Tolna Megyei Népújság, 1982. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-02 / 27. szám

* "népújság 1982. február 2. Moziban A könnyek mindig gyanúsak Ez természetesen, előítélet... És akiben bizalmatlanságot kelt Vlagyimir Mencsov Oscar-díjas filmjének címe — Moszkva nem hisz a könnyeknek —, azt sietek megnyugtatni: nincs jelen giccs- veszély. Ha időnként ömlenek is szép női szemekből az elke­seredés, a tehetetlenség köny- nyei, a film egészében a cím tagadását vállalja: könnyekkel sem Moszkvát, sem a férfiakat nem lehet meghódítani, még kevésbé megtartani. És ha egy- egy dal vagy beállítás a mi íz­lésünkhöz képest túl sok érzel­mi töltést hordoz, ezt bőven el­lensúlyozzák szellemes meg­jegyzések, és a szerepek meg­formálásában megnyilvánuló fi­nom nemzeti és személyes ön­gúny. E sorokkal szeretném meg­győzni az eddig valamilyen elő­ítélet miatt nem-nézőket vesz­teségükről, és megelőzni mások tévedését. Valóban, sok lehet­séges buktatót kerülnek el a film alkotói, miközben tulajdon­képpen sablonos történetet kezdenek három vidéki lányról. Nem részletezik például, hogy ki miért hagyta ott faluját és később sem játsszák ki a slá­gerdíjas adut, hogy valamelyi­ket bemutassák „újra otthon...” Egyszerűen ott élnek Moszkvá­ban, együtt laknak a leányszál­láson, hát barátnőkké válnak. Közülük a leginkább könnyű­vérű Ljudmilla úgy véli, hogy a fővárosban hemzsegnek a férj­nek való diplomások, sportolók, színészek, csak válogatni kell belőlük. Kátya, a legkomolyabb az egyetemi felvétellel próbál­kozik újra, meg újra. „Addig” pedig gyárban dolgozik mind a három. Antonyina, a legszeré­nyebb hamarosan férjhez megy egy kedvesen félszeg fiatal munkáshoz. A Kátyát egy vélet­lenül adódó óriási alkalom és Ljudmilla rábeszélése természe­tétől idegen szélhámos akcióba sodorja, amelynek során az utóbbi álma teljesül: élsportoló férjhez — Katyerina viszont egy apa nélküli csecsemőhöz jut. Csak óriási akaraterejének kö­szönheti, hogy a megrázó csa­lódás nem torlaszolja el végleg az ólmaihoz vezető utat. Ma­gyar módra most az a végkifej­let következnék, hogy bár lát­szatra mindhárman elérik cél­jukat, egyúttal rájönnek (per­sze, minden érzelgősségtől men­tesen), hogy „anyám, én nem ilyen lovat akartam”, és míg a társadalom halad, az egyéni életek kilátástalanul kisiklanak, menj haza, néző, és rágódj, ki a hibás?! Am Menysov szovjet filmet készít, amikor hirtelen át­vág 1958-ról 1978-ra. És igaz, nézőpont kérdése, hogy a há­romgyerekes Antonyina sorsát csendes boldogságnak, vagy szürke egérkeéletnek minősít­jük, mindenesetre férjéről újra meg újra bebizonyosodik, hogy nagyszerű ember. Az is igaz, hogy Ljudmilla elvált, mert az élsportolót alkoholistává zül- lesztették rajongói. De régi len­dületét nem vesztette el, akár A következő heti filmjegyzetünket A Koncert cimü filmről Írjuk újabb férjvadászatra indul, akár barátnője érdekében veti be magát. És az is igaz, hogy Ká­tya szakmai sikereiért magá­nyossággal fizet. (Meg az is, hogy ezt a vezető nőtípust elő­zőleg már többen filmre vit­ték.) De itt kap még egy lehe­tőséget. Megjelenik életében egy különös férfi Batalov meg­személyesítésében. Szinte Woo­dy Allen figuráinak szovjet meg­felelője és egyben ellenpólusa: hangsúlyozottan nem értelmi­ségi, hanem munkás, de a ma­ga területén önállóan alkotó fajtából. A film utolsó szaka­sza a két erős egyéniségű em­ber, Kátya