Tolna Megyei Népújság, 1982. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-06 / 55. szám
io Képújság 1982. március 6. Császár István : „Anyukám, drága a délutáni hőségben ajtót-ablakot nyitva hagytam, és úgy olvastam ar asztalnál ülve. Mikor a takarítónők a szobámhoz éritek, megálltak, néztek, hogy mit csinálok. Az egyik alacsony, sötét hajú, cigányképű asszonyka voit, a másik idősebb, fakó hajú, a jobb szemén kissé ferdén állt a szemhéja, és ettől mulatságosan siralmas lett az arca. — Csak butaságból és szemtelenségből lehet olyanokat mondani, amit a kollégája mondott ma reggel — mondta a fiatalabb önérzetes kislányhangon. — így csak ringyókkal tehet beszélni. Én nem szóltam neki semmit, mert azt néztem, hogy vendég. A vendéggel udvariasnak kell lenni. Csak kimentem a szobából, még nevettem is. De kint az utcán nem tűrtem volna el. Úgy vágnám szájon, aki ilyet mondana, hogy megemlegetné, amíg él. — Mit mondott magának? — kérdeztem tőle. — Szemtelenséget. Vagy nagyon buta, vagy nagyon szemtelen. Nem ő az első vendég, aki ilyet mond, de ilyen durván senki sem mondta. — Hát mit mondott? — Nagy butaság kell ehhez. Hogy borogassam a fájós lábát, vagy ha akarom, ő borogat engem az ágyra egy húszasért! Egy húszasért! Egy ötvenesért, egy százasért sem! Nem vagyunk mi ringyók. Azt mondja, ha nem' húszasért, akkor hitelbe. „Ha hitelbe, akkor nem magával” — mondtam neki. Nem kell nekem a húszasa, nem vagyok én arra rászorulva. Ha megteszem, azzal teszem, akit szeretek. Ringyónak nézik az embert, pedig ugyanolyan dolgozók vagyunk, mint maguk. — Hát bizony — mondta az idősebb. — Nem kell nekem ő még két százasért sem — mondta a fiatalabb. — Van énnekem férjem. Adja a kutyának... Mert ha rá is jön a férfira, azért még nem kell így viselkedni. Csak nagyon buta ember tesz ilyet. — Hát” bizony — mondta az idősebb. — Rájön néha az emberre... De az én férjem az nem ilyen. Mikor megismerkedtünk, akkor sem mondott nekem ilyet soha. Csapom voltam a kocsmában. Megkérdezte, hogy meddig dolgozom aztán megvárt mindig. Láthatta, hogy engem nem tapogatnak, nem nyomkodnak, nem visznek szórakozni. Kimentünk vele Sóstóra is, ott sem akart olyat tenni. Soha. Annak meg ez a baja. Hatalmas, nagy ember, fiatalabb is nálam. Még féltem is hozzámenni, attól tartottam, hogy két hét alatt tönkredögönyöz. De olyan az most is, mint akkor. Csak lefekszik, és elalszik. Azt mondja, neki egy pohár sör többet ér. Nem csinál semmit, csak alszik. — Hát miért nem simogatod? — kérdezte a fiatalabb nevetve. — Simogattam én, de nem izgul fel. Azt mondja, előtte meztelenre vetkőzhetem, akkor sem izgul fel, ha nem akarja. Fiatalabb is nálam, de nem kell annak a nő. Simogattam én. A hátát... — Ne a hátát simogasd — mondta a fiatalabb nevetve. — Nem lehet azt felizgatni semmivel. Pedig néha úgy kívánnám, de neki csak az alváshoz van kedve. Mit csináljak vele? Pedig azt hittem, hogy nem lesz nyugtom tőle. — Csak simogasd. Masszírozd — mondta a fiatalabb. — Masszírozni kell. — Azt nem lehet! Nem en- aedné meg, hogy hozzányúljak. — Az én férjemet nem tehet sokat simogatni — mondta a fiatalabb. :—Az is szeret aludni, de előbb elvégzi a dolgát. Nem is hagyom addig aludni. Azért csak fel lehet egy férft izgatni. Előtte mosakszol. Lévetkőzöl, bugyira meg melltartóra, hogy megjöjjön a kedve. — Nem lehet az én férjemet felizgatni. Csak alszik, akárhogy is kívánom. Meg is mondom őszintén, minek titkolózzam. Hetenként egyszer, vagy kéthetenként, ha csinálunk valamit. — Elég az! Mit akarsz még? — mondta nevetve a fiatalabb. — Azt mondják, az asszony negyvenéves korára olyan lesz, mint amikor lány volt. Tényleg igaz. Én is olyan lettem. — Akkor nekem még van három évem - mondta a fiatalabb. — Majd meglátod te is. A fene ette volna meg, aki kitalálta ezt az egészet! Az egész házasságot megeheti a fene! Hogy az egyik kívánja, a másik pedig nem. — Én mindig megkapom, amit, akarok — mondta a fiatalabb. Az idősebb bánatosan nézett a nevetségesen siralmas szemeivel. — Csak aludni akar mindig — mondta, és elment. A fiatalabb még ott maradt az ajtóban. — Hány éves a férje? — kérdeztem. — Fiatalabb nálam. Huszonhét. Nagy bolondságot tett, hogy feleségül vett. Csak begubózik mellettem. Ilyen korban még élni kéne. Mondom is neki, hogy nagy bolondságot csinált. Bár nem panaszkodhatom. Mióta a kicsi megszületett, nagyon rendes lett. — A gyerekei hány évesek? — A két nagyobb az első férjemtől van. Ibolykám tizenhat éves, a kisebbik pedig most megy elsőbe. — És a nagyobbik mit csinál? — Iskolába jár. Gimnáziumba. — És a legkisebb? — Az másfél éves. — Együtt laknak mindannyi- » an? S — Nem. A két nagyobb az anyámnál. Én neki adom a fizetésemet. Mi az anyósomnál lakunk. Annyi gondunk volt ezzel is, de most már fogunk lakást kapni. — Az első férjével mi történt? — Elváltunk. Nem volt elég neki egy asszony, összeállt egy ötgyerekes elvált asszonnyal. Most is vele él. Négy gyereke született azóta. — Még az öthöz? — Igen. Csak azért sajnálom a férjemet, hogy ilyen rosszul csinálta az életét. Vissza akart jönni hozzám, de nem engedtem. Azért is mentem másodszor férjhez. Mert kezdett visszajárni, és késsel fenyegetett. „Hozzámegyek akárkihez, az sem baj, ha utcaseprő — gondoltam —, csak hogy megszabaduljak tőle”. Aztán úgy is lett. Nem is ismertük egymást a mostani férjemmel. Egyheti ismeretség után összeházasodtunk. Eleinte rosz- szul éltünk. Volt neki két barátja, azokkal járt el otthonról. Jaj, de sokszor megvertem! — Megverte? — Meg én. De még hogy! Sodrófával, seprűnyéllel, egyszer az ébresztőórát is a fejébe vágtam. És hagyta magát. Más ember agyoncsapott volna. Előfordult, hogy hazamentem a kocsmából, ahol dolgoztam, kérdeztem az anyósomat: Béla hol van? — Azt mondja: „Az előbb még itthon volt. Mondta, hogy felmegy az irodaházba”. Oda járt mindig az irodaházba táncolni. Felmentem utána. Amint meglátott az egyik végén, már rohant is a másikon. Haza akart szaladni előlem, de én megvártam az utcán. „Itt vagyok, anyukám — mondta, amikor elkaptam. — Látod, hogy itt vagyok. Csak egy pillanatra jöttem el, anyukám. Anyukám, itt vagyok már”. Na, én aztán elmondtam mindennek. „De ne yeszekedj, anyukám. Ne csinálj feltűnést". Nem érdekelt semmi engem. — Miért nem ment vele együtt szórakozni? — Tudja, amikor a kocsmában dolgoztam, vagy este tízkor végeztem, vagy ha délelőttös voltam, akkor kettőkor. Tízkor már késő volt. Hová lehetett olyankor menni? Kettő után akart velem menni, akkor azt mondtam, hogy segítsen mosogatni, vagy főzni. Nem tudott főzni. Még krumplit hámozni sem. Ha nem segített, nem főztem semmit. Koplaltunk mind a ketten. De most már, mióta a gyerek megszületett, semmi panaszom nincs rá. Most már apának érzi magát. Nagyon ritkán akar elmenni valahová. A múltkor is egy hétig könyör- gött, hogy engedjem el a kertmoziba. Nem engedtem. Az egy kitó kenyér — mondtam neki. — Hát azért moziba elmehetnének néha. nyukám”- Fárpdt vagyok én hozzá, ötig dolgozom itt, utána elmegyek a gyerekért, messze is lakunk, a város szélén, mire vacsorát készítek, késő este van. De minek is mennénk? Odaülünk ketten az ágyra, a gyereket kettőnk közé tesszük, mindenfélét csinál az a kisgyerek. Most már kezd beszélni, de még összevissza. Belgául beszél. Nem is kell annál jobb szórakozás. Vidd magaddal a pulyádat is a moziba - mondom a férjemnek, ha el akar menni. De most már rendes. Nem lehet rá semmi panaszom. Megcsinál