Tolna Megyei Népújság, 1982. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 19. szám
1982. január 23. "rtÉPÛJSÀG 11 Régvolt napok vallatása Látogatóban a noszvaji falumúzeumban Használati eszközök a múzeumban. A Heves megyei Noszvaj községben négy esztendeje nyitották meg azt a múzeumi kiállítóhelyet, ahol a szakemberek összegyűjtötték a hajdani idők emlékeit. A messzi évtizedek hangulatát idézi itt az összes bútor, minden tárgy, valameny- nyi dokumentum. A Lenin út 40. szám alatti újjávarázsolt épületet 1889-ben emelték módosnak számító emberek. Ez akkor is így van, ha a két kicsiny szobában két família — a K. Kovács és a Csomós — szorongott. Ha a munkából hazatértek, a hosszú nyári estéken a kapu elé telepedtek, rögvest érezhették a viszonylagos gazdagság meg- rtyugtató érzését. Érthető is, mert a portával szemben, a festői domboldalon ott sorakoztak — néhány közülük ma is létezik — a szegények egészségtelen barlanglakásai. Erre a sorsra utalnak azok a fotók, amelyek a hátsó helyiség falaira kerültek, s felelevenítik a falu históriájának megrendítő mozzanatait. Adatok igazolják, hogy őseink már az Árpád-korban megtelepedtek itt. A Kánya-patak két oldalán kevés volt ugyan a művelhető terület, s később annak jó részét is a nagybirtokosok uralták. Az egykori román stílusú templom körül hét hivalkodó kastély és kúria — közülük a legszebb, a De la Motte nevet viselő, ma is áll. Egy 1863-as feljegyzés szerint kétszázhatvanhat házas zsellér és negyvenegy urasági cseléd birkózott Noszvajon az egyre nehezebben elviselhető hétköznapi gondokkal. 1929-ben nyolcvannyolcan még arra sem voltak képesek, hogy valamirevaló fedél alá költöztessék né- oes családjukat. A fényképek megörökítették a két jellegzetes lakástípust. A gádorosnál a homlokzat csak álcáz, mindössze a fényt bocsátja be a tufakőbe vágott odúba. A tornácos küllemre talán tetszetősebb, de ez is csak látszat, mert mögötte ugyanolyan homályos termek rejlenek. A pénztelenség öntudatának szüleménye mindkettő. Belül szinte fojtogató a nedves, nyirkos levegő. Csoda-e, ha a lakosság negyven százalékát vitte el az akkortájt morbus hungaricusnak nevezett tüdőbaj. A tizenkilencedik század második felének, a huszadik század első negyedének időszakáról bőséges anyagot gyűjtöttek ősszé a muzeulógusok. Ha a vendég tárlóról tárlóra haladva szemléli ezeket, életre kel a múlt, s bepillanthat azok életébe, akiket nem törtek meg a megpróbáltatások. Semmit sem vásároltak. Miből is vették volna a drága cikkeket? Amire szükségük volt, azt maguk állították elő irigylendő ügyességgel. Az asszonyok szőtték a törülközőket, az abroszokat, a szakajtókendőket. Nem lélektelenül, hanem ösztönös művészi érzéktől sarA kapu. kálivá. A különböző darabokat „felszedős" — elsősorban piros — csíkokkal díszítették. A férfiak kedvelték a fafaragást. Erre utal a kiállított, igényesen mintázott csanak, a \ pásztorok ivóedénye, vagy a kiegyezés évében készült borotvatartó is. Megnézhetjük a mángorlót, a mosáshoz használt sulykot, s a házilag előállított orsókat. Rátermettségről, alkotó energiáról vall mindegyik. A tárgyak most a kemencén kaptak helyet, ott, ahol az egykori lakók a hidegtől borzongató téli estéken melegedtek, és történeteket idéztek az elődök kitartásáról, a mesék kisemmizett, de mégis célba jutó hőseiről. A szó eredeti értelmében' vett ezermesterek voltak. A konyhában erről vallanak az egyes eszközök. A vajköpülő ritka lelemény. Akárcsak a fából fabrikált krumplitörő. Mindkettő működési elve ugyanaz, mint a maiaké. Kukkantsunk most be a tiszta szobába! Ez már nem a barlanglakok világa, hanem azoké, akik a vagyontalanok között módosnak hihették magukat. Az ágyon díszes párnák, fehérségük szinte vakító. Szemben a falak körül a saroklóca. Ott a festett almárium is. A hajdani iparos nem az egyszerűségre törekedett, hiszen a vastag pénztárcájú megrendelő