Tolna Megyei Népújság, 1982. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
a^iépCusàg 1982. február 6. Amit a vevő nem lát Raktárból ... Velünk együtt az olvasók többségének a „raktár" szóról aligha a jó kedély jut eszébe. Attól félünk, hogy a boltosoknak se. Mégis, amikor a dombóvári áfész 7. sz. önkiszolgáló boltjába, Bodó János kereskedelmi főosztályvezető tanácsára beállítottunk, Halmosi Győ- zőné üzletvezető-helyettes olyan hangulatban fogadott bennünket, mintha az a majdnem 11 millió forintos forgalom, melyet ebben a butikban tavaly lebonyolítottak, a legparádé- sabb körülmények közt jött volna létre. — Mindig jó kedve van? Nevetés: — Nekem mindig! Ami persze tiszta szerencse, meg egyéni adottság, sőt, hasonló körülmények közt akár talentumnak is mondható. A „butik" szó mögött ugyanis nem valamiféle divatcikkeket áruló, elegáns üzlet rejlik, hanem egy teljességgel közönséges barakk, még annál is közönségesebb és tulajdonképpen mindenre inkább, semmint raktározásra alkalmas raktár- helyiségekkel. Az itteni forgalom tehát elsősorban az üzlet előnyös földrajzi fekvésének, de ugyanígy a háromszoros aranyjelvényes szocialista brigád kiváló kollektívájának köszönhető. Az, hoqy az áruk forgási sebessége itt 17 és fél napos, valósággal csodaszámba megy. (A forgási sebesség egy kereskedelmi mutatószám annak érzékeltetésére, hogy a beérkezéstől az eladásig menynyi ideig van a boltban, illetve raktárában az áru. Természetesen átlagosan, hiszen a tej esetében nyilvánvalóan rö- videbb ez az idő, mint az üvegbe zárt sóletbabnál, kolbásszal, vagy anélkül.) Mégis, az itt látott helyzet is vezetett bennünket abban, hogy próbáljuk valamelyest közelebbről szemügyre venni az élelmiszer- boltokat, ezúttal nem az eladótér oldaláról, hanem a raktárból nézve. A közelebb szó szerint értendő, mert vizsgálódásunk tárgyául a Szekszárd—Sárköz és Vidéke ÁFÉSZ önkiszolgáló élelmiszerboltjait választottuk. Ilyenekből' pontosan egy tucat van. Mégpedig 3—3 Szek- szárdon és Decsen, 1—1 Öcsényben, Tengelicen, Köles- den. Szedresben és Zombán. Az újságíró természetesen nem kereskedő, éppen ezért valószínű, hogy tapasztalat- szerzés közben se nagyon tud más szemüvegen át nézni, mint amilyet általában a vásárlók „hordanak". Remélhető azonban, hogy valamivel mégis több az igazságérzéke és ennek jóvoltából nem feltétlenül csak az eladókat kárhoztatja, ha az áruk értékesítésekor (magyarul: vásárláskor) kisebb-nagyobb zökkenőkkel találkozik. Szerepet játszhat ebben a raktárhelyzet is. Kovács Frigyes, a Szekszárd— Sárköz és Vidéke ÁFÉSZ kereskedelmi főosztályvezetőjének véleménye:- Nem állíthatom, hogy eljött már a Kánaán, de önkiszolgáló élelmiszer-boltjaink raktárhelyzete nagyjából-egészé- ből elfogadható. Hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a járás községeiben betölthetjük meghatározó szerepünket az élelmiszer-ellátás területén. Ahol a helyzet megkívánja, vagy megkívánta, már eddig is igyekeztünk a saját erőnkből változtatni és ez így lesz a jövőben is. Decsen, az 57-es boltban például a bővítés 18,4 százalékos Göngyölegraktározás Szekszárdon, a 160 lakásos bérház alatti üzletben. forgalomemelkedést hozott, ami egyáltalán nem csak a mi hasznunk, hanem elsősorban a lakosságé, a vásárlóké. Az idén Öcsényben összevonjuk az iparcikk- és élelmiszer-boltokat, afféle mini ABC-áruházzá, ez a raktárterület jobb kihasználását eredményezi majd... A legmutatósabb bővítés ismert módon Szekszárdon történt, a 160 lakásos bérház alatt. Az újságíró azonban nincs meggyőződve arról, hogy ettől „raktárból nézve" okvetlenül meg kell