Tolna Megyei Népújság, 1982. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 19. szám
a Képújság 1982. január 23. Bemutatjuk L-alakú ez a Táncsics utcai ház is, mint a legtöbb Nagy- mányokon. Az épület utcafrontra néző részén lakik a tulajdonos. Guth János és legfiatalabb lánya, Hucker József- né a családjával. A férj, helybeli fiú, itt járt vájáriskolába, amikor még volt itt vájárképzés. A Hucker gyerekek közül Rita az idén érettségizik. Óvónőképzőbe készül, s majd egy német óvodában szeretne dolgozni. Tamás asztalos lesz. Most .másodéves a szakmunkásképzőben. Guth János nyugdíjas téesz- tag három gyereke révén hét unokát mondhat magáénak. A legidősebb fiú, Péter negyven- nyolc éves, orvos és Pécsett él a családjával. Neki két lánya van, egyik még tanul, a másik dolgozik. Anna, a középső Szabó Vilmosné névre hallgat és három fia van. Két fiú már kereső, egyikük tanácstitkár Győrében. Egy gyerek még tanuló. — így jöttek a gyerekek; 1934, 1936, 1940 — mondja Guth János, aki szülőfalujában közismert és tekintélyes ember ma is, noha 1973-ban nyugdíjba vonult. Ha most azt kérdeznék, mitől közismert és mitől megbecsült, joggal tennék. Már azok, akik azt hiszik, hogy egy- egy parasztember élete törvényszerűen a jeltelenség jegyében telik el. Az öreg Guth hire-neve onnan van, hogy se hajlítani, se törni nem lehetett, amikor a zömmel németajkú községben kisajátították maguknak a hangadói szerepet a volksbundisták. Alkalmatlan volt katonai szolgálatra, mégis jutott neki háromévnyi hadifogság, majd jó két év a bányában. Ott volt ugyan a föld, csak époen az hiányzott, ami a műveléséhez kéll. Hogy mégse lesz mindéltig hűtlen a paraszti élethez, 1953-ban döntötte el. Aztán kijutott neki is bőségesen mindabból, ami a begyűjtési rendszerből fakadt. Később meg a szocialista mezőgazdaság születésének emlékezetes évei következtek el. Van még sok százezer ilyen Volt elnökhelyettes, üzemegységvezető, 1973-ig tanácstag. Most már „csak" vezetőségi tagja a Gábor Áron Mgtsz- nek. Hogy ez tiszteletbeli szerep? Ne gondolják. Guth János nem tesz lakatot a szájára, akármiről van szó. Ha kérik a véleményét — és kérik —, mondja. Csomagolgatás nélkül, mert nincs az egész világon se olyan jó, ami ne lehetne még jobb. — A család? Tudja már. A fiam Pécsett, középső lányomék Bonyhádon. Erzsikéék itt. De olyan mindőjüknek a dolga, hogy úgy igazán együtt csak esténként vagyunk már mi is. Meg a hétvégeken. Amíg a feleségem élt, sűrűbben telt meg a ház lármával, jókedvű nevetéssel. Aztán jött igen hamar a búcsúzkodás, hogy a legközelebbi hazalátogatásig megint a csönd uralkodjon a portánkon. Két unoka nem tud akkora vidámsággal lenni. — Nem úgy van az már, mint régen volt. Akkor a családok csakugyan együtt éltek, mind tudta a másiknak a gondját, fáradalmát. Segíteni is többet segíthettek egymásnak a családtagok. Nálunk már régen nincsenek olyan nagy beszélgetések, mesélések, mint az én legény, meg fiatal házas koromban. Akkor összejöttünk a hosszú téli estéken és ment a mesélés. Igaz, szórakozás se volt annyi, mint most. Csak nézem, mennek az unokák színházba, moziba, meg discóba, vagy hogy is mondják. Mikor meg itthon vannak, ott van. nekik a tanulás, vagy az, hogy segítenek, amiben tudnak. — Mondok