Tolna Megyei Népújság, 1982. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-23 / 69. szám

ArtÉPÜJSÁG 1982. március 23. Rádió Ki a jólnevelt? Moziban Mézbe mártott öncáfolat Nem irigylem a rendőröket. Ez akkor jutott eszembe, ami­kor megnéztem Moldován Do­mokos új filmjét, a Rontás és reménységet. A dokumentum­filmeket idéző — tulajdonkép­pen megrendezett — filmbeli csűrés-csavarások, nagyszájú cigányasszonyok és bizonyta­lan, önmagát is időnként cá­foló felperes világában tisz­tán látni próbáló rendőrök és az igazságot tenni akaró bí­róság nehéz helyzetbe került. Még jól emlékszem a Nők Lap­jában megjelent riportra, ami­nek nyomán Moldován Domo­kos és Erdélyi Miklós a filmet írta. Aki nem olvasta a riportot, nem látta a filmet, annak tar­tozom némi magyarázattal a fentiek megértéséhez. Pestlő- rincen él Ferkovics Istvánné, Erzsiké, az egyik lábára sánta bazáros, aki hatvanöt éves ko­rára kertes házat, jó anyagia­kat biztosított magának. Vá­gya egy család : szerető férj, két gyerek, akikre vagyonát hagyhatja. Megtetszik néki egyik vásárlója, „Béla”, sze­retné, ha az elvenné. Közben meglepik a jósolásra, „szerel­mi varázslatra” bármikor kész cigányasszonyok. Erzsiké hisz nekik. Ök pedig gyógyítják: hol a lábát borogatják száz- forintosokkal, hol fekete gyer­tyát gyújtva imádkoznak sze­rető férjéért és hadd ne sorol­jam, mi mindent tesznek meg, hogy visszajöjjön fiatalsága, hogy mint Szent Anna .— aki nyolcvanöt éves korában szült gyereket —, ő is anyai örö­mök elé nézhessen. Sőt, a boldogság előlegeként még próbaesküvőt is rendeznek, ahol a maga vőlegénységét nem is sejtő Béla természete­sen nincs jelen, hiszen őt „rosszemberek megrontották" és Ócsán ül a kolostorban, ahonnan csak az igazi esküvő napján engedik ki. Letellik a két hónap, Erzsi­ké megelégeli a várakozást, no és a kifizetett huszonöt- ezer forintot, a rendőrséghez fordul. Eddig az igaz történet, aminek rekonstruálására Mol­dován Domokos rábeszélte fő­szereplőit. Ök játsszák el új-» ra azt, amit két évvel ezelőtt megtettek. Hivatásos színész csak Athina Papadimitriu, Ja­kab Lászlóné megszemélyesí­tője van közöttük, bár az ő szerepeltetését sem éreztem in­dokoltnak. A cigányasszonyok és férjeik, amikor önmagukat alakították, sokkal hiteleseb­bek, jobbak voltak, mint a színművészeti főiskolával a há­ta mögött kamerák elé lépő Athina Papadimitriu. Persze, ez nem a színésznő bűne. Ö igyekezett, volt egy-két na­gyon szép snittje, csak idegen­ként, kilógott az egészből. Éppúgy, mint a befejező kép­sorok lírai felvételei, amelyek nem súrolták a giccs határát, mert messze azok voltak. Pe­dig a történet vége is igaz. A hercehurca során Erzsiké megismerkedett egy „jó em­berrel", akinek két szép fia a film végére Erzsiké kertét ás­sa, miközben a szerető férj­jelölt gáláns iparosember mód­jára mond szépeket főhősünk­nek. A kertben, a virágzó fá­kon méhek zümmögnek, a vi­rágok szirmai fehér esőt hul­latnak szereplőinkre, szóval: meg kelj a szívnek szakadni. . . Hihetem, hogy minden jóra fordul — hisz Erzsiké még a feljelentését is visszavonta, mert teljesült a kívánság : sze­rető férj, két gyerek, de ha cinikus akarok lenni, hihetem, hogy megjöttek az új kizsák­mányolok, akik másfajta prak­tikákkal, mint a cigányok, de