Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
10 NÉPÚJSÁG 1982. április 24. Árion - I3 A Corvina Kiadónál, Somlyó György szerkesztésében megjelenő Nemzetközi Költői Almanach új száma (1982) ezúttal nem csupán „költői", hiszen Bartók Béla életművére, életút- jára és főként hatására emlé- kezőn egy a sejthetőnél tágabb horizont nyílhat a lapozgató és böngésző előtt. A magyar költők (Kassák, Illyés, József Attila, Weöres stb.) franciául, spanyolul, portugálul olvasható versei után a francia Dobzyns- ki, a kanadai Levenson, az észak-amerikai Anne Hussey Bartók-művekről írt lírai vallomásai olvashatók itt franciául és angolul, illetve szép fordításokban (Garay Gábor, Fodor András, Raáb György) magyarul, majd Yehudii Menuhin, Do- ráti Antal, Edizon Gyeniszov, a lengyel Lutoslavski és mások kiadatlan írásai, ihletett emlékezései Bartókról, „Bartók és a szavak" címmel Tallián Tibor módfelett érdekes bevezető tanulmánya után több nyelvű és bőséges válogatás a zeneszerző és tudós írásaiiból (önéletrajz, rádióelőadások, cikkek, tanulmányok stb)., közöttük „Állam és művészet” címmel az 1934-es velencei népszövetségi konferenciára tervezett előadó' szövege. A Bartók „librettók" magyar, német, francia, spanyol és angol szövegváltozatai után Demény János bevezetőjével ugyancsak bőséges válogatás található itt az egykorú és újabb Bartók-emlékezések- ből és kritikákból: Csáth Géza, Molnár Antal, Kodály Zoltán, Tóth Aladár, Adorno, Kerényti Károly, Pierre-Jean Jouve, József Attila, Veress Sándor, Colin Mason, Menuhin, Honegger, Ibért, Milhaud, Poulenc, Alejo Carpentier, Fodor András és mások írásai, vallomásai. Bartók hazai és külföldi szerepléseinek, rendre megjelenő és előadott műveinek visszhangjai: pl. az 1921-es budapesti szerzői matiné, az 1924-es brassói, az 1929-es moszkvai, az 1934-es bukaresti hangverseny kritikája, a Táncszvit ismertetése Adorno tollából, a Két portré 1926- os New York-i, a Mandarin egyidejű kölni bemutatójának visszhangja, Honegger előszava Serge Moreux 1949-es Bartók- könyvéhez stb. — kitűnő és remekül összeállított dokumentáció. A nagyszerű „Bartók-alma- nach" nem csupán ismétli a zeneszerző életművéről és hatásáról tudhatókat, de a remek szemű válogatásban van jó néhány magyarul (vagy egyáltalán), nem közölt, tehát ismeretlen dokumentum, emlékezés is. Bár természetesen elsőképp Bartók Béla emberi, zenei és „szociológiai” értékeinek soknyelvű bemutatása a cél. Úgy tűnik, az Árion nagyszerűen szolgálja vállalt feladatait, ezúttal Bartók követeként. A dokumentatív zárórészben francia nyelven Bajomi Lázár Endre egy „felfedező tanulmánya" (Rimbaud barátja: Demény), majd magyarul, emellett Alan Dixon angol fordításaiban az 1978-as Robert Graves- díjas Parancs János néhány nagyszerű verse olvasható. A képanyag (Kassák rajzának és versének, Ferenczy Béni „Bartók-profiljának", mellettük más rajzoknak, festményeknek, kottáknak és kéziratoknak .reprodukciói, Bartók névaláírásainak változatai 1897-től 1945-ig stb.) ezúttal ugyancsak a nagyszerű szellem szolgálatában áll. Miként a gyűjtemény. BODRI FERENC Tolna megye és a költészet 1918-1919 forradalmaiban Szikszai Károly: A beadvány Szándékosan nem a Tolna megye forradalmi költészete címet viseli ez az írás. Teljesebben igaz ebben a formában, mert mindenki, aki csak kicsit is járatos az irodalomban, tudja: nincs és nem is volt megyénknek saját költészete, noha költői mindig akadtak, akiket legalább