én valamit maguknak... Ügy veszem észre, hogy a magamfajta öregek történetei hiába olyan igazak, mint a parancsolat. Vettem észre, hogy mindaz, amit mi átéltünk, előbb hitetlenkedést vált ki a fiatal hallgatóságból. Később meg leplezetlen unalmat. Pedig akad ám bőven tanulsága egy-egy ember életének. Hallhatta, kiigazított a lányom, amikor a fogságról meséltem. Rita meg oda sem figyelt már. — Igaza van. Nem azért mosolyognak, mert nevetnivalónak tartják, hanem azért, mert az ő életüknek egészen más emlékei vannak máris. Aztán, ahogyan öregednek, úgy távolodnak el majd a náluk fiatalabbak örömeitől, meg gondjaitól. Tudja, azért amíg élt a feleségem, nagyon más volt. Elevenebb volt a család élete gnnak ellenére is, hogy ketten elkerültek máshová. Úgy látszik, egy apa nem képes úgy a szárnyai alá gyűjteni a gyerekeket, meg azok gyerekeit, mint a szülőanyjuk, a nagymama. Belátom én ezt, de szomorú is vagyok miatta, mert öröm látni, hallani őket. — Na, évente egyszer-kétszer csak összeverődünk. Ha máskor nem, búcsúkor, ami itt szeptember utolsó vasárnapján van és egyformán nagy ünnep mindenkinek. Ahonnan a gyerekek kiröpültek, majd mindenütt 15-en, 20-an ülik körül ilyenkor az asztalt. Mi is jól megférünk. Nézze csak azt az öreg diófát, ami ráhajlik arra a teraszra ott, a nyári .konyhával szemben! Sokszor ültünk már együtt asztalhoz az árnyékában. — A garázs? Gondolhatja, nem az én autóm van benne, hanem a lányoméké. Miért pont nekik ne legyen auójuk, amikor annyi embernek megvan erre is a módja?! Én jócskán elmúltam már 30 éves, amikor Budapesten jártam az öcsé- méknél. De akkoriban sokan öregedtek meg úgy az én idősebb földijeim, hogy legföljebb Bonyhádig jutottak el, vagy még oda se. A parasztembert idekötözte a föld, a bányászokat pedig az, hogy munkájuk fáradalmát úgy istenigazából ki sem tudták pihenni, egyik műszak végétől a másik kezdetéig. Nem igen kívánkoztak jönni-menni. A bányászat most is nehéz kenyérkereset. Látom, mennyire elfárad a vöm, mire hazaér naponta Szászvárról. De csak könnyebb azért neki, mint a régieknek volt 10—12 órán a föld alatt. — Nem unatkozom én soha. A szőlő, a méhészkedés, a ház környéke az én reszortom. Végképpen, mióta ritkán állok be dolgozni a téeszbe. Igaz, ritkán is van szükség a magamfajta nyugdíjasokra. Hiába, 74 év az 74 év. Nyilván erre gondolnak a vezetők, meg arra, hogy nem vagyok én munka- nélküli itthon se. Bőven van mit csinálni, aztán az olvasást is nagyon szeretem, meg a barkácsolást. A Győrében dolgozó unokámnak, aki méhész- kedni akar, nemrég készítettem kaptárokat. Miket fabrikálok még? Játékokat. Fából. Ilyeneket nem látni már az üzletekNem unatkozom soha ben, de a gyerek az gyerek. Neki öröm a furnérból készített bohóc, amelyik bukfencezik, vagy a kerekeken guruló kiskocsi, lóval. Mérges vagyok, amikor a boltban piros szamarakat árulnak, meg lila elefántot. Maholnap a falun élő gyereknek is az lesz a baja, hogy nem lát igazi szamarat, lovat. — Miért fúrok, faragok? Megszerettem a famunkákat, pedig a kényszerűség vitt rá legénykoromban. Nem volt az én családom itteni viszonylatban a legszegényebb, ha nem is lehetett dobálni a pénzt. De, hogy menjen bálba üres zsebbel egy legényember, aki a párját keresve