az otthon mindent. Miért nem hagysz el? Miért •em kezdesz valami fiatal lánynyal? - kérdezem tőle sokszor. Azt mondja, nem érdeklik a fiatal lányok. „Hát mit akarsz! - mondja. - Ha nem téged vettelek volna el, már régen csavargó lennék. Talán már börtönben ülnék”. Azt mondja, nem is tudna elhagyni. Hát nem tudom, meddig fogunk együtt “ lenni még. öregszem. Mire én megvénülök, ő akkor lesz a legélniakaróbb férfi. Még mielőtt a gyerek született, egyszer hat hónapig külön éltünk. Teljesen elzüllött ezalatt. Csavargó lett. Se lakása, se munkája nem volt. Aztán visz- szajött. Előfordult az is, hogy megcsalt, de én mindig rájöttem. Mintha csak valaki megsúgta volna. Mindig lelepleztem, és egynél többször nem tudott megcsalni. Előfordult, hogy összebarátkozott egy háromgyerekes asszonnyal... Volt együtt sok bánatunk ez alatt az öt év alatt.- A férje hol dolgozik?- A dohánygyárban. Pestre járt előzőleg, de megbetegedtem, és idejöttem dolgozni. Idegösszeroppanásom volt. Mindent megtett értem. Privát orvosokkal kezeltetett. Más azt mondta volna, hogy „hadd dögöljön meg, legalább összeóll- hatok egy fiatalabbal”.- És Pesten hol dolgozott?- Az építőiparban. De onnan is rohant haza minden héten. Hogy aztán ott volt-e valakije, vagy hogy mit csinált, azt nem tudom. De hát minden hétre ötszáz forintot vitt magával — a többit hazadta egy fillérig -, az ötízáz forintból kosztolta magát, mindig rendesen viselkedett. Segített mindenben, és megtette a férji kötelességét. Mióta itthon van, azóta csak egyszer fordult elő, hogy elment. A sógora meg annak a barátja hívta el. Nekem azt mondták, hogy a vasutas klub- bc mennek kártyázni, és közben a Sörkertbe mentek. Alighogy elindultak otthonról, szóltam a szomszédasszonynak, mert az ő férje is velük ment, hogy menjünk csak a Vasutasba, és nézzük meg őket. De már nem is a Vasutasba indultunk, hanem egyenesen a Sörkertbe. Körüljártuk a kerthelyiséget, hát látom, hogy ott ül a férjem a kerítésnél. Volt velük két nő is. Egyiknek udvarolt egy férfi, a másik pedig a barátnője volt. De mindketten olyan jófélék. Az egyik állapotos is. Ahogy a férjem észrevett, még csak búcsút sem mondott a társaságnak, odajött hozzám. „Ne haragudj, anyukám. Anyukám, drága anyukám". Nekem te ne anyukázz! Nem érdekelsz! - mondtam neki. - Az sem érdekel, ha ittmaradsz. Nézd, én nem akarok itt botrányt csinálni. Gyere ki, beszéljük meg. Aztán vissza is jöhetsz felőlem. Nyugodtan visszajöhetsz. De előbb beszéljük meg. Persze aztán nem beszéltünk semmit. Fele úton hazafelé otthagytam. Az én házamba be nem teszed a lábad. Felszálltam a villanásra. Képzelje, ő gyalog hamarabb hazaért, mint én villamossal, úgy rohant. De ez volt az egyetlen eset, mióta a gyerek megszületett. Kubai fotókiállítás Tizenkét kubai fotóművész 100 alkotása látható a budapesti Dorottya utcai kiállitóteremben. A képek a kubai forradalomról és az azóta eltelt idő küzdelmeiről, vívmányairól, a kubai emberről, hétköznapjairól és ünnepeiről tudósítanak. Kuba fotóművészei a riportos, gyors reagálástól a doku- mentarizmus keménységéig, a portrétól a szociografikus zsanérig, a fotóművészet módszereinek, tendenciáinak széles skáláján alkotnak. Pardi Anna: Alszunk összefonódva és ébredünk szertefutva, a szerelmes szinteket oldja tömeg és napfény, értelmünkbe begyűrűzik sok veszély; a világ durvul, sokasodik, űz és sért, a számítóközpontok jövőt számítanak s az ember saját benső adatait is alig ismerve reménykedik, számít és él — lejtőn kell felfelé mennünk annyiszor, mozgásképtelenül és viaskodva; add a kezed, és ne add, amit csak önzésből kérnék, add a jószándékot, és ne add a sérülést, add a jövőt, és ne csak a lakásfalak négyfelé húzó jelenét.