a születés okán magáénak vallhatott (vagy vallhatott volna) a szükebb haza. A korabeli sajtó ennek a helyzenek hű tükre. Az a provinciális lantverés, amit a kortársak költészetnek kiáltottak ki hajdanán, nem volt egyéb, mint ócska átlag álmatag másolata. Ha néha más lapokból ollóéllel szerkesz- tődött vers a fássá váló háborús újság megdrágult lapjain, csupán a versíró nevét nem ismerhették itt, mert szellemében nem hiába nem találtak ismeretlen ízű, új, emberi szót. Már a statisztika is riasztó. Nemcsak a háborúban elesetteké, hanem a múzsák hallgatásáé is: az első két háborús évben még jellemző volt, hogy a gyengéd múzsacsók helyett ezek a „nénék" jövedelmezőbb, buzdító foglalkozást folytattak. De 1917-ben már a megyeszékhely két hetilapjának 104 számában összesen 24 vers jelent meg, 1918-ban ugyanennyiben csak 20. Színvonalat számon- kérni két emberöltő távolából nem ildomos, 1917-ben például a Tolnavórmegye és a Közérdek nevű újság Móra Ferenc, Zilahy Lajos, Gyóni Géza költeményét is közli, a legjellemzőbb mégis a helyi Bodnár István Sóhaj című háromsorosa: „Béke! Béke! óh, várva várt — béke: Deszkaszál a nagy-hajó-törésre, Óh, jössz-e már? S jókor ide érsz-e?" 1918 forradalma talán, ha megkönnyebbülést hozott, igazi változást aligha. A Függetlenségi 48-as Párt Tolnamegvei Közlönye november 17-én Petőfi Respublica című versét, majd egy másik költeményét is közli 1919 januárjában. A másik helyi lapban november 24- én Nagybán Endre: A munka vár... címmel alkalmi rímes sorokban buzdít összefogásra. December 12-én már egy harcos republikánus költő, bizonyos Szabolcska Mihály (!) így ír: „Voltunk mi már rosszabbul is! — Sirt magunknak hányszor ástunk?! S leggonoszabb ellenségünk Egy volt mindig: a királyunk..." Aki eddig netán nem erről az oldaláról ismerte, épp itt az ideje, hogy megtegye, mert ő is csak a trónfosztás óta ír ilyen zöngeményeket, amiket ugye mégiscsak jobb kedvvel fogadnak abban a fránya redakcióbán. .. Nagyjából 1919 márciusáig nem változik a helyzet. Ekkor indul az Igazság című újság, amely a kettőshatalom időszakának, majd a Tanácsköztársaságnak is tipikus helyi lapja. Már képviseli azok érdekét, akiknek eddig nem volt a megyében sajtójuk, de még magán viseli az óvatosság szembetűnő jeleit is. Mindez nem akadályozza meg azonban abban, hogy mór 1919. március 9-én Ady Endre Fölszállott a páva című versét közölje a második szám első oldalán, de nem a „tárcza" alsó fertályán, hanem szinte vezércikként, a legkitüntetőbb helyen. Már a Tanácsköztársaság időszakában indul a forradalmi újságírás első igazi helyi terméke, a Dombóvári Proletár. Beköszöntőként az egész első oldalon Ady: A Hadak Útja található, alatta mindössze néhány sorban, de annál világosabban a kísérő gondolatok: „A leglátóbb és legszomorúbb magyar prófétának, Ady Endrének a még 1912-ből kelt üzenetével harangozunk be az új idők elébe. Minden szava, sora szent tűz és küldetéses hit, s illik, hogy minden embertestvérünk felejthetetlenül és kitö- rülhetetlenül szívébe vésse ezeket a prófétai igéket. Már ezentúl ez lesz a mi Talpra Ma- gyar-unk, a mi mindennapi zsolozsmánk". A második oldalon az Új tavaszi szeregszemle alábbi két szakasza jelenik meg cím és költő megjelölése nélkül, de - ezt a forradalom leverése után látjuk csak igazabban — érvénnyel jelenre, múltra egyként : „Kik voltunk tegnap ködrongy- fantomok, Csatákat gyűrünk megemberesedve, Tegnap még buták tréfája