szórakozni is akar? ügyesnek mondták még az iskolában a kezemet, próbáltam a játékkészítést. Bevált jól, zsebpénzszerzésre. Most? Ha nem ajándéknak adom a munkáimat, megteszi a játékok, főleg állatfigurák bevétele a nyugdíjam kipótlására. Nem azért, nincsenek gondjaim, ami a megélhetést illeti. De jó az, ha tudja az ember üres óráinak is a hasznát. Meg aztán nem akarom, hogy a gyerekeim gyerekeinek a képzeletében egy ölbe tett kezű öregember képe jelenjen meg, amikor emlegetnek majd. — Látja, nem tudok én semmi különlegeset mesélni a családunkról. Talán mert sok százezer van olyan, mint a mienk. — A velem egyidőseket nem eresztette el a föld. A legtöbb parasztgyerek ma is paraszt lett, mint az apja, meg annak az apja. Esetleg munkásember. Itt Nagymányokon leginkább bányász, vagy iparos. Az érettségi meg a diploma csak manapság nem újság már. — Régen beszélgettem ilyen jót. Máskor is eljöhetnének ám, amikor erre járnak. Följegyezte: László Ibolya. Fotó: K. A. mi mim ; I _ Éjszakai csöngetés O Az előszobában hörrent egyet a kaputelefon. Aztán még egyet. A férfi, fent a lakásban már az első hangnál kajánul vigyorgott: íme, érdemes volt megpiszkálni a drótokat, most nem tud a szerkentyű hajókürtként dudálni. Hajnali három óra. Már megitta a teáját, íróasztalánál ül, munkára készen, csakhogy a kinti nyökögés nem szűnik meg. (De kiadóson nyomkodja az a kinti szesztestvér, aki hazafelé menet a kaputelefonok gombjain klimpíroz!) Gépiesen maga elé húzza az írógépet, de a befűzött papír az átütött sorokkal elkedvetleníti, ezért szivar után tapogat, talán iszik is egy kortyot, mert nehéz nekilódulni a munkának. Bugyborékoló hangon még egyre fuldoklott az előszobában a kaputelefon. Valaki egyfolytában nyomja, nyomkodja. Az édesanyád szemit, te! — mormolta ő magában. Meg, hogy: nyomd, ki tudja, meddig nyomhatod, mert közeleg már az impotencia!... Egy kis elhajlás, barátok közti hülyülés és szövegelés még kedves a szívének, de a mája már tiltakozik, és amúgy is mindig minden munkával úszik, gürizni kell hát, az írógépen művészkedni, nem idegen házak csengőgombjain. A fenébe is! Megy az idő. Legalább negyedórája szórakoztatja magát evvel a hajnali részeggel, csak hogy ne kelljen dolgoznia. Valami lerobbant vén piás cövekelt le, vagy egy loboncos ifjú, a lakással rendelkezők gyűlölője? Mindegy. Próbált beleolvasni a tegnap reggel abbahagyott gépicatba, amikor odakintről, az öreg bérház körfolyosójáró’l zajt hallott. Lépteket. Újra és újra körbe megy valaki a gangon. Lakó nem lehet, az csak hazatalálna, akármilyen tájt siker. Különben is egyenletes józansággal kopogó és mégis óvatos léptek. Mit keres az illető? És ki az? Fölberregett előszobája bejárati ajtajának csöngője. A „kit keresnek” kérdése hamar megoldódott. És máris újabb kurta csöngetés. Szivarját megropogtatva rágyújtott. Ki lehet az? A lenti kapu zárva, azon egyik marha barátja sem jöhetett be. Mert azok küldtek már hozzá eladó szelindeket kínálót, meg fél teherautónyi „megspórolt” tűzifát, s hiába erősködött, hogy gázzal fűt, a drabális lehordók véreres szemmel néztek rá, és kapott meghívót Iksz nagykövetségtől, hogy nemzeti ünnepükön jelenjen meg, mert kitüntették a harmadosztályú Elefánt érdemrenddel, ami ötszáz