ugyanúgy a bazárosné anyagi javaira pályáznak. A Rontás és reménység vetí­tésekor tulajdonképpen két fil­met láttunk. Először Moldován Domokos egy régebbi filmjét, a Szerelmi varázslások című dokumentumfilmet vetítették. Ragyogón fényképezett, meg­döbbentő, sokat mondó doku­mentumfilm volt. (Szintén Pap Ferenc operatőrrel együtt ké­szítette.) Megrázó erővel mu­A szekszárdi Nagyvilág film­színház mutatja be a Mesél a bécsi erdő cimű színes osztrák—NSZK filmet, Birgit Doll-tal a főszerepben tatta be az emberek egy ré­szét gúzsba kötő, életüket meg­rontó babonákat és a rontások elleni, néha már hátborzon­gató „gyógyítónak" hitt prak­tikákat. A film végén megjele­nő inzert utolsó sorai arról szólnak, hogy a bemutatott dolgok már csak elvétve fel­lelhető jelenségek, néhány év és az emlékük is eltűnik. A szerzők szándéka csak doku­mentálásuk volt. És most né­hány év múlva az ország fő­városában hasonló, vagy még azokon, a szinte ártatlan népi babonákon is túllépő esetről készített filmet a rendező. No persze, végső kicsengésében megint csak mindent megoldó — giccsképekkel befejező megoldással. Mert mit látunk: hiába a cigányok praktikái, a hívő asszony elvakultsága, vé­gül mégis minden jóra fordul. Pedig ehelyett jó lenne egy­szer végre szembenézni a té­nyekkel. TAMÁSI JANOS Mester Ákos rádióműsora, a Nagyítás mindig fontos, közér­dekű dolgokat boncolgat. Mi­ként a nagyítás szó iis kifejezi, nagyít, kimutatva a nagyítás tár­gyának árnyalatnyi részleteit. Vasárnapi félórás rádióműso­rában Mester Ákos a „jólnevelt- séggel” • foglalkozott. Szakértő­ként Hegedűs T. András pszi­chológust hívta segítségül, aki szakemberként magyarázta, ér­telmezte a műsorban elhangzó kisriportokat. De tényleg, ki iis a jólnevelt ember? Azt hiszem nehéz lenne ezt a fogalmat definiálni. Ma­gatartási forma, ami nem jelent­heti csak az írott és íratlan sza­bályok betartását. Talán a „megfelelő helyzetben megfele­lő módon viselkedő" ember tar­tozik ebbe a kategóriába — bár fenti sorok szerzője iis elismeri, hogy ezzel nem sokat mondott. Riportot hallottunk a műsor­ban a jógyerekké vert fiúról, aki mióta nagykorú lett, szóba sem áll szüleivel, igazolva az erő­fölényen alapuló tekintélyelv tarthatatlanságát. Szó volt ar­ról is, hogy a nemzedékek kö­zött az utóbbi időben megnőtt a távolság. Másfajta értékren­dek, más szemléletek uralkod­nak társadalmunkban és néha úgy tűnik, lehetetlen összhangot teremteni a kétféle világ között. Pedig ez nem is a másfajta, mi­nőségileg és mennyiségileg is más tudás-, ismeretanyag rová­sára írható. Az alapvető ok el­sősorban az, hogy mindegyik nemzedék a saját értékrendjét, ha úgy tetszik, a jólneveltség általa helyesnek tartott normá­ját akarja a másikra ráerőltet­ni. A műsorban a jólneveltség kérdéskörének csak töredékét vizsgálták, elemezték. Mester Ákos és stábja' úgy kérdezett szakembert és utcai járókelőt, hogy mindig partner — vitatko­zó vagy egyetértő - maradt, nem esett a kérdez-felelek egy­szerűsítés csapdájába. Ezért vá­rom érdeklődéssel a Nagyítás következő műsorát, amiben foly­tatják a „Jólneveltség” vizsgá­latát. Tj.