és Gosa harca egy­másért és egymás ellen, a meg­oldásban pedig fontos részük van a régi barátnőknek. így a leheletnyi lakkréteget mind a 20 év előtti munkásszálláson, mind annak nagymamalelkületű portásnénijén, mind pedig az 1978-as lakberendezéseken könnyen megbocsátjuk. Ilyen párbeszédekért, mint például az „Éljen a népek barátsága!" (Koccintás.) „Nem! Éljen a csa­ládok barátsága! Ez is van olyan fontos !”, vagy olyan teli­találatokért, mint a magányo­sok klubjának vezetőnője, aki­ben háromfrontos harc dúl: őszinte együttérzőképessége mulatságosan csap össze mé­lyen beidegzett bürokratizmusá­val, de saját férfiéhségével is, továbbá a film minden egyéb „botlásáért” elsősorban azért bocsátunk meg, mert a két és fél óra alatt végig jól szórako­zunk. Elmenőben pedig felfe­dezzük, hogy emelkedett sze­münkben a szép emberi kap­csolatok és barátságok értéke: meglévőké és ezután megsze- rezhetőké egyaránt. CSONTOS KÁROLY Mit gondol rólunk Bertha Bulcsú macskája? Bertha Bulcsú ma legolvasottabb íróink közé tartozik, s elsősorban közéleti felelősségtől áthatott publicisztikai írásai népszerűek. A tv-fitm cime is erre utalt, személyesen érintve valamennyiünket: Mit gondol rólunk Bertha Bulcsú? A portréfilmeknek kialakult a biztos sémája: ■ pályakép, életrajzi érdekességekkel s néhány aktuális gondolattal. A rendező dr. Jósfay György szerencsés leleménnyel szakít a bevált módszerrel: két Bertha-mű közé fogja a beszélgetést, s ezzel nemcsak keretet, hanem határozott szerkezetet is ad filmjének. Jól indul a beszélgetés, szerencsés a helyszín, a pécsi egy­kori Flórián vendéglő, amiről Takáts Gyula verset irt s a régi Sorsunk munkatársainak kedvelt helye volt, majd Szepezden folytatódik, Bertha Bulcsú házában, amiről oly sokat írt. Min­den együtt van, mi pedig egyre várjuk, hogy meghalljuk, mit gondol rólunk Bertha Bulcsú. Ehelyett azonban szabályos portréfilm bontakozik ki a beszélgetés során, hibátlan pá­lyakép, életrajzzal, családi emlékekkel, az írói munka mű­helygondjaival. Minden okosan, világosan rajzolódik ki előt­tünk, közben Bertha meggyőzően beszél publicisztikai tevé­kenységéről, az írói felelősségről. Minden a helyén van, csak épp a szellemes cim leng árván, megválaszolatlanul. S ek­I kor, újabb szerencsés rendezői lelemény, megjelenik a macska. Kóbor macska, előbb bátortalanul bekukucskál az ajtón, majd beljebb merészkedik, önfeledten megissza a tejet, amit az író kislánya tesz elébe, szemmel láthatóan elégedett, de továbbra is tétován jön-megy a házban, keres valamit. Bertha Bulcsú pedig felteszi a kérdést: Mit gondol rólunk a macska? Elegáns, jó írás, maga kezdi a felolvasást, aztán amíg ő a pincében serénykedik, más veszi át szerepét, mi pedig kö­vethetjük a szavak nyomán a házi tűzhely melegét kereső macska tétova útját a házban, ahol csak villanykályha van. De most már a macska és a villanykályha is csak jelkép, arra figyelmeztet, ne adjuk fel az emberi kapcsolatokat, az együvé tartozás örömteli biztonságát ne váltsa fel a rideg közöny, a kirekesztettség tudata. Ami hiányzott, pedig a cím épp erre hívta fel a figyelmet, I Bertha Búcsú szerteágazó publicisztikai munkássága, sokol­dalú érdeklődése, feladatvállalása, ahol szándéka mindig találkozik az olvasó gondjával. A macska-parabola közve­títette Bertha Bulcsú közösségi gondjait, de ezzel a szelle­mes cím is félfordulatot tett, mert