készséggel fizetett. Azt kívánta, hogy társadalmi rangjához méltót kapjon, olyat, amit megcsodál a betévedő vendég. Az önmutogatást szolgálta a tányérospolc, és a ma is élénk színeivel elbűvölő rózsás láda, amelybe a legértékesebb textilneműket rakták. Aki betér ebbe az épületbe, az nemcsak az ősök üzenetét fejti meg, hanem távozván, sokkalta jobban becsüli jelenünk értékeit is. Találkozás a 75 éves Ferencsik Jánossal Ferencsik vezényel. Ferencsik János a magyar zenei élet utóbbi fél évszázadában meghatározó szerepet tölt be. A zenerajongók tudják, hogy mily avatott kézzel, mennyire elmélyülten, s milyen hűséggel dirigálja a zeneirodalom nagyjainak műveit, köztük egymástól annyira távolál- lóakét is, mint Bartók és Mozart, Verdi és Wagner, vagy éppen Johann Strauss. Ferencsik január 18-án töltötte be hetvenötödik életévét. Egyéb kerek, vagy impozáns jubileumokhoz is elérkezett ugyanez időben: 55 éve, 1927- től tagja az Operáháznak, ahol negyedszázada főzeneigazgató; alapítástól kezdve, azaz 1952- től vezető karnagya, majd főzeneigazgatója a Magyar Állami Hangversenyzenekarnak. Ennek is kerek harminc esztendeje. Alig húszéves, amikor friss diplomával szerződteti az Operaház, s még nem éri el a harmincat, amikor Európa mind több nagyvárosában, s csakhamar még távolabi tájakon is. elismert és gyakorta meghívott vendégkarmester. Moszkva, London, Prága, Helsinki, Hollywood, San Francisco, Los Angeles, Távol-Kelet — felsorol- hatatlanul sok helyütt szerzett dicsőséget a magyar zenei életnek. Pályájának állomásait, sikereinek változatos színhelyeit, s az utóbbi ötven év különböző történelmi előjelű változásait átgondolva, egy meghatározó jelző jut eszembe: a hűség. Ezért ez az első kérdésem is, amikor fölkeresem. — Korunk a sokrétű hűtlenkedéseké. Sokan könnyedén váltogatják hazájukat, szakmájukat, meggyőződésüket. ön mindig hű volt hazájához, hivatásához, választott műfajához, ideáljaihoz, önmagának kiszabott, szigorú mértékeihez. Minek tulajdonítható ez a már- már divatjamúlt, konzekvens, magatartás? Ferencsik éppoly komolyan veszi, és éppoly komolyan válaszolja meg az újságírói kérdéseket, mint ahogyan vezényel. — Kísértés volt, természetesen. Amint mondja, alkalom is bőven kínálkozott. De én, magyar létemre szívesebben vagyok itthon. Ezért is vagyok mindig szívesen látott vendég külföldön. Aki odakint telepedik le, az esetleg mást tapasztal. E praktikus körülménytől teljesen függetlenül: én itt érzem magam a legjobban. Ez az otthonom. Itt a házam — az a hazám. — Más pálya sem csábította ? — Sosem gondoltam arra, hogy mást csinálnék. Igaz, viszonylag későn határoztam el, hogy a karmerterséget választom, s látja, enek a kedvéért hűtlen is lettem — két hangszerhez; hegedűvel kezdtem, orgonával folytattam, mégis dirigens lettem. — Nemrég olyasmit olvastam, hogy egy nemzetközi orvostársaság kutatása szerint a művészek közül a karmesterek a legegészségesebbek, a leghosszabb életűek, mert tevékenységük egyesíti a fizikai és a szellemi koncentrációt. ■ — Igaz, hogy a karmesterek bírják a legtovább; Toscanini például késő öregségére is kitűnő kondícióban volt, de az idős karmesterek fizikai megterhelése viszonylag csekély. Már nagyon takarékos mozdulatokkal is kitűnő eredményeket érnek el. Zenei tekintélyükkel, s a zenekarokkal kialakított kapcsolatuk révén legapróbb rezdüléseiket is ismerik. — Mi a véleménye a kodályi óhajról, hogy a zene legyen mindenkié? — Nem találok szavakat annak kifejezésére, hogy menynyire szeretem és tisztelem Kodályt. Ezt a mondását mégis erősen megkérdőjelezem. Mert amint a színvaknak nem jelenthet sokat a festészet, a botfülű sem profitálhat a zenéből. És akinek csak arra kell a zene, hogy aláfestést nyújtson, mialatt ezzel-azzal foglalatoskodik — azok számára sem az a zene, amit mi annak nevezünk. Aki igazán szereti, az tiszteli is a zenét. — Mivel magyarázza a