Tolna Megyei Népújság, 1982. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-20 / 67. szám

IO NÉPÚJSÁG 1982. március 20. Szentmihályi Szabó Péter: ÍNSÉG, BŐSÉG 180 éve született Victor Hugo Zoltánka egy szép, kertes bu­dai villában cseperedett tel, és sokáig azt hitte, mindenki így él, és az iskolából mindenki hazamegy egy-egy szép, budai villába és megeszi a finom ebé­det, amit a nagymama azon­nal feltálal, utána meg ki­megy játszani a kertbe, ahol még úszómedence is van. Las­sacskán ráébred, hogy nem mindenki ilyen szerencsés: van­nak, akiknek nemcsak villájuk, kertjük, úszómedencéjük nin­csen, de még nagyszüleik, eset­ileg szüleik sem élnek és egész nap idegenek között kell len­niük, és nincsenek saját játé­kaik. Aztán egy napon kórház­ba vitték a nagymamát, és többé nem jött vissza. Zoltánka sokat sírt, mert az az öreg né­ni, aki ezután vigyázott rá, csúnya volt és mogorva, es olyan ételeket főzött, amelye­ket csak kényszerűségből fo­gyasztott el, ha nagyon éhes volt, vagy ha nagyon erősen rámeredt az öreg néni. Nagy­papán is látszott, hogy szomo­rú és neki sem ízlett az étel, bár sosem mondta. Nagypapá­nak egész nap reszketett a feje és az ölében újság volt, de nem nyitotta ki és lassan, csoszogva járt. Aztán Zoltánka anyukája, aki gyakran utazott külföldre, és mindig gyönyörű ajándékokat hozott, egyszer nem jött vissza, csak egy képeslap jött egy Amerika nevű országból, ami nagypapa szerint olyan messze van, hogy gyalog lehetetlen el­jutni oda, ráadásul ott van még közben az óceán, amit nem lehet átúszni. Apu megtil­totta, hogy anyukát előtte szó­ba hozzák, de ez nem jelen­tett sokat, mert apu korán reg­gel elment és éjszaka jött csak haza. És ital- és füstszaga és idegen szaga volt. Az úszómedencében senki sem cserélte a vizet, szemetes lett és sűrű békanyál lepte el. Zoltánka apja a garázsajtót sem csinálta meg, pedig állan­dóan leszakadással fenyegetett, pedig Zoltánka apja mindent meg tudott csinálni, ezért is keresett olyan sok pénzt, olyan sokat, hogy Zoltánka anyjának nem is kellett volna dolgoznia, de hát „húzta a rossz vére”. Ezt akkor hallotta, amikor az apja nagyapát szidta a lánya miatt, vagyis anyuka miatt. Zoltánka apja sokat szidta nagyapát, akinek csöndben reszketett a feje és ritkán vá­laszolt és mintha ez is dühítet­te volna apukát, aki ilyenkor csapkodta az ajtókat, a ga­rázsajtókat, a garázsajtó is íqy szakadt le. Apuka mindenhez értett, őt hívták, ha a környéken elrom­lott a tévé, ha valamit meg kel­lett hegeszteni, javított autót és vízvezetéket, csinált kerítést és könyvespolcot, de vállalt villanyszerelést is. A közeli szö­vetkezetben, ahol anyagbeszer­zőként dolgozott, csak ritkán bukkant fel és jó alkalma volt arra, hogy egyúttal saját szük­ségleteit is kielégítse. Apukát mindenki ismerte és ügyes em­bernek tartották, és futottak utána a nők, mert kevés ilyen szorgalmas ember van manap­ság. Zoltánka örült, hogy ilye­neket hallott az édesapjáról, és gyakran elképzelte, milyen is ilehet, ha valaki után futnak a nők, és vajon miért futnak, de biztosan jó dolog. Zoltánka mindenféle játékot kapott már, és ha meglátott valamit, azon­nal meg is vehette, mert apu­kája nemcsak a zsebét elhúzó aprópénzt nyomta a marká­ba, amiben még tízforintosok is voltak bőven, de időnként adott egy százast is, néha öt­százat is, ha ünnep közeledett, vagy jókedve volt. Zoltánka már nem tudott mit venni ma­gának, így hát elkezdte gyűj­teni egy díszes, nagy