végeredményben csak azt tudtuk meg belőle, hogy mit gondol rólunk Bertha Bulcsú macskája. Művészek Pusztahencsén Meglehetősen csattanós vá­laszt adott az élet a nemrégi­ben megjelent pusztahencsei riportunkra, melyben a kis te­lepülés művelődési életének — fogalmazzunk finoman — „hiá­nyosságait" tettük szóvá. Utal­va arra is, hogy neves fővárosi előadóművészek tavalyi egysze­ri szereplése elvitte a művelő­dési otthonban ilyen célra ren­delkezésre álló egész évi ösz- szeget. Az elmúlt pénteken, nagydorogi szereplésük után, Dévai Nagy Kamilla és Oszter Sándor látogatott ide, ahol az iskolát zsúfolásig megtöltő fiata­lok (és néhány felnőtt) előtt ad­tak ajándékműsort. Az ajándé­kot szó szerint értve, vagyis nem kérve honoráriumot. Dévai Nagy Kamilla javarészt Weöres Sán- dor-verseket énekelt, önmagát kísérve gitáron. Feltétlenül a helyi oktatókat dicséri, hogy a gyerekek szinte percek alatt bekapcsolódtak, tanúsítva a költő műveinek ismeretét. A ke­reken egyórás műsor felét An­toine de Saint-Exupéry: A kis herceg-ének zenei aláfestéssel kombinált dramatizálása tette teljessé, melyben Oszter Sán­dor az írót és a többi szerep­lőt, Dévai Nagy Kamilla a kis hirceget személyesítette meg. A kis herceg csak látszatra gyer­mekmese, így a legkisebbeknek még ilyen oldott formában is talán kissé nehéz volt, de min­denhogyan a szépre oktatás, az értékes irodalom iránti kedv­gerjesztést szolgálta, ami nem csekélység. O. I. | Rádió Útszélien Bakonyi Péter rádiójegyzeté­nek valamivel hosszabb volt a címe: Út-széli „pedagógusok”. Miként a pedagógus szó idéző­jele is sugallja, nem a nemzet napszámosairól, hanem az ön­magukat az utak, a közlekedés pedagógusaivá előléptető em­berekről volt szó. Azokról, akik öklüket rázva utasítják rendre közlekedő társukat, akik amikor észreveszik, hogy egy másik autó előzni próbálja őket, az út­test közepe felé húzódva gázt adnak és akik . . . sorolhatnánk tovább a példák végtelenjét. Ezek a „pedagógusok" - mégha szabályosan is közle­kednek - vétenek a közleke­dési morál ellen, nem egyszer veszélyhelyzetet teremtenek ak­kor is, amikor egy kis segítség­gel — fékezéssel, vagy pláne a padka irányába való lehúzó­dóssal — elkerülhetnék azt. Persze, ilyen „pedagógus-lel­kületű” emberek nemcsak a gépjárművezetők között vannak. Az élet példák végtelenjét hoz­za naponta. A „majd most megtanulja” szemlélet káros következményeit is sokszor ta­pasztalhatjuk. Épp ezért nem feleslegesek a Bakonyi Péteré­hez hasonló jegyzetek. A rá­dióban, a tévében és a napi sajtóban egyaránt. Viszont naiv sem vagyok. Nem hiszem, hogy ezek a jegyzetek alapvetően megváltoztatják az embereket. De ha valaki elolvassa, meg­hallgatja, talán a következő percekben visszanyel néhány nyomdafestéket nem tűrő kife­jezést, leveszi a lábát a gázpe­dálról, vagy csak egyszerűen el­gondolkodik, akkor már volt ér­telme a jegyzetnek. SZÍNHÁZI ESTÉK Haramiák A Haramiák egy 22 éves lángész műve. Szer­telen és tékozló, de Schiller csak annyit lát a világból, hogy a zsarnokság a legnagyobb rossz, a stuttgarti katonai akadémián pedig belőle is a zsarnokság támasza lesz, ha nem lázad fel sorsa ellen. 