— Gyermekszínház A legapróbb nagyérdeműért Jöhet a vastaps Könyv Mezei Mária: Vallomástöredékek Mezei Mária Bujdosó lány cí­mű hanglemezét, amely 1980 októberében jelent meg, a Mű­velődésügyi Minisztérium 1981 - ben az Év Lemeze díjjal tüntet­te ki. Még ebben az évben ka­rácsonyi ajándékként került ki az Egyetemi Nyomdából Mezei Mária Vallomástöredékek című munkája. A hanglemezt részben megis­métlik az írásban közölt vallo­mások, ugyanakkor dokumenta­tív értékű fotók és személyes le­velezések tesziik gazdagabbá a könyvet. A félreértéseket, kudar­cokat, megaláztatásokat, szen­vedéseket, de sok-sok örömöt is megélt ember bizonyságtéte­lét olvashatjuk: a Névjegy, a Bujdosó lány, a Pacsirta, vagy az Utr#Játék című fejezetekben. Tamási Áronra való emlékezé­sével, vagy a Latinovits Zoltán leveleit közreadó Izgága Jézu­sok c. fejezetben Mezei Mária két különös talentummal ismer­tet meg bennünket. Nem a ki- elégületlen színész hiiú, önmu­togató rögeszmés vágya kap hangot, hanem olyan „hasznos, sőt szükséges, általános érvé­nyű”, egy emberélettel megpró­bált tapasztalás, „üzenet", amely útravalója lehet a békés egymás mellett élés, a jó szán­dék, a becsületes munka, az igaz szó híveinek és követeinek. Mert aki útrakel ebbe a „fé­lelmetes rengetegbe, ami a vi­lág", annak iránytű kell. „És ez az iránytű nem az okosság, nem is a kiszámított céltudatos­ság, hanem a szeretet." Ezt hir­dette Mezei Mária színpadon, lokálban, rádióban, hangver­senytermekben, irodalmi presz- szókban, templomban Pesten és vidéken, Párizsban és Újvidé­ken, Kolozsvárott és Stockholmé­ban, amíg egészséges teste mozdulni engedte. Az oxigénpalackhoz kötve most a leírt betűkben él tovább, mozdul lélektől lélekig. D. 1951-ben hangzott fel elő­ször a rádióban a Csinn- bumm Cirkusz kedveltté vált dallama. Akkor az egész or­szág apraja-nagyja várta va­sárnapról vasárnapra Kelemen és Szamóca kalandjait, ame­lyek unalmasnak tűnő prédi­kációk helyett formálták ne­mesebbé a gyermekek egyéni­ségét. A Népszínház most színpadi produkcióként játssza László Endre és Szőnyi Zoltán darab­ját. A szekszárdi előadás szü­netében beszélgettünk Horváth Ferenc és Harangozó György színművészekkel, Kelemen és Szamóca mai alakítóival: — Imádjuk a gyerekdarabo­kat, de nézze meg, milyen sze­gényes a választék. Nem szü­letnek újak. Pedig a leghálá­sabb közönségnek kellene írni és játszani is. A Csinn-bumm nagyon nehéz darab, hiszen három-négyszáz gyereket kell bevonnunk az előadásba. Az én figurámat, Kelement Bili- csi Tivadarral ismerte meg az ország. Számomra is olyan él­mény volt Bil bácsi játéka, hogy megriadtam, mikor át­vettem a szerepet. Nem akar­tam utánozni. — Keleti László Szamócája mindig bömbölt — mondja Harangozó György. Ez először színészi fogás volt, mert elfe­lejtette a szöveget, később eredetinek bizonyult. Maradt ma is, de nekem is kellett vál­toztatnom. — Társulatunk központi fel­adata a gyermekek színházhoz szoktatása, játékba vonása — mondja Kelemen. — A gyerekek szeretnek ne­vetni és mégis gyakran érez­zük, hogy egy-egy bohóctréfa poénja nem talál célba. Sok gyerek életében először talál­kozik ilyen kifestett emberek­kel közelről, ez pedig néha sí­rásra biggyeszti a kicsi ajka­kat. Fiam is azt kérte, Apa, ne legyél többet bohóc — ma­gyaráz Szamóca. Maga az előadás igazolja a két színész beszélgetését. A második részben már feloldód­tak a gyerekek. Akkor váltak a játék aktív