teásdo­bozban a pénzt, amiből már akár egy motort is vehetett vol­na, ha elég nagy lett volna, hogy ráülhessen. Így azonban lehet, hogy autót vesz majd, addigra összegyűlik már annyi pénz is. Zoltánka gyakran gondolt édesanyjára, de aztán halvá­nyulni kezdett az emléke, s mivel nem volt szabad beszélni róla, akárcsak a nagymamáról, akit kórházba vtitek és többé soha nem hoztak vissza, Zol­tánka egyre kevesebbet gondolt rájuk. Egy idő múlva elmaradt az öreg néni is, aminek Zoltánka rettentően örült, mert egész nap együtt lehetett a nagypa­pával, aki izgalmas meséket tudott, és néha mesélt a saját életéről is, amikor még kicsi volt, és a falu szélén laktak, a temető mellett. Ilyenkor nagy­apa hangja a szokásosnál is éneklőbb lett, és előjött az a mulatságos kiejtés, amiről apa azt mondta megvetően, hogy „mucsi tájszólás". Most már tanítás után Zol­tánka hozta el kettejük ebéd­jét ételhordóban a közeli ki­főzésből (ahol nem megfőzték, hanem kifőzték az ételt, mond­ta egyszer nagyapa), és na­gyon büszke volt, hogy egyedül ő gondoskodik magáról és nagyapáról. Mert apukája most már egyre ritkábban járt haza és sokszor volt borostás és olyan furcsa volt a szeme, és ritkán is adott pénzt, mert azt mondta, most neki is kevesebb van. És a szomszédok lassan elmaradoztak, és nem hívták édesapát, ha valami elromlott, hanem legyintettek, és azt sug­dosták, hogy elissza az eszét. Ez nagyon megrémítette Zol- tánkát, hogyan lehet, hogy va­laki elissza az eszét, de biz­tosan lehet, ha a felnőttek azt mondják. Már három napja nem lát­ták apukát, és be kellett fizet­ni az ebédet a kifőzésben. Nagyapa odacsoszogott a régi szekrényhez, ahol a pénzét zsu- gorgatta (így mondta apa), mert nagyapa nem kapott nyug­díjat, mert akkor adta el a házát és földjét, amikor még nem fizettek nyugdíjat. Akkor Zoltánka előhozta az ő nagy teásdobozát, és megmutatta nagypapának, aki elfordult és megtörölte a szemét, mert be­lement valami. Aztán elkezdett mesélni, de nem mesét, hanem igaz történetet, ami vele esett meg, még az ántivilágban. Ez az ántivilág olyan messze le­hetett, mint Amerika-ország, de nem tenger választja el, ha­nem tenger sok idő., Szóval az ántivilágban nagy­papa nagyon szegény ember volt, nem volt sem földje, sem munkája, és ráadásul ott volt a sok gyerek, köztük anyuka is, akiről apuka előtt nem sza­bad beszélni. Nagyapának volt egy igen nagy haragosa, ellensége, aki módos gazdaember volt és sok földje volt, és még többet is bérelt egy gróftól, akié az egész környék földje volt. Zol­tánka hallgatta, mint a mesét, bár nem minden szót értett jól. Az kiviláglott azonban, hogy nagypapára azért haragudott az az ember, mert nagymama őt szerette, s nem a másikat. — Utánam is futottak a nők, nemcsak apád Után — mondta az öregember. — És aztán? — Aztán rám küldte a csend­őröket, feljelentett az minde­nért, azok meg neki adtak iga­zat, mert gazdag volt, és meg ínséges szegény. Zoltánka eltöprengett. „ínsé­ges” — ez is micsoda különös szó! — De aztán bosszút álltam rajta. — Megverted? Vagy hogyan? Az öreg legyintett. — Akkor lecsuktak volna. Nem. Amikor már régen nem volt sem mun­kám, sem kenyerem, én odaül­tem a háza elé, s eltökéltem, hogy én most ott éhen fogok halni. A küszöbe előtt. Nem ettem, nem ittam. Az emberek először nevettek, odajártak szá­jat tátani. A hetedik nap, temp­lom után már az egész falu odagyűlt. A vénasszonyok sá- pitoztak. Mindenki hozott va­lami enni-innivalót, de én nem és nem, egyetlen falatot sem. Akkor már nem éreztem éhsé­get. Csak nekidőltem a ház falának és mosolyogtam. Azaz ember meg nem mert kijönni a házából. Félt a szégyentől, hogy éhen halok a portája előtt. Aztán elküldetett valakit a csendőrökért. Azok erővel hazavittek, egy kicsit meg is simogattak. No, akkor már et­tem, ittam egy keveset. — És az... a másik? — Az meg... hamarosan elköltözött a faluból, más vi­dékre. Úgy hallottam, meghalt a háborúban, vagy ilyesmi. Én már nem haragszom rá. Meg­bosszultam magam. Az öregember elmosolyodott halványan, valahogy úgy, ahogy akkor, a haragosa háza előtt. És csöndben reszketett a feje. Zoltánka kibámult az abla­kon. Messze lehetett látni, a Dunán egy hajó úszott. Egy ilyen hajóval el lehetne jutni Amerika-országba is. Ott meg­keresné az anyját, és odaülne a háza elé. És nem enne egy falatot sem. És anyu szégyen­kezne és jönnének a csend­őrök. .. „Nem fogok szeretni senkit” — határozta el magában, és bánni kezdte, hogy megmutat­ta a teásdobozt Az is lehet, hogy jó lenne, ha mindenki elmenne Amerika- országba és ő itt maradna egyedül. Kiülne a ház elé és mosolyogna. „Chateaubriand akarok len­ni vagy semmi." Ez a kijelenté­se is híven tükrözi a fiatal Vic­tor Hugo roppant ambícióját: utolérnli és túlszárnyalni a ro­mantika csodált géniuszát. Hu­go a liberális romantikusok mellett kötelezi el magát, le­nyűgöző tehetsége révén már igen fiatalon vezérük lesz, harc­ba szólítja és győzelemre veze­ti őket. Minden műfajban si­kert ér el; szent küldetés telje­sítését vállalta magára. De csak két megrázó válság — gyász és száműzetés - után jut el a csúcsokra. Jersey szigetén, di­csőséges magányban, szenve­dés és politikai remény táplál­ja, látnoki lelkesedés hevíti te­hetségét, érlelve a XIX. század legnagyobb irodalmi alakját. Lobogó vágytól vezérelt szán­déka, hogy feltárja a társadal­mi élet nagy problémáit és a mindenség nagy rejtélyeit. Ki­apadhatatlan képzelőerő a ké­pek, a szimbólumok, a ritmu­sok, a szavak egész világát kel­ti életre benne, hibátlan tech­nikával uralja a szót a legfi­nomabb alkotásokban is. * Victor Hugo élete és művei egy hosszú és változatos kor­szak számtalan lényeges kérdé­sével fonódnak össze. Tekinté­lyes életműve szempontjából minden alkotása, életének min­den mozzanata fontos. A költő egyéniségét még nem tisztán kibontó korai Ódák éppúgy, mint a Balladák, melyek közül néhány riitka formai virtuozitás­ról tanúskodik. Vagy 1830. feb­ruár 25.: az Hernani bemuta­tóján kirobbant csata, mely a fiatal romantikusok és az öre­gedő klasszikus nemzedék har­cának kezdetét jelzi. Az Hernani végül is a roman­tikus irányzat, az új művészet diadalát jelenti, amely - a tár­sadalmi különbségek ellenére és a konvcenciókhoz tapadt lát­szat megvetésével - felszaba­dultan hirdeti a szerelem jogát. Ez a gondolat kap erős hang­súlyt a szentimentális és tragi­kus elemekkel átszőtt drámájá­ban, a Ruy Blas-ban.* A 30-as évektől erőteljesen fejlődő hugói líra, a melan­kólia, a szorongás után, újra megtalálja igazi forrásait: a gyermekkort, a szerelmet, a természetet. És a költő egvre magasabbra tör: az emberiség­nek fároszként utat világító prófétája akar lenni. De lehetetlen nem szeretnünk monumentális, hőseit halálba, gyilkosságba kergető, antik végzet-filozófiát hordozó tör­ténelmi regényét, A párizsi Notre-Dame-ot, amely egy­szersmind Párizs műemlékeinek csodálatos tablója. Vagy a ha­talmas lélegzetű, szenvedélyes, örökre emlékezetes