forinttal jár. (Ennél a beugratásnál mohóságában majdnem bedőlt: felhívta a követséget, hogy létezik-e Elefánt-rend?) Hátha táviratot hoztak? — villant az eszébe. De nem, ekkora buzgalmat a magyar postától nem tételez fel, amióta a táviratokat is a levélszekrényébe dobják be, hadd aszalódjanak. Kint apró csöngetések mellett a kilincset is megrázták. Vagy babrálnak a záron? Szivarjából izgatottabban pöfékelt. Hát persze! Betörő. Csönget, és ha kimegy valaki, fülszöveget motyog, közben meg már varázsolgatja a zárat, vállával nyomja be a kétszárnyú ajtót, és próbálgatja, hogy riglihúzással nem tudna-e bejutni. Alakul! Ez izgalmasan alakul. Ha ő ilyet tudna írni!... Eltolta maga elől az Írógépet a megszületni úgyse akaró regény elvetélt soraival. Szája sarkába csípve a szivart, kiosont a hallba. A félsötétben szétnézett, és leemelt a szekrény tetejéről egy alföldi fekete korsót. Jó nagy. Elég nehéz. És a nyakát megmarkolva jó fogás esik rajta. Akkor fog a betörő fejére ütni, amikor az benyomja az ajtót. Aztán majd telefonál, az ájult bűnözőt elviszik, ő flegmán leveri szivarja hamuját, visszaül a gép mellé, és lemossa Tolsztojtól Bellowig az összes regényírót. De az ajtó üvegén át egy rendőr árnyéka látszott. Mögötte még valaki, civilben. A hatósági emberek benyomultak, a rendőr tisztelgett, a civilruhás nyomozó kezet nyújtott, és bemutatkozásként „Valamilyen Bélát’’ morogva nekiszegezte a kérdést: — Van önnek egy itétizenkíTencötvennégy rendszámú személy- gépkocsija? Neki autója van. Meg telefonja, és nem távbeszélő-készüléke. Szívesen nyitna vitát a köznyelv és a hivatalos nyelv közti különbségről, de látogatói — valószínűleg — nem nyelvészek. Tétován befelé tessékelte őket. — Talán mégse itt az ajtóban, erre, ezen a hosszú előszobán keresztül, ezért nem hallottam a kaputelefont... Elszólta magát. De ezen nem rágódhat, mert amíg időt nyert, agya azt a kérdést őrölte, hogy mit követhetett el? — kit és hoT ütött el, és hagyott cserben? Tudtán kívül, természetesen. De semmi sem ugrott be. Óvatos vezető, éjjel meg sose autózik. — Igen, az én kocsim. A nyomozót ezek után nem kéllett erőltetni, lecsüccsent az egyik fotelba, és elfogadta az elébe tolt cigarettát. A rendőr álmékodva sétált a falakat beborító könyvpolcok előtt, ahol négy méter magasan ezer és ezer kötet. — Ezt mind el tetszett olvasni az elvtársnak? Jobb a beismerés. Mindjárt az elején. — Nem, kérem. Egy részét, gyanítom, nem is érdemes elolvasni. Csak még mindig nem tudom, melyeket nem. De tulajdonképpen...? A hálószobából pizsamásán, álomtól püffedt arccal kibotorkált a felesége. És — furcsamód, szinte örömteli hangon — közbeszólt. — Feltörték az autónkat. Ugye? Hát persze! Ö már kombinál, meg hogyan moshatná ki magát, ha mégis valami közúti disznóságot követett el... De miért vigyorog a felesége? Rózsaszín nagylábujját mozgatva, meztelen lábbal tappancsol a parketten, pizsamáját összefogja a mellén, és az alvástól gyerekesre gömbölyödött arcán boldog mosoly. A fiatal nyomozó felhúzta a szemöldökét, a pelyhedző bajszú kisrendőrre nézett, aztán újra az asszonyra. — Miért tetszik ennek örülni? — Mert ha maguk becsöngetnek éjszaka, manapság az csupán ezt jelentheti. Csak maguk ezt már nem értik. ...