valónk, S ma vagy holnap már Isten legjobb kedve. Ki minket üldöz, szivét vágja ki, Ki minket nem ért, önmagát gy alázza, Mert ott vagyunk mi immár mindenütt: Új a világ-nálunk is már: hozsánna." Ez az újság, amelynek szerkesztésén meglátszik a nagy tudású Pável Ágoston kezemun- kája, közgyűjteményeinkben igen-igen hiányosan maradt fönn. Egyetlen teljesnek mondható gyűjteménye Budapesten, magánkézben van, olyan szerencsés véletlen folytán, hogy tulajdonosa az újság egyik munkatársának rokona volt. A Dombóvári Proletár dicsekedhet azzal is, hogy elsőként kívánt maradandó emléket állítani Ady Endrének. Ady End- ré Út című cikke, amely 1919 húsvétján jelent meg, éles szemmel veszi észre, hogy „Proletárvilágunkban valósággal komikus anachronismus a mi „Es- terházy"-útunk. (...) Indítványunk az, hogy a jövőben Ady Endre útja legyen. Ady volt a mi bús, „húsvéttalan" magyar világunk legforradalmibb szelleme, valóságos szellemóriás, kinek neve és emléke hasonlít- h a tat lan magasságban ragyog és fényesedik az Eszterházyak fölött. A proletárság, az új hit és az új Magyarország szent prófétája volt ő. A legkevesebb, mivel köteles hálánkat és hívó szeretetünket frissen hantolt sírja előtt leróhatjuk az, ha fő- útunkon az Eszterházy hercegek nevét fölcseréljük a proletár Adyéval". Közben a Tanácsköztársaság szekszárdi lapjává lett Igazság is közöl verset. Forradalmi szellemű szerkesztője, Zsemley Oszkár Százezer gyermek éhezik címmel próbál közérthető nyelven segíteni Budapest gondjain. (A vers a közeljövőben egy helyi kiadványban fog megjelenni, több más az 1919res gyermekélettel kapcsolatos cif és hír társaságában.) A proletárállam utolsó napjaiban már csak egy újság jelent meg Tolna megyében, igaz ez már napilap volt; érezhető a vészes papírhiány és a forradalmi hevület is lapjain. Egyik utolsó számában szerző nélkr látott napvilágot a Mi voltál eddig című vers, amelynek szerzője - stílusából télve - szintén Zsemley Oszkár lehetett és sajnálatosan már azt is mutatta néhány hét múltán, hogy ,,, leszel ezután": „Férgek tanyája volt a te tanyád is S ütöttek vertek, mint kivert kutyát A lányodat megvették mocskos pénzen S ott hervadt el az úri bűntanyán A Hadat meg odafogták melléd Együtt vérzett véled a rabigán S mi volt a béred emlékszel-e rája Könnyeddel sázott penészes falat S ha szólni mertél kényurak pribékje Hajszolt halálra mint fenevadat." Nem vállalkozhat e rövid írás értékelésére, de talán ennyi is elegendő ahhoz, hogy néhány — eddig teljesen elhanyagolt - területre és értékre fölhívjuk a kutatók és érdeklődők figyelmét. TOTTŐS GÁBOR Horváty Lajos, a 0520924. számú italbolt vezetője az alábbi nyilatkozatot tette elém: Kedves Elvtársaik! Javasoljuk, hogy az 1983-as év legyen Kuskál Jázmin éve. Kuskál Jázmin, a magyar nép hű fia, 1925-ben született Pozsonyban (illetve Bratislavában), és 1975-ben halt meg a fővárosi 0520924. számú italboltban. Jövőre lenne ötvennyolc éves. Tudjuk, sajnos fiatalon ragadta magával a halál, de rövid élete, szerencsére, teli volt a legkülönfélébb eseményekkel, tehát nem véletlenül mondogatta utolsó napjoiban, hogy „mindent láttam, így hát nekem már minden nap ajándék". Úgy hisszük, ez a röpke idézet is ékesen bizonyítja mélyről fakadó és fáradhatatlan ember- szeretetét. Már gyermekkorában kitűnt társai közül, nemcsak magasságával, de tehetségével is: négy másodperc alatt Ivott meg egy korsó sört, ami még manapság is ragyogó teljesítmény. 