mai ember szüntelen zeneéhségét? — Inkább arról van szó — ez a hivatalos igyekezet is —, hogy minden művészet tartozzon hozzá minél többek mindennapjaihoz. Már nem főképp anyagi kérdés, hogy valaki opera- vagy koncertbérletet vegyen. Ma nem lehet elég koncertet adni. Ez: jó! — Pihenésként hallgat-e másféle muzsikát, mint amilyen a repertoárjához tartozik? — Engem csakis és kizárólag a komoly zene érdekel. Ez a szó a kvalitást jelzi, vagyis ide sorolom Johann Strausst is. Semmi közöm a pillanatnak adresszált, s a pillanattal elmúló szórakoztató zenéhez; a iá könnyűzenét — Lehárt, Of- fenbachot — szeretem. — Ha fáradt, megnyugtatja a zenehallgatás?.. — Nem, nem, nem! Mondom, hogy a zene nem alacsonyit- ható le zümmögő háttérré, nem lehet nyugtató segédeszköz, vagy gyógyszer. A zenéhez teljes ember kell. — Mit olvas? — Szeretem a jó krimit. De azt csak a tévében. Olvasni — csak értéket! Sajnos, sosem annyit és annyifélét, amennyit szeretnék. Hobbim a latin, az ógörög; hetvenen felül ismét jártam ógörög órákra. A görögök teli vannak szebbnél szebb versekkel... Hogy jobban kedvelem-e a régmúlt költészetét, mint a későbbi, vagy mai nagyokat? Rangsorolás nincs, nem lehet. Ha egyet kihagynék, integetne: ki ne felejts! — Hogyan tölti egy napját? — Olykor hosszú-hosszú időn át minden percemet elfoglalja MŰVÉSZET a hivatásom; az, hogy muzsikálok, hogy felkészülök rá. És játszom magamnak is: zongorázom. Kedvelem az autóvezetést is; látja, ez megnyugtat, és — bár idegenkedem a gépektől — a vezetésben sem a mechanikus rész érdekel, hanem az, hogy kellemesen, szabadon kocsikázom. Fotografálni is szeretek. Ehhez két masinám van, az egyik automatikus gép, a másik érzékeny, ülj típusú japán készülék, ezt viszem utazásra. Olyankor szakíthatok időt arra, hogy ilyesmire koncentráljak. — ön híres a szigorú zenei precizitásáról, a művet és szerzőt maximálisan tiszteletben tartó tolmácsolói hűségről. Mi a véleménye arról a divatról, amely a klasszikusokat — írókat, színpadi szerzőket, festő: két, zenészeket — „értelmezi”, azaz módosítja? — Akiknek az a jelszava, hogy a remekműveket „közel kell hozni” — azok nem tudják, mi a remekmű. Az előadónak, interpretátornak, megjelenítőnek — és az ő segítségével a befogadónak — kell fölemelkednie a remekműhöz, nem pedig azt lecibálni szellemi magaslatáról. A remekmű az emberről az embernek a legmagasabbrendűt, a legmélyebbet mondja el. Tisztelettel kell közeledni hozzá, nem avatatlan kézzel megbolygatni. — 1952-ben készítette el Fe- renczy Béni remek Ferencsik- mellszobrát. Akkor a mester 62, ön 45 éves volt. Kialakult-e akkor valamiféle fiúi-atyai kapcsolat? — Ferenczy Béni saját bevallása szerint rekordidő alatt készült el a portrémmal. Akárcsak a mester, én is rendkívül elfoglalt voltam akkoriban is. De az együtt töltött idő rendkívül tartalmas, baráti, emlékezetes volt. Ferenczy Béni csodálatos jelenség volt, érdekes, sokszínű, sokoldalúan és mélységesen kulturált — nagy művész, kiváló ember. A szobor pedig az azóta eltelt harminc esztendő folyamán szép mélybarnára érett. A szivemhez nőtt ez az alkotás. Elgondolkodva fűzi hozzá: — Az élet rövid. Talán nem kellene ennyire sokirányban érdeklődni. Vagy egyszerűen bele kell törődni abba, hogy az emberélet — akármeddig él is valaki — torz'ó marad. Péreli Gabriella Trauner-kíőllítás-----------------------------------------------------------------------------------—-------------- -------: 1 A Franciaországban élő magyar származású, világhírű díszlettervező, Trauner Sándor alkotásaiból nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A nemzetközi filmvilág Oscar-díjjal kitüntetett díszlettervezőjének nemcsak ez irányú munkáit, filmdíszletterveit, hanem képzőművészeti alkotásait is kiállították. Képeink a kiállításon készültek. Díszletterv a Szerelmek városa című filmhez. Trauner Sándor a kiállításon. Pécsi István