Éjszaka rúgták a kapujukat —' Bundás őrjöngő ugatása felverte a falut — a SAS-behívót kerékpáros futár hozta az apjának a tatai katonai kiegészítőtől, mert bár kétévi frontszolgálat után nemrég elengedték, a sebtiben összeállított utászszázad egyik hadnagya kidőlt, márpedig, valakinek föl kell másznia a Kárpátokba induló vonatra ; felesége apja ez idő tájt a munkaszolgálatot unta meg, és a háború utolsó évében otthon lapított, összekészített kis csomaggal, hogyha megverik a konyhaablakot, a szobából kilép a gangra, és a hátsó lépcsőn eltűnik a pesti éjszakában (végül csak nem tudta elkerülni a Mauthausent) ; aztán a Viking SS-hadosztály ugyancsak éjjel érkezett, a bekerített főváros ostromgyűrujének áttörésére az Ardennekből, bekopogtak, és már harsogták is: „los, los", mert nekik kellett az ágy, a sezlon, az éléskamra, az egész ház, de elkámpicsorodott képét látva az egyik német nagy tábla csokoládét nyomott a markába, amit önérzetesen visszalökött, nem gyerek ő már, igazgatta leventesapkáját, és a szőke legény szívből nevetett (olyan furcsa erre a kedves jelenetre ma visszaemlékeznie) ; feleségét anyjával a sárgacsillagos házból éjjel zavarták el az utcára, hogy gettóban a helyük, és csak egy váratlan légitámadás mentette meg őket a legrosszabbtól; ötvenegyben ő katona volt, kapuőrségben feszített határmenti városban, amikor a szemben lévő házból teherautókra pakolták föl az ott lakó régi tiszteket, és a volt ezredesek engedelmesen kecmeregtek föl a gépkocsik platójára, csupán egyikük felesége nem kért a továbbiakból, s kiugrott az emeleti ablakból, letakarták hát újságpapírral, és őriznie kellett, amíg hajnalban el nem takarították a nyomát is; felesége családja ugyanezen időben a kitelepítéstől félt, nagynénijük, akinek üzemnek nevezhető varrodája volt, már Z-ből küldött üzenetet, felesége apja pedig a lefogott szocdem vezetők kártya- és dumapartnere volt évtizedek óta, ezért ha egy lakó későn jött haza, és lent döndült a kapu, idegesen cigarettára gyújtott, történelmi tapasztalatai alapján immár meg se próbálta volna a hátsó lépcsőn át való eltűnést; ötvenhét elején már ő is pesti lakos volt — lényegesen kevesebb könyvvel —, és mint párttag és kiképzett katona, be kellett segíteniük a karhatalmi egységeknek, a címét felírták, és (mi tagadás) nem volt lelkes, ha valami utcai cirkusz alkalmával lehívták, hogy fegyverest pótolva figyelő szolgálatot lásson el; e hónapokban későbbi felesége húgának a férjét — akivel különben már együtt se élt az asszonyka — bizonyos felforgató tevékenységek miatt szerették volna elcsípni, ezért időnként megjelentek éjszaka a balfonkabátosok, vaqy a pufajkások, ellenőrizendő, hátha mégis volt feleségénél lapul a körözött... A férfi és az asszony egymást nézte. Mióta ők összeházasodtak, húsz év óta nincs mitől félniük. De a frász ott van bennük. És immár ott is marad, mindörökre! — legalábbis ezt hitték a mai napig. Mindezt most megcáfolta, hogy a felesége mosolygott, mielőtt még tudta volna, hogy mi történt. Mert tudta, hogy mi nem történhet. — Hál'isten, maguk ezt nem érthetik — ismételte meg a két fiatal rendőrnek, és visszafordult a szobájába aludni. A GUTH CSALÁDOT Hogyan volt régen? Van, aki el se hiszi... Búcsúkor összejövünk