hatódni. Természetszerűen más követelményeket támaszt ilyen téren egy élelmiszerbolt és mást egy ruházati. Az itt átvett volt ruházati raktár szűk sikátorok szövevényére emlékeztet. Rá gondolni se jó, hoqy az áruk érkeztekor mekkora lehet a zsúfoltság... — Kétségtelenül nagy problémát jelent számunkra az élelmiszer-boltoknál az üvegvisszaváltás és a sok helyet elfoglaló göngyöleg - így a kereskedelmi főosztályvezető. Ezen sok esetben bérelt raktárakkal is próbálnak segíteni. Például a szekszárdi Bartina áruházban, ahol a raktár egy része éppen azért vizes, mert eredetileg egyáltalán nem erre a célra épült, rossz a szigetelése, beázik. — Mivel lehet a raktárban dolgozók cseppet sem könnyű munkáján segíteni? — Például összehangolt áru- szállítással, de ez egyáltalán nem rajtunk múlik. Ahol csak lehet, beállítottunk az áruk mozgatására kis kézikocsikat. Az előkészítéshez van szeletelőgép. Nagyon jól bevált a kenyérszállításnál a minőséget is óvó konténer, melyet a sütőipar rendszeresített. A konténeres szállítást a FOSZÉRT is elkezdte, de a kezdeti lendület alább hagyott, a konténerek nélkülözhetetlen cseréjének üteme romlott... Utána lehet nézni, van a Belkereskedelmi minisztériumnak egy elvi állásfoglalása, mely szerint a modern, önkiszolgáló üzletek alapterületét 100-nak véve, raktárból ebből 35-nek, eladótérnek 65-nek kellene jutnia. Ha az áruellátás annyira ideális lenne, mint amennyire nem az, akkor ezt az arányt el lehetne fogadni. Hiszen kétségtelen az, amire mi vásárlók édeskeveset gondolunk, hogy az önkiszolgálásra rendszeresített polcok egyúttal raktár szerepet is betöltenek. Az ide kerülő áruk előkészítésére, szortírozására azonban változatlanul szükség van színfalak mögötti területre is, így reálisabbnak tűnik az 55—45, vagy éppen 50 -50 százalékos arány. Ez utóbbi a Szekszárd-Sárköz és Vidéke ÁFÉSZ önkiszolgáló élelmiszerboltjai többségénél rendelkezésre álf. I gesz éjjel nyögdécselt. Zsibbadt a keze, lába. Annyi i , ereje sem volt, hogy felkattintsa a villanyt. Pedig csak fc» I az ágyból kellett volna kinyújtania a kezét. Meg aztán, ha felgyújtja a lámpát, attól sem lesz jobban. A sötétség hirtelen forogni kezdett. Őrült körben forgott. Azt mondta magában: most fog .meghalni. Pont most van rosszul, amikor reggel programja van. Tulajdonképpen nincs komoly baja, vérkeringési zavarai vannak, gyakran zsibbad és fázik a keze meg a lába. De szédülni nem szokott, ettől ijedt most meg, mitől forog vele az ágy. Reggel, amikor az ébresztőóra kirángatta az ágyából, valamivel jobban érezte magát. Sietve magára kapkodta ruháját, és sietett a sarki eszpresszóba. A sok üres asztal zavarba hozta, botjára támaszkodva próbálta eldönteni, hova üljön le. Végül választott egyet az ablak mellett. Retiküljéből műanyag piperetáskát szedett elő, a púderpamaccsal végighúzott az orrán, csak úgy, tükör nélkül. A felszolgálónő a távolból várta, amíg végez a művelettel, majd kifejezéstelen arccal sétált oda. — Mit parancsol? — Egy kávét kérek. — Majd a felszolgálónö elégedetlen arcát látva még hozzátette: — Habbal... A kávéban semmi más jó nincs, mint az, hogy forró. De még igy is élvezettel szürcsölte. Az aljából még kikanalazta a maradék cukrot, a pincérnő idegesen kapta fel fejét a csikorgó hangra. — Kérem szépen — próbált szólni, de nem nagyon figyeltek rá. — Legyen szives... — és még a kezét is felemelte, hogy észrevegyék. — Fizetni akar? — Még nem. Legyen szives megmondani, hány óra van. — Negyed kilenc — jött a válasz a pult felől, és még hallotta, amint a felszolgálónö odaszólt a kávéfőzőnek: — Itt fog ülni tízig azzal az egy kávéval. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Gondterhelten tenyerébe támaszkodott, igy bámult ki az ablakon. A barátnőjét várta. Jeneiné megígérte neki, hogy segít eltartókat keresni. Nem a pénz miatt lenne szüksége valakire, hanem mert annyira egyedül van. Meg néha beteges, ilyenkor megijed, kellene mellé valaki, aki egy pohár vizet hoz, vagy orvost hív, mikor mire lenne szüksége. És nem lesz már fiatalabb. A nyugdija igaz, hogy nem sok, de ami kell, arra futja. A fiától is kap havonta ötven-száz márkát, mikor mennyit szánnak rá. Ő még eny- nyit sem akar elfogadni, mert őszintén szólva nem hiszi el, hogy azok Münchenben olyan jól étnek. Olyanokat írnak neki, hogy minden évben máshol töltik a szabadságukat. Egyszer Egyiptomban, máskor Spanyolországban. Most legutóbb a karácsonyt New Yorkban töltötték. Igaz, fényképeket is küldözgetnek, szép színes fotókat, de hát őneki is van lánykorából egy fényképe, mintha Velencében lenne, még a háttérben a gondolák is látszanak. Senki nem mondaná, hogy az Angol Parkban készült... — ló napot, Feketénél — riadt fel a köszönésre. — Jeneiné vézna kis anyóka, de a tartásán, az öltözködésén látszik, valaha jobb napokat látott. Csak neki nem voltak jobb napjai sohasem. Férjhez ment, gyereke született. A férje odaveszett a háborúban. Mostohaapát viszont nem akart a fiának. Dolgozott látástól vakulásig. Egy áruházban volt eladó, este pedig takarítást és mosást vállalt, hogy a gyereket rendesen nevelhesse, eltarthassa. A fiú pedig hálából külföldre szökött. Tíz éve él egyedül abban a nagy lakásban. Két szoba, személyzeti. Kisebbre nem akarja cserélni, pénz nem kell neki. És a kis lakásban is csak egyedül lenne. — Na, mi van? Tud nekem mondani valami biztatót? — tette lel izgatottan a kérdést, miután barátnője kilecsegte magát az időjárásról. Jeneiné fekete jersey kesztyűjét óvatosan lehúzta. Ki látott már ilyet, nyáron kesztyűben? — Tudok, aranyom, tudok. — Csúnya és nevetséges kalapját gondosan letette az asztalra. — Egy olyan házaspárt találtam magának, de olyat! Csupasziv emberek. Mindjárt ők is itt lesznek. Középkorú, gyermektelen házaspár. Gyermektelen? Az nagy kár. Ő mindig vágyott arra, hogy nagymama legyen, rossz, csintalan gyerekek vegyék körül, még akkor is, ha nem a saját unokái. De talán lesz majd gyermek- áldás, meg is mondja majd ennek a házaspárnak, hogy az ő részéről ennek semmi akadálya. — Elmeséltem nekik, hogy milyen a lakás, hogy nem éppen nagyméretű, de mégis két szoba... És ne haragudjon, de felajánlottam, hogy maga a személyzeti szobában fog lakni. Eltartók a kávéházban — Szó sem lehet róla, hogy én a kis szobában... — Ne tiltakozzon, aranyom! — csattant fel Jeneiné Hangja, majd suttogva folytatta: — Ha átengedi nekik a két szobát, természetesen többet kérhet tőlük. — Legalább az egyik szoba maradjon az enyém. Hiszen különbejáratúak. Nem zavarnánk egymást. És nekem nem pénz kell, hanem szeretet. Nem érti? Jeneiné duzzogva vonogatta vállát. — Miért olyan nehézkes maga, meg élhetetlen... Pszt! Itt vannak. És dugja el azt az átkozott botját, még azt hiszik, ápolni is kell magát... Erre, erre, ide tessék! — integetett Jeneiné a házaspár felé. _Ő szemügyre vette őket. Először a férfit. Szemüveges, negyven körüli. Zakóját lezseren kigombolta, mielőtt leült. — Doktor Ágoston — fogta meg Feketéné durva nagy kezét. — A feleségem — mutatott a mellette álló nőre, aki úgy látszik, nem is akar leülni. — Ágostonné — biccentett a nő, de nem nyújtott kezet. Tengerészkék rakottszoknyát viselt és kissé kopott ingblúzt. — Hát ők azok — mosolygott Jeneiné —, ők azok. — Maga