1781-ben saját költsé- gán, egyelőre névtelenül kiadja a haramiákat, majd 1782-ben a mannheimi színház a lénye­gesen megjobbitott darabot bemutatja. A siker óriási, az új kiadás fölé pedig ezt írja Schiller: in tyrannos — a zsarnokok ellen. A siker tulajdonképpen csak a szándékot igazolja, mert a Haramiák alapján annyit le­het megállapítani a szerzőrőlhogy lángész, sőt egy kritikus — nem alaptalanul — Shakes­peare nevét is megemlíti vele kapcsolatban. Pedig a darab tulajdonképpen nem jó, a ro­mantikus képzelet folyton új tartományokat fe­dez fel, nem éri be semmivel, mindent felna­gyít, túloz, de a korabeli lelkesedés így is, vagy éppen ezért tudja, hogy szabadságáról, emberi méltóságáról van szó. Maga a nagyon is fordulatos történet hatott, s a nézők észre sem vették, hogy a jellemek kidolgozatlanok, elnagyoltak, a jó egyre több fényt kap, a go­nosz egyre sötétebb. Moor Károly az emberség, a tisztesség, a végletes szabadság megtestesítője, míg öccse, Ferenc a legsötétebb gonosztettektől sem riad vissza. Köztük az apa tehetetlen aggastyán, Edelreich Amália pedig pontosan olyan, ami­lyen a neve: telve nemességgel, hűséggel, de Schiller még nem tudja felruházni azokkal az emberi tulajdonságokkal, mint későbbi nőalak­jait, az Ármány és szerelem Lujzáját vagy a Don Carlos Erzsébetjét és Eboli hercegnőjét. A Shakespeare-hatás félreismerhetetlen: a gonosz Ferenc éppen úgy beszél, mint Gloster hercege, a későbbi III. Richard, aki „úgy dön­tött, hogy gazember lesz". Még az indokai is azonosak: „Miért kellett, hogy a természet a rútság ekkora terhével rakjon meg?" A Sturm und Drang korszaka ez, a rémdrá­ma a kedvelt műfaj, Schiller ebben, de csak ebben követi a kort, de a Haramiákban ott van a század legnemesebb törekvése is, s fel­ismerjük benne a későbbi, már valóban Shakespeare-hez méltó drámák szerzőjét is. Nálunk is sokat játszották a múlt században, azt is feljegyezték, hogy a nevezetes Pergő Ce- lesztin Moor Károlyt és Ferencet maga alakí­totta, miután ketten egyszerre nem jelennek meg a színpadon, de aztán lekerült a műsor­ról, irodalomtörténeti emlék lett. Most a Pécsi Nemzeti Színház újította fel, Déry Tibor kiváló fordításában. Szegvári Menyhért minden fiatalos lelkese­dését, romantikus hajlamát belevitte az elő­adásba, a szöveggel is tisztelettudóan bánt, pedig már Kazinczy észrevette, hogy nagyon hosszú, s hozzátette, „némely és egyéb tekinte­tekre nézve is játszani nem lehet". Lehet játszani, s ha több szempontból is drámatörténeti emléknek tekintjük, a lángész keze nyomát is felismerjük rajta. Az eredeti rengeteg helyszínét Szegvári Menyhért egyetlen színpadképbe kényszerítet­te, s igy a kastély szobái, sziklás táj, kocsmai szoba, sőt kert is zsúfolódik egymásra, a szín­pad hátterében pedig vaslépcső emelkedik, meghatározhatatlan feladattal, alatta két drót­hálós ajtóval, amelyek rendeltetése ugyancsak bizonytalan. A fölöslegesen zsúfolt színpadon egyébként szabályos romantikus dráma folyik, helyenként meggyőzően és hatásosan, máskor kicsit elnyújtva és mesterkélten. A szereplők valószínűleg biztonságosabban mozognának Schiller érett drámáiban, itt inkább csak bele­törődnek a romantikába. Vajek Róbert és Kulka János, a két Moor fiú, Andresz Katalin, Sipos László, Paál László alakítása ellen nyil­ván Schillernek sem lenne kifogása, s kitűnő N. Szabó Sándor, talán a legmeggyőzőbb eb­ben a zseniálisan képtelen világban. Cs. L. Kosztolányi Jobba Gabi önálló estje — amit Szekszárdon is láthattunk — egy kort idézett fel, Mensáros László az egész XX. száza­dot hívta tanúnak, Bálint András pedig egyetlen költőt, aki napjainkban reneszánszát