sorsú hő­söket felvonultató, izgalmas cselekményű — és terjedelme­sen is népszerű — Nyomorul­takat. lÉs milyen Hugo, az ember? Hugo embernek is nagy. Hogy feledni tudja leánya elveszté­se felett érzett mély fájdalmát, no meg, hogy politikai ambí­cióit kielégítse, bekapcsolódik a politikai életbe is — minden igazságos ügy tőle remél vé­delmet. Személye köré legenda szövődik. Kevés nagy művész­embernek adatik meg, hogy még életében elismerjék művé­szetét, hogy tehetségét megil­lető, zavartalan anyagi körül­mények között dolgozhasson, s hogy rangos társadalmi pozí­ciót tudjon magáénak. Hugó­nak mindez sikerül; egy egész nemzet tisztelete és szeretete veszi körül. Lehet vitatkozni egyik-másik darabján, sőt, írói magatartásán is, de alkotó szellemének kivételes ereje előtt az ellenfelek is csak hódolni tudnak. Flaubert szerint: „Hu­go e században mindenkin túl­tesz, pedig tele van rossz dol­gokkal; de micsoda lélegzet- vétel! Micsoda lélegzetvétel!” Később a romantikaellenes Gide, arra a kérdésre, hogy ki a legnagyobb francia költő, azt válaszolta: „Sajnos Victor Hugo". A költőfejedelemnek az 1848- as európai szabadságmozgal­mak iránti vonzódását iroda­lomtörténeti kutatások nyomán ismerjük. Erről a lelkes vonzó­dásról legutóbb Bajomi Lázár Endre ad részletes és új fel­fedezésekkel bővített képet. Hugo magasztalta Kossuthot, több versében dicsőítette sza­badságharcunkat. Az 1851-ben írt Művészet és nép című költe­ményében kifejeződik az „el­temetett Lengyelország” felletti bánata, s fájdalmasan szól ar­ról, hogy „haldoklik szép Ma­gyarország". „Népért, jogért ki fog helyettetek kiállni?" — kérdi lángoló aggódással a szabadságharc vezéreire utalva. A magyar szabadságharc számkivetettjei közül többekkel szoros kapcsolatban állt; leve­lezett Teleki Lászlóval, jó ba­rátságban volt Teleki Sándor­ral, aki Jersey szigetén a költő szomszédja, gyönyörű gondola­tot írt a Kossuth gyerekeket ta­nító Rónay Jácint emlékköny­vébe, tiltakozó felhívásokat és bátor nyilatkozatokat tett köz­zé az emigránsokkal, kiállva igaz ügyekért, s hithű bajno­kaiért. A „nagyapót”, akinek erköl­csi arculatára a kiegyensúlyo­zottság, a büszkeség, a nemes- lelkűség volt a legjellemzőbb — végakarata szerint — a szegények halottaskocsiján szál­lították a Pantheonba. Tömeg- megmozdulássá formálódó te­metésének híre messze átcsa­pott Franciaország határain túlra, továbbvive Victor Hugo máig sem halványodó géniuszát. SZ. TÓTH GYULA Igaz. Párizsban vagyok újságíró, de ez mintha csak ruha lenne a testen, mert éh a lelkem mélyén mindig is Dordogne me­gyeinek éreztem magam. Bergeracban születtem, ott nőttem löl, és amikor csak tehetem, zsupsz! be a kocsiba, s 'már robogok is haza szeretett városkámba. Ott játszódott le a közelmúltban az a történet, amelyet most elmesélek. Bergerac ódon hangulatú házacskái egy helyen kis négyszöget zárnak közre — ez a Lovag tér. Ezen a téren áll A Papagájhoz címzett vendéglő, ahová otthonlétemkor mindig betérek, hogy ta­lálkozzam a régi barátokkal, cimborákkal. Maga a tulaj, Chamet úr is jó barátom, gyerekkori játszótársam. Sok mindent el lehet róla mondani, de azt az egyet semmi esetre sem, hogy nem ad a vendéglátói tisztességre, hisz Chamet úrnak még arra is kiterjed a figyelme, hogy cégéréhez hűen papagájt tartson. Michelle, a nagy­testű, tarka papagáj lakosztálynak beillő, kupolás ívelésű kalitkája ott csüngött a terem közepén, mintegy a helyiség díszeként. Mi­chelle pedig