orvos? — fordult Feketéné a férfi felé. — Nem kérem. Könyvelő vagyok. — Az aranykeretes szemüveg villant egyet. ,,Azt hiszem, ezek nem az én embereim. Keszeg-házaspár. Ezektől még magányosabb leszek." — És a felesége? — faggatózott tovább. A kis keszeg, hegyes orrú nő, mintha csak ezt a kérdést várta volna, leült, rakott szoknyáját fellebbentve. Két kezét összetette az álla alatt. — Én az orvosi egyetem kísérleti laboratóriumában dolgozom. — Béka? — kérdezte olyan hangsúllyal, amiből rögtön kiderült, tudja ő, mit kísérleteznek a békákkal. — Egér — mondta Ágpgtonné, és Feketénét enyhe rosszul- lét környékezte. „A keszeg kísérletezik az egérrel, és erről esténként könyvelést csinálnak. Nem, ezek nem az én embereim." — Ne kíváncsiskodjon most, édesem, ne fontoskodjon — súgta Jeneiné. És Feketéné már tapasztalatból tudja, ha barátnője mindent kétszer mond, nála az idegesség jele. — Térjünk inkább a tárgyra. Persze, Jeneiné izgatott a pénz miatt, ötszáz forintot ígért neki, ha sikerül az üzlet. És ahogy ismeri, ezektől is kicsikart valami készpénzt. Feketéné kínosan feszeng a széken, nem ért ő az ilyen tárgyalásokhoz. Hogyan illik megmondani, hogy nem kellenek. El sem tudja képzelni, hogy ezeket várni lehet esténként. Pedig a föztjével még meg is hizlalná őket Az Ágoston házaspár egymást nézi, a nő furcsán jártatja szemét férjén, aki zavartan lehajtotta fejét. — Szóval? — Jeneiné izgatottan dobolt csontos ujjaival az asztalon. — Mikor nézik meg a lakást? A férfi a karórájára néz. — Azt hiszem, mennünk kell — nézett feleségére. Jeneiné kétségbeesve legyezi magát kesztyűjével. — Nem vagyok szimpatikus maguknak? — kérdezi Feketéné kicsit csalódottan, mert végül is neki több joga van hozzá, hogy válogasson. Elvégre őhozzá egy lakás is tartozik, ezekhez meg csak az ellenszenvük. Ezekre mondja ez a vén boszorka, hogy csupasziv emberek?! — A néni nagyon szimpatikus, de nem elég öreg nekünk — mondta Ágostonná, és hidegkék szemével mereven kibámult az ablakon. — Mi sem vagyunk már túl fiatalok — veszi át a szót a férfi. — Nekünk egy-két éven belül lakáshoz kell jutnunk. — önálló lakáshoz. Ugye, nem haragszik a nyíltságunkért? Ágostonné hóna alá kapta retiküljét és felállt, ezzel jelezve, hogy vége a tárgyalásnak. Feketéné előtt elsötétült a világ. Azt mondta magában: most fog meghalni. Ennyi embertelenségre nem számított. Otromba kezével egy pohár viz után kapott, Jeneiné segít neki tartani. Mire magához tért, a házaspár nem volt ott, és barátnője már a kalapját illesztette a fejére. — Jöjjön, Márta, menjünk haza. Feketéné a szivét dorzsölgette. — Inkább maradnék egy kicsit. — Akkor igyon egy konyakot, aranyom. Attól jobban lesz. Én fizetem. — A kis madárcsontú öregasszony maga ment az italért. Feketénének jólesett, egy hajtásra kiitta. Jeneiné magának is kért egyet. — Ne búsúljon, kedves Márta. Nem sikerülhet azonnalra. Ne izgassa magát, ennyit nem ér az egész. Feketéné elmosolyodott: — Nagyon aggódhat értem, ha már másodszor szólít a keresztnevemen. Jeneiné sajnálkozva megpaskolja barátnője kezét. — Kérem szépen — próbált szólni Feketéné a pincérnőhöz. — Fizetni akarnak? — Nem. Hozzon nekünk még két konyakot. Feketéné kezében elvész a pohár. Jeneiné kesztyűs kezével nyúl az italért. — Egészségére, Márta. — A magáéra is. Igaza volt abban, hogy ezek csupasziv emberek... Rögtön felmérték a helyzetet, hogy én talán még harminc évig is elsántikálnék az életükben... Érti már? Nincs szivük kicsinálni engem. A két öregasszony hangos nevetésben tört ki, a felszolgálónő értetlenül nézett rájuk. B. V. „Vidám helyzetkép" Dombóvárról