részeseivé, ami­kor az általuk ismert emberi tulajdonságok — mint lusta­ság, irigység, becsületesség, önzetlenség, ügyesség — el­nyerte méltó jutalmát, vagy büntetését. DECSI KISS JÁNOS TV-NAPLÓ A 78-as körzet Szombaton immár a harmadik részét láthattuk Dávid Ilona A 78-as körzet című tv-filmsorozatának. Már a címe is sokat mond azok számára is, akik nem ismerik Ed McBain krimijeit. E szerző egyébként olyan bűnügyi eseteket mond el könyv alakban, illetve a Rakéta regé nyáj ságiban meg­jelent történeteiben, amelyek New York 87-es rendőrségi körzetében játszódnak. Nos, Dávid Ilona egészen más kö­zegben, ragyogó ötletként a 87 szóm jegyeit megfordítva a 78-as számú lakókörzetben mozgatja szereplőit, s főlhőse nem detektív, hanem lakóbizottsági elnök. E szerepben Sütz Ma, s férjeként Sztankay István — a többi közreműkö­dővel együtt —■ remekül mutatja be közéletünk fonákságait, egyéni és közösségi gyengenségeinket, azokat az állapo­tokat, amelyek márJmár kriminálisak. A sorozat eddig látott három részének egyik legfőbb eré­nye az irónia. A felnagyított visszásságok, képtelenségek humorosan, pompásan, meseszerűen tárnak (görbe?) tükröt a néző elé, aki rnár-már felkiált: ilyen nem létezik. Pedig valóban annyira hihetetlen az, hogy egy lakógyűlés iránt teljesen közönyösek az emberek mindaddig, amíg hírt nem kapnak róla, hogy járda épül majd utcájukban, de a másik oldalon?! Vagy tényleg teljesen elképzelhetetlen egy iskola té l i tatarozása, festése?! iKétségtelenül sok tanulsággal szolqál ez az ironikus me­se, amelynek egyes érzelgősnek tűnő epizódjait bőségesen ellensúlyozzák szellemes, nemcsak mosolyra, hanem ennél többre is késztető poénjai, köztük a történeteknék mintegy keretként visszatérő jelenete, amikor a hazaérkező férj bosszúsan rázza meg a szifont: szóda, persze, az már megint nincs...! A 78-as körzetben az első három részben nem történt bűncselekmény, szemben a 87-es körzettel. Ám a valóságot bátran felnaqvítva bemutató Dávid Ilona az irónia fegyve­rével már eddig is számos vádlottat állított élénk. Emberi hibákat, s olyan személyekét, akiket elitéi és kinevet min­den lakóterületi közösség mellett a tv-nézök sokasáaa is. V. Z. Illyés Gyula műhelyében 'Illyés Gyula tulajdonképpen későn fordult a színpad felé. Túl a negyvenen, mint ismert és elismert költő, mögötte maradó prózai művek sora, köztük a Pusztáik népe, amikor megírja első drámáját. A tű foka 1944-ben jelent meg, s szerzője szándéka szerint könyvdráma, amit egy szellemes szatíra, a Lélekbúvár követ, majd 1952-ben bemutatják az Ozorai példát, s tulajdonképpen ezzel kezdődik el az lllyés- darabak sora és sikersorozata. „A dráma a nyilvánosság fő műfaja — vallja egy helyen Illyés Gyula. — Vélemény élesebben, közvetlenebbül se­honnan sem hangzik úgy, mint a színpadról". Az Ozorai példát is ez a szándék sugallta: nyilvánosságra vinni egy Véleményt. S hozzáteszi: „Egyúttal azt, hogy semmiféle szabadság nincs a pép közvetlen részvétele nélkül." Jól tud­juk, 1952-ben sem értette meg mindenki — sajnos — az író szándékát, közben pedig már készült a mindmáig leg­népszerűbb Illyés-dráma, a Fáklyaláng, történelmünk egyik tragikus fordulatának Bánk bán-méretű képe. Vasárnap, bizony nagyon is későre időzített műsorban Illyés