éli, Kosztolányi Dezsőt. Ö maga állította össze műsorát, válogatva versekből, no­vellákból, regényekből, apró feljegyzésekből, s a vállalkozás ebből a szempontból kifejezetten reménytelen: Mit lehet kimerni ötven perc alatt a tengerből? A magyar XX. század — szerencsére a sor még ma is tart — világméretű mestereket adott az irodalomnak, akik között fontos hely illeti meg Kosztolányit. Költő volt, nagyon jelen­tős költő, a magyar novella megújitója, regényei, elsősorban a csodálatos Édes Anna, a magyar regény csúcsteljesítmé­nyei közé tartoznak, műfordítói munkássága Babits, Tóth Ár­pád mellett jelölik ki helyét, tanulmányai, nyelvművelő írá­sai ma is nélkülözhetetlenek, tudományos szempontból is. Mivel jellemezhetnénk még? Ő volt Kosztolányi. Bálint András ötven perce igyekezett meggyőző kereszt- metszetét adni ennek a csodálatos életműnek, s minden el­ismerésünk mellett is hosszúra nyúlnék a hiánylista. Mert bármilyen szép is volt a Néró-regény részlete — az est talán legátéltebb részlete —, csak fájlalni tudjuk, hogy az Édes Annából, a Pacsirtából semmit nem hallhattunk, s a novel­lák közül is tizével, százával lehetett volna még válogatni, akár csak a versekből. Bálint András kitűnő művész, az értő és átélő biztonságá­val mondja a zengő szöveget, a prózának is érzi lüktetését, viszont a verseknél néhányszor elbizonytalanodik az enjam- bement-oknál; a verstani fogalom kissé nehézkes magyar elnevezése: a mondat átívelése, áthajtás, a mondat átlépé­se egyik sorból a másikba. Kosztolányi rím- és ritmusgaz­dag verseiben különösen nagy jelentősége van. Szép est volt, személyes hiánylistánk ellenére is, s arra fi­gyelmeztetett, hogy Kosztolányival szemben sok kifizetetlen számlánk van. S arra is, hogy Bálint András méltó tolmá- csolója ennek a nagy művésznek. CSÁNYI LÁSZLÓ Kálmán-centenárium Az operett műfajának koronázatlan királya, Kálmán Imre, kereken 100 esztendeje született. E centenáriumra — úgy tűnik — külföldön jobban felfigyelnek, mint nagy zeneszer­zőnk szülőhazájában, ahol az operettet még ma sem ritkán lekezelik, leginkább története, cselekménye, szövegének tar- talmatlansága miatt, miközben dívik a „limbó hintó" és a „jampecek a Chevroletben nyomják a dumát"... Nos, talán ezért is csupán közreműködője volt a Magyar Televízió — az osztrák tv-vel együtt — o nyugatnémet ZDF Kálmán Imre-estjének, amelyet Ludwigshafenből közvetítet­tek vasárnap 'este. A másfél órás műsorban ismét felcsen­dültek a jól ismert, örökzöld, vitathatatlanul fülbemászó dal­lamok — leginkább német nyelven —, s közben a műsorve­zetők kissé hosszas vita után döntötték el: Kálmán Imre mu­zsikája magyar is, osztrák is, de végtére nemzetközi. Az operettkedvelőknek — mindezt leszámítva — bizonyá­ra tetszett a Kálmán Imre-est, másoknak valószínűleg nem. Igy azoknak sem, akik nosztalgiaellenesként gondolkodva el­utasítják az operettek zenei értékét is. Pedig a klasszikus operett népszerűsége nem függ össze a nosztalgiával, nem azonosítandó a két, három, estle g négy évtizede divatos könnyűzenei irányzatok felesleges és céltalan újjáélesztésé­vel. Persze, túlértékelni sem szabad a Csárdáskirálynőt, a Marica grófnőt és a többi klasszikus operettet. A Magyar Televízió sem tette ezt, sőt: a centenáriumi est NSZK-beli megrendezése „átengedésével" egyáltalán nem ezt tette. V. Z. Tj-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents