-Ahmednek mondták. Humát árulok mindenütt, jó agyag az, arra mifelénk sokat találni, s az asszonyok örömmel megveszik a jó humát. Amikor pedig eljutok a tengerhez, veszek ott halat vagy szőlőt, vagy ami éppen akad. Hál’ istennek, megélünk. Hiszen, ha ez a szerencsétlenség nem szakad ránk... A paraszt leült a földre, előszedte kecskébőr dohányzacskóját, s körülményesen cigarettasodráshoz fogott. Mokanina melléje telepedett, s látta, hogyan reszketnek a férfi cigarettát sodró vastag, s bütykös ujjai. — Egy gyereket se tudtunk felnevelni — panaszolta. — Csak ő maradt meg egyedül — mutatott a kocsi felé —, három még kiskorában meghalt. Vigyáztunk rá, mint a szemünk világára. A szánktól vontuk meg a falatot, hogy vásárolhassunk neki néha valamit, s csináltattunk ruhát is, ne fájjon neki, ha látja, a többi mit visel! Hát mostanig vigyáztunk rá, Isten kegyelmével. Aztán nemrégiben, egyszerre mintha agyonütötték volna. Semmi bája, csak sorvadozík. Hallom — az anyjának beszéli —, az bántja, hogy a barátnői mind férjhez mentek, ő meg pártában maradt. „Ne gyötörd magad, lányom — vigasztaltam —, megtalálod imajd te is a boldogságodat. Mit törődsz te a többiekkel? Azok jómódúak! A legények manapság gazdag menyasszonyt keresnek maguknak! De még elég fiatal vagy, te is férjhez mégy majd, nem késtél le róla. Sose törődj másokkal!” — Hány éves a lányod? — Tizenkilenc múlt. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján tölti be a huszadik évét. — Elég fiatal még! — Fiatal bizony. A paraszt elnémult, s újra a juhokat nézte, anélkül, hogy látná őket. A rekkenő hőségben csak a tücsök ciripelése hallatszott valahol a közelben. — A nyáron könyörgött, hadd menjen el ő is aratni. Szegények vagyunk, szűkösen élünk, de csak nézem, milyen gyenge, milyen beteges, nem engedtem. De egyre rimánkodott: „Apám, nagyon kérlek, engedj el engem is a többi lánnyal!" Hát jó, elengedtem. Hogy aztán mi történt, nem tudom, hiszen nem voltam ott. Éjjel-nappal kint voltak a szántóföldön, este ott feküdtek le, s reggel ott keltek fel. Csak azt tudom, amit később maga mondott el nekem. Egyik nap, egész napos aratás után, a lányok megvacsoráztak, aztán énekeltek, s nevetgéltek. Majd lefeküdtek. Nonka — így hívják a lányomat — ugyancsak lepihent. „Ledőltem — mondja — a kévék között, egy osztag alá, lefeküdtem szélmentes helyre, s beburkolóztam. Elaludtam. Aztán egyszerre éreztem — mondja —, hogy valami nehéz, valmai hideg nyomja a mellemet! Kinyitottam a szememet: kígyó!” — Ejnye! — Bizony, egy kígyó! Rátekerőzött, s a mellére feküdt. Felkiáltott, rémülten megfogta a kígyót, s elhajította. — Rátekerőzött? Megesik aratáskor az ilyesmi. Hallottam olyat is, hogy a kígyó egy asszony szájába mászott be. De nem marta meg. A lányodat se bántotta, ugye? — Nem! Csak a mellére feküdt. Nonka megragadta, s elhajította. Így mesélte nekem. Nem tudom, rossz álom volt-e. Vagy valóság! Azóta alig áll a lábán. Elhervadt, mint a letépett világ. A mellét fájlalja: „Ott, ahol a kígyó megnyomta — mondja —, ott fáj!” — Ejnye, de furcsa! — álmélkodott Mokanina. — Hát most hová viszed? Talán doktorhoz? — Eh, a doktorok! Mit érnek a doktorok?... Hánynál jártunk már! Most elviszem... hm... hogy is mondjam csak... Én ugyan nem hiszek benne, de hát tudod, milyen az asszonynép, ha egyszer valamit a fejébe vesz. S beteg is, meg annyira fiatal még... Megremegett, s elnémult. Nézelődött. Ok nélkül húzogatta hol a bajuszát, hol meg a szakállát; már régen borotválkozott, s az állón erősen őszülő borosta ütött ki. Mokanina szavak nélkül is megértette, hogy minden ősz szál bajról és bánatról tanúskodik. — Egy este — folytatta az ismeretlen — a mieink a révtől jöttek haza. Ott beszéltek valamit az emberek, tudom is én, hogy mit, jókedvű emberek voltak, talán csak tréfálkoztak velünk. De Sztoenica, az ángyom, azon nyomban átfutott hozzánk, be nem áll a szája, mindig mindent tud! „Guncso! — kiabált már a kapunál. — Szerencséd van, neked is, meg a lányodnak is! Most minden rendbe jön!" — „Mi történt?" — kérdem. A révtől jöttek haza a Sziderov gyerekek, Nikola