1944-ben, tizenkilenc éves fejjel került a fővárosba, ahol azonnal beállt a Tök Asz (0520924. számú italbolt) egyik sarkába, és csak nagy ritkán távozott onnan. Éjszakáit általában névtelenül és szerényen a dolgozók oldalán töltötte, ugyanis neki is menekülnie kellett a horthysta besúgók elől. De a későbbiekben, ismerve szerénységét, sosem hivatkozott erre. A lebukást mégsem kerülte el. Akkoriban Kuskál Jázmin rettenetesen rákapott a borra, s történetesen egy guberálónak öltöztetett besúgónak ecsetelte a borivás szépségeit. A guberálónak öltöztetett besúgó egyre kedvetlenebből hallgatta a politikamentes kiselőadást, de egyszer csak fölcsillant a szeme és megkérdezte: —i No és a sör? — Ha teheti az úr, ne igyen sört. Manapság minden sör buggyant. — A német sör is? — Az is, a franc essen belé — válaszolta naivul Kuskál Jázmin. Szabadulása után ismét kedvenc helyére, a 0520924. számú italboltba tért vissza, ahol továbbra is a borivás gyönyörűségeiről tartott előadást. Tehetségét egyre többen elismerték. Már nemcsak a 0520924. számú italbolt törzsközönsége avatta ideológusává, hanem kezdtek átjárni a környező kocsmákból is. Szemináriumaival halhatatlan érdemeket szerzett magának. . Az ötvenes évek közepén megalkotta kétsoros remekművét, amit akkoriban minden büfében ismertek, s most idemásoljuk az utókor számára: Emelem poharam arra, hogy poharam emelem balra. 1975 tavaszán ragadta magával a delirium tremens, amikor is a pénztárgépet elefántfókának nézte, és gyáva nyűiként remegett kedvenc sarkában, ami még önmagában nem lett volna baj, de a rohama után néhány rosszakarója (mert egy halhatatlan embernek mindig vannak rosszakarói) fölvilágosította ostobaságáról, és ekkor Kuskál Jázmin szégyenében ki akarta hajítani a pénztárgépet az utcára, de az utolsó mozdulat előtt megtántorodott, és a gépet a fejére ejtette... Nos, így múlik el a világ dicsősége. Ezért is kérjük önöket, hogy az 1983-as esztendőt nyilvánítsák Kuskál Jázmin évének. Természetesen a hagyományos évfordulók által megszokott szabályok szerint járnánk el. Mindenekelőtt megalakítanánk a Kuskál Jázmin-emlékbizottságot, ami Kuskál Jázmin baj- és harcostársaiból állana. Az emlékbizottság a hagyományok szerint egy év múlva felosztana. De ez alatt az egy év alatt rengeteg dolgot szeretnénk csinálni. Elképzeléseink között szerepel egy tv-vetélkedő. „Amíg a szőlő állampolgáraink asztalára jut” címmel tervezünk egy vers- és prózamondó versenyt is a bordalok köréből és így tovább. Fáradozásukat előre is köszönjük. Tisztelettel. Itt néhány aláírás és a 0520924. számú italbolt bélyegzője volt látható. — No, mit szólsz hozzá? — kérdezte Horváty Lajos, az italbolt vezetője, miután gondosan zsebébe csúsztatta az írást. — Nagyon jó beadvány — válaszoltam —, ez már fél siker. — Szerintem is — válaszolta Horváty Lajos. — Annál is inkább, mert képzeld el, Riskoltiék a 6777777-ből Szárazsági Dezső- évet akarnak! Hát mondd meg, ki volt az a Szárazsági a mi Kuskál Jázminunkhoz képest?! — Egy nimand, Horváty úr — feleltem —, egy törpepapagáj. Egy Szárazsági a mi Kuskál Jázminunknak a lába nyomába se érhet. — Úgy van — bólogatott Horváty Lajos. — Még ma föladom, nehogy megelőzzenek. Még hogy Szárazsági-év... Életfa Schéner Mihály rajza Elkezdtük a ház generáltatarozását. A rend kedvéért előkészítettük a munkaterepet. A kerítésen pedig szemmagasságban lyukat fúrtunk. Hogy a járókelők benézhessenek. Tudják, arra