Tolna Megyei Népújság, 1982. június (32. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

( toum'n\ _ lOÏRÉPÛJSÀG 1982. június 5. Bohócok Fritz János szobra Sz. Dalmatov: Szülői hivatás Ahogy megszületett a gyerek, a feleségem egyből nekem szö­gezte a kérdést: vagy-vagy. Vagy bölcsődében helyezem el a kislányt, vagy én gondozom. Persze könnyű azt mondani, hogy helyezzem el bölcsődébe, amikor öt évre előre minden hely foglalt! — Előbb kellett volna erre gondolni! - mondta szemrehá­nyóan hitvesem. - Rendes em­ber már nősülés előtt elője­gyezteti a gyereket a bölcső­débe. Nincs más hátra, keress egy dadát a gyerek mellé! Elnézést, de hol keressek? Rettenetesen ideges lettem. Éjszakánként álmomban gon­dozónőket toboroztam, nappal még a munkámat is elhanya­goltam, mindent összekevertem. Végül egy jó hónap múlva eszembe jutott: van nekünk egy nénikénk. Igaz. hogv távoli ro­kon, de nyugdíjas, és ez a lé­nyeg. Előkerestem a címét, irány az állomás, vonatra ül­tem. Aztán ráakadtam nagy nehe­zen. Nem foaadott valami óriá­si örömmel. Pláne amikor meg­tudta, miért jöttem, még mor­cosabb lett.- Mi az, bolondgombát et­tél? - kérdezte. — Nekem a tehenet kel! etetnem, a libá­kat, nvúkokat kell ellátnom, te mea ilven ostobaságokkal jössz elő? Nem hagyhatom itt csak úav a házat, ezt meg kell ér­tened ! Letérdeltem elé, néztem rá könvörqően és rimánkodtam. Hivatkoztam rokoni érzésekre, szülői hivatásra, a jövőre, a averekeinkre, akik bearanyoz­zák életünket. Estig sikerült rá­beszélnem. Az eredménv: néni­kém búcsúzóul leqylntett egyet mérgesen és elutazott. Hajnalban még alia virradt, amikor már talpon voltam, és megfejtem a tehenet. Aztán meaetettem a baromfit, ki a vom - láltam a virágágyakat, elintéz­tem a bejelentőt a tanácsnál. * Már hatodik éve élék itt a faluban. Felküzdöttem magam a legjobbak közé, háztáji min- tagazdasáqot csináltam. Nyá­ron a család is lejön ide nya­ralni. A lányom már nemsoká­ra iskolába megy. Abban bí­zom, hogy égyszer majd vissza­mehetek a városba, és újra mérnökként dolgozhatom. Ter­mészetesen csak akkor, ha a nénikém hajlandó lesz vissza­költözni falura! (Fordította : Kiss György Mihály.) Szikszai Károly: MUTTER Az asszony nemrégen töltötte be hetvenedik életévét. Hajlott háta, ráncokkal barázdált arca, és kopott kabátja (amit télen is viselt) két dologról tanúsko­dott: szegény életéről, és még szegényebb nyugdíjáról. Férjét tisztességgel temette el huszon­öt évvel ezelőtt. Fiait egyedül nevelte fél ; az egyikből gépész- mérnök, a másikból autószere­lő lett. Egész életében házakat és irodákat takarított, hajna­lonként pedig a piaci zöldsége­seknek segédkezett; húsz-har- minckilás ládákat pakolt a rak­tárban. Fiai - ahogy mondani szokás - semmiben sem szen­vedtek hiányt. Tíz évvel ezelőtt (szinte egyszerre) röppentek ki a családi fészekből. Az asz- szony azóta egyedül él egy er­zsébetvárosi bérház harmadik emeleti szoba-konyhás lakásá­ban. A lakás persze alig felel meg az emberi követelmények­nek: a falak penészesek, a sa­létrom tégláig beette magát mindenüvé, s a aombók már a ruhákat, és a használati tár­gyakat is kikezdték. Az asszony ennek ellenére nem akar szo­ciális otthonba költözni, hiszen itt élte le az életét, az IKV-nek viszont nincs pénze a felújítás­ra. A szomszédok pedia napról napra várják az asszony halá­lát. Bal oldali szomszédja, Ko­vács úr, angol úri szabómester így oktatja húszéves fiát: „Re­mélem, a tavasz elviszi az öreg­asszonyt, akkor pedig a tiéd le­het a lakás. Ne húzd a szádat fiam, ugródeszkának ez is jó.” S a fiú jó tanítványként már elfordítja a fejét, ha véletlenül összetalálkozik a lakás jelenle­gi tulajdonosával. Másik szomszédja - egy nyugalmazontt tisztviselő -, többször följelentette macskája és bogarai miatt. A KÖJÁL szakemberei ilyenkor megálla­pítják és jegyzőkönyvbe veszik, hogy a lakás - állagától elte­kintve — tiszta és féregmentes. De a ház lakói nem hagyják ennyiben. Két héttel ezelőtt va­laki megfojtotta az asszony macskáját, és a küszöbére he­lyezte a tetemet. Az asszony sí­rógörcsöt kapott. Ilyen körülmények között ér­kezett el március huszonkette­dike, az asszony születésnapja. Már nagyon várta ezt a napot. Nem maga miatt, de ilyenkor látogatja meg két fia, s ez a látogatás számára mindennél többet ér. Már délelőtt, bevá­sárolt. Ezernégyszáz forintos nyugdíjából háromszáz forintot tudott félretenni. Sütött tortát, vett két üveg bort, két unoká­jának pedig ötven-ötven forint zsebpénzt gondolt. A nagyobbik fia étkezett el­sőnek. - Jó napot mutter, de régen láttam — mondta, és át­adta a három szál szegfűt, amit ilyenkor venni szökött. Az asszonynak könnyek szök­tek a szemeibe.- Nem kellett volna, fiam - nézett rá bepárásodott szem­üvege mögül. — Minek kell költ­ségbe verni magadat.- Ugyan mutter, semmiség- paskolta meg a fiú anyjának az arcát. - Öcskösék még nin­csenek itt?- Még nincsenek. Fél óra múlva érkeztek meg. Kisebbik fia is átadta a há­rom szál szegfűt, amit ilyenkor venni szokott. Aztán leültek, megették a tor­tát, megitták a bort, az unokák pedig rohangálni kezdtek a szobában.- Mutter, most már igazán mesélhetne valamit — mondta a kisebbik fiú, és nyújtózkodott egyet.- Mit tudnék én mesélni, fi­am? — nézett rá az asszony.- Eléldegélek a nyugdíjamból, meg aztán ti is segítetek ... A két fiú egy pillanatra elvö­rösödött. Mindketten az anyagi támogatásúkra gondoltak. Fél­évente ötszáz forintot küldenek az anyjuknak. Ekkor az egyik unoka odaállt az asszony elé.- Nagymama, hol a cica?- Tényleg, hol van a macska?- kérdezte a nagyobbik fiú is. Az asszony maga elé nézett, és csendesen megszólalt:- Megölték.- Micsoda? - kapta föl a fe­jét a nagyobbik fiú.- Valaki megölte. Mire ha­zaértem, a küszöb előtt talál­tam. De már nem élt.- De hát miért? - szaladt ki a száján a kisebbik fiúnak.- Nem tudom. Ebben a ház­ban nekem nem hagynak nyug­tot. Már háromszor törték be az ablakomat, nem is tudom hány­szor hívták ki a tisztiorvost, hogy poloskás vagyok... A gyerekek gúnyolódnak a hátam mögött... De miért? Hát miit vétettem én? . . . Tisztességgel fölneveltelek benneteket, egész életemben dolgoztam, hogy mindenetek meglegyen ...- De mutter, most nem erről van szó ...- Tudom. Ezzel csak azt aka­rom mondani, hogy nékem sen­ki nem vethet a szememre sem­mit.- De hát miért zrikálják ma­gát?