meg Penju, azzal, hogy Mandzsilariban megjelent... megjelent egy fehér fecske. Olyan fehér, mint a hó!” — „Hát aztán?” — „Tudod-e — azt mondja —, mit jelent a fehér fecske? Száz évben egyszer, ha megjelenik valahol, s az, aki meglátja, rögtön kigyógyul minden nyavalyából! Guncso — mondja —, indulj, siess, ne halogasd! Vidd el Nonkát!” — „Jaj, talán segít!” — zokogott a lányom, meg az anyja is sírni kezdett. És így jutottunk el ide... — De vajon igaz-e? — kiáltott fel Mokanina. — Hol lehet az a fecske? — Mondtam, hogy itt jelent meg, Mandzsilariban! — Fehér? — Hófehér! Mokanina csodálkozva nézett körül, aztán az országúba tekintett. Minden áldott nap erre a legelőre hajtotta ki a nyájat, de csak most vette észre, hogy a telefonhuzalokon mennyi fecske ül. De ilyenkor megszokott látvány ez: közel az Úr színeváltozásának ünnepe, s ilyentájt már összegyűlnek, össze- serelegenek a gólyák meg a fecskék is, útra készen. Oly sok volt a fecske, s olyan sűrűn ültek egymás mellett, hogy a huzal megereszkedett alattuk, s lelógott, mint egy rózsafüzér. Se szeri, se számuk, de mind fekete. — Hát ezért jöttem ide is — mondta a paraszt, bátrabban, megkönnyebbülten. — Mondom magamban, megkérdezlek téged is, talán láttad a fehér fecskét, talán hallottál róla valamit ... — Nem hallottam, jó ember, semmit sem hallottam. "Fehér fecske? Hírét sem hallottam, s nem is láttam sáha egyet sem... Aztán hirtelen észre kapott, hogy szavai talán tényleg két- ségbeejtik ezeket az embereket, s hozzáfűzte: — De lehet, hogy ilyen is akad. Van fehér bivaly, fehér egér meg fehér holló is. Akkor talán fehér fecske is akad. Biztosan van, ha hallottál róla... — Ki tudja? — jajdult fel a paraszt. — Ami engem illet, nem hiszek én benne, de hát tudod, milyenek az asszonyok... Felcihelődött. A meghatódott Mokanina felállt, hogy elkísérje, s megnézze a leányt. A sok szerencsétlenségtől megtört, sápadt asszony már messziről figyelte a férjét, amint az országút felé közeledtek, mintha a férfi arcáról akarná kitalálni, mit tudott meg. A leány még mindig oldalt fordulva, a telefon- huzalon ülő fecskéket figyelte. — Ez az ember azt mondja, közel a falu — szólt a paraszt. Amikor meghallotta az apja hangját, a leány megfordult. Lesoványodott alakja egészen elveszett a takaró alatt, alig lehetett kivenni a körvonalait, arca viaszfehér, s csak a szeme ragyogott, nevetett még fiatalosan. Felváltva nézte az apját, meg Mokaninát. Nonka, ez az ember látta a fecskét — szólt a paraszt, Mokaninára tekintve. — Abban a faluban látta. Gyerünk, még mi is megláthatjuk! — Bácsi! Meglátjuk-e vajon? — kérdezte a leány, s a szeme felcsillant. Mokanina szíve összeszorult, a torkát fojtogatta valami, s a szeme könnybe lábadt: — Meglátjátok, lányom, hogyne látnátok! — felelte hangosan. — Én is láttam, ti is meglátjátok! Tulajdon szememmel láttam, egész fehér, hófehér fecske! Te is meglátod majd! Adja Isten, hogy láthasd, lányom, s meggyógyulj!... Fiatal vagy még. Meglátod majd, mondom, hogy meglátod még a fehér fecskét... és meggyógyulsz... Az anya becsukta a szemét és sírva fakadt. A magas, széles válla paraszt köhintett egyet, kézbe kapta a gyeplőt, s megindult a kocsi mellett, a lovát vezetve. — Erőt, egészséget! — kiáltott utánuk Mokanina. — Közel a falu! Kövessétek mindenütt a huzalokat, a huzalokat! Aztán sokáig álldogált az országúton, s a kocsi után bámult Nézte a fekete fejkendős anyát, a kocsiderékban fekvő leányt, s a görnyedten lépkedő, magas parasztot, aki a lovát vezette. S nézte a felettük, a telefonpóznák között repkedő fecskéket, amint újra meg újra visszatérnek, és rászállnak a huzalokra. iMokanina elgondolkozva ment vissza a juhokhoz, és újra hozzálátott a bocskorkészítéslhez — nyers lóbőrből fonta. „Fehér fecske" — gondolta. — Vajon létezik-e?” De valdmi összeszorította a szívét, és nyomta a lelkét. Az ár megállt a kezében, s az égre nézve felkiáltott: — Istenem, istenem! De tenger sok szenvedés van ezen a földön! — S újra a távolodó kocsi után nézett Karig Sára fordítása A keleti garázsváros egy részlete mmmmwm A fehér fecske