Gyula beszélt drámáiról, izgalmasan, s tegyük hozzá, azzal a felelősségtudattal, ami nemcsak színpadi műveit lellemzi, hanem az egész életműnek is meghatározója. Ungvári Tamás, aki a forgatókönyvet írta és a beszélgetést vezette, mindvégig jól kérdezett, s az alig egyórás műsor­ban igyekezett összefoglalni az egész drámai életművet, amely A tű fókától a Sorsválasztókig terjed. Szerencsés volt a drámarészletek kiválasztása, amelyék mindig a drámai magra irányították a figyelmet, s gyönyörködve hallgattuk Illyés Gyula bölcs szavait. A feladatról beszélt, arról, amit már a drámák bevezetőjében is megfogalmazott, mondván: „Nincs művész, aki ne dolgoznék boldogan rendelésre; föl­téve, ha a szolgálandó ügyben egyformán szentül hisznék, rendelő, alkotó és főleg az, akinék hasznára a mű késiül.” A „rendelő”, ez is az ő szava, minden esetben „a nép tudata volt", s ez a nemzetnevelői szándék a nép, az egész ország ügyévé tette az lllyés-drámák sorát, anélkül, hogy éreznénk bennük a didaktikus elemet. Szó esett a magyar­ság történelmi tudatáról, a politika és az irodalom kapcso­latáról, arról is, hogy mindegyiknék megvan a maga fele­lősségteljes feladata, s az a fontos, hogy ne váljanak szét útjaik. Szívmelengetően bölcs szavakat hallhattunk, családiason meghitt beszélgetés keretében, tankönyvbe és elmékbe vé­sendő kijelentéseket, melyék egy gazdag pálya és egy világirodalmi rangú életművet hoztak még közelebb vala- mennyiőnkhöz, tehát a „néphez", az lllyés-lművek állandó „rendelőjéhez". Jó lenne a műsort mielőbb megismételni, alkalmasabb időben, hogy azokhoz is eljusson, akik nem tudták meg­várni a kései órát. CSANYI LÁSZLÓ Pódium-sorozat Hazám, te Simóndy József Kossutlh- díjos operaénekes és Szabó Gyula Jászai-díjas színművész irodalmi estje a közelmúltban esemény és közönségsiker volt Szekszárdon. Csakúgy, mint az Ady-bérlet valahány eddigi elő­adása. A műsorközlő ezeken az estéken riporter, a művészekkel beszélget, mint tette ezt Nyer­ges Ferenc ez alkalommal is. Maga a műsor időben ugyan­olyan hosszú volt, mint a be­vezető. A versek a hazáról, kedvesről, házastársról, anyáról szóltak. A szerzők: Petőfi, Ady, Scsipacsov, Baranyi Ferenc, József Attila, Váci Mihály. Er­kel, Kadosa, Kacsóh Pongrác, SzervánsZky Endre dalai Pro- kopiusz Imre zongorakíséretével csendültek föl. Amit az irodalomkedvelő né­ző így március idusán elvárt az előadás címe alapján, azt az est utolsó negyedében kapta meg. Igaz, hogy az indulattal mindenem... előadott „Föltámadott a ten­ger” című vers elhangzása után egy megjegyzéssel — mellyel az előadó teljesítményét mél­tatta — Szabó Gyula zavarba hozta kissé a közönséget. Ezt azonban a műsor továb­bi részében mind Szabó Gyula, mind pedig Simóndy József fe­ledtetni tudta előadói kvalitá­saival. A koronát az előadói esten a Szózat elhangzása tet­te volna föl. De sajnálatunkra ekkor következett egy nem túl szerencsés dialógus a két mű­vész között. Arról beszéltek, hogy elhangozzék-e még a Talpra magyar. Nem hangzott el. Fáradtság miatt. Mert a vendégművészéknek ez már a második fellépésük volt azon a napon... Az előadói estnek ez o „fi­náléja” nem kis mértékben ron- ' tóttá ét az egyébként szép él­ményt. —dkj—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents