Tolna Megyei Népújság, 1982. június (32. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-19 / 142. szám

6NÊPÜJSÂG

— Feltűnően nagy tapsot kapott az áfész dolgozóitól, amikor átvette a kitüntetést. Miért ilyen népszerű?

— Szeretem az embereket.

— Ezek szerint mint el-, adó, mint kereskedő éreztetni tudja mindenkivel, hogy szereti az embereket?

— Ezé rkilencszáz negyven óta vagyok a kereskedelemben. Az én kezem a'ól még nem került ki Olyan vevő, akire azt mondtam- vólna, hogy na, ez küka- coskodik.

— Ha itt, a dunalöldvá- ri áfész áruházában, a méteráru osztályon, ahol ön osztályvezető, jönne egy olyan vevő, aki leszedet rengeteg vég szövetet, vagy más anyagot, mit szólna? Türtőztetné magát?

— Nem. Leszedethet velem harminc véget is, természetesnek tartom. Keresi a néki megfelelő árut. Azért vagyunk, hogy kiszolgáljuk a vevő szeszélyeit is, ha vannak szeszélyei.

— ön igazi kereskedő. Ma már ritka az ilyen, úgy tudom és úgy tapasztalom. Régen talán sokkal több volt az igazi kereskedő Aki valóban az volt, nem csupán eladó és főként nem csak áruházi dolgozó.

— Régen nem voltak rossz kereskedők, mert kiszűrték " az alkalmatlanokat. Három hónap próbaidő alatt ez biztos kiderült. Lesni kellett a vevő kívánságait és pontosain, sőt udvariason kiszolgálni. Én egyébként most is úgy vagyok ezzel, hogy ha valaki ide kerül az osztályra és látom, hogy teljesen alkalmatlan a vevővel való foglalkozásra, kíméletesen közlöm vele. Átirányítjuk máshova, önkiszolgáló boltban nagyon jól elvégezheti a feladatát, ahol csak ki kell rakni az árut a polcra. Tehát az ilyen emberből soha nem lenne kereskedő. Akiben viszont van képesség, hajlam, .azzal foglalkozom. Ha valamit nem egészen jól csinál, a vevő távozása után, négy- szemközt megmondom neki, mit kellett volna másképpen, jobban. A legszebb szakma', szerintem, az egész kereskedelemben a textiles, de a legnehezebb is. Itt minden percben más és másféle embert kell hozzásegíteni az elégedettséghez, sőt az örömhöz, de még azt is mondhatom, minden percben más ember szeszélyeit kell elviselni. Attól függ, ki mennyire ért az emberekhez, hogyan tud velük bánni.

— ön bizonyára jó emberismerő.

— Már akkor tudom, ki az •illető, aráikor még a pulthoz sem ért. önről például rögtön láttam, hogy nem vevő, hanem valami mást akar.

I — Hogyan, miből?

— Megmagyarázni nem nagyon tudom, csak annyit mondhatók, rá van írva az emberek arcára. A mozgásuk, a tekintetük, a viselkedésük mindent elárul egy áruházban, ahol nézelődni, keresgélni kell, sőt közben még viselkedni is, hiszen ilyen az emberi természet. Nem

akarok túlozni, de az ellenőrről is látom, vagy megérzem, hogy ellenőr.

— Ez a képesség eleve megvan valakiben, vagy pedig kifejleszthető?

— Kell hogy legyen valami, és aztán közben fejlődik, erősödik. Az embert arra tanították, hogy tudjon foglalkozni a vevővel. Én először nem a textiles szakmába kerültem, tehát nem- azt tanulhattam, csak később sikerült ezt a vágyamat elérni. Gazsó János vegyeskereskedőnél tanultam, itt Du- naföldváron, 1940. december 1 -.tői 1943. december 1-ig. Ruha egyáltalán nem volt abban a boltban. Csak vágyakozva nézegettem az elegáns textilüzleteket, az ugyancsak elegáns segédek, eladók modorát, mozgását. Ez vonzott. Ez lett az életcélom: ruhásüzletben dolgozni, itt fogadni és kiszolgálni a vevőket. Később aztán sikerült bekönyörögnöm magam Németi Ferenc méteráru boltjába. Mondtam neki, Feri bácsi, vegyen föl, az isten áldja meg! Végül sikerült azzal, hogy a fizetésem is bizonytalan volt, szóval egyszerű próbálkozásként kezdődött. Már a második hónapban emelte a fizetésemet, aztán rohamosan. Jóval később, itt az áruházban, ő mellette, mint a méteráru és lakástextil osztály vezetője mellett lehettem helyettes és aztán amikor ő nyugdíjba ment, én váltottam. Három évvel ezelőtt.