úgy leszitett tágas birodalmában, mintha nem is Chamet úr, hanem ő maga lenne a tulaj. És majdhogynem okkal, mert beszélni is tudott, ha nem is rendelkezett valami haj de nagy szókinccsel. Mindössze egyetlen mondat volt a repertoárja, ezzel fogadta az ajtón belépő vendéget: „A klozett balr-rra van!" Sőt, a biztonság kedvéért még egyszer-kétszer elismételte bizalmas köz­lendőjét, bizonyára azt gondolván, hogy a figyelmeztetés ártani nem árt. Ha olykor-olykor egy átutazó vendég megkérdezte, miért mindig csak ezt hajtogatja a cég „reklámfőnöke", Chamet úr karját bocsánatkérőleg széttárta és előadta, hogy Michelle-t ván­dorcirkuszosoktól vette, akik a következő számot mutatták be vele. Díszes fogadáson egy szmokingos úrra hirtelen rájön a szükség. Hasára szorított karral kétségbeesetten keresi a toalettet. Helyzete mind reménytelenebb, görnyedten tipeg ide-oda, szégyell bárkit is megkérdezni. Egyszer csak éktelen rikácsolással megszólal fölötte a papagáj: „A klozett balr-rra van!" — mire a szerencsétlen szmokingos úr úgy megijed, hogy immár nincs is szüksége a ke­resett helyiségre. Chamet úr cirkuszi töhénete még a törzsvendé­geket is mindahányszor megnevettette, s ez üzleti haszonnal is járt, tekintve a megugrott borfogyasztást... Valahányszor csak hazatértem Bergeracba és benyitottam a Papagájba, mindig valami jóleső érzés kerített hatalmába, meg­hallván Michelle ismerős rikácsolását: „A klozett balr-rra van!" Ettől a pillanattól éreztem magam igazán otthon. (Az igazságnak tartozunk annyival, hogy a vendéglőben a toalett se nem balra, se nem jobbra, hanem a bejárattal szemben volt.) A szilvesztert természetesen Bergeracban töltöttem. Harminc- egyedikén, miután kora délután a közeli rokonokat sorra látogat­tam, siettem a Papagájba, hogy viszontláthassam Jacquest-ot, a bajszos snóblikirályt, Francois-t, a csillogó viccmestert, meg a többi jó cimborát. Ám alighogy átléptem a vendéglő küszöbét, megtorpantam. Valami furcsa idegenségérzés fogott el, mintha hirtelen légüres térbe kerültem volna. A következő percben már mindent értettem: nem hangzott fel Michelle megszokott köszön­tése. Keresem a kalitkát, ott lóg a helyén, de belőle egy mű­papagáj üvegszeme mered rám hidegen. Chamet, megörülve érkezésemnek, leteszi a töröfgetőrongyot meg a poharat, és jön, hogy üdvözöljön. Kérdezés helyett csak hol rá, hol pedig a műpapagájra nézek. Barátom kezet nyújt, leül velem egy asztalhoz, tölt egy kicsit a szokásos Monbazillac-ból és megérezve, mi bánt, így kezd magyarázkodni: — Tudod, a polgármester rigolyás ember. A tekedélutánokon már korábban is próbált lebeszélni, hogy ne bohóckodjak azzal a papagájjal — csak koszt meg zajt csinál. Most meg ugye, hogy a baloldal került hatalomra, végre lovat kapott maga alá és közölte: elfogadhatatlan, hogy egy papagáj ilyen ordenáré dolgot hajto­gasson, hogy a klozett balra van. Vagy megtanítom, hogy „jobbra van", mondta, vagy a papagájnak le is út, lel is út. Szegény Michelle meg már nem fiatal madár, hogy olyan könnyen tanul­jon, így fájó szívvel túl kellett adnom rajta. — Értem — bólintottam, de továbbra is értetlenül meredtem magam elé. Az új év első napján kocsiba ültem és visszaindultam Párizs­ba. — Szegény Michelle — gondoltam —, ha akkor azok a cirku­szosok azt tanítják meg neki, hogy a klozett jobbra van, még mindig a posztján lehetne! önkéntelenül elmosolyodtam és ráléptem a gázpedálra. Fordította: Grabócz Gábor

Next

/
Thumbnails
Contents