- Miért? Mert öreg vagyok. Nézzétek meg a konyhaablako- mat. Két nappal ezelőtt törték be újra. Sejtem, hog,y ki lehe­tett, de hát nincsen tanúm. A fiúk zavartan hallgattak. Végül a nagyobbik szólalt meq :- Ide hallgasson, mutter. Itt egyetlen megoldás van. írjon a rádiónak. Azok majd elintézik ezéket a szarjankákat. Szépen megírja, hogy miket csinálnak maqával, és higgye el, ők majd intézkedni foanaik.- Ez okos ötlet — szólalt meq a kisebbik Bú is. — Tényleg a rádiónak kell inni.- De hát hogyan? - ámult el az asszony.- Mutter, maqa ügyes asz- szony. Eav darab papírra min­dent fölír és elküldi. Nekik mindéTi ügyet ki kell vizsaálni- uk. Hianve el. a maaa üavét is kivizsaáliák. Kijönnék ide, és csinálnak magával eav rinortot. Maaa pediq szénen elmond mindent. A macskát, az ablak- betöréseket, a gúnyolódásokat, mindent.- Erre nem is gondoltam - mondta az asszony. Lehet, hogy igazatok van.- Hát persze, hogy igazunk van - válaszolták egyszerre a fiúk, majd meaitták a maradék bárt, és készülődni kezdtek.- Megiszunk még valahol va­lamit? - kérdezte a naavobbik.- Hót persze, csak előbb ha­zaviszem a srácokat - vála­szolta a másik. Az asszony, miután egyedül maradt, elmosoqatott, aztán visszaült az asztalhoz, és a hat szál szegfűt nézte a vázában. Később keresett egy darab papírt, és kusza betűkkel írni kezdett: „Tisztelt Rádió!” — és arra gondolt, milyen két remek fia van. DEVECSERI ZOLTÁN: Boton benyújtott kalap Mottó: „Dolgozz, te se fiatalodsz..." — Tamás Menyhértnek — Foldozni napokat, ostort fonni csönd-üszkök túlerejével verekedni meddig, hová indulva tarisznyátlan Közép •— Kelet — Európa kihagyó-szivverésű holdudvarán? Tátogom, vacogom: a sirás évszaktalan arcomról leolvadt, füst kígyózik koszorúeremre — legyőzhető, megelőzhető — s még csókolok, még, még Még kevés halottam van, legyözettek, megelőztek a földtelen át-túlélők a csecsemőhalott fehérvirágok, világtalanok, látó vakok — szemük és szavuk vagyok mondanám, ha elég lenne az alászálló szó, sha a hívatlan beköszönő botra tűzött kalap bebocsáttatna verset, embert valahová: itt a földön is — 1982. március 23. WEÖRES SÁNDOR: Naphimnusz Vidám a Nap szeme, vigyáz reánk, még akkor is, míg éjszakában alszunk, s ha nyugtalan zene mint pók-fulánk siklik rajtunk, hogy álmunkban viharzunk. / Boldog a Nap szeme, vigyáz reánk, sok éber és alvó boldogtalanra. Függő tekintete szűztiszta láng, mig élünk és míg beborít a kamra. Erős a Nap szeme, vigyáz reánk, kik botorkálva hordjuk gyöngeségünk, Hatalmas ereje fölénk, alánk s belénk hatol folyton, mind benne égünk. GACSÁLYI JÓZSEF: Szonáta No. 1. I. ADAGIO Mindig a feszes üveggömbök a jóslatok szerint a csapások helyesbítendő főiránya mindig a palánkok — íme testvéreim: kapuk fölé kifeszitett denevérek! II. ANDANTE Elmaradtak a ikétsoros hősi eposzok naponta ugyanazon a parton a töltésnek ugyanazok a barna sorompói ám elhullott tejfogaktól havas e vidék s arcok emléke kondul bennem itt mint a harangöntő álma III. RONDO Hát ezekről énekelnék s ami az éghez függeszt: a zápor: a céllövölde zsinórjai Hál ezekről it kakaó Nem szabad újságot olvasni. Semmiképpen sem szabad, ha az ember nyugodt,- hosszú és magabiztos életet akar. Ha ki­egyensúlyozott házaséletet is, akkor meg éppen hogy el kell kerülni még az újságospavilo­nok környékét is. Kinyitom meg­szokott lapomat, olvasgatni kez­dem a békés és megszokott hí­reket, tűzszünet, nem tűzszünet, túszok, Uganda, Burundi, olyan