járnak az emberek, és mindenáron szeretnének benézni: érdekes lenne tudni, mit csinálnak odabenn. Tulajdonképpen semmi közük hozzá, de hát ez a pszichológia ! Tekintettel kell rá lenni. Ha meg az ember nem fúr lyukat, kitördelik a kerítést. Puszta kíváncsiságból. Tehát lyukat fúrtunk, és munkához láttunk. Közben hallgatóztunk: a kerítés mögött már gyülekeznek az emberek. Először csak egy bámult be a lyukon, később egy másik, aztán pedig töméntelenül sokan ösz- szegyűltek. Beszélgetnek, elvonják a figyelmünket a munkától. Mi persze fütyülnénk rájuk, csakhogy nagyon hasznos dolgokról beszélnek, önkéntelenül is odafigyel az ember. Egy fiatal nő — csak úgy, a beszélgetés kedvéért — megjegyezte, hogy deszkát kellene szereznie. Egyszerűen kedve szottyant rá —- tipikus női szeszély. Megtanácskoztuk a dolgot, és elhatároztuk, hogy eleget teszünk a kívánságnak. Kellemetlen dolog egy nő kérését elutasítani. Ám azért, hogy a deszka vizes, nem adtunk árengedményt — nem a szép szeméért tettük! Egy bácsika téglát kért. — Én harmadik éve magam tatarozok — mondta. — Segítsenek, fiúk, ki mivel tud. Természe*esen adtunk neki téglát. Tudják, nincs kőből a szivünk. Sokat azonban nem adtunk: nem egyedül neki van szüksége téglára. Igazságosnak kell lenni. Megszerveztük, hogy álljanak sorba, merthogy rend nélkül lehetetlen dolgozni. A nép csöndben, türelmesen várt. Egy nénike azonban — hű de ismerős! — kiszemelt magának egy WC-kagylát. A könyökével tört utat, úgy vonszolta. — Régen szeretnék már egy ilyen kéket — vicsorogta. — Reggel óta itt rostokolok. Szemenszedett hazugság volt, mivel csak tizenkettőre hozták az anyagot. Finoman emlékeztettük, hogy ez nem bolt — nem kell lármázni, tolakodni. Alaposan meggyötört bennünket, szentigaz, de jól fizetett. Egy alak telebeszélte a fejüket, hogy a parkett hullámos, a másik meg, hogy a palán repedések vannak. Akadt olyan is, aki csak járkált, válogatott, járkált, válogatott. Mivelhogy rozsdás cső jutott neki. Talán mi tehetünk róla? Olyant adtunk, amilyent kaptunk. Mondtuk neki, hogy ez nem piac, itt nem lehet válogatni. Jóformán körül sem nézhettünk, már itt is volt az ebédidő. Egyébként ez mindig így van, ha a munka szórakoztató. Követeltük, hogy oszoljanak szét, de ránk se hederítettek. — Nincs hozzá joguk — há- borogtak. — Tisztelni kell az embereket. És képzeljék, senki sem tágított. Nehéz dolog a kereskedelem. Ennek ezt mutasd, annak azt, csomagold be az árut, ráadásul még tartsd is jól nyitva a szemed. Leülni nincs idő, a lábad zsibbad, a torkod száraz. És még mosolyogj is minden jött- mentre. Nem, én magam semmi pénzért sem mennék a kereskedelembe. Egy-két napot még csak lehet ilyen feszült tempóban dolgozni, de sokáig nem lehet birni. Szerintem nincs nyugod- tabb foglalkozás, mint az építőké. Kisvártatva egyszerre csak látjuk, hogy elfogyott az anyag. Mindent kiárusítottunk. A nép meg csak egyre tódul. — Emberek — mondom —, menjenek haza. Vagy munkába. Maguk is láthatják, elfogyott az áru, a bulldózerekkel pedig otthon nem tudnak mit kezdeni. De sehogy sem akarnak tágulni, csak zajonganak, és még gúnyolódnak is: — Ilyen-amolyan csavargók, vegyék csak elő a pult alól, amit eldugtak az ismerőseiknek! Ismerjük már magukat! — Emberek — ismétlem nyugodtan —, menjenek haza. Csak semmi izgatom. Holnap lesz újra áru, jöjjenek akkor. E szavakkal vettem a kalapácsot, és beszögeltem a lyukat. Másnap reggelig. (Zahemszky László fordítása)