— Ezek szerint sokáig

nem dolgozott, talán így helyes fogalmazni: nem

dolgozhatott méteráru boltban, sem az induláskor, sem később. Hogyan sikerült mégis?

— Igen, más árukkal kellett foglalkoznom. De azokban az időkben is emberként fogadtam a vevőt és a szívé'yes kapcsolat megmáradt, sok jó ismerősöm van. Például a múltkor bejött hozzám ide az áruházba egy baracsi fiatalember, szóval hozzám képest fiatal, csak azért keresett meg, hogy kezet fogjon velem. Baracson négy évig dolgoztam vegyes élelmiszer- boltban, ahol még kocsitengelyt is árusítottunk, 1961 és 1965 között. Innen a jó barátság. Ez a hely egészen pontosan: Baracs- Temiplomos.

— Dunalöldváron, mielőtt az áruház méteráru és lakástextil osztályára került, milyen boltban dolgozott?

— Élelmiszerboltot vezettem. Nem akartak elengedni az áfész vezetői, nyilván nem értették, nem -tudták, hogy nekem a textilesszakma a mindenem, szóval nem akartak átengedni ide, akkor azt mondtam, ha nem, hát megváltok a szövetkezettől. Egy ideig éreztem is, hogy haragszanak rám, aztán ahogyan kiderült, mit tudók itt produkálni, megváltozott a véleményük és a személyemmel kapcsolatos magatartás is. Úgy vélem, a kitüntetés bizonyítja.

— A kitüntetés: Kiváló Szövetkezeti Munkáért. Valóban nagyon feltűnő volt, mennyire megtapsolták. Melegen, lelkesen. Az álész dolgozóinak többsége nő, és nyilván ők is gyakori vevők a méteráru osztályon, így tudják, milyen kereskedő ön. Jól gondolom?

— Igen, ők is vásárlók, ez természetes. Ami máshol megtalálható, például a pesti belvárosban, az itt nálunk is megvan. Ha nem aznap, akkor néhány nappal később. Beszer- zem. Hetenként legalább két napot árubeszerzéssel töltök, de van olyan hét is, hogy négy napot. Mindig autóbusszal utazom. Az ország különböző részeire. Hadd legyen szakmai titok, honnan hozom a sók szép, •kelendő árut, közte a legújob- bakat, a slágereket is.

— Mi nehezebb: eladni, a vevővel foglalkozni itt az áruházban, vagy pedig venni, beszerezni a nagykereskedelmi vállalatoknál?

— Mindegyik izgalmas feladat. Szép is, nehéz is. Mindegyiket szeretem. Ritkán jövök haza úgy egy-egy beszerző útról, hogy elégedett vagyok magammal, hogy biztos vagyok benne: sikerült a legjobban elkölteni azt a néhány százezerforintot. Pedig tájékozódom is rendszeresen, mi a legújabb, mi várható az igényekben, másrészt az ismeretségem megvan a nagykereskedelemben, tehát, ha kapható valami, én megkapom. A külföldi extra anyagból félretesznek számomra, ugyanúgy, miint minden jó vevő számára. A személyes kapcsolat az alapja és ez a jó kapcsolat létrejön, ha valaki szereti a szakmát is meg az embereket is. A kettő egyébként elválaszthatatlan. Aki nem szereti a vevőt, az a szakmát sem szeretheti, mert annak teher a kiszolgálás.

— Teljesen egyértelmű. Tehát sikerül beszereznie minden új anyagot, szövetet vagy imás textiliát. Említette, hogy rendszeresen tájékozódik. Hol, hogyan?

— Megnézem például, mit árusítanak a konkurrens cégek boltjai. Ha jön egy vevő azzal, hogy a varrónőjénél' látott új anyagot, amit Budapestről hoztak, megnézem ezt az anyagot, kapok egy kis mintát és akkor megnyugtatom a vevőt, hogy hamarosan nálunk is lesz ilyen, itt az áruházbah. De a nagykereskedelmi vállalatok kínálatát is alaposan megnézem, mielőtt választanék. Azt szeretem, sőt ragaszkodom hozzá, hogy a kiterített anyagot lássam, ne csak tenyérnyit. A vásárlónak is így kínálom mindig, akkor lehet látni, milyen az áru.

— Mindig kell újdonság? Úgy értem, nagyon gyakran kell új tipusú textilanyagot, illetve új színeket, mintákat hozni az áruház polcaira?

•nálatban. Első a kínálat, a választék, utána jön az udvariasság. Bár az sem nélkülözhető, beszéltem róla eleget.

— Minden vevő igényli a vele való foglalkozást, tehát hogy kinálják neki az árut, illetve hozzásegítsék a keresett cikk megtalálásához?

—,— Érdekes, hogy nem. Generációváltás lesz a vevők között is. Ahogyan egyre kevesebb a kereskedő — az eladók, a kereskedelmi dolgozók száma nő az igazi kereskedők számának rovására — ugyanígy csökken a kiszolgálást igénylő vevők száma is. Megszokják az élelmiszer, háztartási boltokban, hogy maguk választanak, kosárba raknak és itt, a méterárunál körülnéz és a keresett színt meglátva kész az elhatározása: azt akarja megvenni. Bizonyos esetekben tud segíteni az ember az ilyen vevőnek is, megmutatva, ajánlva még egykét hasonló portékát, és van, akinek ez jól jön. Mások viszont mereven elzárkóznak a kínálástól. Hangsúlyozom, ez a fiatal vevők egy része. A fiatal vevő nem szeret beszélni, beszélgetni sem. Rámutat valamire, kéri és fizet. Nélkülözhetetlen tehát, hogy megtalálja, amit keres. Hogy Pesten se kapjon különbet. Akkor mindig idejön.

— Örökölte valakitől a kereskedővért?

— Aligha, mert a családban egyáltalán nem volt kereskedő. Legalábbis m'i nem tudunk róla, visszamenőleg a dédszülő- kig. Apám keserves munkával kereste a kenyeret, napszámos voit. Azt mondta: elzavarlak a háztól, ha nem akarsz szakmát tanulni, mert ilyen nehéz munkát, mint az enyém, nem bírsz és nem is csinálhatsz. Vékony gyerék voltam. Apám autószerelőnek vagy borbélynak szeretett volna adni. Autószerelőnek azért, mert volt egy ilyen ismerőse. De én is kikötöttem: ha

nem lehetek kereskedő, akkor otthon maradok kapálni. Hát így lettem én kereskedő.

— Férfiruhaanyagban miyen színeket kedvel?

— Általában a pasztellszíneket szeretem és az egyszerű mintákat. Férfi ruhának a szürkét és a drappot szeretem. A szürke finom változatait. A csíkos és a sima anyag is tetszik.

I

— Lehetséges, hogy ebben a nagyközségben minden ember ismeri önt?

— Biztos, hogy mindenki ismer. A munkám miatt. Sók embernek vagyak Jani bácsi.

— Hány éves?

— Csak az új élteti ezt a szakmát. Ha hetenként két újat nem hozók be, nem megy jól az üzlet. Aki varratni akar, többnyire nem azt akarja fölvenni, ami már sok emberen látható. Szóval a nők divatigényéhez igazodnunk kell. Nem az idős asszonyokról beszélek, akik közül sokan inkább a megszokottat kérik, hanem a divatot szerető asszonyokról, lányokról. Olyan magas igények alakultak ki a méteráru vásárlásban, hogy a kereskedőnek a maximumot kell nyújtania kí- ötvenhét. Nem tudom, hogyan lesz mtajd, lehet, hogy nyugdíjba megyek három év múlva, de csak családi okok miatt, ha így alakul. Sok a munka otthon is, szőlővel, gyümölcsössel foglalkozunk. Gyerekünk sajnos nincs. A földet apámtól kaptam, beültettem gyümölcsfákkal. A második kedvtelésem ez. Teljesen leköt. Mindenesetre a kereskedelmet sose unnám meg. Ha száz évig élnék és azt csinálnám nyugdíj helyett, akkor is lenne mindennap valami új a munkámban.

GEMENCI JÓZSEF

Múltunkból

Ma már minden valamirevaló Iratokon 4—5 (pecsét is látható. A pecsét — általában — azt tanúsítja, hogy a szóbon forgó írás hivatalos, azaz valamely 'hivatal engedélyez, megtilt, igazol, tudomásul vesz, nem gördít akadályt valami elé, módosít — és lehetne sorolni tovább, mi minden miatt kerül pecsét az iratra, örvendetes dolog, hogy a „pecsét-imádat" napjainkban már kissé alábbhagy, ugyanis sikerült számos esetben egyszerűsíteni a hivatali eljárást. De azért a pecsétre szükségünk van, életünknek szinte elidegeníthetetlen részévé lett. Elkísér bennünket születésünk pillanatától az utolsó leheletünkig és még azon túl is. Sok évszázados hagyománya van a pecsét használatának. Amikor még nem volt annyi hivatalos fórum, mint na pjai ókba n, akkor leginkább a nemesi családok címernyomatát tartalmazó — tehát magán — pecsétet használtak hivatalos írásra is. Ha például valamelyik nemest megyei alispánnak választottak meg, vagy megkapott egy járási főszolgabírói állást, akkor az általa intézett hivatalos eljárás során keletkezett iratokat a családi pecséttel hitelesítette. Ezt annak idejéh minden rendű és rangú egyén és hivatal elfogadta, természetesnek tartotta.

A helyzet azonban a XVI. század közepén megváltozott. 1550-ben a 62. törvény előírta, hogy a vármegyéknek legyen saját pecsétjük, s azt használják, fel a hivatalos iratok hitelesítésére. „Minden megyének legyen pecsétje és a vármegye nevében kiadandó okleveleket ezen külön pecséttel ellátva kell kiadni, a pecsétet pedig mindenkor a király fogja adományozni” — mondja a hivatkozott törvény.

Ez a rendelet azt is jelentette, hogy akinél a pecsét van, az élt, élhetett, esetleg visszaélhetett azzal a hatalommal, amit a pecsét jelképesen képviselt. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy a pecsét a megyét jelentette. Volt is tülekedés a pecsétért, azaz az al- ispáni hivatalért, ugyanis a pecsét őrzése a megye első közéleti emberének volt a feladata.

Tolna megye a fenti rendeletnek sokáig nem tudott megfelelni. 1550-ben Tolna megye már a török fennhatósága alá tartozott, ezért nem kérhetett, a király pedig nem adhatott pecsétet. Csaknem másfél évszázadnak kellett eltelnie a rendelet keltétől, amikor a megye a törvény előírásai szerint kérhette az uralkodót a címeres pecsét adományozására. Igaz, a vármegye már 1686- ban felszabadult a török igája alól, de egy évtized kellett ahhoz, amíg újjászerveződött a megyei önkormányzat, és ösz- szeülhetett a nemesi közgyűlés. Amikor végre 1696 februárjában megtartották a közgyűlést és Broderies Andrást megválasztották alispánnak, az újjáalakult önkormányzat vezető tisztségviselőjének legelső teendője az volt, hogy címeres pecsétért folyamodott a királyhoz. A király nevében eljárt kancellária dicséretes gyorsasággal intézkedett és már 1696. március 2-án megírhatták a királyi oklevelet, amely a pecsét használatát szentesítette.

A bonyodalom azonban csak ezután kezdődött. A pecsét történetével behatóan foglalkozó Horváth Árpád így ír tanulmányában: „Broderies azonban,

akit a megye nemessége nem ismert el alispánnak, a rendek tudta és határozata nélkül, önkényesen járt el a címer kérelmezése ügyében. A megye egyetemessége sem a címer adományozásáról szóló diplomát, sem az annak alapján önkényesen vésetett pecsétet nem látta, de még valamiféle, pecséttel éllátott megyei kiadmány sem került a közgyűlés színe elér Még azt sem lehetett megállapítani, milyen volt ez a címeres pecsét és tulajdonképpen hol! is tartotta azt Broderies".

A nemes vármegye igyekezett megszabadulni Broderies Andrástól, ezért 1696 novemberében új alispánt választottak, Dallos András személyében. Hiába akarta azonban az új alispán megszerezni a megyei pecsétet, Broderies nem volt hajítandó azt neki átadni. Márpedig a hivatalos ügyekhez hivatalos pecsétre volt szükség, ezért szégyenszemre újból az uralkodóhoz kellett fordulni. De, hogy némileg elfogadha- tóbbá tegyék az új címeres pecsét kérését, tervrajzot is csatoltak a felirathoz. Ismerkedjünk meg a királyhoz küldött levéllel :

„Tifelségteknek alázatosan bejelenteni óhajtottuk, hogy a nemes Broderies András, a most elmúlt időkben a mi megkérdezésünk, s hozzájárulásunk nélkül, csupán saját önfejétől címert vésetett és használt mint alispán (bár egyáltalában nem volt általunk alispánnak elismerve), s azzal élt a mi tudtunk nélküli önkényes, netán kártékony intézkedéseiben. Ezt a visszaélést, s az esetleges belőle származó kórokat és jogtalanságokat kiküszöbölni akarván, térdrehuMva kérjük, iméltóztassék Felséged, mint természet szerinti kegyes Uralkodónk, vele született kegye és kegyességé folytán, tekintettel a mi eddigi, s ezentúl a jövőben is hűséges szolgálatainkra, ezt az említett Broderies által kitalált és önkényesen, jogtalanul használt, de már a használatból kivont címert (amelyről azt sem tudjuk, hogy jelenleg hol lappang, mert megtalálni sem tudjuk) — semmisnek, s érvénytelennek nyilvánítani, s nekünk a mellékelt, alábbi rajz szerinti címert adni parancslevelével ne tartsa Felséged méltatlannak. Felségednek ezt a kegyét alázatos szolgálatainkkal igyekszünk meghálálni. Kérésünknek legfelsőbb jóváhagyását remélve Szentséges Felségednek örökre hűséges alázatos alattvalói: Tolna vármegye Egyetemessége”.

Az 1696. szeptemberében kelt királyi diploma a megye által kért rajzolatú címeres pecsét használatát engedélyezte.

De milyen a sors iróniája?! Brodericset jogszerinti alispánnak ismerték el a labancok. De ő jobbnak látta, ha a megyéből elmenekül. Győrbe ment, és — immár a második — pecsét is az ő 'keze ‘közé került, s elvitte Győrbe. Telt, múlt az •idő. A kurucok szerencsecsillaga leáldozott. Amikor a Dunántúl végleg a császáriak kezébe került, Broderies visszajött a megyébe - alispánnak, régen elfeledte, hogy ujjat húzva a megye nemeseivel, nem adta oda a pecsétet, elveszettnek vélte, s ezért újra felirat , ment a királyhoz, adjon újabb pecsétet a megyének. Immár harmadízben kényszerült a megye könyörgésre. A kancellária ezúttal •is gyorsan intézkedett, 1710 márciusában engedélyezte az 1699. évi pecsét másolatának vésését és használatát. Tehát minden rendben volt.

Ha Broderies nem is tudta, hol, merre hagyta el a pecsétet, amikor Győrben volt, akadt valaki, aki azt megtalálta, s 1712- toen visszajuttatta jogos tulajdonosának, a nemes és tekintetes Tolna vármegyének. így adódott, hogy aztán két pecsétje is lett a megyének. (Csak nem innen származik a sokpecsétes Irat szeretete?)

A megye címeres pecsétje 140 évig latin szövegű volt. 1836- •ban V. Ferdinánd király - a megye kérésére - engedélyezte a magyar nyelvű pecsét használatát.

*

Tolna megyének napjainkban nincs pecsétje. A fentiekhez hasonló kalandokra tehát már csak ezért sem kell számítanunk. Csupán bélyegzőt használnak a megyei tanácson, hisz- szük, egyre kevesebb iratra kell azt rányomni.

K. BALOG JÁNOS

Czompó János textilkereskedővel