fogalmakat, neveket tanulok meg közben, amelyekről soha nem is hittem volna, hogy lé­teznek, mígnem erre a névre akadok: Joseph Peremans Ahá, ez is valami fojtogató rém, vagy puccsista tábornok, vélem megnyugodva,'amikor a Brüsszelből keltezett hírt to­vább olvasván, száradni kezd a torkom, remegni, még ülve is a térdem, kikerekedik a szemem és nyögni is alig bírom ki a rettenetes sóhajt: Uramisten- hogymiktörténnekezenaviilágon! Mert miről is szól a rettenetes hír? Nem másról, mint arról, hogv ez a bizonyos brüsszeli illetőségű Joseph Peremans meztelenül ébredt fel. A! — té­vednék az olvasók, semmi pi­kantéria, semmi átorqiázott éj­szaka, semmi szex. Joseph Pe­remans uavanis egymaga fe­küdt le, bár nem volt egyedül és egymaga is ébredt fel, de már egyedül. Az történt ugyan­is, hogy a jómódú és kissé kon­zervatív brüsszeli úriember le­fekvés előtt megitta kedvenc kakaóját... — Itt hozom, kis szívem, a ka­kaócskádat, meg is fújtam, hogy ne legyen forró — csicse­regte Peremans bájos kis fele­sége, beletörődve a ténybe — látszólag! —hogy a férje az ágyiíkójába bújva többre tart egy bögre langyos kakaót, mint egy gömbölyű, forró csók-mé­zet asszonya ajakáról .. . — Nem túl édes? - nyafo­gott Joseph Peremans, mert szerette, ha dajkálgatjálk, dé­delgetik, sivár gyerekkora lé­vén, nőjében inkább az anyját, mintsem nejét kívánván. — Dehogyis, szívem. Csak ke­veset tettem bele — mondta gyöngéden Peremansné, és biz­tató tekintettel, sőt némi meg­elégedéssel is nézte, mint hör- pöli fel a kakaót férjeura. Aki negyvenhét óra múltán teljesen meztelenül és ártatlanul ébredt fel a teljesen üres lakása pad­lóján. Még jó, hogy padlósző­nyeg volt leterítve, ellenkező esetben ráadásul még mea is fázott volna a szerencsétlen. Történt ugyanis, hogy a fele­sége őnagysága megunta Jo­seph Peremans vonzódását a kakaóhoz, és olvan férfit ke­resett, majd talált maqána'k, aki inkább az ő ajkáról szür- csöli a mámort, mint kakaós­csészéből az altatót, amelyet volt ő olyan kedves a megfe­lelő, de nem halálos mennyi­ségben belekeverni férje esti italába.- Nem túl édes?- Dehogyis, szívem. Csak ke­veset tettem bele! — mondta volt jelentőségteljesen tehát az asszony, és nem is hazudott. Csak annyit „édesített”, hogy idejük és nyugalmuk legyen új párjával mindent össze- és ki­pakolni az immáron meztelenül hortyogó férj feje és teste fölül. — Mit olvasol olyan izgatot­tan? — lép be a feleségem a szobába.- Hát kérlek, hogy mik van­nak! De mi van a kezedben? — Bögre. A te bögréd. Kakaót készítettem neked, szívem — mondja kedvesen csicseregve.- Nem túl édes? - pattanok fel vészjóslóan, hogy ijedten hátráljak ki a szobából, de még vissza nyögi: — Dehogyis, szívem ... Csak keveset tettem bele! — Csak keveset, mi? — ordí­tom magamból kikelve . . . Hogy majd meztelenül heverjek tőle negyvenhét óráig a szőnyegen, míg te a szeretőddel! Ah, tá­vozz tőlem, te átkozott gyilkos- ielölt... - zuhanók vissza a fotelbe. Megmenekültem. Én aztán kakaót soha. Azt nem. Teát rummal, vodkát szódával, de kakaót, azt már nem ... Mégis jó, ha az ember olvas­sa az újságot. Ha az ember tá­jékozott a reá leselkedő veszé­lyeket illetően. Halál a kakaó- ültetvényékre! GYURKÓ GÉZA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents